Így a szürke dobozt kitöltve egészen hihetetlennek tűnik az, hogy az Alföldi Kéktúra első, teljesen önkényesen kijelölt szakaszának (lényegében a Dunán inneni útvonal) 41 kilométerét 3 nap alatt sikerült teljesíteni, de sebaj, a teljesítés minőségén végül is semmit nem ront a szétdaraboltság, és persze ígérem, hogy innen már jelentősen gyorsulni fog a futótempó! Kárpótlásul pedig első alkalommal az ígért tájegységitérképet is sikerül elővarázsolnom!

Mivel a beszámolókat innentől már nem kell százoldalával ráömlesztenem a blogfelületre, így az Alföldi Kék első kalandjairól írt gondolataim simán elférnek a bejegyzésben, úgyhogy most nagyjából változtatás nélkül, a kipipálás szándékával megosztom ezeket, az egyes napoknál pedig jönnek a Strava-embed oldalak is.

1. túra: Szekszárd – Pörböly / Gemenc – 2019. január 27. és 2019. április 19

1. túranap: Szekszárd, palánki Sió-híd – Pörböly

A DDK végére érve mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy a kéktúrás kalandjainkat csakis az Alföldi Kéktúra és egyben az Országos Kék Kör teljesítésével tudjuk méltóan lezárni, de az ilyen jellegű ambíciónk intenzitása már korántsem volt egyező két fős csapatunkon belül. Bár alapvetően az alföldi túrázás engem sem vonzott különösebben, a teljesen ismeretlen terep és a maró teljesítési kényszerem a kéktúra mihamarabbi folytatására bíztatott, így hamarosan tárgyalóasztal mellé ültünk Andival, és egyeztettük a terveinket. A tárgyalások sikeresnek bizonyultak, és végül abban a kompromisszumban állapodtunk meg, hogy az AK-ra a DDK-val és az OKT-val szemben nem fogunk feszített időtervet ráerőltetni, és ráérősebben, különösebb fókusz nélkül teljesítjük majd a 900 kilométert évek alatt, ami egyben lehetőséget biztosít arra, hogy a forró nyári hónapokban távol tartsuk magunkat a tikkasztó rónáktól.

Ahogy az a legtöbb OKT-teljesítővel lenni szokott, a klasszikus kéktúrázás kapudrogot jelent az egzotikusabb kék jelzések irányába, így alig másfél hónappal az OKT lezárását követően mi is Velemen találtuk magunkat a téli zimankóban.

Minden idők leghosszabb nevű túramozgalmának teljesítéséről igazából nem sokkal lehet többet elmondani, mint az OKT-ről, a nagytestvérhez hasonlóan ez is óriási élmény volt, számomra különösen érdekes volt olyan tájakat bebarangolni, amelyeknek korában még a környékén (pl. Mecsek, Zselic) sem igazán jártam. Aki ennél bővebb beszámolóra is kiváncsi lenne, az 38 oldalnyi beszámolót érhet el itt.

Az RPDDK teljesítését alapvetően egy túraszezon alatt (leszámítva a decemberi túllelkesedésünket), összesen 9 túraalkalom 18 túranapja alatt teljesítettük, ezúttal is megtartva a keleti irányt, ami ezúttal viszont már egybeesett a hivatalos és a saját nemhivatalos sorszámozással is. Az RPDDK-val tehát kipipáltuk a #245, #251, #252, #262, #263, #264, #278, #297, #304 és #317 sorszámú jelzéseket. 

Ahogy az előző bejegyzés végén jeleztem, a blog irányba állításának alapvető feltétele a backlog bedolgozása, amelynek legmasszívabb alapját a kéktúrás kalandok adják (igaz, kronologikusan nem ez az első sáv teljesítés, de erről majd később).

Az Országos Kéktúrát kedves feleségemmel együtt 2016-2017-ben teljesítettük, szigorúan monoton keleti irányú előrehaladással. A kb. (örök kb. a folyamatos útvonal-változások miatt) 1174 kilométeres távolságot összesen 38 túranappal, jellemzően kétnapos hétvégéi túrákkal teljesítettük, nagyjából 30 kilométeres napi etapokkal, futásról pedig leginkább akkor lehetett szó, amikor épp világvégi buszokat kellett elérnünk. 

