Bár a maga monumentalitásában kézenfekvő volt a kéktúrával kezdeni a csíkfutás backlog visszadolgozását, ha szigorúan az időrendre fókuszálok, akkor valójában az Esztergom és Budaörs közötti, #116-os sorszámú sárga sáv volt az első egészében bejárt turistautam.

Rövid nyomozás után sikerült egész pontosan elhelyezni magamat az időben: még 2013-ban, az első Kinizsi 100-ra való felkészülés során merült fel, hogy érdemes lenne egy 50 km feletti teljesítménytúrát is kinézni, és hamar szembe is jött a magát majdhogynem a Kinizsi főpróbajaként pozícionáló Sárga 70, ami 67 kilométeren keresztül járja végig a jelzést, hogy aztán még egy extra kalandként felvigyen a Törökugratóra a célegyenes előtt.

2013 óta összesen 5 alkalommal jártam végig a Sárga70-et, ami ugyan eltörpül a Kinizsi 9,4-éhez képest, de valahogy mégis ezt érzem a szívemhez legközelebbi túranyomvonalnak: ez volt az első 50 feletti távom, ezen a túrán aludtam el először menetközben, ezt a túrát teljesítettem erős covidgyanúval lihegve és ezen a túrán nem tudom soha megunni a menetközben megérkező napkelte fantasztikus hangulatát.

Nincs is igazából szívem egy teljesítést kiemelni és részletesen kifejteni, így a tovább után inkább csak egy-egy bekezdésnyi terjedelemben foglalom össze az alkalmakat, legyen ez most egyfajta különkiadás:

Ahogy azt már megpedzegettem, az Alföldi Kéktúra bejárásának kalandja (feladata?) jelen bejegyzés papírra vetésének idején egyelőre még nem fejeződött be. Ahogy azt már megpedzegettem, az Alföldi Kéktúra iránti elköteleződés már alapvetően sem volt teljesen egyöntetű kétszemélyes csapatunkon belül, így felvállaltan igyekeztünk nem a legeslegütemesebb menetrend mellett bejárni a Dunától keletre feltáruló végtelen pusztaságot.

Ettől függetlenül 2019-ben azért konzisztensnek nevezhető előrehaladást sikerült felmutatnunk, az év során 4 alkalommal is koptattuk az alföldi kék nem létező ösvényeit, és a Duna és Tisza közötti 204 kilométerből 5 túranap alatt 140-et be is gyűjtöttünk, melynek eredményeként decemberre már Ruzsa településig eljutottunk. Az AK-n gyűjtött élmények hangulatáról a szöveghűen beidézett beszámoló részletesebb iránymutatást is ad, de fennakadásunknak ezeken a faktorokon jóval túlmutató oka maradt: nem sokkal a 2019. decemberi túránk után ugyanis kiderült, hogy a projektcsapatunk egy kisbabával bővül!

Bár egy kis terhesség önmagában nem lenne a folytatás kizáró oka, érthető okokból a következő időszakban inkább csak Budapest környékén folytattuk a kirándulásainkat, és bizony az első, majd a másodszülött megérkezése során sem jelentkezett hirtelen motiváció arra, hogy a fiúkat az autóba gyömöszölve a kietlen alföldi pusztákat járjuk a túrázásért közepesen lelkesedő kisgyerekekkel. Tudom, hogy persze minden csak akarata, és van, aki négy éves korára az egész Kék Kört teljesíteni, de nekünk egyelőre nem erre fordult a fókuszunk, így az Alföldi Kéktúrát most már jó 5 éve a ruzsai kocsmán tartjuk "ideiglenesen felfüggesztve".

A közös csíkkövetési projektünk tehát ezzel ebben a formában megszakadt, én pedig a saját minimális szabadidőmben a bevezetőkben leírtak mentén más útvonalakkal kezdtem el foglalkozni, bár azt azért nem tudom eltitkolni, hogy ebben a lassan fél évtizedben gyakran okozott nehézséget a komplecionista lelkemnek a félbeszakadt jelzés kínja. Erre reagálva idén fel is merült bennem, hogy esetlegesen rámozognék az AK önálló futós teljesítésére, de Andi reakciója alapján hamar lemondtam erről a tervről (ez marad a mi közös projektünk), és az alföldön futkorászási vágyaimat egyelőre a Pest Megyei Piroson éltem ki.

De ne aggódj, Ruzsa, egyszer (talán még a '20-as években?) érkezünk!

(Tájegységi térképet a Duna-Tisza közéről egyelőre nem tudok prezentálni, mivel az otthoni laptopomon kifogott a Budapesttől a szerb határig terjedő régió feltérképezése Photoshop-ban, így a kérdéskör végleges rendezéséig az Alföld vonatkozásában egyelőre a Strava-linkekkel kell beérnünk.)

2. túra: Pörböly – Hajósi pincék / Gemenc, Illancs – 2019. március 16-17

2.túranap: Pörböly – Sükösd - folytatás

A híd túloldalára érve az átkelés ünnepélyességének helyét inkább a harcias tavaszi szél kellemetlen érzete vette át, így viszonylagos örömmel kanyarodtunk le a hídról a túlparton az északi irányban. Az emelt úttest széléről még egy kitekintést tettünk Baja ipari területeire (az ékszerdoboz belváros innen nem igazán látható) és a megfoghatatlan funkciójú Vándorpont modern épületére, ahol akár bélyegezhettünk is volna, de mivel egy kilométer múlva ezt kitérő nélkül is megtehettük, különösebben nem voltunk motiváltak a letérésre. Baját elhagyva a kéktúra nyomvonala nincs igazán túlbonyolítva, hiszen 13 kilométeren keresztül észak felé tart a Duna balparti töltésén haladva, de a kanyart követően még nem volt alkalmunk elmerülni a monotóniába, hiszen alig 10 perc után el is értük a Tanya csárda épületét, ahol terveinknek megfelelően pecsét- és ebédszünetet terveztünk tartani. Kivételesen egyébként nem számítottunk arra, hogy nyitva találjuk a csárdát, a hűvöskés tavaszban különösebben szomjasak sem voltunk, így hiába tapasztaltunk valamiféle emberi aktivitást az épületben, pecsételést követően egyszerűen a töltés oldalába dobtuk a hátizsákjainkat, és azokon elfeküdve költöttük el a fejedelminek érződő kifli-kolbász ebédünket.

A hűvös tavaszi délidőben persze túlságosan nem húztuk el a sziesztánkat, így az ebéd végére érve neki is indultunk az immár elkerülhetetlen gátszakasznak, ami ugyan valóban nem bizonyult különösebben izgalmasnak, de egyáltalán nem volt olyan elviselhetetlen, mint azt az internetes beszámolók fel szokták hánytorgatni (bár azt elismerem, hogy a nyári forróságban erősen más érzetű lehet ez a séta). Az ilyen monoton szakaszokon ugyanis gyakran meg lehet találni a ritmust, és mint ahogy az a túloldalon is összejött, ezúttal is rá tudtunk állni egy emberes tempóra, ami mellett még simán tudtunk beszélgetni, és szükség szerint még a környezet érdekesebb elemeire is rá tudtunk csodálkozni. Maga a nyomvonal a töltésúttal ugyanis valóban nem volt különösebben változatos, de a bal oldalon megfigyelhető ártéri erdő és a dunai szegetek, valamint a jobb oldalon feltáruló emberi építmények, mint a kisebb-nagyobb tanyák, vagy éppen az érsekcsanádi repülőtér egy semmilyenebb erdei szakaszhoz képest egészen érdekesnek bizonyultak. A veránkai üdülőfalut végül kb. 1 óra 15 percnyi sétával értük el, onnan pedig nagyjából további 50 percet haladtunk előre, mire az időközben erdőtakaró alá kerülő töltésútról egyszer csak egy éles jobb kanyarral letértek a jelzések. A télből éledező, halványzöld mezőkön alig 10 percnyi keleti irányú sétával értük el Ósükösd apró település(rész)ének határát, ahová egy rövid kék négyzetes kitérővel be is fordultunk, hiszen a helyi turistaházban volt fellelhető túránk második pecsétje.

A turistaházban éppen egészen nagy volt a fennforgás, ugyanis éppen esküvőre készülődtek, de ez semmilyen szinten nem zavart minket abban, hogy pecsételjünk, majd a napsütést kihasználva az udvarban a kerti bútorokon elhelyezkedve a maradék ételünket uzsonna formájában elfogyasszuk. 2-re végeztünk is az utánpótlással, és mivel pontosan 5 kilométer választott el minket a napi célunktól, Sükösdtől, ahonnan éppen 3:15-kor indult a következő járat Bajára (egyébként egészen luxus buszkínálat állt rendelkezésünkre), tüstént neki is vágtunk a túranap zárásának, amely szinte teljes egészében az Ósükösd és Sükösd közötti szántókon, mezőkön vezetett. Az első néhány kilométeren a Karasica partján haladtunk, így megcsodálhattuk a meglepően gazdag kacsa- és hattyúállományt, majd az apró patakon átkelve egyenesen Sükösd felé fordultunk, elcsodálkozva azon, hogy a falu egy szabad szemmel is látható magaslat fennsíkján terül el. Az utolsó sík kilométereket letudva egyértelművé vált, hogy ez a látvány valóban nem délibáb, és a faluhoz végül egy egészen értelmezhető, az Alföldön egyáltalán nem várt 30 méternyi szinttel járó domboldalon caplattunk fel, amit azért viszonylag kényelmesen abszolváltunk. A főutcára felérve még szemeztünk egy gyors ital lehetőségével a közeli Gruber Sörházban, de mivel úgy tűnt, hogy ezt a helyet is elérte a végzete, így a busz indulásáig fennmaradó 10 percet a megállóban töltöttük, majd 20 perc utazással vissza is értünk a bajai buszpályaudvarra.

