2024 júliusa gigantikus mérföldköveket hozott el a csíkfutás projekt számára, ugyanis a 35. születésnapomhoz érkezve egy furcsa midlife crisis feldolgozásként formalizáltam a már körvonalazódó „fussunk le minden turistajelzést” ötletet, így:

• megszületett a csikfutas.blog.hu felület;
• három bejegyzés keretein belül rögzítettem a projekt kereteit;
• véglegesítettem a turistautak nyilvántartását (mint kiderült, csak ideiglenesen, de erről majd a nem túl távoli jövőben részletesebben is írni fog).

A lényeg az, hogy augusztusra fordulva már sokkal világosabban láttam a projekt teljesíthetőségével kapcsolatosan, és realizálnom kellett azt az amúgy napnál is világosabb alapvetést, hogy a turistautak jelentős része messze van Szentendrétől! Persze, ez az ország tetszőleges pontjára is igaz, sőt, a központi lokációmra nem is igazán panaszkodhatnék, autóval a legtávolabbi célpontom sem lehet 3 óránál jóval messzebb (tömegközlekedésről most ne nyilatkozzunk), de még így is logikusnak tűnt bizonyos régiók a kiszervezése: ha már a családi kötelékek Sátoraljaújhelyen és Szekszárdon is biztosítanak kiindulópontot számomra, akkor az ezekhez közel eső jelzések bejárását érdemes lehet az itt töltött hétvégékhez igazítani.

Az első – már tudatosan – kezelt lehetőségre nem is kellett sokat várnom, alig száradt meg a tinta az Aggteleki-hegység / Cserehát környékén megrajzolt futásbeosztás exceljén, máris megérkezett az augusztus 20-ai hétvége, amit a család Sátoraljaújhelyen töltött! Mivel az időjárás nem átalkodott augusztus közepére abszolút nem jellemző módon éppen nem kánikula felé tendálni (tripla tagadás, értsd: furán nem volt meleg), nem is volt egyéb lehetőségem, mint hogy a hosszú hétvége szombatjára 3:00-ra rakjam az ébresztőmet (szerencsére a kertvárosi kakasok ennél tovább úgy sem szoktak hagyni aludni). Rövid életre kelés után vaksötétben helyezkedtem el az autóban, és egy egészen rendkívüli utazásba kezdtem: rántotthús formájú országunkban viszonylag kevés olyan helypárt lehet a térképre dobni, ahol más ország érintésével érdemes közeledni, de Sátoraljaújhely és az Aggteleki-karszt szélén elhelyezkedő Perkupa között a Zemplén és a Cserehát kikerülését valóban logikusabbnak tűnt északról, Szlovákián keresztül megoldani.

Bármennyire is rövidnek tűnik a 100 km-es távolság a térképen, a kanyargós zempléni utak vadkerülése és a szlovákiai szakasz küzdelmes navigációjára hatására még így is majdnem két órámba kerül, mire megérkeztem a Bódva-völgybe meghúzódó, és még bőségesen az igazak álmát alvó Perkupa falucskába, ahol az állomás épület oldalában a vidáman villódzó fehér vasúti jelzőlámpa fényénél le is parkoltam a járművet. A hajnal így 5 óra előtt még nem jelentkezett be, (furcsa belegondolni, de augusztus közepén igazából már két hónapja rövidülnek a nappalok) így a kiinduláshoz még fejlámpát is kapcsoltam, majd a vasúti bekötőútról rátértem a főutcának is otthont adó 26-os főút nyomvonalára. Jelzéssel egyelőre még nem kellett törődnöm, ugyanis a tervezés során arra jutottam, hogy nincs kedvem alkalmazkodni a Bzmot-ok kiszámíthatatlan világához, így ha már amúgy sem lehetetlenül hosszú a teljesítendő jelzések hossza (14,5 + 17,5), akkor Perkupáról indítok egy körtúrát, és majd 10 km után, Szendrőn veszem fel az indítójelzésemet.  (És ha minden jól alakul, még ebédre és a délutáni alvás facilitására vissza is érek Sátoraljaújhelybe).

Jól tippeltem meg, hogy nyugodtan bevállalhatom a főutat a félhomályban is (technikailag a kört kezdhettem volna egy hegyi mellékúton is), az úton töltött 4 kilométeren talán ha 2 szembejövő autót kellett túlélnem, cserébe viszont a Vasas-orom és a Görbenke-tető kiemelkedései között áttörő völgyút egészen különleges hangulatot adott a nyári ködfelhőben. A 4. km végére aztán megérte Szalonna-külső, ahol hamar szembesülnöm kellett azzal, hogy az OSM-en felrajzolt útvonalamat az ipari zónában kifejezetten határozottan elkerítették, így végül egy hosszabb kerülővel csatlakoztam rá a településről dél felé elhagyó sín melletti földútra. A terv legizgalmasabb része ezután érkezhetett, ugyanis a dél felé vezető út a térkép alapján még bőven Szendrő előtt elkanyarodott, így arra alapoztam, hogy az amúgy üres szántónak jelölt sík területen csak fogok valamilyen útvonalat találni Szendrőig.

