A tavalyi évhez hasonlóan június elején idén is a Börzsöny déli részén megbúvó Szokolyán töltöttünk néhány napot, amit semmiképpen sem tudtam máshogy értelmezni, mint felkérést a táncra! Miután tavaly a napfény utolsó utáni fényeivel kísérve letudtam a Szokolya közvetlen közeléből induló egyik turistajelzést, egyértelmű volt, hogy jöhet a másik is, a Kismarosról Nagybörzsönybe áttörő 20 km-nyi sárga útvonal.

Bár a hegyekben még a nyári időjárás mellett sem elviselhetetlen az esti hőérzet, az egész napos nyaralás fáradsága utáni futás helyett sokkal csábítóbbnak tűnt a friss és üde hajnali kilövés gondolata, így a júniusi napkelte nevetséges időablakát kihasználva egy szolid hajnal 4-es indulást ütemeztem be magamnak, ami a moderált tempóterv tartása mellett tökéletesen el tud vezetni a Nagybörzsönyt 06:08-kor elhagyó nagy sárga buszhoz.

A nehézkes első nyaralós nap fáradalmai hatására a hegyi csendben nem ment különösebben rosszul a korai elalvás, így viszonylag kipihenten, bár azért még a sötétben kelés sokkjától megtörten küzdöttem el magam az autóig 3:55-kor. A mikroszkopikus autóúton pont lecsúszott a nélkülözhetetlen energiaital, így már kapaszkodó pulzussal parkoltam le a kismarosi vasútállomás P+R-jében, ahonnan még egy jó száz méternyi peront kellett ledolgoznom a kiindulópont állomásépületig.

A startfotók elkészítése még majdnem vakut igényelt, és határozottan a lámpafényre támaszkodva kocogtam fel a gyalogos felüljáróra, majd a lépcsőzést letudva végre elindítottam az órámat, és 1 perccel később máris a Szokolyára vezető főutcára kanyarodtam rá.

Kismaroson belül a pirkadat megfontolt érkezése a közvilágításnak köszönhetően nem sokat számított, sőt a közigazgatási területen kívülre érve sem jelentett különösebb gondot a viszonylag stabil aszfaltborítás talajfogása. A helyzet aztán nagyot változott a 2. km rezgését követően, amikor egy hirtelen balkanyarral ráfordultam a Börzsönyre, ahol a sárga jelzés nem különösebben ragaszkodott a börzsönyligeti földutakhoz, inkább azok aljába kanyargott tovább. A mély erdőborítású emelkedőt még nem világította át teljesen hajnal, szóval egy jódarabig még inkább érzésből ment a mikro (merre kell átugrani a kidőlt fákat) és a makro (merre kell amúgy továbbmenni) szintű navigáció, de végül is pont ezt a kalandot keresi az ember a terepen, nem?

Jó 4 km tűrhető erdei kaptatás után egy rövidke nyílt szakasznyi térélményt kaptam (élőben jól mutató, de persze rosszul fényképezhető holddal), majd viszonylag szint- és eseménymentes erdei szakaszon tartottam tovább az északnyugati irányt.

Az erdei ösvény egyszer csak házsorrá alakult, és mire kettőt pislogtam, már Kóspallag nagy turistaút-elágazásában találtam magam, majd a ragyogó hajnalban felkaptattam a felvégi templomig. Útközben szomorúan realizálhattam, hogy a hőn szeretett Börzsöny szíve műintézmény nem bírta el az idők nyomását (hiába, a lassan évtizedes múltba vesző OKT-bejárás sok másik kocsmája is hasonló sorsra juthatott már), így enyhe melankóliával hagytam el a falut.

Túl sok merengésre nem nyílt alkalmam, az utolsó házakon túl egyből felpörgött az emelkedő intenzitása, és újabb 4 km-nyi tűrhető, de azért akár fárasztónak is érezhető erdei kaptató következett.

A fordulópont a 14. km-nél, az Érsek-forrásnál érkezett el: a kissé megkopott pihenőhelynél elértem a 460 méteres csúcsmagasságot (ami a Börzsöny fő gerincének még a felét sem jelenti), így az érdemi célokat letudva más dolgom nem maradt, mint a szép lassan kialakuló Hosszú-völgyi patak völgyét követve lecsorogni az Alacsony-Börzsönyből. Idővel a nyomvonalam még a nagybörzsönyi kisvasút sínpárját is megkapta kíséretként, így eléggé kitaposott irány mentén élvezhettem ki a pont tökéletes meredekségű (és majdnem tökéletes borítású) ereszkedést, amin erőlködés nélkül hullottak a 4:40-es km-ek. Ez már csak azért is fontos volt, mert középtájt a mászósabb kiliken voltak aggodalmaim a kinézett busz biztos elérésével kapcsolatosan, de az ereszkedés dicsőségében ez a félsz szerencsére tovaszállt.

A völgy szája végül kitárult, elmellőztem a kisvasút végállomását, majd rátértem a hiteles nevű Völgy utcára, ahonnan már csak néhány kanyart kellett megtennem a rendkívül hangulatosan erdősített főtérig, ahol 20,55-tel zárhattam le a mai csíkfutást.

A tér mindennel bírt, mi szem-szájnak ingere: volt pöttyös jelzés, hangulatos településneves megálló, sőt még nyitva tartó kisbolt is (bár a boltos tudatállapota ezt még nem tükrözte), így már egy jól megérdemelt üdítőt kortyolgatva várhattam a szobi busz érkezését – végül minden aggodalmam ellenére 15 percnyi csatlakozást tudtam hagyni magamnak. A busz a látványos észak-börzsönyi útvonalon begyűjtötte az iskolába (sőt évzáróra) igyekvő diákpopulációt, majd egy indokolatlan hosszadalmas szobi csatlakozást követően visszarobogtam Kismarosra, és fél8-ra már családi körben kezdhettem bele egy igazán fejedelmi zab-gyümölcs reggelibe.