Új év, új remények, új turistajelzések! Ahogy azt a blog felvezető bejegyzéseiben is pedzegettem már, a projekt valós teljesíthetősége érdekében egy éves 6-800 kilométert lenne szükséges abszolválnom, aminek legpraktikusabb formáját évi 10 db 60-80 km-es projekt tudná jelenteni. Tekintettel arra, hogy 2025-re fordulva elfogytak a jelzéseken túlmutató futáscéljaim (ez a gondolat az UltraBalaton nevezésem birtokában különösen aggasztó) , így az új évre vonatkozóan megpróbáltam egy igazán konzisztens tervet felvázolni, ami 4 hetente / 28 naponta prezentál egy gigafutást, és mivel tavaly is nagysikerű ötlet az év legelső hétvégéjével megalapozni a következő hónapokat, most is bejelöltem január első szombatját.

A felkészülés legrészegítőbb eleme az volt, hogy ezúttal is teljesen szabad kezem volt az útvonalválasztásban, attól eltekintve, hogy a limitált világosság mentén inkább a 60 km felé tendáló opciót igyekeztem keresni. Az egész csíkfutás projekt teljesíthetőségének alapja a hatékonyság elve, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy-egy tájegység vonatkozásában meg kell találnom azokat a csíkpárosításokat, amelyek a lehető legkevesebb holttáv és holtidő elégetését eredményezik. Ez a tervezgetés a néhány sávval rendelkező Vértes esetében nem egy bonyolult feladat, de például a jelzésekkel össze-vissza firkált Mátra esetében már korántsem magától értetődő, így a beszámoló és térkép backlogom mellett agymunkát kellett volna fordítanom a teljes jelzéscsomag ilyen célzatú feldolgozására, amit természetesen ezen a ponton még nem tettem meg.

Ha a teljes csomagot nem is tudtam bevállalni, egy decemberi estén nekiláttam a valahogy éppen csábítónak tűnő Mátra feldolgozásának, és végül sikerült egy elfogadható tervet kierőszakolnom magamból, ami tartalmazott egy tömegközlekedéssel jól támogatott, 60 kilométeres Salgótarján – Mátraverebély – Gyöngyös útvonalat is, ami ideálisnak tűnt januárra. Ezt az útvonalat aztán részleteiben előkészítettem, és igazából egészen péntek estig ennek a teljesítésére készültem, de aztán az estébe fordulva elgondolkodtam azon, hogy mennyire ideális a hajnali 3:50-es kelés és a közel 6 órányi tömegközlekedés beleerőszakolása ebbe a vacogósnak ígérkező téli napba. A kételyeimet felvetve Andi teljes egyetértéséről biztosított, és azt javasolta, hogy menjek nyugodtan autóval, csak érjek haza délután értelmezhető időben, hogy még valamit kalandozhassunk a gyerekekkel.

Na hoppá, vissza a tervezőasztalhoz, vándorlás helyett keressünk egy körtúrát! A Mátrához már ragaszkodtam (meg ugye más nem is nagyon volt előkészítve), így végül az autóval egészen nevetségesen közeli Szurdokpüspökiből induló, 3 jelzést felölelő 68 kilométeres kört néztem ki magamnak. A távolság egy árnyalatnyival többnek tűnt az ideálisnál, így óriási örömmel nyugtázhattam, hogy a Szurdokpüspöki és Gyöngyöspata közötti amúgy is közút-dominált 10 km-es összekötést a 6:45-ös busszal helyettesíteni tudom, így egészen optimális módon, alig egy óra autózást és negyed óra buszozást követően a napkeltével indulhatok neki a kalandnak. Gyorsan összedobtam egy hevenyészett tracket, majd a hirtelen felszabaduló időmet megkérdőjelezhetően felhasználva még fetrengtem egy nagyot a kanapén, majd egy meglehetősen közepesnek bizonyuló alvást követően 5:25-kor ugrottam neki a túranapnak.