Sajnos lassan egy évtizeddel ezelőtt a mobilakksi- és okosóra technológia még erősen korlátozottan állt rendelkezésre, így a teljesítéseket igazolandó csak a pecsétfüzet, a kitűző, és 77 oldalnyi, soha korábban nem publikált beszámoló áll rendelkezésre, így ha bárki szeretne egy hosszasat olvasni a kéktúrás kalandjainkról, az ezen a linken megteheti.

A lényeg igazából az, hogy a Kéktúra szép és jó volt, és bár személyesen már akkor is inkább a teljesítés koncepciója vonzott, mint a szociológiai jellegű világlátás, alapvetően óriási élményt adott a turisztikai főútvonal bejárása. Most pedig óriási luxust ad, hiszen egy tolvonással lehúzhatom a #244, #227, #180, #179, #178, #177, #156, #155, #154, #140, #133, #111, #110, #109, #108, #107, #96, #78, #77, #63, #62, #61, #32, #21, #17, #2 és #1 sorszámú jelzésket a listámról. 

(Igen, természetesen a saját túrajelzés-listám pontosan ellentétes irányban sorszámoz, mint ahogy a kéktúrát bejártuk, de ez az ellentét már megszokott, hiszen pl. a kéktúra-útikönyv is pont a bejárási irányunkkal ellentétesen vezetett minket végig az útvonalon.)

Minden bizonnyal erre a bemutatkozó bejegyzésre kellene a lehető legkevesebb erőforrást fektetni, hiszen szeretnék úgy alkotni, hogy az különösebb háttértudás nélkül is értelmezhető legyen, de ha már itt járunk az origónál, akkor az ilyen jellegű kereteimet is szeretném leszögezni.

Először is, persze, már maga a médium kiválasztása is indoklásra szorul: ha a blogolást teljesen nem is, a blog.hu-t szép lassan megette az idő, de igazából nem látom, hogy kinek mivel is lenne jobb, ha éppen substackre csatornáznám ezt a projektet. A blog.hu felületét nagyjából ismerem, a html alapokat egy picit tudom manipulálni, és a szöveg elolvasására ez a domain pont ugyanannyira felel meg, mint bármilyen másik. Persze arra nem feltétlenül esküdnék meg, hogy 15 év távlatában a blog.hu ebben a formában elérhető lesz (érdekes módon visszafelé ez már megvan), de hát legfeljebb migrálunk egyet. A folyamat rögzítésének az elsődlegesen fóruma egyelőre tehát mindenképpen ez a felület lesz, de nem tartom kizártnak, hogy kapacitásam függvényében más social media platformokon (elsődlegesen Facebookon) is megjelenik majd párhuzamosan a kontent, és ott is követhetőek lesznek a változatos izgalommal járó kalandjaim.

A kalandok nyomon követésének alapját pedig a már sokszor megénekelt „master list” fogja biztosítani, ami tartalmazza a magyarországi turistaút-hálózat valamennyi sáv jellegű elemét, valamint az én teljesítéseim státuszát is. A táblázat teljesen publikus, és ITT érhető el, én pedig itt teszem le a nagyesküt, hogy annak tartalmát a saját előrehaladásom mentén igyekszem MINDIG frissen tartani. Egy kép persze többet ér ezer szónál, és mivel amúgy is a térképes ábrázolás rajongója vagyok, a listával párhuzamosan vizuálisan is igyekszek majd bemutatni a teljesítéseket. A jobb vizuális élmény érdekében a térképes megoldást két „nagyításban” fogom majd vezetni: egyrészt elérhető lesz egy egész országos szintű térkép (ennek az előállítása meglehetősen körülményes feladat, de előbb-utóbb meglesz), másrészt pedig az oldalsó dobozban elérhető valamennyi általam definiált tájegység egy-egy térképe (ez sem annyira egyszerű, de az országosnál bizonyosan könnyebben kezelhető), amely talán precízebb betekintést enged az érdeklődőknek.

