Ahogy a magasugrásban sem feltétlenül kell vaslogikát találni a két hibás kísérlet után megemelem a magasságot stratégiában, úgy az én hozzáállásomat sem kell túlságosan elemezni a két közepesen sikerült 60-as téli túrát követően – a helyzet az, hogy meg volt kötve a kezem, a két hónap múlva érkező Ultrabalaton terhe mellett egyre inkább időszerű vált valamiféle tesztelés, amit kézenfekvő módon egy jó csíkfutással lehetett összekötni. Az alapvető tervem az volt, hogy megpróbálom az UB táv felét reprodukálni, azaz futok kb. 105 km-t teljesen önellátó módon (ez persze az UB-n sokkal kényelmesebb lesz, de feltételezzük a legrosszabbakat), nagyjából hasonló terepkövetelmények között, és valamennyire a stratégiát (20 km-enként 1 km gyaloglás) és a tempót is megpróbálom megérezni.

A reprodukálás pontos helyszíne elsőre kézenfekvőnek tűnt: a végtelen Alföld relatíve közeli részén megbúvó Ladánybene – Kecskemét piros tökéletesen hozta volna a szintelvárásokat, de miután akkurátusan megterveztem az útvonalat, és húztam a számat a vízvételi lehetőségek hiányán, az MTSZ turistaútnyilvántartásának útjelleg funkcióját csekkolva (ilyen is van) rájöttem, hogy az alföldi homokos talaj bizony nem igazán feleltethető meg a 100%-nyi betonnak. A térképhez visszatérve így a coolabb alföldünk felé kellett tekintenem, és bizony, a Kisalföldet hosszadalmasan átszelő sárga sáv jelzés elég csábító opciónak tűnt. A jó 300 km-es útvonal emészthetővé tevése azonban váratlan akadályba ütközött: a nyugati végpont Kerceszomort gyakorlatilag végtelen idő elérni közúton és a másik végpont Rajka feletti ártéri hármashatár sem adott tökéletes tömegközlekedési kapcsolatokat.

Azonban, kis hunyorítással felfedeztem, hogy a 100-as km-nél elhelyezkedő Szombathely után szinte pontosan 100 km-rel később tér vissza a városba vezető vasútvonalhoz a jelzés, és ugyan útközben felfűz egy minimális szintet, de az útvonal jelentős része aszfaltos és településgazdag. Egészen megborzongató gondolatnak tűnt az ötlet, hogy a 300 km-es jelzés teljesítésének 100 és 200 között kezdjek neki, de végül arra jutottam, hogy a saját esztétikai korlátaimat meg kell tanulnom átlépni, így hamarosan már Szil-Sopronnémeti vasútállomás menetrendjét elemeztem. Ez a lépés megpenderített még egy apró szépséghibát: a 4:58-kor érkező vonat ugyan pont tökéletesen a 6:00-s pirkadatra dob át Szombathelyre, de a legalább 2 órás autóút egy kb. 2:30-as szentendrei ébredést tett szükségessé, ami egyrészt személyes rekordnak, másrészt elég szükségtelen nehezítő körülménynek tűnt ezen a ponton.

A kijelölt tavaszköszöntő időponthoz közeledve nagy örömmel nyugtáztam, hogy a felmelegedés együtt érkezik a naptári tavasszal, és a javuló éjszakai hőmérsékletek mellett egyszer csak eszembe jutott, hogy a viszonylag tágas Kugában akár el is lehetne tölteni egy éjszakát, így még péntek este a vasútállomáshoz utazhatnék, és szuperkényelmes 4:45-ös keléssel nyithatnám meg a túranapot. Óriási lelkesedéssel szerveztem is magamnak egy pilotot, így szerda este kipakoltam a gyereküléseket, és nagy adag dunyhával vackoltam ki magam a csomagtartó és a hátsó ülések között, és a körülményekhez képest egész értelmeset sikerült aludnom! A teszt sikerét aztán elhomályosította a csütörtöki egész napos szakadó eső, és miután egy egészen észvesztően jót aludtam a kényelmes ágyamban (Garmin score: 98/100), arra jutottam, hogy egy 6 órás alvás elég kell, hogy legyen a feladathoz – az UB második felében végül is 0 óra alvás és 105 km vár majd rám.

