2024 végére érve abba az érdekes számvetésbe kerültem, hogy a gyerekek várható betegeskedései esetére eltárolt szabadnapjaimat nem volt szükséges ilyen céllal aktiválnom, így a szigorúan indokoltnál hosszabb téli szünettel kellett szembesülnöm, amibe egyéb elfoglaltság híján egy kis terepfutásnak is be kellett férnie. A lehetőségeim azért a gyerekek be- és kivételezése miatt azért relatíve limitáltnak bizonyultak, így egy olyan útvonalat kerestem, amit szentendrei indulással az intézménybe töltött órák alatt abszolválni lehet. Evés közben aztán megjött az étvágy, és egyfajta UB-felkészülésként arra jutottam, hogy egy kis alacsony intenzitású sorozatterhelést is kipróbálhatnék, és december utolsó munkahetén minden nap akcióba lendülhetnénk, egyfajta utolsó pillanatos boostot adva a saját magammal szemben elszámolandó csíkfutás KPI-oknak.

A térképben elmélyülve kiszúrtam a Jászberénytől Csomádig tartó 141 km-nyi zöld jelzést, majd egy vérrel-verejtékkel átitatott téli estén sikerült 5, óvodaidő alatt pont bejárható, autóval és tömegközlekedéssel összehangolható szakaszt felrajzolni a noteszembe. Az első szakasz viszont még nem csak a zöldre koncentrált, ugyanis rendkívül praktikusnak tűnt a másik Jászberényből induló jelzés begyűjtése is ezen az alkalmon, és mivel ez a jelzés jó 20 km-nyire a várostól pont majdnem beletorkollt az én zöldemben, egy egészen tökéletesnek látszó 44 km-es körtúrát sikerült magam elé rendeznem.

Végtelen lelkesedésemmel már egy héttel a téli szünetem előttre beszerveztem magamnak a kezdőszakaszt, de aztán mire leadtam a gyerekeket az uszodánál, a Waze-re nézve kiderült, hogy a 11-es út engem aznap nem fog elvezetni Jászberényre, így végül az eredetileg megálmodott dátumon, december 16-án vágtam neki a kalandnak. Ezúttal a 11-es főút is engedékenyebbnek bizonyult, így különösebb fennakadások nélkül törtem át a Duna másik túloldalára, majd viszonylag dinamikus vezetéssel háromnegyed 10-re meg is érkeztem a jászberényi vasútállomáshoz.

Annyit sakkozgattam a novemberre esedékes csíkfutás időpontjával, hogy végül már a decemberi díszfények támogatásával küzdhettem magamra a világ legszűkösebb túrazokniját óvatos félálmomban. Olyan nagy naptárbeli eltérés persze azért nem volt, az expedíciót valahová november végére akartam belőni, de miután a novemberi 22-ei gigahavazás sártengerré változtatta a terepet, hagytam időt a száradásra, és végül a napfényesnek ígérkező december 2-ei hétfői szabadnapra ütemeztem be magam. Az útvonal viszonylag logikusnak tűnt, egy vértesi sárga és zöld bejárása után egy újabb vértesi sárga és zöld következett volna, de aztán a térképre ránézve kiszúrta a szemem a Bodajk feletti, hivatalosan már a Bakonyhoz rendelt piros sávocska, ami mindennel együtt 83 kilométerre növelte az etapot, ami végül is még pont a tűréshatáromon belülinek tűnt, így rábólintottam az ambíciózus tervre.

Mivel azonban eltökélt szándékom a világosban működés, a decemberi napfényes órákat figyelembe véve egyértelműnek tűnt, hogy a lehető leghamarabb kell elindulnom, így 3:40-kor már a biciklin gurultam, és az első Szentendréről induló HÉV-re ülve neki is kezdtem a reggelim első felének. Ezúttal az átszállásom nem volt különösebben aggasztó, kényelmes metrózással libbentem át a Délibe, majd az 5-kor elinduló vonaton olyan kényelmesen el tudtam helyezkedni, hogy még egy kis extra visszaalvásban részesültem. Az ügyesen beállított ébresztőm után aztán Fehérváron leugrottam, kis fel-alá sétálgatással (kell a lépésszám) kivártam a büfé 6 órai nyitását, majd a gőzölgő kávémmal felszálltam a Komáromra induló motorvonatra, és rögtön az indulást követően megkezdtem a meglepően elhúzódó tollászkodási feladatokat.