Az autót felvéve elgurultunk a közeli szállásunkra, és miután lerendeztünk a szállással kapcsolatos adminisztrációt, a belvárosba hajtottunk, ahol sétáltunk egy kellemeset a tavaszi délutáni napsütés utolsó sugaraiban. Bár Baja belvárosa valóban kifejezetten szépnek bizonyult, az azért hamar kiderült, hogy túlságosan hosszú programot nem fog jelenteni, így egy kellemes kávézás után egészen őrült, a kéktúrázás szellemiségébe abszolút nem illeszkedő időtöltést találtunk egy hirdetőtáblára kihelyezett plakáton, és visszatértünk Szekszárdra, hogy megtekintsük a helyi női kosárcsapat mérkőzését. Valóban újszerű élmény volt egy kéktúrás napot követően egy zsúfolt lelátón sörözni, de összességében egész jól szórakoztam életem első magyarországi kosármeccsén, és teljes elégedettséggel ültem autóba az időközben koromsötétté váló szekszárdi estében, pláne annak tudatában, hogy ezután még egy kiadós vacsora is belefér a terveknek. Az előzetes érdeklődésnek megfelelően a bajai Véndió Vendéglő konyhája még este 9-kor is tárt karokkal fogadott, így a sikeres túranapot egy fantasztikus halászlével tudtuk méltóan lezárni, majd a vacsorát követően még egy gyors Tesco-kört is be tudtunk iktatni, és mindezek után igencsak kellemes fáradsággal tudtunk ágynak dőlni a parasztház-panzió pihentető csendjében

3. túranap: Sükösd – Hajósi pincék

A tartalmas szombati túranap után kifejezetten jól jött az a váratlan fejlemény, hogy a vasárnapi túránk logisztikailag kifejezetten elegánsan megoldható, így egészen rendkívüli módon majdnem reggel 8-ig tudtunk ágyban henyélni. Negyed 9-re aztán nagyjából össze is szedtük magunkat, és a még csípős kora tavaszi reggelben elgurultunk egy közeli pékséghez a kötelező kakaós csigákért, majd alig negyed óra múlva át is értünk a már jól ismert Sükösd alsó buszmegállóhoz, ahol kényelmes leparkoltunk, majd nekivágtunk az egyébként meglehetősen combosnak tűnő 35 kilométeres etapnak. Néhány utcányi településen belüli séta után aztán keleti irányban elhagytuk Sükösdöt, és egy darabig az óvatosan zöldülni kezdő mezők közötti földutakon követtük az egyre magasabbra emelkedő halovány nap útmutatását. A mezőgazdasági művelésű területeket letudva a kékkör szempontjából új és izgalmas akadállyal találkoztunk: az Illancs fantázianevű homokhátság kistájra érve bizony elég jelentősen megjelent a homok a lábunk előtt, ami érdemben nehezítette meg a szinte szintmentes szakaszon való előrehaladást. (Bár egyébként a homokhátság az AK egészét nézve egyértelműen a szintesebb szakaszok közé tartozik, a nap során közel 300 méternyi magasságot gyűjtöttünk össze.)

A nyíltabb homokhátakat egy idő után aztán erdősebb terepre cseréltük, és változó homokmélységű erdei utakon és ösvényeken caplattunk tovább a Sükösd és Rém között elterülő teljesen semmilyen hangulatú terepen. A tavasz így március közepén még éppen, hogy csak megjelent, így az egyébként egészen sűrű faborítást túrázás közben inkább csak elképzelni tudtuk, viszont az egyre magasabbra kúszó nap nem igazán volt tekintettel a naptárra, így a folyamatos mikroemelkedők idővel egészen izzasztóvá tudtak válni. Nem messze Rém határától egészen szürreális módon a kék háromszög jelzés próbált elcsábítani minket a kék sáv gerincútjától, de mind a térkép, mind a valóság alapján viszonylag távolinak tűnt az Ólom-hegy geodéziai tornya (1,3 kilométer), így utólag rendkívül elítélhető módon a napsütéses időtartam szűkösségére hivatkozva nem vállaltuk be a kitérőt, pedig egyébként minden bizonnyal érdekes látványban lett volna részünk. A kilátózással járó pihenőt így egy darabig még elhalasztottuk, de a Rém körüli mezőgazdasági terület határában haladó homokút meghökkentően fárasztó egy kilométere után végül arra jutottunk, hogy közel 14 kilométer után tényleg elkellhet az a pihenés, így az egykori TSZ-hez vezető rozzant aszfaltutat elérve le is roskadtunk a meglepően élénk füves árokpartra.

Ekkora már lassan délre járt az idő, így rövid elheveredés után sort kerítettünk a kolbászból, májkrémből, kockasajtból és kifliből összeálló vasárnapi ebédünkre, ami a fűben elhenyélve bármilyen húsleves-rántott hús kombinációt verni tudott – jelen szituációban. Olyan féktelen kedvünk azért nem volt a pihenéshez, hiszen még alig jártunk 15 kilométernél, tehát még egy jó 20 kilométert bele kellett erőltetni a napunkba, így az ebéd lezárását követően hamarosan ki is kászálódtunk az aljnövényzetből, és észak felé fordulva folytattuk az utunkat. Pár lépés erejéig még az aszfaltút kényelmet is élvezhettük, de az utolsó bejárati kaput elhagyva hamarosan ismételten a közepesen süppedős homokon kijárt földúton caplattunk előre észak felé. Ezen a szakaszon végképp leült a túranapunk, ugyanis a Rémet és Érsekhalmát elválasztó síksági erdők semmiféle látnivalót nem szolgáltatták, így a következő 8 kilométer legnagyobb izgalmát az útvonalat megtörő két derékszögű kanyar okozta. Ennek megfelelően egészen megváltást okozó élmény volt elérni a szépen felújított hajósszentgyörgyi vadászház épületegyüttesét, ahonnan már csak további 2,5 kilométernyi eseménytelen gyaloglás válaszott el minket Érsekhalma első településeitől.

Az Érsekhalmára való megérkezés izgalmát tovább fokozta, hogy a váratlanul gyors tempóban fogyó vízkészleteink (a meglepően intenzíven dolgozó márciusi nap és a homokos talaj közös eredménye) felfrissítésére nem igazán adott lehetőséget a rendezett, de vasárnap kora délután leginkább teljesen kihaltnak tűnő aprócska település. Óvatos bizadalmunk azért még maradt a faluszélen jelzett kocsmára vonatkozóan, de sajnos a Horgony horgonya ezúttal a tengerfenéken maradt, így egészen szomjasan tértünk rá az Érsekhalmát a civilizációval összekötő műút éledező fasorára, amin alig pár perc alatt elértük a Bajáról Soltvadkertre tartó, viszonylag forgalmas 54-es főutat. A kék jelzés az útkereszteződésben nyílegyenesen haladt tovább a Duna-völgyi főcsatorna felé, mi azonban gondolkodás nélkül tértünk balra a stílszerűen Road 54 nevet viselő vendéglátóhely irányába, amit a legnagyobb örömünkre nyitva találtunk, így hamarosan már a főút panorámáját biztosító fapadokon elhelyezkedve élvezhettünk a 2x300 méteres kitérőnk sikerét és persze jéghideg kólánkat. A nem különösebben pörgős kocsmát aztán üvegeink feltöltését követően magunk mögött is hagytuk, és a kék jelzéshez visszaérve leereszkedtünk a Sükösdtől ideáig elhúzódó földnyelvről az Érsekhalmához tartozó Hildpuszta házai közé. Eközben jobbról elmellőztük az egykori földvár maradványait, amelynek értő befogadásához más földvárakhoz hasonlóan erős képzelőerőre volt szükségünk.

Hild utolsó, avíttabb épületeit magunk mögött hagyva elértük a csatorna apró hídját, és a túloldali partsávot fordultunk el északkeleti irányba, megkezdve ezzel a túránk utolsó etapját, ami a térkép (és a valóság) tanúbizonysága alapján 4,5 kilométernyi nyílegyenes sétaként manifesztálódott. A mocsaras-nádas hangulatú séta lépései a vártnál azonban jóval gyorsabban teltek, és egészen belegubancolódtunk az állatok közti vérfertőzés lehetőségeit ecsetelő, mindenféle tudományos alátámasztottságot nélkülöző beszélgetésünkbe, így majdnem meglepetésként ért minket, hogy Hajós házai egyre nagyobb formában rajzolódtak ki előttünk. A csatornaparti séta utolsó perceiben aztán a logisztikára terelődött a fókusz, hiszen egyre élesebben jelentkezett előttünk, hogy magát Hajóst tőlünk balra, a kéktúra folytatását egyeneset, míg a pecsétet is őrző pincesort jobb oldalra találjuk. Mivel buszmegállót a pincefalut és az igazi falut összekötő országút és a kéktúrna-csatorna kombináció találkozásánál nem alakítottak ki, így a hazajutás megszervezése érdekében egy kis kitérőt még mindenképpen be kellett iktatnunk, amit természetesen a jobb közlekedési lehetőségekkel, pecséttel és potenciálisan borral is kecsegtető pincesor irányába jelöltünk ki.