Nos, a valamilyen útvonalat nem volt nehéz megtalálni, ugyanis egy nagy töltés és egy fém sínpár folyamatosan ragyogott előttem, alternatíva pedig nem nagyon akadt, az elburjánzott mezőkön pár száz méternyi haladás is a lehetetlen kategóriát súrolta. Óriási rajongója persze nem voltam a sínes megoldásban a ködös szürkeségben, de jobb ötlet híján végül a MÁV appot nyitva tartva a vonatforgalmat élőben követve haladtam tovább a síneken keresztül, és rendkívül gálánsan engedtem el a Tornanádaska felől néhány perc múlva megérkező szerelvényt (amivel simán levághattam volna a 10 km-nyi prológomat). Két kilométernyi vonatozás után végre újabb földút rajzolódott ki mellettem, így megkönnyebbülten ugorhattam át a megváltó sárba, és egy rövid és enyhe dagonyázást követően meg is érkeztem Szendrőre, néhány utca után pedig az első jelzés rajtvonalát jelentő Szendrő-felső állomáskát is megtaláltam.

A viszonylag stresszes és a terepviszonyoknak köszönhető egészen fárasztó első tízes után jól esett az egy fotónyi kilégzés, de a Bódva-hidat átlépve a jól megérdemelt csokoládémat már szigorúan menetben fogyasztottam, miközben végigjártam a számomra teljesen ismeretlen kisváros utcáit. Szendrő túloldalán a már jól ismert 26-os főutat még megcsíptem egy kicsit, majd végre belekezdtem az amúgy nem kirobbanóan erős szintmennyiség ledolgozásába, és lendületből fel is küzdöttem meg a Billér-hegyre. Az útvonalon nagyságrendileg 20 magánterületre figyelmeztető táblával is szemeztem, de mivel elkerítés nem kísérte a fenyegetést, a piros jelzés pedig kitartott mellettem, így szentül kitartottam igazamban, és egy rövid kanyarelnézést elszámítva viszonylag konzisztensen jutottam el az Abodi-patakhoz, ami – meglepetés – hamarosan el is vezetett Abod településre. A nagyon zsákfalunak tűnő, de mégsem az faluban egy óvatos víztöltésnyit és szilvalopásnyit időztem, majd az északi szántóföldek irányában azonnal távoztam is.

A piros jelzés egy darabig egészen jól tartotta magát a jól kijárt, konszolidált földúthoz, amin csak egy apró eltévedés okozott csalán- és töviscsípős kalandokat, majd minden konszolidációt ledobva egyszer csak nyílegyenesen bevezetett egy cserjésbe, ahol nem hogy utat, de még ösvényt sem sikerült kitaposnia a minden bizonnyal nem kiterjedt szalonnai-hegységi túratársadalomnak. A dzsungelharcos egy kili inkább csak lelki sérüléseket eredményezett, de azért nem panaszkodtam arra, hogy a galvácsi mikro-hágót elérve egészen szép kilátás nyílt az aggteleki és szalonnai dombokra, hegyekre. Egy viszonylag hirtelen zuhanással pedig le is érkeztem a zsákfalunak tűnő, de mégsem az Meszesre, ahonnan az északi irányt továbbra is tartva a Rakacai-víztározó partjához érkeztem. Adná magát a gondolat, miszerint mentem, mint a Meszes, de ez semmiképpen nem volna igaz, ugyanis ebben a furcsa nyári fülledtségben (időközben fülledt szórt napfényes reggellé fordult a ködös hajnal) így 25 kilométernél határozottan fáradtnak éreztem magam, és a tempóm sem igazán akaródzott 5:30 alá menni (nem is volt mondjuk különösebb célom ez, persze).

A műút kis kanyargás után átvezetett a már Szalonnához tartozó Karolamajor külterületről, aminek elsődleges érdekessége az volt, hogy itt ér véget a Szendrő-felsőről induló piros csík – ezt a tényt pedig fotózásnak alibizett villámpihenővel ünnepeltem meg a szép pontos tóparti jelzésnél.

A navigáció innen különösebb nehézségekbe nem ütközött, a tavat bal kezem mellett tartva végigrobogtam a vízparti műúton, jobb pillanataimban pedig a fáradtságom helyett a hegyek (dombok) által ölelt állóvíz hangulatos látványára is rá tudtam fókuszálni. (A szokásos kiegészítés: ez a „természeti szépség”, legtöbb „hegyi” „tavunkhoz” hasonlóan emberi beavatkozás hatására jött létre a 20. században.) A tóparti műúton elértem a 30-ast is, amit a hátizsákos frissítés Cadillacjével, a házi almás pitével robbantottam be (a két napnyi állás mondjuk nem tett jót neki), majd át is értem a nap másik piros jelzéséhez, aminek nyugati végpontja a víztározó keleti (micsoda földrajzi képzavar) csücskénél található buszmegállónál keletkezett meg.