A leszállásjelzős(!) vonaton pánikszerűen észleltem, hogy valószínűleg Bodajk határában vagyunk, gyorsan jeleztem, majd magamra húztam a szíjakat és a fagyvédelmi eszközöket, és kiléptem az éjszakába.

A 44 km-es Budai Zöld érdemi része az óvatos októberi beleharapást követően még talonban maradt, és nem is feltétlenül éreztem magamban a sietséget a relatíve közeli sáv lezárására, de aztán egy váratlan fordulat hirtelen a segítségemre sietett! Ezen a ködös novemberi hétvégén ugyanis megszületett a blog futásbeszámolóinak gyakori vendégének második gyermeke, így a szombat estére egy tejfakasztó körvonalazódott, ami azzal járt együtt, hogy nem tudtam a saját családom többi részével Szekszárdra utazni szombat délben. És mit csinál egy stabil lelkivilágú, konszolidált 35 éves férfi, ha rászakad egy fél napnyi szabadság? Természetesen azonnal nekiáll terepfutni!

Így hát miközben a család többi részének táskáit rendezgettem a csomagtartóba, gyorsan összekészítettem a saját felszerelésemet is, és 11:30-kor már integethettem is a családi autónak a HÉV-állomáson, ahonnan én az egzotikus Nagykovácsiba terveztem eljutni. A feladatot nehezítette, hogy a céges adatcsomag eseti bővítésének nehézségei miatt adathiányba kerültem, így a további BKV-s utazásaim egy 20 éves időutazásba sodortak, amelyben mantrázhattam az érinteni kívánt járatokat és nem idegeskedhettem előre az egy perccel lekésett csatlakozások miatt. Ez a különleges hozzáállás végül jó karmát szállított, viszonylag gördülékenyen ugrottam meg az átszállásokat, és már 13:00 előtt megérkeztem a tiszta égboltú, de pont ezért viszonylag hűvös Tisza István térre.

Így jár az, aki a beszámolót még 2024 októberében megírja - szinte minden általános érvényű gondolatot sikerült időközben más bejegyzésekbe beépítettem, így írhattam újra az egészet, sebaj, talán nem is ártott a beszámolnak egy kis szerkesztői kurtítás - így is leeht bőven scrollozni az első futólépésig.

A maratonhoz kapcsolódó kihívások egész életre való kipipálása után arra jutottam, hogy véget vetek a sebességfokozás hörcsögkerekére, és a kényelmes Z2-es és kevésbé kényelmes terepen történő futások irányába lököm magam, és belevetem magamat a csíkfutásba. (A maraton után két nappal leadott Ultrabalaton szóló nevezés tényéről most udvariasan feledkezzünk meg.) Az első igazán szabadon ütemezett futásnak is pontosan ez a végtelen szabadságfaktor adta meg a könnyedségét és nehézségét: a PMP teljesítése után folytatásos futnivalóm nem maradt, így elvileg teljesen szabadon bökhettem rá az OSM végtelennek tűnő Magyarország térképére. Persze aztán valójában ennyire nem szabad a kezem, ugyanis az egész csíkfutás projekt 15 éves időtávban történő befejezésének alapvetése, hogy a célra rászánt évi 10-12 napot lehetőségek szerint hatékonyan használjam fel, ami praktikusan azt az elvárást hozza magával, hogy egy-egy futásnap legalább 60 km-nyi sávot tartalmazzon. Ez a klasszikus hosszú távú nyomvonalakat követve elég egyszerű feladatnak tűnik, de az ezeken túlmutató több ezer kilométernyi kuszaságban már korántsem annyira egyszerű logisztikailag és logikailag értelmezhető futónapokat kitalálni.