A végén pedig essék szó a lényegről is: mint ahogy az talán a 3 db felvezető bejegyzésből is sejthető, a szerző grafomán jellemvonásokkal bír, így minden teljesített csíkfutásról fog készülni egy-egy egyedi blogbejegyzés. A koncepcióm egyelőre az, hogy minden egyes futásesemény saját bejegyzést kap, így, ha esetleg egyben pipálok ki mondjuk két rövidebb utat, vagy éppen ellenkezőleg, egy hosszú útvonal töredékét teljesítem csak, akkor is készülni fog egy bejegyzés az adott napi futásról. A futás bejegyzések elején röviden közlöm majd az alapvető adatokat, és ezt követően szabadszavasan, remélhetőleg olvasmányosan írom le az adott nap tapasztalatait, amit remélhetőleg még néhány képpel is ki fogok tudni egészíteni.

Nagyjából ennyit szerettem volna leírni, így most már itt lenne az ideje annak, hogy nekikezdjek a futásnak is (amit egyébként a háttérben azért csinálok is)! Előtte azonban sajnos még egy egészen aggasztó feladat bújik meg előttem: bejegyzéssé kell konvertálni az eddig begyűjtött csíkfutási backlogomat, így mielőtt valós idejűvé válna a blog, első körben legyártom a már befejezett futónapok krónikáit, és remélhetőleg már 2024-ben egyenesbe tudok majd kerülni magammal.

A projekt célját, lényegét, misszióját nem különösebben nehéz összefoglalni: be szeretném járni az ország összes turistaútját. Ez a faék egyszerűségű tételmondat azonban valójában meglepően sok szőrszálhasogatós definíciós kérdést vonz magával, amelyek ugyan teljesen lényegtelenek, hiszen én magam vagyok a jogalkotó és jogalkalmazó egy személyben, de hol máshol, mint ebben a bejegyzésben szeretném rögzíteni, hogy mit akarok valójában. A koncepció alapvetése, hogy Magyarország turistaútjai egy véges számú, absztrakt halmazt alkotnak, ami a valóságban egészen bizonyosan így is van, hiszen az országban jelen pillanatban csak véges számú fa tartalmaz színes jelzéseket, de sajnos igazán pontos információt beszerezni erről a kérdésről korántsem egyértelmű feladat. Ezen a ponton pedig akkor felmerül a kérdés, hogy mennyi is az annyi, és hogy egyáltalán nagyságrendileg értelmezhető-e a teljesítés, van-e esélyem teljesíteni a feladatot?

Egyet hátralépve először azt a kört szükséges megfutni, hogy mi is az a turistajelzés? Szerencsére ebben a kérdésben kifejezetten könnyű dolgunk van: az MTSZ az 1930-as évek óta nagyjából a ma is ismert, fantasztikusan kidolgozott keretrendszert használja, amely szabvány szerint 11 különböző alakzat 4 különféle színben történő felfestését jelenti – minden, ami ezen kívül esik, az bizony nem turistajelzés. A 11 alakzat azonban korántsem egyenrangú, a hálózat lényegét igazából kizárólagosan a sáv jelzések adják, a további jelzéstípusok csak ezek kontextusában adnak kitérőt, átvezetést, alternatív útvonalat, így egy viszonylag gondatlan tollvonással én is elvégeztem ezt a levágást: a névválasztásnak megfelelően a célt a kék, piros, sárga és zöld csík (sáv) jelzések összegyűjtése jelenti.

Azt viszont, hogy pontosan mennyit is kell ezekből összegyűjteni, már nem ennyire egyértelmű meghatározni. Az MTSZ, mint a turistaút-hálózat központi fenntartója korábban is rendelkezett gyűjtésekkel, de ezek egyrészt elavultak, másrészt pedig a nyilvánosság felé nem feltétlenül elérhetőek. Nemrégiben ezt a valós hiányosságot rendezendő az MTSZ ismételt erővel nekikezdett a hálózat térinformatikai alapú feldolgozásának, de ez a projekt sajnos egyelőre még nem fejeződött be, és csak a részeredményei érhetőek el nyilvánosan. Szerencsére a blog szerzője még jelen projekt gondolatának felmerülése előtt is foglalkozott a turistautakkal, és az OpenStreetMaps közösségi szerkesztésű turistaút-térképjének adatai alapján már készített egy nyilvántartást, így egy jóindulatú kiindulási alap végül is csak előkerült.