A 6:45-ös busz kérlelhetetlen érkezési időpontja nem hagyott túl nagy időablakot a hibázásra, így kifejezetten bosszantó volt kidobni egy jó 5 percet arra, hogy Andi feszülős nadrágját próbáltam magamra húzni a sötétségben, de a szerencsés felismerés után csak sikerült elindulnom a téli vaksötétben. Szerencsére miközben elköltöttem a fejedelmi zabszelet-banán-energiaital reggelimet, a néptelen autópályán csak úgy hullottak lefelé a percek, és mire a Mátra-tömb közelébe kerültem, már a hajnal legelső fényei is feltünedeztek. Ettől függetlenül a kissé bátortalan árokparti parkolást követően alapvetően még teljes sötétségben ugrottam ki az autóból, hogy aztán a mellpánt felcsatolása után azonnal vissza is üljek, és a -2 fok helyett inkább a kellemes klímájú autóban kezdtem bele a buszvárás folyamatába. Persze a végtelenségi nem húzhattam a bujdosást az akár idejekorán befutó hajnali buszok világában, így 6:40-kor csak kimásztam vacogni egy alaposat, de az a tény, hogy pár perccel később érkező utastársam udvarias jóreggelttel köszöntött, egyből feldobta a kedvemet, amit tovább javított a busz időszerű beérkezése.

A tömegközlekedési szóáradatot elkerülendő fülhallgatóra váltottam, majd az óvatosan beköszöntő Cserhát feletti napfelkeltét csodálva 10 perccel később be is érkeztem Gyöngyöspatáról, ahol enyhe vacogás mentén elkészítettem a rajtfotómat a buszfordulónál, majd kerek 7:00-kor az órámra ütöttem, és megkezdtem az első mátrai csíkfutásomat.

A településről kivezető sárga jelzés nem bizonyult kifejezetten komplexnek, egyetlen duplakanyart követően ki is ért a szőlőföldekhez (mátrai borvidék!), és ott egy nyílegyenes északnyugati vektort vett fel a Mátra-tömb irányába.

A nyílt szekérút az egyre jobban kiterjedő narancssárga égbolt ölelésében az egyre inkább magasodó hegyvonulattal kifejezetten látványosnak tűnt, de az enyhe emelkedőn a látvány kiélvezését a kevésbé komfortos hőérzet még erősen korlátozta – a kerékpározáshoz használt vastagabb kesztyűm nem esett volna rosszul kapálózás közben.

Persze nem véletlenül nem estem túlzásba az öltözködéssel, az egyre inkább üzemi hőmérsékletre felpörgő izmaim az egyre szintesebb emelkedőn hamarosan megszabadítottak a bankrablómaszkomtól, és egy fél órányi mozgás után igazából teljesen el is feledkeztem a fázás koncepciójáról. Már csak azért is, mert a koncentrációmat erősen lekötötte a hegymászás, pláne miután a 7. kilométer környékén a jelzésnek elege lett az úthálózatból, és inkább csak úgy, érzésre kezdett továbbhaladni a hegyoldalon. Az enyhe hóborítás és az épp csak kitaposott ösvények segítségével viszonylag korrektül lehetett haladni, de aztán az első igazán meredek szakaszon begyűjtött közel 10 perces „futott” km után azért felvillant bennem, hogy a 6:30-as átlagtempó egy árnyalatnyit ambiciózusnak tűnik ilyen terep és szinttömeg mellett.

A nap első csúcstámadásához közeledve belefutottam egy vadkerítésbe, amin egy igazán különleges létraszerkezeten tudtam átjutni, aminek fagyott leceiről csak kicsit zuhantam le – a probléma azonban nem is ez volt, hanem, hogy a létrát követően az utat teljesen elzárta a kidőlt fa- és gallyállomány. Szerencsére jó 10 méterrel lejjebb felfedeztem egy stabilabbnak tűnő utat, de mint kiderült, az út a vadkerítés másik oldalán helyezkedett el, így ezúttal csak úgy a dróthálón kellett átjutnom – a sarokfát felhasználva meglepően sikeresen. A keréknyomokkal megtámogatott erdei út valóban kellemesnek bizonyult, és hamarosan be is kanyarított a hidegkúti vadász/turistaház csilogó-villogó, bizonyosan nemrég felújított, de éppen teljesen üres komplexumába, ahonnan már csak egy apró, de kellemetlen mászás választott fel a 700 méteres nyereg elérésétől.