A következő hidat elérve tehát jobbra fordultunk, és a 34 kilométer után már kissé elnyűtt lábaink halovány lelkesedésével nekivágtunk a már ismert homokhátnak, majd pár száz méter múlva el is értünk a falu első házaihoz, ahol a buszmenetrend lehetőségeit kihasználva a kitérőről is kitértünk a felettünk magasodó kilátó felé. Összességében mind a kilátás, mind a számomra teljesen ismeretlen, viszont cserében egészen különleges pincefalu hangulata kifejezetten érdekesnek bizonyult, így egészen lelkes érzésekkel feltöltődve érkeztünk meg ismételten az 54-es főúthoz, ahol azonnal be is fordultunk a Judit Vendéglőbe. Mivel Sükösdtől alig húsz percnyi buszozás választott el minket, én a pincefalu által megtermelt homoki bor érdemi kóstolására már nem vállalkoztam, azonban a mégis bepróbált fél korty és Andi arckifejezése alapján valószínűleg nem jártam rosszul a kólámmal. Italozás közben elvégeztünk a pecsételési adminisztrációt is, majd fél 5 körül elhelyezkedtünk az egyre sötétebbé váló délutánban a kocsma előtti buszmegállóban, és hamarosan fel is ugrottunk a Bajára tartó járatunkra, ahol tovább figyelhettük a hirtelen bezuhanó tavaszi este alakulását. Sükösd-alsón aztán a hátizsákokat a hátsó ülésre dobtuk, és az M6-ost becélozva indultunk el északnyugat felé, és közel két órányi eseménytelen autózás után este 7-re le is zárhattunk az AK-nk első teljes túrahétvégéjét.

3. túra: Hajósi pincék – Kunfehértó, Duna-Tisza köze – 2019. november 1.

4. túranap: Hajósi pincék – Kunfehértó

Ahogy azt az AK leírás elején már említettem, közös megállapodásunk és a józan ész alapján a nyári túrázást az Alföldön hanyagoltuk, és mivel abban is egyetértettünk, hogy nem tervezünk szoros menetrendet a teljesítésre, a márciusi hajósi érkezésünkhöz képest több, mint fél évnek kellett eltelnie, mire újra a kék jelzések közé léptünk. Ráadásul ez a túra még csak igazi túrahétvégének sem tudott minősülni, hiszen inkább csak azon a szerencsés körülményen alapult, hogy a halottak napi hosszú hétvégén esedékes szekszárdi látogatásunkból viszonylag kézenfekvően le tudtunk csippenteni egy napot, hogy a Szekszárdhoz még fogjuk rá, hogy közel eső régióban viszonylag praktikusan ledolgozzunk néhány (38) kilométert.

Olyan nagyon egyébként az egynapos túra ellenére sem kellett eltérnünk a megszokott menetrendünktől, és a megszokott módon koromsötétben kelhettünk fel, hogy aztán gyors pakolást követően negyed 7-kor már autóba is szálljunk, és lerobogjunk a festői Soltvadkert felé. Kerek 8 órára meg is érkeztünk a kisvárosi vasútállomásra, ahol még néhány friss termékkel kiegészítettük az egy napos útvonalhoz képest bőséges élelmiszer-készleteinket (ugyanis utánpótlással nem igazán tudtunk tervezni), majd az állomási kávé utolsó kortyait leküzdve fel is ugrottunk a Baja felé tartó buszunkra. A csípős őszi hidegben egészen jól esett a pihentető buszozás, de miután Császártöltésen becsuktuk a szemünket, hogy nehogy lelőjük magunknak a látnivalónkat, már készülődnünk is kellett, és kevéssel 9 óra előtt le is szállhattunk a buszunkról a korai órán / munkaszüneti napon zárva tartó Judit vendéglő előtt.

A megállóban még kicsit tollászkodtunk, majd a néptelen pincefalu főútjának járdájára térve megkezdtük sokadik ereszkedésünket a dombhátról a Duna-völgyi csatorna irányába. A már ismert útvonalat egy jó 10 perc alatt meg is tettük, majd a műút hídján átlépve jobbra kanyarodtunk, és visszatértünk a fél éve megszakított csatornapartra, ahol még további jó 4 kilométert haladtunk a szürkés vízfolyás mellett. (Az igazolófüzet szerint egyébként Hajósról Császártöltésre a kék sáv jelzés járhatatlansága esetén a pincefaluból közvetlenül elinduló kék négyzet jelzésen is érvényes áthaladni, de ennek az érdekes gondolatnak sem valóságtartalmát, sem indokoltságát nem igazán éreztük.) A vízparti földút egy darabig mocsarasabb területen haladt, majd félúttól nyíltabb terepen áttörve érte el a csatorna következő hídját, amire mi is rákanyarodtunk, és a hídnál lébecoló horgászokat kikerülve a betonúton caplattunk fel Császártöltés felé. Császártöltésről minden bizonnyal a császármorzsának köszönhetően mindig egy édesség képe ugrott be, de hiába jártuk végig egyébként meglepően nagynak bizonyuló településen, a munkaszüneti napon semmilyen lehetőség nem tárult fel édesség-bevitelre, így végül megállás nélkül haladtunk tovább a településen.

Az 54-es főutat kb. 10 órakor kereszteztük, majd a túloldalon még sokáig a hosszasan elnyúló Kossuth Lajos utcán sétáltunk, majd a falu utolsó házait elhagyva földútra tértünk, és elmélyültünk a Császártöltés és Kéleshalom közötti végtelennek tűnő pusztaságban. A falu határában még egy darabig termőföldeken és szőlőültetvényeken figyelhettünk meg az ősz hatását, majd idővel egyre jobban elmélyültünk a használaton kívüli mezők és erdősávok mozaikjában. A késő őszi időpontban sajnos igazán erős színpompában már nem részesültünk, de igazából annak is örültünk, hogy az előrejelzések ellenére szárazon, bár néha egészen vészjósló felhőzettel kísérve tudtunk előre haladni. A Kéleshalomig tartó nagyjából 10 kilométeres szakasz tehát különösebb izgalmakkal nem járt (bár ezt az Alföld tekintetében könnyen lehet, hogy fölösleges kiemelni), így a nagyjából két órás időtartam jelentős részét azzal töltöttük, hogy a mezőket ledomináló gyapothangulatú növényt próbáltuk bármiféle botanikai tudás nélkül azonosítani. (Végül egészen meglepő módon, de sikerült kéktúra beszámolók alapján azonosítani, hogy a teljesen használhatatlan selyemkóróról van szó.)

Nem sokkal dél után aztán a sokadik kanyartörés után feltűntek Kéleshalom első házai, és néhány perc után be is értünk az aprócska település központjába, ahol a változatosság kedvéért teljes kihaltsággal találkoztunk. A hűvös, felhős időben nem csábítottak különösebben pihenésre az útszéli padok, de ha már úgy is meg kellett állnunk a községházánál pecsételni, és igazából több, mint 20 kilométert megtettünk pihenő nélkül, végül csak beiktattunk egy statikus ebédszünetet a civilizációban (pedig a fejemben megfordult a menet közben ebédelés gondolata is). A zsákfalut értelemszerűen az egyetlen kivezető úton hagytuk el, de nem sokkal a község végét jelző táblát követően le is tértünk a jobbra kanyarodó bekötőútról, és a falu előtti szakasszal teljesen megegyező hangulatúföldúton folytattuk utunkat. A szinte teljesen egyenes következő 10 kilométerünket ugyanúgy a késő őszi barnás erdők-mezők váltakozása dominálta, amit néha egy rozzantabb tanyaépület, illetve a térségre jellemző, fűvel gazdagon benőtt, de a körülményekhez képest egészen érdekes kunhalmok szakítottak meg. Az esőmentes ősznek köszönhetően kiváló adottságú terepet kihasználva legalább a tempónkon tudtunk dolgozni, így végül a kéleshalomi megállónk és a végre előttünk is kirajzolódó fantasztikus nevű Pici Paci Porta tanyaépületei közötti majdnem 10 kilométert kevesebb, mint 1 óra 45 perc alatt tettük meg, és nem sokkal a pecsételőhely előtt kipipálhattuk a nap 30 kilométerét is.

A barátságosnak tűnő tanyaépületek között csak négylábú társasággal találkoztunk, és bár a kéktúra nyomvonala határozottan keresztülvezetett az erősen magánterületnek tűnő telken, nem akartunk túl sokat hívatlanul erre időzni, így a pecsét begyűjtése és a menet közbeni fogyasztásra alkalmas csokik előkészítését követően tovább is indultunk Kunfehértó felé. A túra hangulata a tanyát elhagyva váratlanul erősen megváltozott, ugyanis a korábbi erdősávos nyomvonalat a teljesen nyílt bozótos váltotta fel, ami egyrészt kissé kellemetlen őszi szelet, másrészt viszont egészen széles kitekintést biztosított a következő kilométerekre. A bőséges látótávolságnak köszönhetően hamarosan az is kiderült, hogy a Kunfehértó nevét inspiráló fehér tó kiterjedése az időjárás rövid vagy hosszú távú hatásától fogva messze elmaradt a füzetben jelzett kék területtől, így egy jó kilométert a térképen már tónak jelzett, de a gyakorlatban még csak mocsarasnak sem tűnő egykori tófenék mentén tettünk meg, sőt a tó még az elvileg tóparti üdülőfalu házait elérve sem jelentkezett.