Így hát pénteken még kicsit átrendeztem a felszerelésem, szorgalmasan felpakoltam a teljes úti ellátmányt (ezt egyébként végül leginkább az alpokaljai aprófalvak boltjainak sporadikus nyitvatartási ablakai tették szükségessé) - ezt az extra terhet a cipelt vízmennyiség visszafogásával terveztem kompenzálni, ugyanis kék kútból elvileg bőségesen válogathatok majd útközben. 8-ra ágyba erőltettem magam, és még több erőltetés mellett 9-re ténylegesen sikerült édesded álomba kényszerülnöm, így 2:30-kor kissé zavarodottan, de relatíve kipihent állapotban kezdtem a beöltözést. A Waze-t bekapcsolva örömmel nyugtázhattam, hogy a hajnali időszak nem létező forgalma teret ad a kényelmes kávézásra, így a termoszt szürcsölgetve végighajtottam a kihalt Budapesten, majd a vaksötét autópályára fordulva a sebességhatárra állítottam a tempomatot, és az éberségemet hangos énekléssel megtartva szeltem át a Dunántúl északi tengelyét. Hiába próbáltam magamhoz képest fékezni magam, míg így is fél órával a vonatom előtt megérkeztem Sopronnémetibe, így a kocsi fűtését kiélvezve egy 10 percet meditáltam, majd további 15 percet idegeskedtem a kölcsön powerbank és a MÁV/K&H app inkompatibilitási problémáin, de végül teljesen felszereltségben, jeggyel rendelkezve ugrottam fel a patikapontosan érkező GYSEV-szerelvényre.

Villámgyors reggelit követően a sálamat a fejemre húzva még pihentem egy óvatosat, kihasználtam a privát mosdó élményét, majd Szombathely fényeit meglátva felhajtottam az energiaitalomat, még egyszer átfutottam a haditervet, és mire az utolsó csatot is meghúztam, már nyílt is a vonatajtó, ahonnan pár tucatnyi lépéssel át is értem az állomásépület túloldalára. Egészen precíz startfotót készíthettem a kerek 6 órát mutató pályaudvari óraművel, és a hűvöske, de azért nem vacogós hajnalban belekezdtem a szombathelyi prológba, ugyanis a sárga jelzés az állomást és a központot nem érintve a város nyugati részét halad végig, így 3 km-nyit az órámra kellett bíznom magam. Ezen a szakaszon hoztam a szokásos formámat, így néhány cikk-cakkot is beleraktam az útvonalba (így véletlenül volt szerencsém a hírhedt stadionnal is fotózkodni), aztán a kerek 3-as után nem sokkal egy jellegtelen mellékutcában realizálhattam, hogy meg is történt a nem túl teátrális becsatlakozás a vándorútba!

Ez a fejlemény a fotókört leszámítva túlzott változást nem eredményezett, még néhány kilométeren keresztül szürkeségben kanyarogtam a szombathelyi utcákon, bár a csónakázótó és a miniskanzen határozottan érdekes látnivalónak bizonyult a városból kifelé haladva. Az oladi lakótelep túloldalán aztán egyszer csak megszűnt a lakott terület, és átértem az oly jól ismert hajnali didergős szántóföld-világba, majd egy apró tévesztést követően belecsíptem a 89-es fűútba, majd egyre stabilabban felvettem az északi irányt az egyre inkább kirajzolódó Kőszegi-hegység kéksége felé. A földutakon kanyarogva aztán óvatosan mosollyal értesültem a Garmin legújabb update-jéről, ami a kanyarok távolságát immár két tizedesjegynyi méteres (azaz centiméteres!) pontossággal mondja a fülemre, ami rendkívül hasznos, de helyette lehet, hogy fókuszálhattak volna arra, hogy az egyértelmű 90 fokos kanyarokat ne tekintse „egyenesnek”.

Mindegy is, az Írott-kő iránymutatását innentől nehéz lett volna eltéveszteni, a napkeltében rendkívül hangulatos gencsapáti szentkútnál pedig már bonthattam is az első csokimat, és jól esően nyugtázhattam, hogy a mogyoróropogtatással tényleg ki tudom húzni egy kilométerig a monotónia-törő táplálkozást.