A jelzés azonban nem a gerincet követte, hanem azonnal vissza is fordított a mélybe, de az északi oldal meglepően erdőmentesnek (tarvágottnak?) tűnt, így egészen fantasztikus hegyi körpanorámát élvezve kezdhettem el lefelé ropogni a kifejezetten ropogós hóborításban. A lejtő legelején ráadásul a 10. km is csipogott, így elő is vehettem minden téli kedvenc csemegéjét, a gyerekek által meghagyott Mikulás-csokit – itt kell megjegyeznem, hogy saját gyermekkoromhoz képest rengeteget fejlődött az élelmiszeripar, a tejbevonós figura kifejezetten finomnak, már-már a Kinder-tojások hangulatát megidézőnek tűnt (aztán persze, lehet, hogy csak jól esett a kalória). A lábak elfogyasztásához érve egyre határozottabban a völgyben fekvő, a hevenyészett tervezés során nem igazán érzékelt apró település felé fordult az út, és hamarosan már be is zuhantam – mint utólag megnéztem, Mátrakeresztesre (valahogy pont nem jött velem szembe településtábla).

A helyenként egészen takarosnak tűnő, bár azért a lelakott, kvázi-hulladékkal teleszórt portákkal is bőven ellátott hegyi falucskán egészen érdekes élmény volt keresztülfutni, és bár a lefelé érkezés a tükörjégen meglehetősen kalandosnak bizonyult, szerencsére, ahol kellett, a kerítésrudak kisegítettek. Az aranyos nevű Kékesi út végéhez érve a sárga jelzés incselkedett egy aprócskát a műúttal, de aztán inkább azonnal jobbra kanyarodott, és egy névtelen patakvölgyben indult felfelé a Keresztes-nyereg irányába. A szépen behavazott útvonal még nagyjából kellemesen futható volt, de a hóborítás marta a tempót és energiát, így jól eső érzés volt elérni a nyergen átvezető utat, ahonnan már csak egy lerohanás választott el a sárga befejezésétől. Ezen a ponton azonban a jelzésvezetés végképp lemondott az útkövetésről, ami egy egészen szórakoztató hegyi guruláshoz vezetett, ahol menet közben próbáltam kiszúrni a sárga fákat, amik hellyel-közzel kijelölték az útvonalat.

Szerencsére a hó nagyjából megtartott, és csak egyetlen pocsolyában mélyítettem el magam, ami a napos időben nem is nagyon bosszantott fel, így viszonylagos jókedvvel értem el a civilizáció jelképét, Károlytáró használaton kívüli buszfordulóját. A tervezés során kifejezetten kíváncsi voltam az egzotikusnak tűnő „lakótelep” megnevezésű lakott területre itt a magashegységben, és végül egy igazán különleges, fejben valahová inkább az orosz tajgára helyezendő elhagyatott bányatelepet találtam, amit valóban ledominált néhány avítt emeletes ház. Emberi tevékenységgel, működő infrastruktúrával természetesen nem találkoztam, így egyéb izgalom nem maradt, mint a jégakadályokkal védett buszmegálló megtalálása, ahol örömmel nyugtázhattam egy szép pontos jelzést is.

A 17 km-es sárga jelzéshez kapcsolódó adminisztratív szünetet kihasználva néhány praktikus életminőségjavítást is elvégeztem (cipőkötés, evés, fülhallgató-csere), és újult lendülettel indultam neki a Károlytáróról kivezető „műúton”, amit az általam még sehol nem látott, 100 %-ig igazat állító „az útszakaszt télen nem kezelik” tábla nyitott meg. Nekem persze különösebb kezelésre nem volt szükségem, az óvatos napfény által felolvasztott hó néhány kerék- és lábnyommal kísérve megfelelő tapadást biztosított, így egészen ütemesen sikerült felérni az alig fél órája már meglátogatott Keresztes-nyeregbe, ahonnan továbbra is a 24137. fantázianevű utat követve haladtam tovább. A 20. km-t egy igazán ropogósra fagyott Mars elszopogatásával ünnepeltem, és egyre jobban elgondolkodtam azon, hogy ilyen hidegben legalább a csokijaimat érdemes lenne valahogy a testmelegembe helyezni, de igazán praktikus megoldást nem sikerült fellelnem.

Hevenyészett utam aztán egyszer csak a Galyatetőre vezető, már valóban kezelt, és ennek megfelelően forgalmas, sílecekkel megpakolt autókkal terhelt aszfaltcsíkba torkollott, ahol nagy örömmel a balra vezető lejtős opciót választhattam, és az autóforgalommal szemben, enyhe rettegéssel leereszkedtem egészen Fallóskútig, ahol a buszmegállónál felleltem a zöld jelzés kissé kopottas első példányait.