Ennek az Excelnek az előbányászása egyébként az egész projekt legfontosabb validációs kérdése volt, hiszen pontos nyilvántartás hiányában az úthálózat hossza sem volt különösebben ismert, így nagy izgalom tenyereltem rá a csak a sávokat tartalmazó oszlop távolságadatainak összesítésére, ami jelenleg 12.685 km-t mutat. A feladat nagyságára való tekintettel különösebb lelkiismeret-fordulás nélkül számolom el utólagosan a korábbi teljesítéseimet, különös tekintettel a kék jelzésen begyűjött szakaszokra, amely alapján máris „csak” 10.535 km maradt hátra. Ehhez a számhoz már csak egy éves előrehaladási ütemtervet kellett becsülnöm, amire egy havi egyszer 60 kilométert dobtam be, ami azt jelenti, hogy az éves 600 km mellett nagyjából 17 év kellhet a feladat teljesítéséhez. Ez a szám egyszerre tűnik végtelenül ijesztőnek (52 éves lehetek, mire teljesítem), de még pont az értelmezhető időtartamon belülinek, szóval kiadhattam a plecsnit, igenis lehetséges végigjárni a teljes hálózatot.

Most, hogy azt már tudjuk, hogy mit is kell összességében bejárni, érdemes lesz még a bejárás defínicóját is felvázolni – ehhez viszont első körben fontosnak érzem felvázolni a turistautak rendszerét. Magyarországon a négy különböző színű sáv jelzések jellemzően két tömegközlekedéssel elérhető pontot kötnek össze, útközben természeti-történeti érdekességet bejárva. A turistautak jellemzően regionálisan szerveződnek, és általában egy-egy hegységben, tájegységben maradnak, leszámítva néhány kiemelt jelentőségű, országos/regionális útvonalat, amelyek az egész országot bejárva nagyjából az összes szigetszerű helyi mini-hálózatot felfűzik magukra. (Ettől függetlenül vannak teljesen „árva”, más turistaúttal nem érintkező utak is, de ez kifejezetten ritka jelenség).

A turistautak hossza erősen változó, az Országos Kéktúra egybefüggő kék sávja 1158 kilométer kanyarog az országban, míg a nyilvántartásom szerint a legrövidebb út egy 0,43 km-es sárga jelzés az Aggtelek feletti Kecső-pataknál. Az igazság persze valahol a két szélsőérték között rejtőzik: a legtöbb turistaút hossza valahová 10 és 40 km közé, tehát az egyszerű hátizsákos turista gyalogtempójában is egy nap alatt teljesíthető tartományba esik. Az emészthetőség érdekében az extrém hosszú útvonalak esetében tájegységi bontást alkalmaztam, így például a 276 km-es Közép-Dunántúli Pirost az érintett három hegység alapján (Gerecse, Vértes, Bakony) három szakaszra bontottam a listában. Ha már belekezdtem ebbe a tájegységi bontásba, akkor ezt a rendezőelvet igyekeztem konzisztensen megtartani, és például az amúgy már kezelhető 79 km-es Kohász Kéket is felosztottam a 12 km-nyi Karancs-Medvesre és 67 km-nyi Óbükkre. A rendszerezés gigantikus kivételét az Országos Kéktúra és a Dél-Dunántúli Kéktúra adja, ahol a hagyományokra való tekintettel megtartottam a hivatalos, a tájegységekhez nagyjából, de nem teljesen alkalmazkodó szakaszolást: így az OKT 27, a DDK 10 elemként jelenik meg a listámban.

