Bár a maga monumentalitásában kézenfekvő volt a kéktúrával kezdeni a csíkfutás backlog visszadolgozását, ha szigorúan az időrendre fókuszálok, akkor valójában az Esztergom és Budaörs közötti, #116-os sorszámú sárga sáv volt az első egészében bejárt turistautam.

Rövid nyomozás után sikerült egész pontosan elhelyezni magamat az időben: még 2013-ban, az első Kinizsi 100-ra való felkészülés során merült fel, hogy érdemes lenne egy 50 km feletti teljesítménytúrát is kinézni, és hamar szembe is jött a magát majdhogynem a Kinizsi főpróbajaként pozícionáló Sárga 70, ami 67 kilométeren keresztül járja végig a jelzést, hogy aztán még egy extra kalandként felvigyen a Törökugratóra a célegyenes előtt.

2013 óta összesen 5 alkalommal jártam végig a Sárga70-et, ami ugyan eltörpül a Kinizsi 9,4-éhez képest, de valahogy mégis ezt érzem a szívemhez legközelebbi túranyomvonalnak: ez volt az első 50 feletti távom, ezen a túrán aludtam el először menetközben, ezt a túrát teljesítettem erős covidgyanúval lihegve és ezen a túrán nem tudom soha megunni a menetközben megérkező napkelte fantasztikus hangulatát.

Nincs is igazából szívem egy teljesítést kiemelni és részletesen kifejteni, így a tovább után inkább csak egy-egy bekezdésnyi terjedelemben foglalom össze az alkalmakat, legyen ez most egyfajta különkiadás:

2013:

Az első Sárga 70 teljesítést kényelmes hátizsákos turistaként hoztuk össze nagyjából 14 óra alatt. Ez az időtartam bőséges időt adott a túraútvonal befogadására, azóta is megmaradt bennem a Pilisvörösvár feletti napnyugta fenséges látványa, és persze az a csodálatos tény, hogy május 1-jén már simán durván meleg tud lenni, úgyhogy a túra utolsó kilométerei már a hőguta elkerüléséről szóltak. Igazán szórakoztató zárása volt a túranapnak, hogy az albérlet házkulcsa nem volt nálam, így a „hazaérést” követően jó másfél órát a Lónyay utcán fekve-várakozva tölthettem el a kaland után.

2015:

Valószínűleg az egy év kihagyás elfelejtette velem a nagy tanulságot, hogy érdemes rápihenni a bioritmus szempontból értelmezhetetlen éjféli indulásra, így munkanapból fordulva estem neki a sárga jelzésnek, ami ahhoz vezetett, hogy az Esztergom utáni végtelen erdősávban kis túracsoportunk hátulján haladva tényleges sikerült „elaludnom”, és kvázi ébren álmodva, hallucinációkkal kísérve gyalogoltam néhány kilométert (korábban nem tudtam, és igazából most sem tudom, hogy ez amúgy lehetséges-e). A csodálatos napkelte után a helyzet aztán rendeződött, és ezúttal is jó 14 órás séta végén, ismételten rekkenő hőségben érkeztünk be Budaörsre.

2022:

A hat alkalomnyi hiátus után jelentősen felfordult az életem, abbahagytam és újrakezdtem a futást, és éppen a terepfutás felfedezésével kacérkodtam, aminek kiemelt eleme volt a Sárga 70 újra átélése, ezúttal azonban sokkal több futással. Az ambíciókat egy erőteljes Covid kissé megkarcolta, de végül hellyel-közel tünetmentesen tudtam nekiesni a sárga sávnak, és egy egészen combos 9:45-ös teljesítéssel ráeszméltem arra, hogy meglepően sokat tud futni az ember, ha úgy igazán akarja. A futótempó a napkelte lokációját is jelentősen áthelyezte, így a kánikuláról is egészen lemaradtam, így helyette hazaérkezést követően a játszótérre indulhattam egy lelkes kétévessel.

2023:

Egy évnyi terepfutás kalanddal a hátam mögött igazán elbizakodottan indultam neki a következő kiírásnak, ráadásul ez az alkalom volt a Garminom első igazi éles bevetése is: természetes, hogy jött is a katasztrófa, eléheztem, fáradt voltam, és igazából meglepően fáztam a sötét pilisi dombtetőkön, így hirtelen ötlettől kedv hiányában vezérelve Pilisvörösváron feladtam a túrát. A feladás persze önmagában még nem sokat jelent, ezután még a csövesszagú vasútállomáson vacogva várhattam meg az első hajnali vonatot, amivel pont kényelmesen haza tudtam érni a május elsejei tűzöltóbemutatóra.

2023 – még egyszer, privátban:

Konok lelkem nem volt hajlandó elfogadni a különösebb indok nélküli feladás kudarcát, így egy jó héttel az amúgy kiválóan sikerült Kinizsi után privát módon ismét nekiálltam az útvonalnak. Ettől a vállalkozástól kicsit bizonytalankodtam (féltem a sötéttől, a vadászoktól, az állatoktól), de igazából nagyon hamar sikerült ráérezni a sötét erdő transzára, és néhány apróbb állat okozta megijedést leszámítva eseménytelenül sikerült végigfutni az útvonalat 8 óra 30 perc alatt. Az önellátóan lejárt túra sikere különösen fontos tapasztalásnak bizonyult, úgy néz ki, hogy ha vízutánpótlás elérhető, akkor a terepfutó-hátizsákkal 80-100 km-ig simán kompatibilis vagyok bármire.

2024 – privátban:

Miután '23-ban rájöttem arra, hogy a szervezett túrán való részvétel nem sokat tesz hozzá az élményhez, ezúttal a Kazinczy felkészülés részeként estem neki az útvonalnak, pontosan egy hónappal a hivatalos május 1-jei dátum előtt. A sok-sok háttértudás és a csíkfutás tapasztalat lehetővé tette, hogy ezt a teljesítést szét-optimalizáljam, a távon alig néhány kilométert gyalogoltam, az utolsó 20-on pedig semmit, így végül 7 óra 45 perccel zártam a teljesítést, de a fantasztikus napfelkeltéről még így sem tudtam lemaradni, ezúttal az Újlaki-hegy környékén futhattam bele a narancs égboltba.

Amilyen szép is volt a múlt, olyan bizonytalan a jövő: a korábban vázolt nagy terveimnek megfelelően nagyjából havi egy egésznapos terepfutó kaland fér bele az életembe, amit ambícióim alapján elsődlegesen csíkfutással szeretnék eltölteni. A kérdés pedig nyilván az, hogy az évi 12 alkalomban megéri-e egyet ellőni egy bármennyire is szeretett, de sokszorosan bejárt útvonalra, úgy, hogy így is 15+ éves időtávban gondolkodik a projekt. (Ha matekozni akarnánk, akkor gyorsan belátható, hogy a Sárga versenynaptárban tartása jó másfél évet dob hozzá az összidőhöz!) Egyelőre tehát a nem felé hajlok, különösen 2025-re nézve, amikor a kora tavaszi időszakot az Ultrabalaton fogja dominálni (igen, ez se csíkfutás, ejnye!), de ha tippelnem kéne, a projekt befejezéséig ez az időrendi lista egy pár elemmel biztosan bővülni fog.