Hiányos információszintemen segített a „Pásztó vá. – 15 km” fatábla is, így az apró üdülőfalut letudva gondolatban el is helyezkedtem egy jól esően elnyúló lejtőre, és valóban, jó két kilométeren keresztül gondtalanul ereszkedhettem, de a Csörgő-patakon átkelve hirtelen fordult a kocka, és újra emelkedésbe kezdtem. Az emelkedés aztán egy újabb hirtelen kanyarral inkább mászássá alakult, és egy kifejezetten terrorizáló 10 perces kilométer imitált futómozgásával érkeztem fel az ágasvári turistaház alsó kerítéséhez. Több felfelé ebben a szakaszban már nem maradt, de ezúttal nem igazán sikerült összeszednem az erőmet, a hűvös, kitett, rosszul járható erdei szakaszon erősen küszködtem, és még a féltáv elérése sem tudott különösebben feldobni.

Ha mást nem, legalább lefelé repülhettem, és ennek a folyamatnak a részeként egy gigantikus mezőn is áthaladhattam, ami a Pásztó-Hasznos repülőtér fantázianevet is hordozta, de a dicső múltat a valóság nem igazán támasztotta alá. Mindenesetre a fennsík túloldalára érve egészen kiváló panoráma rajzolódott ki a távolabbi Karancs-Medves és a közelebbi Cserhát vonulatokra, illetve jelen túra szempontjából talán még fontosabb módon, Hasznosra, majd a mögötte elnyúló Pásztóra. A „kifutópálya” végére érve egy újabb meredekebb ereszkedés következett, és a korábban tapasztaltakhoz hasonlóan ismételten a település határában alakult ki összefüggő jégborítás. Ezúttal azonban nem volt elég kontrollom vagy szerencsém, így egy éles kanyart követően horizontálisan is megismerkedhettem a jégborítással.

Az orra esés után az első pánikreakcióm az volt, hogy csak a fogamat ne üssem ki, de miután kikapcsoltam a Garmin pánikgombját, hamar realizáltam, hogy a vér és a fájdalom az ajkamból és az orromból származik – éljen! Így végül is különösebb gond nélkül sikerült felállnom, és rövid törölközés után folytattam is az utamat, és bár jelentős fizikai fájdalmat nem éreztem, az esés és az ütés pszichológiai érzete kifejezetten elkedvetlenített a továbbiakra. De legalább az egész kaland csúcspontja következett, az igazán jeges részek leküzdése után rákanyarodtam Hasznos hosszú főutcájára, és lehetőségeimhez képest rohamtempóban jutottam el a 34. kilométert jelentő kisboltig. Enyhe csalódást jelentett, hogy friss péksüteményhez nem jutottam, így a bukás és a csalódás fájdalmait kompenzálandó a bolt ablakpárkányánál egy immobilis 7Days-vitaminital ebédszünetet tartottam, ami nagy csodát ugyan nem tett, de egy kicsit talán képes volt helyrerakni a gondolataimat.

Hasznos főutcája gyorsan lepörgött, majd a pásztói kertváros sem okozott nehézséget, de a városközpontot elérve valahogy sem a jelzések, sem a Garmin-navigáció sem tudtak igazán segíteni, sőt, néha úgy éreztem, hogy a Garmin mintha pont ellentétesen kezelné a balra-jobbra keretrendszert, ami persze ahhoz vezetett, hogy az amúgy nem óriási városmagban több, egészen frusztráló extra kanyart és a navigálási feladatot sikerült felraknom, mire sikerült átvergődnöm a gigantikus vasútállomáshoz. 5 km alatt szinte teljesen lekopott a kisbolt-bónuszom, és bizony az is megfordult bennem, hogy egészen könnyű lenne tömegközlekedéssel visszajutnom Szurdokpüspökibe, de aztán valahogy túl lustának bizonyultam ennek kinyomozásához (a további 20 km-hez meg ugye nem), meg persze amúgy is, hogy nézett volna ki egy feladás és a semmiben itt ragadó zöld jelzés!

Így hát inkább erőt vettem magamon, a jelzészáró szelfin végre realizáltam a zuhanásom konkrét hatásait az arcomon (nem volt szép), majd egy álldogálós energiaital-fogyasztás követően még kissé ólomlábasan újra a központ felé fordultam.

Visszafelé haladva egy darabig legalább tényleg sikerült követnem a zöld jelzést (már ugye minek), azonban a szupermarketparkolók rengetegében újra sikerült elveszni, és csak néhány bosszantó kanyart követően sikerült ráakadnom a zöld kereszt jelzésre, ami a városból egészen a zöld jelzés startpontjáig tud elvezetni. A szakasz hangulata megszólalásig hasonlított a gyöngyöspatai rajthoz, a település utolsó házait elhagyva egy végtelennek tűnő, monoton emelkedő vezetett fel az elém tornyosuló hegyormokhoz, és bár a fény- és hőhelyzet éppen kellemesebbnek bizonyult, a 40 kilométernyi fáradság nem igazán pörgetett előre a monoton dűlőúton.