Perenyén begyűjtöttem egy extra városnéző karikát a már említett Garmin-filozófiának köszönhetően, de végül a helyes úton sikerült elhagynom a falut, amelynek jutalma egy rendkívül fajgazdag termelőszövetkezet bejárása volt, majd egy igencsak jelképes gerincút végigjárást követően a Holdfény Liget kaland-kompexumát is elmellőztem. A nyitott domboldalon futva relatíve aggodalommal figyeltem fel a domb aljában kirajzolódó láthatósági mellényes figurákat, pláne, hogy természetesen nem néztem utána annak, hogy van-e aktív vadászat a térségben. A Csömötei-hegy szőlősbirtokai szerencsére nem feltétlenül tűntek vadászatkompatibilisnek, és idővel rájöttem, hogy a mellényesek valamilyen helyi esemény előkészítésén dolgoznak serényen.

A szédítő 290 méteres magasságú kilátónál megelégedtem a mászás nélkül is hangulatos letekintéssel, majd gyors váltással egy klasszikus erdei avarborítású ösvényre fordultam, amiből egyébként olyan sokra ezen a napon nem kellett számítanom. Az erdei kaland egy apróbb emelkedővel nyitott, de logikus módon hamarosan lejtővé változott, így érthető módon arra jutottam, hogy a leszáguldás eufóriáját nem töröm meg a 19. km-hez ütemezett kényszersétával, sőt, mivel a lejtő utolsó kanyarjai még a 20-asba is belelógtam, még egy kis pörgetést engedélyeztem magam, így csak Kőszegdoroszló túloldalán váltottam végül vissza gyaloglásról. Érdekes érzés volt ez a szándékos visszafogás egy teljesen sík terepen, de igazából nem panaszkodtam, sietség nélkül falhattam fel a szezon utolsó csokimikulását, majd miközben egyesével ízlelgettem a magvamat, már az előttem kimagasló Kőszegi-hegység és a menetrendem számításaimat tudtam elemezni. A kényelmes sétatempóval 10 percesre húzódó intermezzo végére az időközben erősen beboruló égbolt alatt el is kezdtem fázogatni, így igazából nem panaszkodhattam az indulásra, az enyhén emelkedő aszfaltúton nekivágtam a kőszegi szőlőhegyek meghódításának.

Rövid dűlőutas haladást követően aztán kiszíneződött az útvonalam, előbb a piros sáv érkezett be a hegyoldalból, majd egy helyi zöld sáv kezdőpontját is elmellőztem, és ahogy közeledett a vízfeltöltésre kijelölt kőszegi közkút, néhány nagyobb korttyal elkezdtem kiüríteni a palackomat, de a mozdulatok során azt kellett észrevennem, hogy bizony egész meggyőző penészmennyiség keletkezett az üveg belsejében az előző túrám óta. Ezt a problémakört nem szoktam túlgondolni, de most annyira kapóra jött az ürügy, hogy egyből elkezdtem érezni a fantomízt, így a közkút helyett Kőszeg központjába helyeztem a víz-, és immár üvegpótlást – praktikus módon, hiszen néhány fotóra amúgy is terveztem volna megállni a barokk óvárosban. Egy kis városi kanyargás meg is érkeztem a főtéri trafikba, és a víz mellé egy későbbre időzített energiaitallal is feldobtam magam, majd miután néhány fotót tényleg csináltam a homályos, szürke, felállványozott belvárossal, tovább is indultam a kék jelzést követve, mivel a huncut jelzésfestő Kőszeg belterületén valamiért úgy döntött, hogy teljesen kikapcsolja a sárga jelzéseket használatát.

A Gyöngyös-patak hídja környékén azért újra feltűntek a sárgák is, de sokat nem számított, a városkát fonódva hagytam el a legutóbb kilenc éve (!) járt Ólmodi út enyhe emelkedőjét követve. A mély talajú szekérút hamarosan hangulatos, bár magasságilag nem indokolt fenyőerdőbe tért át, majd a zöld jelzés és a határ elérésével egyetemben a túra gyakorlatilag teljes magasságcsomagának kipipálását is megünnepelhettem – mivel a kerek 30. km-t is elértem, az öröm egy zacskó M&Ms megjelenésében is manifesztálódhatott. Egy éles kanyarnál aztán az országhatártól és a kék jelzéstől is elbúcsúztam, és egy, az elmúlt napok esőzéseitől megviselt mély dűlőúton ereszkedtem le, ami idővel aszfaltborítást kapott, és bevezetett az aprócska és erősen jellegtelen Ólmod településre. A bevezetés után nagyon hamarosan kivezetés követett a zsákfalut ellátó bekötőút padkáján, én pedig viszonylag meglepő fordulattal arra jutottam, hogy elegem van az egészből. A fáradságérzet valahol Kőszeg-felsőn köszöntött be, és bár a továbbhaladásom lendületét nagyjából megtartottam, az időközben megérkező gyomorpanaszok mentén nem kifejezetten jó irányba tendáltam, a Horvátzsidányba bevezető nem egész 3 km-es országút legalább kétszer annyinak érződött a meglepődően perzselő hangulatú napsütésben.