A kéktúra nyomvonala innentől az elviekben takaros, de érthető módon teljesen üres, és részben emiatt azért kevéssé csábító hangulatú üdülőtelepülés Szegfű utcáján vitt végig minket, amelynek utolsó lépéseinél aztán végre feltűnt jobb kézre a strand kerítése, amelyen túl a halovány őszi napfény azért csak megcsillogtatta a vízfelületet, meggyőzve ezzel a túrázót a tó tényleges létezéséről. A tóparti kiszolgálóépületek iránt persze a leghalványabb reményeink sem voltak, így megállás nélkül kanyarodtunk el balra a településrész határánál, és rövid erdei szakasz után rátértünk egy meglepően kiterjedt szőlőültetvények között vezető, az indokoltnál jóval sarasabb főútra. A sárképződés rejtélye gyorsan meg is magyarázódott, ugyanis a földút igencsak jelentős traktorforgalmat bonyolított, akik elől jópárszor félre is kellett ugranunk az egyre sötétedő délutánon. Az utolsó kék jelzéses kilométereken járva időszerűvé időszerűvé vált a hazaút megtervezése is, amire az előzetes megoldásunk a Kunfehértó központjába besétálás, és onnan vonatozás tűnt (a kéktúra ugyanis az érdemi Kunfehértó települést valamiért nagy ívben kikerüli), ami egy kevésbé szimpatikus, de túravégeken elfogadható 2x1,5 kilométeres extrát rakott volna a menetbe. A földúton bukdácsolva azonban észrevettem, hogy a Kunfehértó és Kiskunhalas közötti műutat elérve igazából nem feltétlenül szükséges az amúgy sem kecsegtető félhomályos séta vissza Kunfehértóra, ugyanis a kéktúra és a műút metszésénél megbújt egy buszmegálló (nyilván nem a kéktúrázók igényei miatt), ahonnan tolerálható állásidővel eljuthatunk Kiskunhalasra, majd Soltvadkertre.

Kicsivel 4 óra után aztán valóban a földút végére értünk, amelynek túloldalán elégedetten nyugtázhattunk a buszmegálló tábláját, és gyors átfutást követően a menetrendi táblán is meg tudtunk győződni a járatunk létezéséről. A 20 perces várakozás persze a bármiféle komfortot nélkülöző megállóban nem bizonyult különösebben kellemesnek az egyre hűvösebbé és sötétebbé forduló kora estében, és óvatos mozgolódás mellett az élelmiszerkészletünk utolsó morzsáinak elfogyasztásával töltöttük el az időnket, mire végre megérkezett az egyébként abszolút menetrend szerint közlekedő járatunk. Az út mellett álldogálva bőven belefért az időnkbe a sártalanítás, így viszonylag civilizált külsővel tudtunk felszállni a buszunkra, amivel alig negyed óra alatt át is értünk a Kiskunhalasra. Túlzottan sok időnk szerencsére nem volt megismerkedni a helyi nevezeteségekkel, ugyanis egészen baráti 5 perces átszállási idővel ugrottunk át a kecskeméti járatra, amivel fél óra alatt visszaértünk a soltvadkerti buszpályaudvarra. A fényűző tömegközlekedési fűtés után sokkolónak bizonyult az autóhoz vezető séta, illetve az egész nap hűtött jármű hőérzete, de néhány kilométer aztán beindult a motorhő, és magas komfortérzetben surrantunk át egy jó óra alatt Szekszárdra, lezárva ezzel ezt a kurta-furcsa, de mégiscsak 38 kilométeres túranapot.

4. túra: Kunfehértó – Ruzsa, Vágó, Duna-Tisza köze – 2019. december 7-8.

5. túranap: Kunfehértó – Öttömös, Petróczi Csárda

Bár az előző túranapunk nem került be minden idők legemlékezetesebb túrái közé, a kellemes késő őszben eltöltött péntekünk emléke olyannyira megszépült, hogy beszélgetéseinkben egyre reálisabb opcióvá vált egy igazi kétnapos túrahétvége lekötése az AK-ra még 2019-ben. Az esélyt kihasználva megpróbáltam all-int mutatni, és az ajánlat megszépítéseként egy pénteki szekszárdi családlátogatást és egy szegedi adventezés opcióját is felvillantottam, amik végül Andit is meggyőzték arról, hogy nincs is szebb dolog, mint 60 kilométert sétálni a decemberi Alföldön. Így hát december első péntekjén munka után rögtön autóba is ültünk, és lecsorogtunk Szekszárdra, majd miután bevásároltunk a hétvégére, egy kellemes vacsora mellett hangolódtunk a másnapi kalandokra.

A szekszárdi betérő – az AK során most már tényleg utoljára – egyébként egészen sokat segített a másnapi logisztika szempontjából, ugyanis a könnyed reggelit követően csak fél 8 magasságában, már pozitív hőmérséklet mellett kellett elindulnunk a nagyjából egy órányira fekvő Mélykút felé, amely településen egészen meglepően értelmezhető közlekedési opciót biztosított a napunk rajt- és célállomásai között. Mélykút elhagyatott vasúti megállójánál elbúcsúztunk az autótól, majd néhány percnyi didergős várakozást követően fel is ugrottunk a kiválóan fűtött szerelvényre, amely jó fél óra alatt el is juttatott minket Kunfehértóra. Ez a kéktúra elindítása szempontjából persze még kevésnek bizonyult, hiszen a település belterületét elhelyezkedő vasúti megállótól még egy jó másfél kilométert kellett beletennünk az előző megszakítási helyünk eléréséig. Mi azonban arra törekedtünk, hogy ennek a körülménynek a jó oldalát próbáljuk megfogni, így, ha már a civilizáción belül jártunk (a nap további részében erre nem lesz igazán példa), betértünk a térkép alapján kinézett cukrászdába egy kis lelkesítés céljából. Úgy gondolom, hogy az eddigi majdnem 2000 kilométer leírásában egy rossz szót sem szóltam bármely vendéglátóhelyről (nem is igazán volt rá okom), így most hadd engedjem meg magamnak azt a gonoszságot, hogy leírjam, hogy a kunfehértói házi cukrászda 80-as éveket idéző milliőjében sok akaraterővel elfogyasztott „almás rétes” és „kávé” valószínűleg életem legrosszabb kulináris élményeként raktározódott el.

Végül aztán fél 10-re eljutottunk oda, hogy már tényleg nem tudtunk tovább halogatni a nekiindulást, így a cukrászda kapuját becsukva előbb Kunfehértó házai között, majd a szántóföldeken átvezető földutakon haladva értük el a már ismert buszmegállót, ahol egy hajtűkanyar rátértünk a kék jelzéssel kidekorált útvonalra. A mai túraszakaszra vonatkozóan előzetes információnk alapján eléggé visszafogott elvárásokkal készültünk, így például a nap egyik legérdekesebb POI-jaként a Budapest-Kelebia(-Belgrád) vasútvonal keresztezését lőhettük be. Feltételezéseinknek megfelelően a kopár fák és barna mezők között eltöltött 13 kilométeren izgalmat igazából csak az jelentett, hogy minden lerobbant tanyaépületet megközelítve fennállt annak a veszélye, hogy az idegennel szökőévente találkozó, éppen ezért vadul ugató kutyák éppen áttörik az összeomlott kerítéseket. Szerencsére a négylábúakkal minden alkalommal sikerült egyezségre jutnunk, így szélsebesen jutottunk el az 53-as főútig, ahonnan már csak pár száz méter választott el minket a vasútvonaltól. Mivel a gyengécske nap éppen kibújt a felhők közül, és amúgy is délhez közelített az idő, a nevezetes helyen el is helyezkedtünk az alacsony fekete-fehér vasúti kerítéseken, és a végtelen alföldi tájat bámulva költöttük el ebédszünetünket.

Túl sokat aztán persze még az enyhe napsütésben sem volt kényelmes a síneknél üldögélni, így néhány perc ejtőzés után neki is vágtunk a napi penzum második felének, amely pontosan ugyanolyan látványosnak ígérkezett, mint az első. A vasutat elhagyva egy darabig még nyíltabb mezőkön vezetett az utunk, majd kopár, homokos erdőbe érve vettük fel a kelet-délkeleti irányt, amit egészen a túra végéig meg is tartottunk. Hagyományainkhoz képest persze ezen a szakaszon is sikerült elmellőznünk egy kilátót, ugyanis a nem igazán egybevágó térképinformációk és a kilátó létezésének tényével kapcsolatos kérdőjelek nem tudtak minket meggyőzni arról, hogy az igencsak kezdetleges kék háromszög jelzések valóban vezetnek valahová. Később, aztán persze csak kirajzolódott bal kézre a kilátótorony, de a visszafordulást azért egy december eleji alföldi tájkép potenciálja nem tudta megindokolni. Így hát más dolgunk nem maradt, minthogy végigjárjuk a kijelölt útvonalat a megszokott leharcolt tanyák és haragos kutyák kíséretében, amelynek eredményeként délután 2-re elértük a nap második nevezetességét, Bács-Kiskun és Csongrád megye határát, amelynek érdekeségét jól jellemezte az, hogy ezt a „határátlépést” semmi nem jelezte a valóságban.

A megyeváltást követően hamarosan ráfordultunk a túra célegyenesére, sőt az Alföldön egészen ritka módon egy másik turistajelzés (sárga sáv) is felfűződött az utunkra, amin még két kilométert megtéve elértük Öttömös település külterületét, illetve az 55-ös főutat, amely egyben a mai vándorlásunk végét is jelentette. A főút és az öttömösi bekötőút elágazásában egészen erősen megtelepedett a civilizáció, hiszen a Petróczi Iskola / Petróczi Csárda / Dobó Tanya néven futó házcsoportban olyan egészen ritka szolgáltatásba futottunk bele, mint egy nyitva tartó vendéglátóhely. Mivel a túrát minden várakozásunk feletti tempóban sikerült teljesítenünk, jó 40 percünk amúgy is talonban maradt a buszunk érkezéséig, így természetesen betértünk a csárdába, ami a nap tematikájának megfelelően jelentős csalódást tudott okozni. A „csárda” ugyanis az útszéli vendéglátás legszebb népiesch hagyományait megcsúfolva valójában egy ’80-as években ragadt pléhasztalos általános iskolai menzateremnek bizonyult, ahol már azt is csak hosszas szólongatás után sikerült elérnünk, hogy valaki ránézzen az egyébként nyitva lévő egységbe betérő vendégre. Miután kiderült, hogy bármiféle elfogyasztható ételről, élelmiszerről így délután 3 után már maximum álmodhatunk, a hideg időjárásban kirobbanóan jól eső kólákban állapodtunk meg, de végül annyira kellemetlenül éreztünk magunkat az áporodott szagú helyiségben, hogy a várakozás utolsó negyed óráját inkább az útmenti buszmegállóban fázogatva töltjük el.