Ez praktikusan azt jelenti, hogy egy-egy tájegység útvonalait mindenképpen szükséges holisztikus nézetből áttekinteni, és meghatározni a reális célokat: ezt a feladatot viszont valójában csak Aggtelek, Bükk és Karancs-Medves vonatkozásában csináltam meg 2024. októberig. A probléma viszont az volt, hogy Aggteleken és Bükköt inkább sátoraljaújhelyi kiindulással szerettem volna teljesíteni, a Karancs-Medves beosztása meg valahogy nem akart összeállni, így egy huszárvágással egy nem túl távoli, de cserébe nem túl komplex vidékre tekintettem át, és pillanatok alatt összecsaptam a Vértes teljesítési tervét (ekkor még naivan azt hittem, hogy a Vértes önálló tájegység lesz a rendszeremben, de mint később majd kiderül vala [nem létező magyar igeidőre lenne szükségem a pontos önkifejezéshez], ezzel kapcsolatosan tévedtem):

• #235 K: Az OKT vértesi 51 kilométerét már bejártuk, további teendő nincs vele.
• #236 P: A Közép-Dunántúli Piros Vértesen átvezető 43 kilométerét egy nagyobb volumenű, tájegységeken átívelő KDP teljesítés részeként fogom valamikor megcsinálni, így további feladat nincs vele.
• #238 S és #242 Z: A 32 km-es sárga és a 30 km-es zöld Csákváron és Vérteskozmán is összetalálkozik, logikusan összerendezhető.
• #239 S és #243 Z: A 23 km-es sárga oroszlányi és a 30 km-es zöld pusztavámi végpontja egymástól alig 10 km-re van, egy vonalban teljesíthető.
• kész, a picike Vértesben mindössze 6 sáv turistajelzés található.

A 238-242 és 239-243 párosokat megnézegetve végül arra jutottam, hogy az előbbi igazából teljesen kényelmesen teljesíthető autóbevonás nélkül, így a térképre ránézve egy Tatabányáról Csákvár felé tartó teljesítés rajzolódott ki előttem. Terv szerint Tatabányáról indulva kipipáltam volna a zöld sávot Csákváron, majd a sárgára térve a majdnem kör alakú útvonalat járom végig Kőhányáspuszta és Vérteskozma irányába. Az eredeti terv apró szépséghibája az volt, hogy a sárga teljesítését Csákváron „középről” indítottam volna el, ami igazából egyáltalán nem ellenkezik a saját semmin nem alapuló szabályrendszeremmel, de valahogy nem tűnt elegánsnak. Szerencsére a nem-problémára sikerült viszonylag gyorsan megoldást találnom: ha a zöld sávot megszakítom Vérteskozmánál, akkor végponttól indíthatom el a sárga teljesítését, majd egy jó 35-tel később menetirányban térhetek vissza zöldre! Tökéletes, a neheze megvan, most már csak futni kell!

Amikor kiderült, hogy a 2024 októberében esedékes többnapos/ottalvós csapatépítőnk helyszíne Telki lesz, azonnal repültem is az OSM-re, ahol nagy örömmel realizálhattam, hogy a település a Budapestre vezető zöld sáv kiindulópontja, ami óriási ziccernek ígérkezett. Valamennyit ötletelgettem is azon, hogy a 44 km-es teljes távot hogyan lehetne beilleszteni a feszes csapatépítő menetrendbe, de igazán optimális megoldás nem ugrott elő, ráadásul oldalról beúszott a Budapest Maraton is, amit pont a telki szerda-péntek előtti vasárnapra ütemeződött. Ez önmagában nem feltétlenül lenne probléma, de végül úgy alakult, hogy a maraton egy egészen gyilkos, de sikeres sub-3 kísérletbe torkollott, ami együtt járt a bal térdem túlterhelés általi elpusztításával is, így a csíkfutási ambícióim határozottan lejjebb csavaródtak ezen a héten.