Egy rövid erdei átkötéssel meg is érkeztem Kiszsidányba, ahol bágyadt szomorúsággal mellőztem el egy vidáman grillezgető társaságot, majd a szántóföldeken keresztül áttörtem Peresznyére, ahol még annyi lelkierőt sikerült kiszednem magamtól, hogy a sétát egy kilométert eltolva, a faluvégi apródombra tudtam halasztani. Ez a döntés kifejezetten jó ötletnek bizonyult, a csokit majszolva rendkívül látványos kilátásban részesültem a Kisalföld végtelen mezőire, amit az elhagyhatatlan szélkerekek tettek igazán sablonossá. A sétám végére ráadásul egészen teátrálisan elértem a Győr-Moson-Sopron és Vas vármegyéket elválasztó táblaegyütteshez, így néhány fantasztikus táblafotót követően kellemes lejtőn váltottam vissza a futómozgásra az országút mentén.

Sokáig nem élvezhettem az országutat, ugyanis egy, valóságban még csak haloványan sem jelzett kanyarral a répcevisi ereszkedést a szántóföldön kellett folytatnom, így a falu közelébe érve már egészen szignifikáns termőföldet sikerült összegyűjtenem. A sár miatt sokáig nem kellett aggódnom, extra bónuszként Répcevis és Zsira között aszfaltborítású kerékpárúton kereszteztem a Répcét, és hamarosan be is értem a Kőszeg utáni legnagyobb településként számontartott Zsirára, ahová egy kutas frissítést terveztem. A dohánybolt logó előtt tobzódó polgárok feltűnése alapján azonban a frissítés ezúttal is luxusba tendált, és már egy varázslatosan ízletes Cappyvel a kezemben mélyültem el a buszmegálló menetrendi táblázatában. Nem állítom azt, hogy ezen a ponton durván elköteleződtem a feladás mellett, egész egyszerűen motiválatlannak éreztem magam, és bizony, ha Zsiráról Csorna vagy Szombathely felé jártak volna a buszok, akkor ezen a ponton lehet, hogy búcsút mondtam volna ettől az egész ultrafutás-önkínzástól.

Ekkora szerencsém azonban nem volt, a fránya buszok csak Sopronba tudtak volna elvinni, így nagyot sóhajtva rátérve a nap legjobb nevű településre, Undra vezető országútra, és igyekeztem a multivitaminos műíz boldogságára koncentrálni a felháborítóan erős szélmozgás helyett (hiába, nem véletlenül vannak itt a szélerőművek), ami még a szikrázó napsütést is képes volt semlegesíteni a kitett pusztán. Undra érve aztán valami megtört, de ezúttal meglepő módon a pozitív irányba: hiába tudtam jól, hogy a 105-nek az 50 még csak nem is a fele, ez a szép kerek szám egyszer csak helyre rakta a fejemet, és bár az izmaim továbbra is határozottan bizseregtek, hirtelen teljes tisztánlátással köteleztem el magam a célbaérés mellett.

Sopronhorpácsra már határozott jókedvvel érkeztem, hosszasan elidőzve a viszonylag széleskörűen feltárt faluban, majd rövid országúti átkötés után Egyházasfalu helyett az Egyházasfalu feletti fülledt erdősávban haladtam tovább, és bár a mélyebb saras talaj nem villanyozott fel különösebben, viszonylag konzisztens tudtam maradni, és egy újabb apró halasztást beerőltetve 61-ig, az országútra való visszaérésig toltam el a szünetemet. Az eltolás ezúttal is egészen látványosnak bizonyult, ugyan most magaslati helyzetem nem volt, de a GYSEV csillogó-villogó vasútvonala mögött kibontakozó táj térérzete is látványos volt, így a Milkámat falatozva jólesően tudtam átgondolni azt, hogy innen már nagyjából sétálva is meg tudnám oldani a napot, sőt, már az elmellőzött vasútállomás menetrendjére sem kerestem rá (mondjuk itt megvolt a tacit tudásom, hogy az egyszerű hazautat ez a vonal nem segíti).