A déli napfény hatásásra már-már majdnem azt éreztem, hogy melegem is van, de aztán persze a nap időszakos eltűnésével hirtelen azonnal visszaugrott a borzongató hideg, pláne, hogy kevésbé szorgosan, de azért stabilan gyűjtöttem a felfelé métereket is. A jelzések egyre ritkásabbá váltak, a követendő út pedig összefüggő hómezővé alakult, de az irányt nem igazán lehetett eltéveszteni, a látóhatárt egyre jobban ledominálták az egyre kellemetlenebben magasnak tűnő hegyormok. A halovány zöld kereszt még egy darabig támogatta az előrehaladásomat, de aztán a Garmin egyszer csak jobbra irányított a forkból, ami azért volt kellemetlen, mert abban az irányban csak egy meredek, sziklás hegyoldal helyezkedett el, így viszonylag hitetlen OSM-nézegetéssel kísérve tértem ki jobbra, de néhány lépés után abba is maradt a mozgásom.

Sajnos nem az OSM volt ennek az oka, ugyanis a térkép tanúsága alapján a „jelzés” valóban a kőmezőn halad tovább, hanem az, hogy a kőmező meredekségét sem lábból, sem pulzusból nem tudtam magamra venni. Keserű és kellemetlen érzés volt ez a kiszakadás, de igyekeztem proaktív maradni, és elő is kaptam egy csokit, majd a Garmin autostop kikapcsolása után (ami kegyetlenül álldogálásnak minősítette a lépéseimet) legalább a sétatempót próbáltam követni. A rágcsálóagy azonban nem hagyott nyugodni, hiszen minden logikával szembement az, hogy a ragyogóan kirajzolódó, biztonságot jelentő civilizáció helyett a félelmetes, magas és sötét bizonytalanba haladok tovább a megmenekülés érdekében, de ahogy a pulzusomat sikerült egy kicsit lejjebb letekernem, fejben is sikerült megnyugodnom, és átadtam magam a jóleső bosszankodás luxusának.

Mert hogy bosszankodni volt valamiért: miután abszolváltam az egészen nevetséges 17:31-es kilométeremet (188 méter szint!), a hegyoldal egyre csak összezárult, és az irányom valami útra hasonlítót kezdett felvenni: de egészen nevetséges módon a fák között húzódó útvonal úgy nézett ki, mintha egy hegyoldalnyi pont idegesítő mérető követ borítottak volna rá. Néhány halovány zöld kereszt azonban felhívta a figyelmemet arra, hogy végül is a kövek között valahogyan át lehet szlalomozni, így egy újabb lassú és idegesítő kilométert követően örömmel regisztrálhattam a Nyikom-nyereg 700 méteres magasságának elérését. Az OSM alapján a nyeregben valamilyen forrás is leledzett, és bár annyira nem álltam rosszul a vízzel, hangulatilag jól esett volna frissíteni egyet, de természetesen, mint ahogy azt a magyar terepen megszokhattam, ez lehetetlennek bizonyult: ezúttal érdekes módon egy egészen magas faépület oldalára festett felirat hozta a „nem ivóvíz” információt (a hóban egyébként még a nem-ivóvizet sem leltem fel, de mindegy is).

A nyereg kényelmes szintjét elérve még egy utolsó 200 méternyi pihenést engedélyeztem magamnak a zöld jelzés bejáratáig, ahol a fotózást követően nagy örömmel adtam át magamnak a lerohanás örömének.

Túlzásokba azért nem tudtam esni, a jelzés egészen furcsa módon egy frissnek tűnő emberszélességű fairtáson keresztül tört lefelé a domboldalon, majd egy egészen értelmesnek tűnő erdei útba hajtűkanyarjába vezetett, ahol az OSM iránymutatása alapján a jobb oldali ágon haladtam tovább – mint kiderült, a kelletéténél egy kicsit még tovább is. Sebaj, rövid kerülővel javítottam a hibámat, és az út biztonságát elhagyva leereszkedtem a jelzett folyóvölgybe, ahol még néhány zöld jelzést is találtam, viszont a térképre nézve egészen meglepődtem: az OSM egy jó kilométernyi szünetet mutatott a zöld sáv kontinuitásában.