Az új pirosom egy kilométeren át még a műúton vezetett tovább, majd Szalonna határát átlépve már a kevésbé forgalmas belterületi utcákon forogtam egyet, kíméletlenül kihasználva egy gyanútlan közkút fejmosási lehetőségeit is – a hőmérséklet még mindig nem járt 20 fok felett, de a páratartalom hatására már a vízsugár előtt is teljesen eláztam ezen a ponton. Az igazi Szalonnáról aztán átugrottam a másik, hajnalban már érintett Szalonna-szeletre, ahol a vasútállomás környékén észrevételezhettem a helyi ipari működés urbexre csábító emlékeit, de végül silómászás helyett inkább a hegymászásra fókuszáltam, és az egész túranap legmeredekebb kapaszkodásába kezdtem.

Útközben próbálkoztam vadalmával frissíteni magamon, de ez az ötlet még nekem is túlzásnak bizonyult, így maradt az izzadás és a lihegés, és bizony a kirobbanó pulzusomon ezúttal már a csak elérkező lefele rohanás sem segített, így bármennyire nem akartam, egy újabb, ezúttal egészséügyinek álcázott mikroszünettel gyűjtöttem erőt a soron következő kaptatóra.

A kis rásegítés működött, majd a terep is adott egy szívességet, ugyanis a jelzés egy sajátos döntéssel egy ifjúsági táboron vezet keresztül, de ehhez a keresztülvezetéshez még a tábor előtti giga-dzsindzsásos területen is át kellett törnöm, ahol fizikailag lehetetlenségnek bizonyult a futómozgást benntartani – pláne, hogy navigációs zavaromban még azt sem tudtam eldönteni, hogy az útvonalat szegélyező kerítés koordináta-rendszerében épp bent vagyok vagy kint. Végül a tábor épületeit elérve kiderült a válasz: egy egészen zavarba ejtő mászással (szigorúan a piros jelzés nyomában) beestem a táborba, majd az egészen zavarba ejtő táborozók tekintetétől kisérve immár ismét futva egy határozott jobbossal ki is értem a területről. Így utólag sem vagyok biztos abban, hogy mi a jelzés koncepciója ezen a szakaszon, az biztos, hogy az útvonaltervező nem volt hajlandó a jelzést követő útirányt adni, minden bizonnyal a magánterület okán.

40 kilométernyi küzdelem után persze az ilyen apróságok már rég leperegnek rajtam, így a szégyenlősség nyoma nélkül pakolgattam és ugráltam át az útvonal által elmellőzött gazdasághoz tartozó legelőket védő villanypásztor-kábeleket. A tanya feletti domboldal egyben az utolsó szintet is jelentette, ami ugyan már végképp nem esett jól, de az akaratom kitartott, így stabil, de lassú futással ledolgoztam az utolsó 100-ast, az apró dombtetőről pedig már meglepően közel jelent meg előttem a jelzés célpontját adó Varbóc, ahová alig pár percnyi, kifejezetten jól eső ereszkedéssel érkeztem meg. A fantasztikus lokációjú, hegyekkel és erdőkkel ölelt apró magaslati falu egészen fantasztikus hangulatot sugárzott, ráadásul olyan mennyiségben roskadoztak az útszéli fák a szilvától, hogy itt már a szégyenlősség indokoltáságát sem érezve zabáltam össze magam a vadítóan frissítő kék gyümölcsből a piros jelzés utolsó métereit begyűjtve.

A faluközpontban meglett a piros pöttyös jelzés, és egy igazán őszinte mosollyal dokumentáltam a teljesítést, majd fájó szívvel elbúcsúztam a hegyi paradicsomtól – családi elköteleződéseim nélkül lehet marasztaltak volna a már előkészítés alatt álló augusztus 20-ai ünnepség sörcsapjai. Olyan nagyon a továbbhaladás miatt sem kellett panaszkodnom, a Varbócról kivezető utacska tiszteletkörhöz méltóan pont kellemes lejtéssel, árnyékkal, aszfalttal vezetett le Perkupára, így az utolsó kilométereken nevetséges gyors tempóra küzdöttem be magam, majd a 49. kilométert kiütve le is fékeztem a főutcát elérve, és egy lenyújtásnak hazudható egy perces sétával meg is érkeztem az autóhoz.

Gyors matek alapján rögzítettem, hogy a futást a néhány kényszerszünetet leszámítva megtartottam, és bár a tempóm nem volt tökéletes, a családi ebédet még így is el fogom tudni érni. Így hát gázra léptem, és még az is belefért, hogy a tornanádaskai trafiknál elcsábuljak egy off-brand jégkrémre (minden nem melegség ellenére ekkor már bőven félmeztelenül vezettem, régi álmom volt ezt megélni) és jegesteára. A jó két órás autóút visszafelé is pont jó két órát vett igénybe, így a hajnal 3-as indulást végül egy déli érkezéssel tudtam lezárni, majd jöhetett is a jól megérdemelt, szalonnát azonban nem tartalmazó ebéd, majd az az általam is nehezen értelmezhető fejlemény, hogy a délutáni pihenésemet valamiért a Kisvárda-Újpest NB1-es mérkőzés helyszíni megtekintése formájában kellett realizálnom.