Nemeskér állomástól kerek egy kilométerre Nemeskér települést is felleltem, ami ismételten futásba kényszerített, ami a déli napsütésben újra leginkább az izzasztó szóval volt jellemezhető – a felszerelésemen mondjuk elítélhető módon a reggeli 1 fokhoz képest így a 11-ben csak annyit változtattam, hogy a kesztyű lekerült, a napszemüveg pedig fel (hőérzetileg nem túl releváns). A lelakott mezőgazdasági épületek között csoszogva végre rendes matematikai kereteket is tudtam szabni magamnak, így ezen a ponton ceremoniálisan elbúcsúztam az UB-ra tervezett 19-1 felosztással, és emészthetőbb módon kilencesével kezdtem el számolni, valamiféle mikro- vagy makropihenőt iktatva a még pont egyszámjegyű szakaszok közé. Ez az „átszervezés” elsődlegesen a fejnek szólt, mert a tervben igazából amúgy is elrejtettem 5-10 perceket a közkutak környékére, és valóban, máris jobb hangulatban szaladtam végig a Nemeskér és Pusztacsalád közötti jellegtelen erdei, majd mezei szakaszon.

Az igazi tavasz áldásait kiélvezve Pusztacsaládra már viszonylag szomjasan érkeztem be 70-nél, így nagy reményekkel fordultam le a jelzésről a település egyetlen közkútja felé, ahol az elképzelhető legnagyobb belső megnyugvással könyvelhettem el, hogy a kút valóban működőképes. A lelkes víz- és csokipótlás közben most már csak inkább saját magam szórakoztatására még ránéztem, hogy a sárga jelzéstől elválva mennyivel tudnék hamarabb Sopronnémetibe érni (nem sokkal egyébként), de ezen a ponton valójában már teljesen átálltam robot üzemmódra, így a táplálkozás befejeztével különösebb tiltakozás nélkül álltam át a Himodra átvezető következő kilencesre. A robot üzemmódra váltás jól jelképezi, hogy szinte halovány emlékeim sincsenek erről a majdnem egy órás szakaszról: a nem különösebben izgalmas erdőből igazából csak a lábdobogás és a podcast-dörmögés monoton zaja maradt meg az utókornak.  

A 80. km-t elérve Himod határába érkeztem, de a 9-es ritmushoz még egy kili hiányzott, így végül már a faluközpontban váltottam vissza a sétára, elmélyülve az egészen mennyei hangulatú mazsolás-mogyorós Milka szépségeiben. A pihengetés csak Himod határáig tartott, a falutáblánál a kíméletlenül monoton országúti egyenest már futásban kezdtem el, és bár a bőven 6:00 feletti tempó az UB szempontjából nem volt épp megnyugtató, a jól eső délutáni napfényben ezen már nem is tudtam különösebben aggódni. Hamarosan azonban ennél jóval izgalmasabb aggódnivaló érkezett: a jelzés ugyanis 3 km aszfalt után a Répce-hidat követően végre betért az erdősávba, de a madárcsiripelés helyett lövések hangjai törtek át a fülhallgatóm védőburkán.

Ahogy már említettem, hanyag módon nem néztem utána a vadászpusztítás potenciáljának, de így a nappali időszak közepén, az országút közvetlen közelében már egyáltalán nem számítottam erre a fordulatra, így viszont a nem megnyugtatóan színes kabátomban nagyon limitált komfortérzettel futottam végig a vadászlesekkel kibélelt földúton. A lövések szerencsére érzésre egészen távolinak tűntek, de azért amint végre lehetőségem nyílt rá, a lesek felőli fasor oldaláról inkább a szántóföldre váltottam, és inkább viseltem a mély talaj büntetőmásodperceit, mint egy kellemetlen gellert. A vadászkalandot végül tehát ép bőrrel megúsztam, úgyhogy a figyelmemet máris a mihályi(-i) kútkeresés előkészítésére fordíthattam, így viszonylagos meglepetésként kért az, hogy a kapuvári országút keresztezését követően a Garmin-navigáció nyílegyenesen egy szeméttel teli durva bozotós irányába terelt volna tovább.