Mit jelent ez vajon a gyakorlatban? Nos, nem sok jót: a patakvölgybe érve az útvonal, mint koncepció megszűnt, és innentől kezdve teljesen szabad kezet abban, hogy a szűk völgyben valami járható irányzékot találjak a vízfelület, a kőtenger és az aljnövényzet labirintusában. Bár valamennyi naiv reményem volt abban, hogy a térkép szerint is jelzett szakasz elérése változást hozhat, már csalódni sem igazán voltam képes: a „jelzésre” érve ugyanúgy folytatódott a kilátástalan útkeresés. Annyiban talán javult a helyzet, hogy egy rövid, a völgyből felfelé tett kitérőt követően megbizonyosodtam arról, hogy a legjobban még így is a patak környékével járok, így a sorsomat elfogadva végül is sikerült valamennyire belerázkódnom a patakugrálás ritmusába, és a következő 6-7 kilométeren legalább 30-szor kereszteztem a vizet egy-egy ígéretesebb csapás reményében – a cinikusan meglepően gyakran feltűnő zöld jelzéseket félig-meddig követve. Extra morálrombolásként még időnként kaptam is a fülembe a drasztikusan összeeső tempóadataimat, de a fejcsóváláson kívül sokat nem tudtam kezdeni a dologgal, és végül sztoikus nyugalommal beletörődtem abba, hogy egyszer csak véget kell, hogy érjen ez a szakasz is.

És valóban, egy nyomasztó 40 percnyi küzdelem után végül a völgy megadta magát, de a fordulat egyelőre még nem volt különösebb pozitív: a patakvölgyből a kiút felfelé vezetett, és bár az első hegyoldalra még sikerült egy kis futóerőt becsatornáznom, egy süppedős szekérútra váltás betett nekem, és szégyenszemre újra sétára váltottam. Gyengeségemet felvállalva egészen a szintváltásig maradtam még pár percnyi sétával, számba öntöttem egy jó adag diákcsemegét, majd a nyerget őrző jellegfa jelzésére csapva nekiindultam a finálé futásnak. Bár az útvonalból alig 5 kilométer maradt vissza, Szurdokpüspöki névadó szurdokja egészen profin takarta a rálátásomat, így még pár kilométerig csak a hitet őrizhettem magamban, majd végre feltárult előttem a már csökkenő intenzitású nap által megvilágított háztető-kavalkád. Az erőkifejtés helyett inkább türelmet igénylő patakvölgy eredményeként ezen az utolsó lejtőn meglepően kipihent lábakkal tudtam dolgozni, így egy 5:00 alatti kilométerrel érkeztem be a településbe, amelybe már a megszokott jégkerülgetés lassító (és persze a 100 m negatív szint gyorsító) hatását is beleszámolhattam.

Előzetes terveim szerint az útvonal 58 km és egy kis apró lett volna, de arra gyanakodtam, hogy a megszakított zöld jelzést nem jól matekoztam ki magamnak, mert végül már bőven 59 km után értem el a főutcán a megnyugtatóan pihenő autót, majd egy éles jobb kanyarral egészen a kerek 60-asig kellett várnom a faluszélen elhelyezkedő vasúti megállóig.

Pontos jelzés itt nem akadt, de a vasúti névtábla legalább ugyanolyan értékes, így a jól végzett munka elégedettségével pipáltam ki a finálé utáni finálé 400 méterét vissza az autóhoz, és végül az eredetileg tervezett, kissé optimista 6 óra 30 helyett 7 óra 40 perc letelte után állíthattam le az órát. Sebaj, ez az időintervallum még pont megfelelt Andi realista elvárásainak, így miután a benzinkúton végtelen folyadékot vettem magamhoz, a gázra léptem, és a végtelen folyadék elfogyasztását követően, alig pár perccel 3 óra után vissza is értem Szentendrére, tökéletes lehetőséget adva egy kicsit hűvös, de azért még kezelhető városi sétának, ami után persze azért jól esett átadni magamat a fűtés élményének. Enyhe arcsérüléseim egy jó hét alatt nyom nélkül eltűntek, így ebből a januári kalandból végül csak a trauma koncepciója maradt meg maradandó emlékként.

Népmesei fordulattal még egy tanulságot is felírok magamnak: a tél és a szint és a terep kombinációja meglepően nehézkes lehet!