A buszunk szerencsére menetrend szerint érkezett, és miután már erős félhomályban szálltunk fel a járműre, fél órával később már teljes sötétségben szállhattunk le a mélykúti buszállomáson, amely természetesen nem a vasútállomás közelében helyezkedett el, ami még egy utolsó kilométernyi túraélményt biztosított számunkra Mélyút hangulatos kidíszített utcáin. A kocsiba ülve aztán következhetett a logisztikai bűntudat, ugyanis a leírás elején említett szegedi betérő nem a túráink leggazdaságosabb döntésének bizonyult: előbb a busszal megtett 25 kilométeres szakaszt gyűrtük le az ellenkező irányban, majd az öttömösi elágazástól további 40 kilométert tettünk meg a szegedi szállásunkig. A túracuccainkat ledobva viszonylag lelkesen öltöztünk át városi felszerelésbe, de az egyre hidegebbé váló estében olyan óriási örömet nem okozott az egész napos didergés utáni fagyoskodás, így rövid adventi sétát követően inkább betértünk a kreatív nevű Szeged Étterembe, ahol egy egészen felejthető (három panaszkodás egy napban!) halászlével ünnepeltünk a túrahétvége első 30 kilométerének teljesítését. Vacsora után még udvariasságból elgondolkodtunk egy hangulatos kocsma keresésén, de végül a józan ész hívását követve egy boltkört követően inkább a panzió felé fordultunk, és hamarosan már a jó meleg takaró biztosításában tekintettük át a szerény csatornakínálatot, majd 10 felé nyugovóra is tértünk.

6. túranap: Öttömös, Petróczi Csárda – Ruzsa, Vágó

Napsütéses, de cserében didergős reggelre ébredtünk a szegedi panziónkban, és mivel viszonylag kötött menetrendekkel dolgoztunk, gyorsan össze is pakoltunk, fél 8-kor pedig már a szomszédos pékség kakaós csiga kínálatát tekintettük át, majd a szajré egy részét már az autóút során el is fogyasztottunk melegében. Jó fél óra autózás után a világvégi mellékút bal oldalán valóban feltűnt a Ruzsa, Vágó fantázianevű épületegyüttes – van valami furcsán megnyugtató abban, hogy a csak térképen és online kinézett tömegközlekedési opciók, helyszínek a várakozásoknak megfelelően tényleg manifesztálódnak előttünk. Az persze, hogy miért pont épp Ruzsa település Vágó megnevezésű részére érkeztünk meg vasárnap reggel, önmagában is érdekes kérdés: amíg az OKT-n és a DDK-n a szakaszolás precízen bejáratott, addig az AK-n hivatalos (de akár nem hivatalos) felosztások hiányában ez a kérdés teljesen a túrázó ízlésére van bízva, és bár alapvetően szabad kezet kapva is logikusabb a valamiféle szolgáltatásokkal kecsegtető (bár illúziónk ne legyenek) településeken megszakítani a túrákat, a ritkás településszerkezet miatt teljesen reális opciót jelentenek a megfelelő kilométerpenzumot kínáló világvégi tanyasi buszmegállók is. Így dobta nekünk is a gép Ruzsa, Vágót, hiszen az igazi település csak 22 kilométert hozott volna, viszont a soron következő Zákányszék 35-je már túlmutatott a kockázati étvágyunkon, tehát kapóra is jött a 28 kilométeres áthidaló megoldás.

Logisztikailag meg úgy is mindegy volt, ugyanis Szeged környékén egészen sajátságosan működik a közlekedési hálózat: a nagyvárosból kivezető húsz csápú polip egyes csápjai között hiába van alig csak pár kilométernyi távolság, csápot váltani csak szegedi betéréssel lehetett. Így jártunk el tehát mi is, és miután leparkoltuk az autót a minden racionálist nélkülöző módon nyitva tartó vendéglátóegység előtti saras placcon, rövid várakozás után vissza is buszoztunk a Mars téri buszpályaudvarra, ahol átszálltunk az Öttömös felé tartó járatra. Őszinte meglepetésünkre a peronon jó kéttucatnyi teljes túrafelszerelésben feszítő sporttárssal találkoztunk, akiknek a jelenlétét egy darabig furcsálltuk, de végül szomorú megértéssel vettük tudomásul, hogy szegényeknek 100 kilométeres körzetében nem jutnak más túraopciók, mint az általam már kikezdett alföldi útvonalak. A buszúton legalább élénk kíváncsisággal tudtam találgatni a csoport úticélját, akik végül eggyel előttünk, a kéktúra által is súrolt Magyarok Nagyasszonya-kápolna melletti buszmegállónál szálltak le a buszról.

Nem sokkal 10 óra után aztán mi is megérkeztünk Öttömös határába, és a továbbra is kitartóan pislákoló nap támogatásában visszatértünk a kelet-délkeleti irányra, és egy kilométeres tanyasi sétát követően az 55-ös főutat délről szegélyező erdősávban kezdtünk neki a túranapnak. A meglepően fenyődomináns Dugonics-erdő egészen kellemes zöldes hangulatot árasztott, a napsütés pedig pont kellően segített a hőérzeten, így kifejezetten lelkesen és üdén értük el a már a főútról is megtekintett, eléggé meglepő lokációjú kápolnát, majd a rövid kitérőt követően tovább folytattuk az erdei sétánkat. A kápolnát követően egy nagyjából öt kilométeres teljesen egyenes szakasz következett, majd egy balkanyar után megérkeztünk napunk legkiemelkedőbb látnivalójához, a Ruzsa-fához, ami a nevének abszolút megfelelő módon igazából valóban egy terebélyes fának bizonyult, amihez a helyi tanyavilág több, minden valóságtartalmat nélkülöző legenda is fűződik a kihelyezett táblák tanúsága alapján. A fánál begyűjtöttünk egy indokolatlanul sűrűn kihelyezettnek tűnő pecsétet is (bár az tény, hogy Öttömösről Ruzsa felé óriási hurkot ír le a kéktúra, amit a Ruzsa-fa pecsét hiányában felül is lehetne írni), majd az ásotthalmi bekötőút legvégére rátérve ismételten visszatértünk az 55-es főúthoz, és nekivágtunk a Ruzsáig hátramaradt 9 kilométerünknek.

A délutánba érve a vidám napsütés átadta a helyét a szürke felhőtakarónak, ami pont remekül illeszkedett a Ruzsára vezető földutat szegélyező romos tanyaépületek amúgy is kellően depresszív hangulatához. A komorabbra forduló időben a statikus ebédszünet nem tűnt különösebben reális opciónak, így végül menetben oldottuk meg a kalóriapótlást, így viszonylag tempósan tudtuk megoldani az eseménytelen átvezetést, melynek köszönhetően nem sokkal 2 óra után már rá is fordultunk a településre vezető műútra. Jobbra kanyarodva mindössze 4 kilométer választott el minket az autótól, azonban mi a kéktúra nyomvezetését követve egy újabb hurkot indítottunk be a balkanyarral, és hamarosan meg is érkeztünk Ruzsa központjába, ahol az adventi vasárnapon egészen nagy mozgolódással találkoztunk. Ezúttal ráadásul kocsmához tartozó pecsét következett, és természetesen nem is hagytuk ki a lehetőséget, hogy egy hideg üdítővel dobjuk fel a napunkat (a sörözéshez már túl kevés volt hátra a túrából) a Molnár Presszóban. Egy jó 10 percig hagytuk, hogy a helyi célközönség szájtátva csodálkozzon a ritka vendégnek számító turistákon, majd az északi irányt megtartva elhagytuk a falut, és a rendkívül korai naplementének köszönhetően két kilométeren keresztül már egészen sötétes erdősávban folytattunk a túránkat.

Az erdei műút keresztezését követően a hurok szépen lassan visszakanyarodott a már jól megszokott délkeleti irányba, majd az erdőt elhagyva egy szántó oldalában haladtunk tovább. Így 3 óra után aztán már nem csak a gyengülő fényszinten mutatkozott meg a záróra közeledte, ugyanis a nyílt terepet teljesen birtokba vette az alacsonyra szálló köd, ami igazán különleges, kísérteties hangulatot biztosított az utolsó kilométereknek. Szerencsére a jól járt földúton a megszűnő látótávolságban sem okozott gondot a navigáció, így sikeresen vettük be az utolsó két derékszögű kanyart a parcellák szélét, és a telefonos zseblámpa elővételét pont megspórolva érkeztünk el a már érintett műúthoz a napfény utolsó utáni próbálkozásai által kísérve. A tejködbe burkolózó műúton mind az utolsó 200 méteres oldalazás, mind az átfutás rejtett kockázatokat, de szerencsére autóforgalom megúsztuk ezt a pár percet, így gond nélkül elértük az ivó előtt pihenő járművet. Bepakolás közben még elméláztunk a még mindig nyitva tartó vendéglátóegység fényein, illetve a folytatást jelentő földút ködbe vesző nyomvonalán, majd a kellemesen lehűlt autóba szállva nekivágtunk a sötét országútnak. A hosszú túranap után nem volt igazán komfortos a ködbe vesző mellékutak között navigálni, és később az M5-öst elérve sem javult nagyot a látótávolság, így végül egy örökkévalóságnak tűnő két és fél órával később, nagyjából fél 7-re sikerült hazaérkeznünk, és átadnunk magunkat a fűtött otthon luxusának.