A svédasztalos hotelreggelik és vacsorák ambíciói viszont nem csavaródtak lejjebb (az ebédet így is szándékosan kihagytam), így sajgó tagjaim minden tiltakozása ellenére csütörtök hajnalban még csíkmentesen meglátogattam a Nagy-Kopaszt (fájt), péntek reggelre pedig végül azt matekoztam ki, hogy a rendkívül kreatív fantázianevű „Budai Zöld” első etapját teszem meg, a maradékot meg majd máskor intézem el. A Telki-Nagykovácsi szakasz a maga 6,3 km-ével nem még féltérden sem tűnt túl nagy falatnak, de persze mivel valahogyan vissza is kellett jutnom valahogy, így nyilván rá kellett dupláznom a szakaszra, a hotel bekötésével pedig végül egy jó 15-öst sikerült összehoznom, amihez egy kellemes 6:30-as indulást kellett beterveznem.

A PMP teljesítés tervezésekor egyet értettünk abban, hogy a nyári hőséget kihagyhatnánk a pakliból, így végül az ősz első hétvégéjére ütemeztük be az utolsó túránkat, ami nem feltétlenül jelent garanciát a hőségkerülésre. Azt persze meg kell hagyni, hogy a nyárközepi meleg időszakokkal szemben ezen a környéken az éjszakák már egészen lehűlnek, így szombat hajnali 4:15-kor kerékpárra pattanva, nem sokkal a frissítő zuhany után bizony zimankósan éreztem magam. A HÉV-re ülve persze azonnal elillant a diszkomfortom, a fejedelmi reggelimet az automatás mogyorós capuccinoval kísértem le, majd egy gyors átszállást követően 5:20 körülre meg is érkeztem a Keletibe, ahol Totya már az egri gyors emeletén várt engem. A szokásosan korai napkezdés lehetőségeit kihasználva a vonaton még NFL-t néztünk, majd nem sokkal az utolsó play után be is gurultunk Gödöllőre, ahol így hat óra tájékán már viszonylag értelmezhetően elkezdett világosodni.

Rövid mosdószünetet követően jöhetett a rajtfotó, majd miután másodikra sikerült eltalálnunk, hogy melyik aluljáró-kijáratot kell követnünk (kettőből kell választani ugye), ráfordultunk a piros jelzésre, hogy aztán rögtön az első kilométeren egy olyan építkezésbe fussunk bele, ami felszántotta a parkon átvezető jelzés nagy részét.

Kis küzdés aztán ténylegesen irányba kerültünk, és előbb az agráregyetem campusát, majd az ahhoz tartozó parkerdőt szeltük át, aztán pedig a takaros Fenyves városrész hajnali csendjét áttörve értünk vissza a miskolci fővonal átkeléséhez, ahonnan már csak pár száz méter választott el minket első ellenőrzőpontunktól, a máriabesnyői kegyhelytől.

2024 júliusa gigantikus mérföldköveket hozott el a csíkfutás projekt számára, ugyanis a 35. születésnapomhoz érkezve egy furcsa midlife crisis feldolgozásként formalizáltam a már körvonalazódó „fussunk le minden turistajelzést” ötletet, így:

• megszületett a csikfutas.blog.hu felület;
• három bejegyzés keretein belül rögzítettem a projekt kereteit;
• véglegesítettem a turistautak nyilvántartását (mint kiderült, csak ideiglenesen, de erről majd a nem túl távoli jövőben részletesebben is írni fog).