Mindent összevetve tehát az OpenStreetMaps adatai alapján létrehozott, és saját magam által szétdarabolt nyilvántartásban összesen 5 régió és 30 tájegység 385 turistaútja szerepel. (Ebből a bevezető megírásának pillanatában 48 darabot teljesítettem már sikeresen). A lista pontossága azonban hiteles forrás hiányában egyelőre nem igazán biztosítható, ráadásul a manuális letöltés is okozhat kisebb-nagyobb eltéréseket, azonban ezek minden bizonnyal eltörpülnek a megszűnés sorsára jutó turistautak hatása mellett. A témát nem akarom túlragozni, a 2000-es években egyedi felbuzdulásuk alapján több kifejezetten hosszú, de cserébe jellemzően turisztikailag érdektelenebb útvonalon futó útvonal is felfestésre került, amelyek mellett az MTSZ nem igazán köteleződött el, így amikor a későbbi fenntartásuk bizonytalanabbá vált, viszonylag könnyen jutottak a megszűnés sorsára.

Igen ám, de a papíron leírt megszűnés a valóságban nem mindig körvonalazódik ennyire egyértelműen, pláne, ha nincs akarat / szándék a jelzések „hivatalos” elszürkítésére, így a valóságban még sok „megszűnt” útvonalon láthatóak a színes sávok, és így a valóságot visszatükröző OSM is megjeleníti ezeket. Ha igazán őszinte lehetek, én nem feltétlen vagyok nagy rajongója annak, hogy a semmi közepén eldugott jelzéseket próbáljam vadászni a soha senki által nem járt útvonalakon (az Északi Zöldön szerzett traumáim bennem élnek), így a témában egyelőre kivárásra fogok játszani, és az első néhány évben ezeket a szakaszokat bizonyosan kerülni fogom, aztán talán mondjuk 2030-ra már jobban látni fogjuk a halálra ítélt utak sorsát – pláne, ha minden reményem szerint már 2025-re elkészül a hivatalos MTSZ-nyilvántartás.

A nyilvántartás pontos tartalmáról, vezetésének módjáról és elérhetőségéről a harmadik, egyben utolsó felvezetőben még tervezek néhány szót szólni, ebben a posztban viszont maradt még egy definíciós feladatunk: mit is jelent teljesíteni egy szakaszt?

Ezt a kérdést lehet, hogy nem is érdemes túlgondolni: a teljesítés azt jelenti, hogy a turistajelzés nyomvonalát követve a két lábon haladva eljutok a kiindulópontból a végpontba. Ezt a tevékenységet jellemzően inkább futómozgással tervezem megtenni, de azért a szintemelkedés és a távolság (és évtizedes távlatokon nézve az idő vasfoga) azért engem is meg tud fogni, így a hosszabb távokon több-kevesebb belegyaloglásra is lehet majd számítani. A teljesítésnél törekszem az útvonal lehető legpontosabb követésére, de kisebb-nagyobb tévedésekre azért a műfaj sajátosságainak köszönhetően (eltévedések, elzárt útvonalak, terelések) számítani lehet, amik a lelkiismeretem számára bőségesen beleférnek.

A teljesítéseknél alapvetően az a szándékom, hogy egy-egy útvonalat egészben teljesítsek, sőt, bizonyos esetben az is elfordulhat, hogy egy futáson belül akár több rövidebb útvonalat is feldolgozok. Persze ennek az ellentéte is előfordulhat, a néhány igazán hosszú túramozgalom esetében még a tájegységi bontás ellenére is vannak 100+ km-es szakaszok, ahol bizony a limitációimat elismerve, a kéktúrához hasonló módon több szakaszban gyűjtöm be a kilométereket. Ha már túramozgalmak: bár ennek a projektnek nem igazán a jelvénygyűjtés a célja, arra jutottam, hogy ha már úgy is végighaladok az útvonalakon, végül is miért ne próbálkoznék meg a teljesítés igazolásával? Más kérdés, hogy a bejárás igazolásának adminisztrációjáért kevéssé lelkesedek: a pecsétpárna és a füzet cipelése és használata talán még éppen belefér, de a limitált nyitvatartású helyszínek felkeresését bizonyosan hanyagolni fogunk – meglátjuk, hogy egy-egy fotó és a kiegészítő .gpx track elégségesnek-e bizonyul majd a kiírók számára.