Így a szürke dobozt kitöltve egészen hihetetlennek tűnik az, hogy az Alföldi Kéktúra első, teljesen önkényesen kijelölt szakaszának (lényegében a Dunán inneni útvonal) 41 kilométerét 3 nap alatt sikerült teljesíteni, de sebaj, a teljesítés minőségén végül is semmit nem ront a szétdaraboltság, és persze ígérem, hogy innen már jelentősen gyorsulni fog a futótempó! Kárpótlásul pedig első alkalommal az ígért tájegységitérképet is sikerül elővarázsolnom!

Mivel a beszámolókat innentől már nem kell százoldalával ráömlesztenem a blogfelületre, így az Alföldi Kék első kalandjairól írt gondolataim simán elférnek a bejegyzésben, úgyhogy most nagyjából változtatás nélkül, a kipipálás szándékával megosztom ezeket, az egyes napoknál pedig jönnek a Strava-embed oldalak is.

1. túra: Szekszárd – Pörböly / Gemenc – 2019. január 27. és 2019. április 19

1. túranap: Szekszárd, palánki Sió-híd – Pörböly

A DDK végére érve mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy a kéktúrás kalandjainkat csakis az Alföldi Kéktúra és egyben az Országos Kék Kör teljesítésével tudjuk méltóan lezárni, de az ilyen jellegű ambíciónk intenzitása már korántsem volt egyező két fős csapatunkon belül. Bár alapvetően az alföldi túrázás engem sem vonzott különösebben, a teljesen ismeretlen terep és a maró teljesítési kényszerem a kéktúra mihamarabbi folytatására bíztatott, így hamarosan tárgyalóasztal mellé ültünk Andival, és egyeztettük a terveinket. A tárgyalások sikeresnek bizonyultak, és végül abban a kompromisszumban állapodtunk meg, hogy az AK-ra a DDK-val és az OKT-val szemben nem fogunk feszített időtervet ráerőltetni, és ráérősebben, különösebb fókusz nélkül teljesítjük majd a 900 kilométert évek alatt, ami egyben lehetőséget biztosít arra, hogy a forró nyári hónapokban távol tartsuk magunkat a tikkasztó rónáktól.

Ahogy az a legtöbb OKT-teljesítővel lenni szokott, a klasszikus kéktúrázás kapudrogot jelent az egzotikusabb kék jelzések irányába, így alig másfél hónappal az OKT lezárását követően mi is Velemen találtuk magunkat a téli zimankóban.

Minden idők leghosszabb nevű túramozgalmának teljesítéséről igazából nem sokkal lehet többet elmondani, mint az OKT-ről, a nagytestvérhez hasonlóan ez is óriási élmény volt, számomra különösen érdekes volt olyan tájakat bebarangolni, amelyeknek korában még a környékén (pl. Mecsek, Zselic) sem igazán jártam. Aki ennél bővebb beszámolóra is kiváncsi lenne, az 38 oldalnyi beszámolót érhet el itt.

Az RPDDK teljesítését alapvetően egy túraszezon alatt (leszámítva a decemberi túllelkesedésünket), összesen 9 túraalkalom 18 túranapja alatt teljesítettük, ezúttal is megtartva a keleti irányt, ami ezúttal viszont már egybeesett a hivatalos és a saját nemhivatalos sorszámozással is. Az RPDDK-val tehát kipipáltuk a #245, #251, #252, #262, #263, #264, #278, #297, #304 és #317 sorszámú jelzéseket. 

Ahogy az előző bejegyzés végén jeleztem, a blog irányba állításának alapvető feltétele a backlog bedolgozása, amelynek legmasszívabb alapját a kéktúrás kalandok adják (igaz, kronologikusan nem ez az első sáv teljesítés, de erről majd később).

Az Országos Kéktúrát kedves feleségemmel együtt 2016-2017-ben teljesítettük, szigorúan monoton keleti irányú előrehaladással. A kb. (örök kb. a folyamatos útvonal-változások miatt) 1174 kilométeres távolságot összesen 38 túranappal, jellemzően kétnapos hétvégéi túrákkal teljesítettük, nagyjából 30 kilométeres napi etapokkal, futásról pedig leginkább akkor lehetett szó, amikor épp világvégi buszokat kellett elérnünk. 

Sajnos lassan egy évtizeddel ezelőtt a mobilakksi- és okosóra technológia még erősen korlátozottan állt rendelkezésre, így a teljesítéseket igazolandó csak a pecsétfüzet, a kitűző, és 77 oldalnyi, soha korábban nem publikált beszámoló áll rendelkezésre, így ha bárki szeretne egy hosszasat olvasni a kéktúrás kalandjainkról, az ezen a linken megteheti.

A lényeg igazából az, hogy a Kéktúra szép és jó volt, és bár személyesen már akkor is inkább a teljesítés koncepciója vonzott, mint a szociológiai jellegű világlátás, alapvetően óriási élményt adott a turisztikai főútvonal bejárása. Most pedig óriási luxust ad, hiszen egy tolvonással lehúzhatom a #244, #227, #180, #179, #178, #177, #156, #155, #154, #140, #133, #111, #110, #109, #108, #107, #96, #78, #77, #63, #62, #61, #32, #21, #17, #2 és #1 sorszámú jelzésket a listámról. 

(Igen, természetesen a saját túrajelzés-listám pontosan ellentétes irányban sorszámoz, mint ahogy a kéktúrát bejártuk, de ez az ellentét már megszokott, hiszen pl. a kéktúra-útikönyv is pont a bejárási irányunkkal ellentétesen vezetett minket végig az útvonalon.)

Minden bizonnyal erre a bemutatkozó bejegyzésre kellene a lehető legkevesebb erőforrást fektetni, hiszen szeretnék úgy alkotni, hogy az különösebb háttértudás nélkül is értelmezhető legyen, de ha már itt járunk az origónál, akkor az ilyen jellegű kereteimet is szeretném leszögezni.

Először is, persze, már maga a médium kiválasztása is indoklásra szorul: ha a blogolást teljesen nem is, a blog.hu-t szép lassan megette az idő, de igazából nem látom, hogy kinek mivel is lenne jobb, ha éppen substackre csatornáznám ezt a projektet. A blog.hu felületét nagyjából ismerem, a html alapokat egy picit tudom manipulálni, és a szöveg elolvasására ez a domain pont ugyanannyira felel meg, mint bármilyen másik. Persze arra nem feltétlenül esküdnék meg, hogy 15 év távlatában a blog.hu ebben a formában elérhető lesz (érdekes módon visszafelé ez már megvan), de hát legfeljebb migrálunk egyet. A folyamat rögzítésének az elsődlegesen fóruma egyelőre tehát mindenképpen ez a felület lesz, de nem tartom kizártnak, hogy kapacitásam függvényében más social media platformokon (elsődlegesen Facebookon) is megjelenik majd párhuzamosan a kontent, és ott is követhetőek lesznek a változatos izgalommal járó kalandjaim.

A kalandok nyomon követésének alapját pedig a már sokszor megénekelt „master list” fogja biztosítani, ami tartalmazza a magyarországi turistaút-hálózat valamennyi sáv jellegű elemét, valamint az én teljesítéseim státuszát is. A táblázat teljesen publikus, és ITT érhető el, én pedig itt teszem le a nagyesküt, hogy annak tartalmát a saját előrehaladásom mentén igyekszem MINDIG frissen tartani. Egy kép persze többet ér ezer szónál, és mivel amúgy is a térképes ábrázolás rajongója vagyok, a listával párhuzamosan vizuálisan is igyekszek majd bemutatni a teljesítéseket. A jobb vizuális élmény érdekében a térképes megoldást két „nagyításban” fogom majd vezetni: egyrészt elérhető lesz egy egész országos szintű térkép (ennek az előállítása meglehetősen körülményes feladat, de előbb-utóbb meglesz), másrészt pedig az oldalsó dobozban elérhető valamennyi általam definiált tájegység egy-egy térképe (ez sem annyira egyszerű, de az országosnál bizonyosan könnyebben kezelhető), amely talán precízebb betekintést enged az érdeklődőknek.

A végén pedig essék szó a lényegről is: mint ahogy az talán a 3 db felvezető bejegyzésből is sejthető, a szerző grafomán jellemvonásokkal bír, így minden teljesített csíkfutásról fog készülni egy-egy egyedi blogbejegyzés. A koncepcióm egyelőre az, hogy minden egyes futásesemény saját bejegyzést kap, így, ha esetleg egyben pipálok ki mondjuk két rövidebb utat, vagy éppen ellenkezőleg, egy hosszú útvonal töredékét teljesítem csak, akkor is készülni fog egy bejegyzés az adott napi futásról. A futás bejegyzések elején röviden közlöm majd az alapvető adatokat, és ezt követően szabadszavasan, remélhetőleg olvasmányosan írom le az adott nap tapasztalatait, amit remélhetőleg még néhány képpel is ki fogok tudni egészíteni.