A lényeg az, hogy augusztusra fordulva már sokkal világosabban láttam a projekt teljesíthetőségével kapcsolatosan, és realizálnom kellett azt az amúgy napnál is világosabb alapvetést, hogy a turistautak jelentős része messze van Szentendrétől! Persze, ez az ország tetszőleges pontjára is igaz, sőt, a központi lokációmra nem is igazán panaszkodhatnék, autóval a legtávolabbi célpontom sem lehet 3 óránál jóval messzebb (tömegközlekedésről most ne nyilatkozzunk), de még így is logikusnak tűnt bizonyos régiók a kiszervezése: ha már a családi kötelékek Sátoraljaújhelyen és Szekszárdon is biztosítanak kiindulópontot számomra, akkor az ezekhez közel eső jelzések bejárását érdemes lehet az itt töltött hétvégékhez igazítani.

Az első – már tudatosan – kezelt lehetőségre nem is kellett sokat várnom, alig száradt meg a tinta az Aggteleki-hegység / Cserehát környékén megrajzolt futásbeosztás exceljén, máris megérkezett az augusztus 20-ai hétvége, amit a család Sátoraljaújhelyen töltött! Mivel az időjárás nem átalkodott augusztus közepére abszolút nem jellemző módon éppen nem kánikula felé tendálni (tripla tagadás, értsd: furán nem volt meleg), nem is volt egyéb lehetőségem, mint hogy a hosszú hétvége szombatjára 3:00-ra rakjam az ébresztőmet (szerencsére a kertvárosi kakasok ennél tovább úgy sem szoktak hagyni aludni). Rövid életre kelés után vaksötétben helyezkedtem el az autóban, és egy egészen rendkívüli utazásba kezdtem: rántotthús formájú országunkban viszonylag kevés olyan helypárt lehet a térképre dobni, ahol más ország érintésével érdemes közeledni, de Sátoraljaújhely és az Aggteleki-karszt szélén elhelyezkedő Perkupa között a Zemplén és a Cserehát kikerülését valóban logikusabbnak tűnt északról, Szlovákián keresztül megoldani.

A naptárra nézve elkerülhetetlennek látszódott egy újabb születésnap megünneplése, így kénytelen voltam áttekinteni a 35 km körüli futásopciókat, és legnagyobb örömömre egy karnyújtásnyira, a Gödöllői-dombságban találtam egy 34,73 km-es sárga sávot, ami a garantált eltévedés-faktor mellett bizonyosan ki fogja adni az ünneplendő értéket. A részletes tervezésénél aztán abba a dilemmába futottam bele, hogy a nappali teljesítés a kánikula, az éjszakai pedig az éjszaka miatt nem tűnt igazán csábító opciónak, és valójában legszívesebben a tökéletes kompromisszumot jelentő hajnalban vágnék neki a kalandnak.

A Gödöllőről induló jelzés 8 km híján egy teljes kört ír le a dombság északi oldalán, de a körtúrává bővítést a szülinapi táv megtartása mellett nem akartam bevállalni, így egészen kapóra jött, hogy a keleti végponttól másfél km-re található egy buszmegálló, azt viszont már tényleg nehezen esett elhinnem, hogy az egzotikus nevű „Gödöllő, Vaskapui út (Kőkereszt)” megálló hajnali 4:27-kor is biztosít eljutást a sárga másik végpontját adó gödöllői városközponthoz. Kis matematikai kitérő után arra jutottam, hogy ezzel a busszal utazva nem csak, hogy egy kellemes hajnali futást tudok abszolválni, de ha kellően csipkedem magam, egy apró, de udvarias késéssel még egy irodai munkanapot is rá tudok applikálni a születésnapom előtti péntekre.