Figyelmesebb körbenézés után még jelzést is találtam az első fákon, de bármiféle utat vagy ösvényt, vagy nyomot egyáltalán nem, így jobb híján egy darabig ismételten a szomszédos szántóföld mélységét tesztelhettem (mély volt), majd annak végére érve egy 90 km-nél igazán fantasztikus élményt nyújtó bokorkúszás-törés eredményeként estem be végre Mihályi szélére. Az utolsó bokornál természetesen egészen teátrálisan még egy gigászit szakítottam a nadrágomon, de szerencsére ebben a szezonban remélhetőleg több szükségem már nem lesz rá! Az aszfaltborítás enyhe, a főtéri közkút pedig erőteljesebb megváltást hozott, és miután fejfájásig töltöttem magam a jéghideg vízből, különösebb erőfeszítés nélkül vágtam bele az utolsó kerek kilencesbe.

A változatosság kedvéért ezúttal is egy monoton országúti etap érkezett (4 km!), majd végre jöhetett az erdei-szántóföldi átvágás, ahol az érdemi faborítást elhagyva már a környező templomtornyok alapján próbáltam belőni a nirvanát jelentő Sopronnémeti helyzetét. Először persze még Potyondra kellett beérnem, de a teljesítés csalfa reménye már nem hagyott csüggedni, sőt, még érdemi tempójavításra is képes voltam így a 100 hajnalán. A lassacskán egyre narancssárgábbá váló égbolt derűje az én hangulatomat is megfestette, így Potyond közepén arra jutottam, hogy nem használom ki a 99-esnél járó sétapihenőmet, ezt a pár kilométert inkább már lendületből lefutom – végre egy jó jel, az utolsó 15 km-embe technikailag bele sem pihentem!

Így hát a Potyond és Bogyoszló közötti jelképes átmenetnél én is jelképesen frissítettem egyet az utolsó maradékaimból, majd Bogyoszló központjába érve egy színpadias hajtűkanyarral ráfordultam a Sopronnémetibe (!!!) vezető országútra. A megszokottan monoton főúton annyira elmélyültem a naplemente előkészületeiben, hogy majdnem lemaradtam a meglepő, de egyébként teljesen jogos balkanyarról, ami a forgalmas műút helyett döngölt főúton juttatott be Sopronnémeti rendkívül csalogató templomtornyához. Innentől már csak a papírmunka maradt, pár száz méter múlva elértem a szilsárkányi elágazást, ahol könnyes búcsút vettem az utóbbi 100 km-emet végigkísérő sárga jelzéstől, majd egy hirtelen jobbossal a vasútállomás bekötőútjára fordultam.

Rendkívül kielégítő módon még extra köröket sem kellett futnom a kerek 105 kipörgetése érdekében, így jól eső elégedettséggel zuhanhattam be az autóba – de csak miután egy kötelező képet készítettem a Sopronnémeti-Szil felirattal.

A 105 km tehát összejött, és mivel egészen szürreális módon gyakorlatilag percre pontosan tartottam magamat az időtervemhez, még pont haza tudtam jutni az esti meséig, így egy villámöltözést követően már robogtam is tovább az M85 irányába. Az első néhány percben még nem érezte igazán komfortosnak a vezetést a lassacskán elernyedő testem, de aztán ahogy a literszámra eltűnő folyadék kifejtette a hatását, úgy éreztem egyre stabilabbnak az állapotomat – bár az egyre jobban elmélyülő sötétségtől el tudtam volna tekinteni. A hazaút mindenesetre sikeresnek bizonyult, az esti mese is megvalósult, sőt, szokásommal ellentétben még viszonylag értelmesen sikerült aludnom is a megpróbáltatások után. Andinak érkezés után úgy nyilatkoztam, hogy tekintettel a féltáv környéki traumákra, teljesen kizártnak érzem az UB bevállalását, de aztán hogy hogy nem, a táv második felének viszonylagos sikere csak elgondolkodtatott azon, hogy a Sopronnémeti-Rajka százas második felével március végén kellene még egyet tesztelnem – azon a szakaszon aztán végképp nincs szint!