Technikai oldalról nézve a teljesítés rögzítésének elsődleges eszközét a hőn szeretett Garmin Forerunnerem fogja adni, amin mérem az aktuális futásomat, és legalább a rajt- és célpontokban egy-egy fantasztikus minőségű fotóval is megerősítem a jelenlétemet. Évtizedes távlatban persze ebben a kérdésben sem egyszerű gondolkodni, de arra törekedni fogok, hogy a blogbejegyzések mögött mindenképpen legyen valamiféle „hard evidence” is a bejárásokról.

Utolsó bemutatkozó bejegyzésemben pedig röviden felvázolom a blog és a bejegyzések struktúráját, és ezt követően végre ténylegesen átadhatom a terepet: a terepnek. 

Sziasztok! Tamás vagyok, 35 éves, nős, két gyermek édesapja. Régóta fennálló midlife crisis-omat nem karrier, birtoklás vagy kockázatkeresési ambíciókkal próbálom feloldani, helyette inkább csak mindenféle rendkívül fárasztó, amatőr szinten impresszív, de azért valójában komolyan vehetetlen kardio teljesítésekkel igyekszem legyőzni önmagamat. 

Nem könnyű úgy bemutatkozást írni, hogy a realitások talaján maradva több évtizednyi időtávban is relevánsnak illene maradnom, éppen ezért inkább historikus megközelítést választva azt szeretném felvázolni, hogy hogyan is jutottam el arra a pontra, hogy úgy döntöttem, hogy be akarom járni (le akarom futni) Magyarország összes turistaútvonalán. A projektről rendkívül részletesen be fogok számolni a következő bejegyzésben, viszont akkor jöjjön is egy kis önsimogatás.

Már egészen kiskoromtól kezdve csábított a futás gondolata, általános- és középiskolában körzeti szinten atletizálgattam, majd az egyetemi évek vége felé egy kicsit komolyabban ráálltam a hosszútávfutásra. 2011-ben indítottam az első .gpx fájlomat, 2012 tavaszán jött az első félmaraton, ősszel pedig az első maraton is, és 2016-ig minden ősszel, változó elkötelezettségű felkészüléssel sikerült egy-egy újabb maratont összerakni.

A futás mellett mindig is jelen volt a túrázás is az életemben, a gimis túrakalandok után az egyetemen inkább a teljesítménytúrák felé terelődött a figyelmem, és a futásnak köszönhetően jelentősen feljavuló kondimmal egészen hosszú távokat is sikerült becélozni, 2013-ban pedig már a Kinizsi 100 km-ét is sikerült teljesíteni. Érdekes módon ekkor még eszem ágában sem volt a szakágakat vegyíteni, az egyetlen terepfutással végzett kísérletem (egy Balboa-kör) egészen borzalmas traumaként maradt meg, a teljesítménytúrákon pedig szigorúan egyetlen futómozdulatot sem vétettünk.

2016 környékére aztán mind a rendszeres futásba, mind a teljesítménytúrázásba sikerült belefásulnom, viszont új impulzusként leendőbeli feleségemmel nekilendültünk a turistajelzések követésének, és 2016-2018 között végigjártuk az Országos Kéktúrát és a Dél-Dunántúli Kéktúrát. A futócipő viszont ténylegesen a szögre került, és bár a Kinizsiket becsülettel teljesítettem, és a napi munkába járást is jellemzően biciklivel hoztam le, az érdemi kardió kiveszett a mindennapjaimból, ami ahhoz vezetett, hogy valamikor 2021 tavaszán realizáltam, hogy eléggé durván elhíztam.

Ennek a felismerésnek nem voltam túlzott rajongója, így miután a mérlegen szembesültem a 110 feletti értékkel, agresszívan kalórialimitált étrendbe kezdtem, aminek segítségével 2021 szeptemberre sikerült -30 kg-t összehoznom. Aztán az egyik szeptemberi estén a mérlegre állva azt láttam, hogy az eredetileg megálmodott célsúly igazából lőtávolban van, és miután az interneten utánaolvasva meggyőződtem arról, hogy a futás hatására jelentős víztömeget lehet elveszíteni, nekivágtam a Rákos-patak partjának.

