2023 augusztusában volt szerencsém egy félpanziós heti turnust Balatonszemesen eltölteni, ami számomra egyszerre volt áldás és átok is, ugyanis a turistautak lefutásánál gyakorlatilag csak egy dolgot szeretek jobban: a hoteléttermek büféasztalának elpusztítását. Ennek megfelelően néhány nap után gyakorlatilag már csak gurítani lehetett engem, amin sem az úszással töltött félórácskák, sem a vacsora utáni puffadt esti futások nem igazán segítettek, így végül a szemem előbb-utóbb az OSM-re tévedt, ahol sikerült is azonosítanom egy barátságos turistaútvonalat.

A sárga sáv jelzés Balatonszemes vasútállomásáról tört fel a közeli dombokra jó 10 kilométeren át, ami tökéletesen kellemesen távnak tűnt, de mivel a másik végpont, a Teleki határában emelkedő kápolna tömegközlekedés-szervezésileg nem volt különösebben optimális, így arra jutottam, hogy egy oda-vissza teljesítéssel talán még egy fél reggelit is le tudnék dolgozni. Bár a nyaralás első felében a modern idők augusztusaira nem jellemző hűvös időjárást élvezhettük, mire észbe kaptam, már betört a kánikula, és mivel előzetes szándék hiányában fejlámpát nem hoztam magammal, így maradt a napközbeni teljesítés – ráadásul a családi kötelezettségek folytán még a hajlani indulást sem igazán tudtam beütemezni.

Így hát a pénteki napra fordulva próbáltam egy árnyalatnyival enyhébb reggelit fogyasztani (közepes sikerrel), majd miután lepörgött a délelőtti strandkör, és délutáni szundira fordultak a gyerekek, futócuccra váltottam, és az előrelátóan behűtött Gatorade-et megragadva neki is indultam a kalandnak. Rövid prológként még begyűjtöttem a hotel és a vasútállomás közötti 800 métert, majd a már előzetesen kifigyelt sárga pöttyös jelzést lepacsizva 12:48-kor belekezdtem az érdemi útvonalba. Szemes belvárosában egyből egy egészen komoly kaptató indította be az izzadást, majd a 7-es főutat elérve nagyjából szintben folytattam a település feltárását, és végül nagyjából 2 kilométer után az utolsó házakat is magam után hagytam.

A civilizációt azonban még nem igazán, ugyanis a közelgő M7-es autópálya vad decibeláradata még egy darabig dominálta a futásomat, de aztán nem sokkal az aluljárót követően eltűnt az aszfaltborítás, és a jótékony lombborítás védelmében máris természetközelben érezhettem magam. A pozitív érzetek nem tartottak ki sokáig, ugyanis az erdei út hamarosan combos kaptatóvá alakult, ráadásul a kifejezetten ritkán járt útvonalon a jelzések követése sem bizonyult annyira egyszerű feladatnak. Szerencsére azért az emelkedő legalább nem sokáig tartott, egy jó negyedórás intenzív mászással kipipáltam a festői nevő Mészégető-tető 288 méteres magasságát, és jöhetett is a jutalomjáték a Teleki felé ereszkedéssel! A szintvesztés valós élvezhetőségét azonban erősen korlátozta az a faktor, hogy az erdőt elhagyva a kitett szántóföldön sütkérezhettem a nyári napfényben, majd egy ügyes kanyarral (pontosabban annak elhagyásával) sikerült teljesen elvesztenem a tervezett útvonalamat.

Rövid zavarodott újratervezést követően arra jutottam, hogy ha már így alakult, akkor folytatom a Telekit felülről kikerülő útvonalamat, és majd a visszafelé vezető, a települést valóban érintő utamat tekintem a sárga sáv „teljesítésének”, így végül érdemi távemelkedés nélkül úsztam meg a jelzési és jelzésfigyelési hiányosságokat. (Igen, persze, a Garmin útvonalat kellett volna követnem, de asztali gép hiányában nem volt kedvem a telefonos útvonaltervezés macerájához). Egy idő után aztán kirajzolódott előttem a temetődomb, majd néhány temetőkapu átugrását követően meg is érkeztem a célpontomhoz, a faluszéli idillben kiágaskodó temetőkápolnához. A templomudvart bejárva pöttyös jelzést nem találtam, de fotózkodni pont tökéletesen tudtam az épülettel is, majd a kézhővel ügyesen felmelegített Gatorade nagy részének lehúzása után nem is húztam tovább az időt, az OSM alapján belőtt irányban eltávoztam, sőt a kertet elhagyva már működő sárga jelzésekbe is belefutottam.

A jelzés aztán rögtön balra is tér a temetői útra, ami szinte azonnal be is érkezek Teleki belterületére, ami annak ellenére, hogy alig 7 km-re van a Balaton partjától, gigantikus kontrasztot mutat a tiptop üdülőtelepülésekhez képest. Sok időm nincs a szociológiai merengésekre, ugyanis a főutca végére érve a telekelkerítésekkel és kanyarokkal gazdagon ellátott dűlőúton kellett próbálnom a jelzéseket figyelni, de végül nagyjából jól sikerült bevennem az íveket, és az egyre tikkasztóbbá váló délutáni napsütésben vissza is csatlakoztam a korábbi letérésem helyszínére, ahol természetesen a másik irányból sem találok semmilyen jelzést. A szememet azonban sűrűn a telefonomra vetem, mert visszafelé törekszem arra, hogy kijavítsam az idefele elkövetett navigációs hibákat, így a dombtetőre érve ezúttal a hosszabb alternatívát választom, és egy teljesen logikátlan visszafordítót feltűzve kanyarodok rá a már ismert erdei útra.

Innentől pedig már nem igazán lehet hibázni, a vízmosás alapú ösvény-út mértani közepéből ugyan néha kiágazik a jelzésvezetés, de a lefele-előre irány kellő egyértelmű, a lejtő és a frissítő árnyék kiváló szinergiát ad, így gyors léptekkel el is értem az erdő szegélyét, ahonnan már csak a végtelennek tűnő egyenes betoncsíkot kellett követnem a belvárosig. Minden lejtés ellenére a tikkasztó melegben ez a kitett szakasz már nem sok boldogságot okozott, így leginkább akaraterőből abszolváltam ezt a monoton három kilométert, majd a városszéli közparkon átszaladva meg is érkezek a városközpontba, ahonnan már csak egy rövid lejtő választ el a céltól.

A kedvenc kisboltomat elérve természetesen elcsábultam egy hűsítő italra, így az utolsó egy kilométeren már egy másfél literes palackot egyensúlyozhattam a kezemben, de ez legyen a legkisebb probléma: a vasútállomást elérve ismételten pacsizhattam a jelzéssel, majd a kerek 20-as elérése érdekében a továbbhaladás mentett döntöttem, és egészen a hotel kertjének bejáratáig elhúztam a futásomat.

Az óra leállítása után jöhetett is a kánaán, az első fa adta árnyékra lecsapva vízszintesbe kerültem, és megkezdtem a jól megérdemelt folyadékpótlást, hogy aztán néhány órával később majd az első tányérommal átugorjam az „impresszív” futásommal végzett kalóriaégetést.