Egyéb előkészítendő nem is igazán akadt, a biztonság kedvéért jól telezabáltam magam előző este, így kellően szétesett gyomorral és nyugtalan alvással tudtam ráfordulni az „ünneplésre”, amit hogyan máshogy lehetne kezdeni, mint egy kellemes 3:30-as ébresztővel. 3:40-kor már az autóban ültem, és egy eseménytelen félórát követően még a pirkadat első sugarai előtt megérkeztem a kőkereszthez, ahol sikeresen le is tudtam parkolni az előre kinézett erdei út torkolatába. A buszmegállót a telefonom zseblámpájával sikerült fellelnem, de miután elhelyezkedtem a várakozóállásomban, az a félelem merült fel bennem, hogy az ebben az órában bizonyosan soha nem használt megálló utasait nem biztosan fogja kiszolgálni a 90-nel érkező busz, így a nagyméretű lámpák feltűnésekor vad integetésbe kezdtem. Ennek nyilvánvaló folyománya volt egy kellemetlen beszélgetés egy civil teherautóssal, de végül kis akarattal az igazi buszt is sikerült leintenem, amin meglepő módon már csak állóhelyet tudtam szorítani magamnak.

Ha egy üzlet beindul! A péntek hajnali kötcsei zöld rendkívül pozitív hatással volt a lelkiállapotomra, a 2000 kalóriás reggeli határozottan kevesebb bűntudattal csúszott, és a strandon arra üldögélve arra jutottam, hogy ha úgy alakul az alvásrutinom, akkor különösebb akadálya nincs annak, hogy a következő hajnalra a nyaralásra megálmodott másik turistajelzést is begyűjtsem. A Balatonföldvárról induló 12 kilométeres sáv teljesítésének logisztikája nem volt feltétlenül egyértelmű, egy oda-vissza igazából itt is játszhatott volna, de aztán a telefonos OSM limitációval megküzdve végül kimatekoztam, hogy a végpont Páskum pihenőből pont ugyanakkora táv közvetlenül a szemesi hotelbe visszatérni, mint a földvári vasútállomáshoz, így egy szolid 25-össel végül is meg tudom úszni a kalandot.

Az alvásrutinom pedig természetesen “tökéletesen” alakult, az “óvatosan visszafogott” vacsora terhétől megfáradva már 9-kor kidőltem a kellemesen belégkondizott szobában, így a 3:40-es ébresztő megszólalását már pszeudo-kipihenten és pszeudo-ébren vártam az ágyban! Nem feltétlenül kellett volna persze kivárnom az ébresztőt, mert a néma és sötét készülődés elhúzódását követően a hoteltől a vasútállomásig tartó 700 métert már futva kellett megtennem, hogy biztosan elérjem a hajnali expresszt, de szerencsére a szerelvény besiklásával egyszerre én is megérkeztem, és legalább rendhagyó módon egy kis bemelegítést is elkönyvelhettem. A 10 perces vonatút alatt pont lecsúszott a kötelező energiaital, és a rendkívül hangulatos, a restiben még éjszakára is kinthagyott párnákkal ékesített vasútállomás túloldalán fel is leltem a piros pöttyös jelzést.

11 hónappal az előző csíkfutással vegyített balatoni nyaralás után ismét Balatonszemesen találtam magam egy hétre, és bár a közvetlenül Balatonszemesről kivezető turistautakat (1 db) már kipipáltam, szerencsére a déli part szinte összes településéből vezetett valami felfelé (térképen lefelé) a somogyi dombok irányába. Így hát a tavalyi spontaneitással szemben idén készültem útitervekkel és felszereléssel is, és be is rajzoltam azt az érdekes T betűt, amivel a Kötcse-Pusztaszemes közti zöldet és az ebből Balatonföldvárra levezető piros sávot össze tudja kötni egy futásban. Aztán persze ember tervez, a hotel svédasztal, a gyerekek napirendje és a kánikula végez, a nyaralás első napjaiban sehogy sem sikerült igazán optimális időpontot beraknom erre a 20+ kilométeres alkalomra. A rögeszmék azonban már csak olyanok, hogy nem hagyják könnyen békén az embert, és láss csodát, az egyik hajnalon már bőven 4 óra előtt megébredtem (minden bizonnyal az előző éjszakai vacsora hatásaként), és arra az isteni sugallatra jutottam, hogy egy kis autós rásegítéssel a Kötcse-Pusztaszemest oda-vissza is megoldom a gyerekek napirendjének megkezdése előtt!