Ami pedig ezután történt, az egészen elképesztő volt! Én sosem voltam igazán a lelkes runner's high hívő futásrajongó, a futáshoz való viszonyomat mindig is inkább valami olyan love/hate kapcsolatként határoztam meg, amiben igazából leginkább magamat győztem le minden sikeres futással - megérdemelve ezzel egy kis pihenést és kalóriabevitelt. Na de, az új, jelentősen véknyított testem, ami igazából jó öt éve semmilyen futómozgást nem végzett, egészen hihetetlen érzést adott - a fizikai törvényszerűségeknek köszönhetően szinte olyan érzés volt a futás, mintha repülnék. A könnyedség endorfin-dömpingje pedig gondolkodás nélkül borított vissza a futás világába, néhány nappal később már terepfutó eseményen jártam, hamarosan újra alap lett a kétnaponta futás, és a testi előnyöket kihasználva gond nélkül döntöttem meg a korábbi félmaraton, maraton PR-jeimet is.

2022 elején aztán a második gyermekem érkezése előttre aztán szerettem volna valami különleges kihívást keresni, így szembejött velem az OKT70 kiírása, ami egybefüggő 70 km teljesítését várta el a kéken 70 óra alatt - én pedig ezt azonnal egy egy szusz alatti 70 kilométerként fordítottam le magamnak. A márciusi időszak limitált világos időtartama miatt azt matekoztam ki, hogy a lejtőket érdemes lenne megfutnom, majd készítettem egy számvetést a várható ütemtervről, és a tavasz egyik első napján neki is vágtam a kék jelzésnek Dorog és Pilisszentkereszt között. Az első hosszútávú terepfutásomnak megvoltak még a gyermekbetegségei (Kesztölcig lámpa hiányában telefonnal világítottam pl.), de összességében óriási sikernek bizonyult, az önellátó frissítés teljesen működött, a lábaim pedig kiválóan bírták az ütemet, és egyértelműnek tűnt, hogy ennek még lesz folytatása.

A folytatás eleinte még szervezett körülmények között zajlott le, és több teljesítménytúrán is tesztelgettem a határaimat, és hamarosan realizálni tudtam azt is, hogy 100 km-ig igazából kényelmesen megvagyok a síkon, lejtőn futás, emelkedőn tempós gyaloglás kombináción, sőt ez a módszer igazából a legtöbb eseményen általában a mezőny legeslegelejére pozícionált. A teljesítménytúrák szépek és jók voltak, de idővel aztán arra jutottam, hogy igazából nem sok értelmüket látom: a plecsnik, kitűzők engem aztán nem motiválnak, az ellátás kiszámíthatatlan, cserébe viszont alkalmazkodni kell a pontok nyílásához, kezdési időpontokhoz - mi szükségem van nekem arra, amikor a turistautak bárhol, bármikor nyitva állnak számomra?

Ennek megfelelően már 2023-ban is több önálló partizánakciót raktam össze, és igazából kifejezetten élveztem is azt, hogy a magam ura lehetek, de a lelkem egészen 2024 júniusig nem tudott igazán megnyugodni, amikor aztán végre a régi álmot, a Kazincy 200-at is sikerült kipipálnom (5. hely!). Innentől viszont a teljesítménytúra műfajban egyéb kihívás nem maradt számomra (nyilván gyorsulhatnék, ismételhetnék, de ezek valahogy nem tűnnek vonzónak), így minden adottnak bizonyult a fókuszváltáshoz.

Időközben síkon is nagyjából hasonló zsákutcába kerültem, a maratoni terveimet is sikerült nagyjából elérnem, és bár minden bizonnyal bőségesen tudnék még javítani, ha szívemre teszem a kezem, a speciális és a magas intenzitású futóedzések nem feltétlenül csábítanak - helyettük inkább csak egy kiegyensúlyozott alap edzettséggel szeretnék fenntartani, ami lehetővé teszi a turistaútvonalak begyűjtését, évtizedes horizonton is. 

Különösebben nem sikerült tömörnek maradnom, mentségemre szóljon az, hogy nem is akartam az lenni - így legalább a "magamról" pontot sikerült kipipálnom, és a következő bejegyzésben rátérhetek arra, hogy mit is jelent valójában az ország összes turistaútvonalának bejárása.