Nagyjából ennyit szerettem volna leírni, így most már itt lenne az ideje annak, hogy nekikezdjek a futásnak is (amit egyébként a háttérben azért csinálok is)! Előtte azonban sajnos még egy egészen aggasztó feladat bújik meg előttem: bejegyzéssé kell konvertálni az eddig begyűjtött csíkfutási backlogomat, így mielőtt valós idejűvé válna a blog, első körben legyártom a már befejezett futónapok krónikáit, és remélhetőleg már 2024-ben egyenesbe tudok majd kerülni magammal.

A projekt célját, lényegét, misszióját nem különösebben nehéz összefoglalni: be szeretném járni az ország összes turistaútját. Ez a faék egyszerűségű tételmondat azonban valójában meglepően sok szőrszálhasogatós definíciós kérdést vonz magával, amelyek ugyan teljesen lényegtelenek, hiszen én magam vagyok a jogalkotó és jogalkalmazó egy személyben, de hol máshol, mint ebben a bejegyzésben szeretném rögzíteni, hogy mit akarok valójában. A koncepció alapvetése, hogy Magyarország turistaútjai egy véges számú, absztrakt halmazt alkotnak, ami a valóságban egészen bizonyosan így is van, hiszen az országban jelen pillanatban csak véges számú fa tartalmaz színes jelzéseket, de sajnos igazán pontos információt beszerezni erről a kérdésről korántsem egyértelmű feladat. Ezen a ponton pedig akkor felmerül a kérdés, hogy mennyi is az annyi, és hogy egyáltalán nagyságrendileg értelmezhető-e a teljesítés, van-e esélyem teljesíteni a feladatot?

Egyet hátralépve először azt a kört szükséges megfutni, hogy mi is az a turistajelzés? Szerencsére ebben a kérdésben kifejezetten könnyű dolgunk van: az MTSZ az 1930-as évek óta nagyjából a ma is ismert, fantasztikusan kidolgozott keretrendszert használja, amely szabvány szerint 11 különböző alakzat 4 különféle színben történő felfestését jelenti – minden, ami ezen kívül esik, az bizony nem turistajelzés. A 11 alakzat azonban korántsem egyenrangú, a hálózat lényegét igazából kizárólagosan a sáv jelzések adják, a további jelzéstípusok csak ezek kontextusában adnak kitérőt, átvezetést, alternatív útvonalat, így egy viszonylag gondatlan tollvonással én is elvégeztem ezt a levágást: a névválasztásnak megfelelően a célt a kék, piros, sárga és zöld csík (sáv) jelzések összegyűjtése jelenti.

Azt viszont, hogy pontosan mennyit is kell ezekből összegyűjteni, már nem ennyire egyértelmű meghatározni. Az MTSZ, mint a turistaút-hálózat központi fenntartója korábban is rendelkezett gyűjtésekkel, de ezek egyrészt elavultak, másrészt pedig a nyilvánosság felé nem feltétlenül elérhetőek. Nemrégiben ezt a valós hiányosságot rendezendő az MTSZ ismételt erővel nekikezdett a hálózat térinformatikai alapú feldolgozásának, de ez a projekt sajnos egyelőre még nem fejeződött be, és csak a részeredményei érhetőek el nyilvánosan. Szerencsére a blog szerzője még jelen projekt gondolatának felmerülése előtt is foglalkozott a turistautakkal, és az OpenStreetMaps közösségi szerkesztésű turistaút-térképjének adatai alapján már készített egy nyilvántartást, így egy jóindulatú kiindulási alap végül is csak előkerült.

Ennek az Excelnek az előbányászása egyébként az egész projekt legfontosabb validációs kérdése volt, hiszen pontos nyilvántartás hiányában az úthálózat hossza sem volt különösebben ismert, így nagy izgalom tenyereltem rá a csak a sávokat tartalmazó oszlop távolságadatainak összesítésére, ami jelenleg 12.685 km-t mutat. A feladat nagyságára való tekintettel különösebb lelkiismeret-fordulás nélkül számolom el utólagosan a korábbi teljesítéseimet, különös tekintettel a kék jelzésen begyűjött szakaszokra, amely alapján máris „csak” 10.535 km maradt hátra. Ehhez a számhoz már csak egy éves előrehaladási ütemtervet kellett becsülnöm, amire egy havi egyszer 60 kilométert dobtam be, ami azt jelenti, hogy az éves 600 km mellett nagyjából 17 év kellhet a feladat teljesítéséhez. Ez a szám egyszerre tűnik végtelenül ijesztőnek (52 éves lehetek, mire teljesítem), de még pont az értelmezhető időtartamon belülinek, szóval kiadhattam a plecsnit, igenis lehetséges végigjárni a teljes hálózatot.

Most, hogy azt már tudjuk, hogy mit is kell összességében bejárni, érdemes lesz még a bejárás defínicóját is felvázolni – ehhez viszont első körben fontosnak érzem felvázolni a turistautak rendszerét. Magyarországon a négy különböző színű sáv jelzések jellemzően két tömegközlekedéssel elérhető pontot kötnek össze, útközben természeti-történeti érdekességet bejárva. A turistautak jellemzően regionálisan szerveződnek, és általában egy-egy hegységben, tájegységben maradnak, leszámítva néhány kiemelt jelentőségű, országos/regionális útvonalat, amelyek az egész országot bejárva nagyjából az összes szigetszerű helyi mini-hálózatot felfűzik magukra. (Ettől függetlenül vannak teljesen „árva”, más turistaúttal nem érintkező utak is, de ez kifejezetten ritka jelenség).

A turistautak hossza erősen változó, az Országos Kéktúra egybefüggő kék sávja 1158 kilométer kanyarog az országban, míg a nyilvántartásom szerint a legrövidebb út egy 0,43 km-es sárga jelzés az Aggtelek feletti Kecső-pataknál. Az igazság persze valahol a két szélsőérték között rejtőzik: a legtöbb turistaút hossza valahová 10 és 40 km közé, tehát az egyszerű hátizsákos turista gyalogtempójában is egy nap alatt teljesíthető tartományba esik. Az emészthetőség érdekében az extrém hosszú útvonalak esetében tájegységi bontást alkalmaztam, így például a 276 km-es Közép-Dunántúli Pirost az érintett három hegység alapján (Gerecse, Vértes, Bakony) három szakaszra bontottam a listában. Ha már belekezdtem ebbe a tájegységi bontásba, akkor ezt a rendezőelvet igyekeztem konzisztensen megtartani, és például az amúgy már kezelhető 79 km-es Kohász Kéket is felosztottam a 12 km-nyi Karancs-Medvesre és 67 km-nyi Óbükkre. A rendszerezés gigantikus kivételét az Országos Kéktúra és a Dél-Dunántúli Kéktúra adja, ahol a hagyományokra való tekintettel megtartottam a hivatalos, a tájegységekhez nagyjából, de nem teljesen alkalmazkodó szakaszolást: így az OKT 27, a DDK 10 elemként jelenik meg a listámban.

Mindent összevetve tehát az OpenStreetMaps adatai alapján létrehozott, és saját magam által szétdarabolt nyilvántartásban összesen 5 régió és 30 tájegység 385 turistaútja szerepel. (Ebből a bevezető megírásának pillanatában 48 darabot teljesítettem már sikeresen). A lista pontossága azonban hiteles forrás hiányában egyelőre nem igazán biztosítható, ráadásul a manuális letöltés is okozhat kisebb-nagyobb eltéréseket, azonban ezek minden bizonnyal eltörpülnek a megszűnés sorsára jutó turistautak hatása mellett. A témát nem akarom túlragozni, a 2000-es években egyedi felbuzdulásuk alapján több kifejezetten hosszú, de cserébe jellemzően turisztikailag érdektelenebb útvonalon futó útvonal is felfestésre került, amelyek mellett az MTSZ nem igazán köteleződött el, így amikor a későbbi fenntartásuk bizonytalanabbá vált, viszonylag könnyen jutottak a megszűnés sorsára.

Igen ám, de a papíron leírt megszűnés a valóságban nem mindig körvonalazódik ennyire egyértelműen, pláne, ha nincs akarat / szándék a jelzések „hivatalos” elszürkítésére, így a valóságban még sok „megszűnt” útvonalon láthatóak a színes sávok, és így a valóságot visszatükröző OSM is megjeleníti ezeket. Ha igazán őszinte lehetek, én nem feltétlen vagyok nagy rajongója annak, hogy a semmi közepén eldugott jelzéseket próbáljam vadászni a soha senki által nem járt útvonalakon (az Északi Zöldön szerzett traumáim bennem élnek), így a témában egyelőre kivárásra fogok játszani, és az első néhány évben ezeket a szakaszokat bizonyosan kerülni fogom, aztán talán mondjuk 2030-ra már jobban látni fogjuk a halálra ítélt utak sorsát – pláne, ha minden reményem szerint már 2025-re elkészül a hivatalos MTSZ-nyilvántartás.

A nyilvántartás pontos tartalmáról, vezetésének módjáról és elérhetőségéről a harmadik, egyben utolsó felvezetőben még tervezek néhány szót szólni, ebben a posztban viszont maradt még egy definíciós feladatunk: mit is jelent teljesíteni egy szakaszt?

Ezt a kérdést lehet, hogy nem is érdemes túlgondolni: a teljesítés azt jelenti, hogy a turistajelzés nyomvonalát követve a két lábon haladva eljutok a kiindulópontból a végpontba. Ezt a tevékenységet jellemzően inkább futómozgással tervezem megtenni, de azért a szintemelkedés és a távolság (és évtizedes távlatokon nézve az idő vasfoga) azért engem is meg tud fogni, így a hosszabb távokon több-kevesebb belegyaloglásra is lehet majd számítani. A teljesítésnél törekszem az útvonal lehető legpontosabb követésére, de kisebb-nagyobb tévedésekre azért a műfaj sajátosságainak köszönhetően (eltévedések, elzárt útvonalak, terelések) számítani lehet, amik a lelkiismeretem számára bőségesen beleférnek.

