Azt gondolná az ember, hogy egy 15 km-es futás tökéletes lehetőséget adna a grafomán szerzőnek, hogy megpróbálja visszafogni magát, de valójában már jelen mondat is „fölösleges” hangulatúnak tűnik, mindenesetre, ígérem, igyekezni fogok. Az úgy volt, hogy két héttel a 2024-es Kazinczy előtt a családdal egy kellemes hosszú hétvégére húzódtunk vissza a Börzsönybe, és bár sportszakmailag nem feltétlenül volt indokolt elvesznem a terepen, a lábam (és a nyaralós kalóriák) nagyon csábítottak a naplemente környéki etapokba. A nyaralás utolsó estéjén pedig hogy, hogy nem, arra jutottam, hogy abban az esetben, ha el tudom csípni az esti rutint követően a 19:45-ös vonatot Kismarosról Zebegénybe, akkor vétek lenne nem összekötni ezt a két települést a zöld jelzésen keresztül.

Bár a Dunakanyar vonatellátottságára nem lehet panasz, ez a járat azért volt kulcsfontosságú, mert fejlámpa hiányában (nem feltétlenül éjszakai futásra készültem a nyaraláson) ezzel az ütemezéssel még nagyjából „világosban” lenne esélyem a teljesítésre. Végül kis akarással sikerült kellő tempóval átautóznom Szokolyáról Kismarosra, és nagyjából az érkező szerelvénnyel egyszerre értem a peronra, így a futópóló felvételére már a vonaton került sor. Egyéb teendőm nem különösebben akadt, ezt a távot felszerelés (és folyadék) nélkül is be mertem vállalni, így miután 10 perccel később a hőn szeretett zebegényi állomáson találtam magam, már csak az indítófa megkeresése volt a feladatom (5 db pöttyös jelzés), és bele is vághattam a kis esti kikapcsolódásba.

Az első néhány kilométerre különösebb izgalom nem is maradt, először még urbánusabb környezetben, majd már szórványosabb házszerkezet mentén távolodtam el Zebegény központjától a Malom-patak mentén, szórványos szintemelkedésben részesülve. Idővel azonban a zöld által követett erdei nyomvonal csökevényesedni kezdett a burjánzó nyári aljnövényzetben, a Malom-patak első átkelésénél pedig már kifejezetten dzsungelharcos módszerekkel kell áttörnöm a dzsumbujon a jelzés vélt irányába. A patakvölgy innentől már nem is kegyelmezett, még nagyjából három kilométeren keresztül is bizonytalan kóvályogtam a vizenyős völgyecskében, ami az elképzelt „nappali” teljesítés lehetőségét is kezdett beárnyékolódni.

A mocsárból végül felfele vezetett a kiút, hiszen a túra célja valamennyire a két települést szétválasztó hegytömb áttörése volt, így ideje is volt annak, hogy belekezdjek a szintgyűjtésbe. Az első szintdózist letudva viszonylag sok „érdekességet” dobált ki a terep, először kereszteztem az OKTt, elmellőztem a kissé megfáradt halastavat, majd a turistaházat pont nem érintve kiértem a törökmezői rétekre, ahol az egyre sötétebbé váló naplemente hangulatát még utoljára volt lehetőségem kiélvezni. A Békás-rét túloldalán átkeltem a kóspallagi műúton, ahonnan ismét felfele vezetett a megoldás: a sűrűn borított erdőben már elég jelképes fényszint mellett tudtam le az utolsó 150 méternyi szintet, de szerencsére a felfelé mozgás dinamikájában úgy sem olyan fontos a precízió.

A szint érdemi részét letudva ráfordultam a Kismaros-Börzsönyliget feletti kellemesen szintes dűlőútra, amit nagyon kényelmes erőfeszítéssel tudtam végigszáguldani, viszont az út végén érkezhetett is a feketeleves. A Börzsönyligetbe levezető jelzést már korábbról is ismertem, így abba már beletörődtem, hogy a begyűjtött szintet nem fogom tudni kényelmesen kiadni magamból, ugyanis a település szélén a jelzés gyakorlatilag nyílegyenesen tör le a néha derékszögűnek tűnő hegyoldalban. A biztonság kedvéért az ereszkedésbe már felkapcsoltam a mobilos zseblámpát, azonban a megvilágításban végül egy egészen váratlanul csodálatos segítséget kaptam: az erdőrészben hemzsegtek a szentjánosbogarak, akik egészen valószínűtlen fényárba borították az amúgy is kifejezetten hangulatos nyáresti természetet.

Az ereszkedés persze még így is gyalogtempóban fordult a köves, benőtt ösvényt követve, így jól eső érzés volt átesni a Harkály utcára, ahonnan egy utolsó domboldali gurulással már a szokolyai műútra zuhantam be. Egyelőre azonban még nem a szállás felé kellett fordultam, hanem az immár teljes sötétségben, a csillagos ég alatt tudtam le a kismarosi vasútállomáshoz visszavezető utolsó két kilométert, majd a vasúti felüljárón átrohanva le is érkeztem az állomásépület előtt elhelyezkedő pöttyös jelzéshez.

A fotó is tanúságot ad arról, hogy a 25 fokban majd’ másfél óra alatt megizzadtam, és megszomjaztam, így óvatosan elsomfordáltam a település egyetlen nyitva tartó vendéglátóegységébe, ahol a sáros és izzadt testemet eldugva diszkréten sikerült jéghideg sört szereznem! Jöhetett a jutalomjáték, a gyors autózást követően néhány perc múlva már a tökéletes börzsönyi égbolt csillagjai alatt, a tábortűz ropogása mellett bonthattam fel a jól megérdemelt after-workout italomat (a sört).