A teljesítéseknél alapvetően az a szándékom, hogy egy-egy útvonalat egészben teljesítsek, sőt, bizonyos esetben az is elfordulhat, hogy egy futáson belül akár több rövidebb útvonalat is feldolgozok. Persze ennek az ellentéte is előfordulhat, a néhány igazán hosszú túramozgalom esetében még a tájegységi bontás ellenére is vannak 100+ km-es szakaszok, ahol bizony a limitációimat elismerve, a kéktúrához hasonló módon több szakaszban gyűjtöm be a kilométereket. Ha már túramozgalmak: bár ennek a projektnek nem igazán a jelvénygyűjtés a célja, arra jutottam, hogy ha már úgy is végighaladok az útvonalakon, végül is miért ne próbálkoznék meg a teljesítés igazolásával? Más kérdés, hogy a bejárás igazolásának adminisztrációjáért kevéssé lelkesedek: a pecsétpárna és a füzet cipelése és használata talán még éppen belefér, de a limitált nyitvatartású helyszínek felkeresését bizonyosan hanyagolni fogunk – meglátjuk, hogy egy-egy fotó és a kiegészítő .gpx track elégségesnek-e bizonyul majd a kiírók számára.

Technikai oldalról nézve a teljesítés rögzítésének elsődleges eszközét a hőn szeretett Garmin Forerunnerem fogja adni, amin mérem az aktuális futásomat, és legalább a rajt- és célpontokban egy-egy fantasztikus minőségű fotóval is megerősítem a jelenlétemet. Évtizedes távlatban persze ebben a kérdésben sem egyszerű gondolkodni, de arra törekedni fogok, hogy a blogbejegyzések mögött mindenképpen legyen valamiféle „hard evidence” is a bejárásokról.

Utolsó bemutatkozó bejegyzésemben pedig röviden felvázolom a blog és a bejegyzések struktúráját, és ezt követően végre ténylegesen átadhatom a terepet: a terepnek. 

Sziasztok! Tamás vagyok, 35 éves, nős, két gyermek édesapja. Régóta fennálló midlife crisis-omat nem karrier, birtoklás vagy kockázatkeresési ambíciókkal próbálom feloldani, helyette inkább csak mindenféle rendkívül fárasztó, amatőr szinten impresszív, de azért valójában komolyan vehetetlen kardio teljesítésekkel igyekszem legyőzni önmagamat. 

Nem könnyű úgy bemutatkozást írni, hogy a realitások talaján maradva több évtizednyi időtávban is relevánsnak illene maradnom, éppen ezért inkább historikus megközelítést választva azt szeretném felvázolni, hogy hogyan is jutottam el arra a pontra, hogy úgy döntöttem, hogy be akarom járni (le akarom futni) Magyarország összes turistaútvonalán. A projektről rendkívül részletesen be fogok számolni a következő bejegyzésben, viszont akkor jöjjön is egy kis önsimogatás.

Már egészen kiskoromtól kezdve csábított a futás gondolata, általános- és középiskolában körzeti szinten atletizálgattam, majd az egyetemi évek vége felé egy kicsit komolyabban ráálltam a hosszútávfutásra. 2011-ben indítottam az első .gpx fájlomat, 2012 tavaszán jött az első félmaraton, ősszel pedig az első maraton is, és 2016-ig minden ősszel, változó elkötelezettségű felkészüléssel sikerült egy-egy újabb maratont összerakni.

A futás mellett mindig is jelen volt a túrázás is az életemben, a gimis túrakalandok után az egyetemen inkább a teljesítménytúrák felé terelődött a figyelmem, és a futásnak köszönhetően jelentősen feljavuló kondimmal egészen hosszú távokat is sikerült becélozni, 2013-ban pedig már a Kinizsi 100 km-ét is sikerült teljesíteni. Érdekes módon ekkor még eszem ágában sem volt a szakágakat vegyíteni, az egyetlen terepfutással végzett kísérletem (egy Balboa-kör) egészen borzalmas traumaként maradt meg, a teljesítménytúrákon pedig szigorúan egyetlen futómozdulatot sem vétettünk.

2016 környékére aztán mind a rendszeres futásba, mind a teljesítménytúrázásba sikerült belefásulnom, viszont új impulzusként leendőbeli feleségemmel nekilendültünk a turistajelzések követésének, és 2016-2018 között végigjártuk az Országos Kéktúrát és a Dél-Dunántúli Kéktúrát. A futócipő viszont ténylegesen a szögre került, és bár a Kinizsiket becsülettel teljesítettem, és a napi munkába járást is jellemzően biciklivel hoztam le, az érdemi kardió kiveszett a mindennapjaimból, ami ahhoz vezetett, hogy valamikor 2021 tavaszán realizáltam, hogy eléggé durván elhíztam.

Ennek a felismerésnek nem voltam túlzott rajongója, így miután a mérlegen szembesültem a 110 feletti értékkel, agresszívan kalórialimitált étrendbe kezdtem, aminek segítségével 2021 szeptemberre sikerült -30 kg-t összehoznom. Aztán az egyik szeptemberi estén a mérlegre állva azt láttam, hogy az eredetileg megálmodott célsúly igazából lőtávolban van, és miután az interneten utánaolvasva meggyőződtem arról, hogy a futás hatására jelentős víztömeget lehet elveszíteni, nekivágtam a Rákos-patak partjának.

Ami pedig ezután történt, az egészen elképesztő volt! Én sosem voltam igazán a lelkes runner's high hívő futásrajongó, a futáshoz való viszonyomat mindig is inkább valami olyan love/hate kapcsolatként határoztam meg, amiben igazából leginkább magamat győztem le minden sikeres futással - megérdemelve ezzel egy kis pihenést és kalóriabevitelt. Na de, az új, jelentősen véknyított testem, ami igazából jó öt éve semmilyen futómozgást nem végzett, egészen hihetetlen érzést adott - a fizikai törvényszerűségeknek köszönhetően szinte olyan érzés volt a futás, mintha repülnék. A könnyedség endorfin-dömpingje pedig gondolkodás nélkül borított vissza a futás világába, néhány nappal később már terepfutó eseményen jártam, hamarosan újra alap lett a kétnaponta futás, és a testi előnyöket kihasználva gond nélkül döntöttem meg a korábbi félmaraton, maraton PR-jeimet is.

2022 elején aztán a második gyermekem érkezése előttre aztán szerettem volna valami különleges kihívást keresni, így szembejött velem az OKT70 kiírása, ami egybefüggő 70 km teljesítését várta el a kéken 70 óra alatt - én pedig ezt azonnal egy egy szusz alatti 70 kilométerként fordítottam le magamnak. A márciusi időszak limitált világos időtartama miatt azt matekoztam ki, hogy a lejtőket érdemes lenne megfutnom, majd készítettem egy számvetést a várható ütemtervről, és a tavasz egyik első napján neki is vágtam a kék jelzésnek Dorog és Pilisszentkereszt között. Az első hosszútávú terepfutásomnak megvoltak még a gyermekbetegségei (Kesztölcig lámpa hiányában telefonnal világítottam pl.), de összességében óriási sikernek bizonyult, az önellátó frissítés teljesen működött, a lábaim pedig kiválóan bírták az ütemet, és egyértelműnek tűnt, hogy ennek még lesz folytatása.

A folytatás eleinte még szervezett körülmények között zajlott le, és több teljesítménytúrán is tesztelgettem a határaimat, és hamarosan realizálni tudtam azt is, hogy 100 km-ig igazából kényelmesen megvagyok a síkon, lejtőn futás, emelkedőn tempós gyaloglás kombináción, sőt ez a módszer igazából a legtöbb eseményen általában a mezőny legeslegelejére pozícionált. A teljesítménytúrák szépek és jók voltak, de idővel aztán arra jutottam, hogy igazából nem sok értelmüket látom: a plecsnik, kitűzők engem aztán nem motiválnak, az ellátás kiszámíthatatlan, cserébe viszont alkalmazkodni kell a pontok nyílásához, kezdési időpontokhoz - mi szükségem van nekem arra, amikor a turistautak bárhol, bármikor nyitva állnak számomra?

Ennek megfelelően már 2023-ban is több önálló partizánakciót raktam össze, és igazából kifejezetten élveztem is azt, hogy a magam ura lehetek, de a lelkem egészen 2024 júniusig nem tudott igazán megnyugodni, amikor aztán végre a régi álmot, a Kazincy 200-at is sikerült kipipálnom (5. hely!). Innentől viszont a teljesítménytúra műfajban egyéb kihívás nem maradt számomra (nyilván gyorsulhatnék, ismételhetnék, de ezek valahogy nem tűnnek vonzónak), így minden adottnak bizonyult a fókuszváltáshoz.

Időközben síkon is nagyjából hasonló zsákutcába kerültem, a maratoni terveimet is sikerült nagyjából elérnem, és bár minden bizonnyal bőségesen tudnék még javítani, ha szívemre teszem a kezem, a speciális és a magas intenzitású futóedzések nem feltétlenül csábítanak - helyettük inkább csak egy kiegyensúlyozott alap edzettséggel szeretnék fenntartani, ami lehetővé teszi a turistaútvonalak begyűjtését, évtizedes horizonton is. 

Különösebben nem sikerült tömörnek maradnom, mentségemre szóljon az, hogy nem is akartam az lenni - így legalább a "magamról" pontot sikerült kipipálnom, és a következő bejegyzésben rátérhetek arra, hogy mit is jelent valójában az ország összes turistaútvonalának bejárása.