Bár sok formális logikát nehéz lenne abban találni, hogy miért is van ez így, az életben (és az ultrafutásban) gyakran előjön az, hogy sokszor a lehető legjobb előjelek vezetnek a legkínosabb fejleményekhez. Pedig a január eleji túra óta egészen jó irányba tendáltak a dolgok, a HRV-m újra az egekben járt, a diétát is sikerült tartanom, fejben is rendben éreztem magam, és a túra hetére fordulva az időjárás is egészen kecsegtetőnek bizonyult – egy napos 5 fokkal ki lehetne elégedetlen így február első napján? Ezúttal ráadásul nem is az utolsó pillanatban változtattam irányt, hanem szinte Szurdokpüspökiből hazaérve be is lőttem magamnak egy távban ambíciózusabb, szintben viszont elviselhetőbb 76 km-es kört, ami két Mátra-átkelést és három teljes jelzést is magában hordozott.

Másfél nappal az indulás előtt aztán még egy fantasztikus előjel is beérkezett: megjelent az MTSZ honlapján a sajtóközlemény, miszerint elkészült a turistautak hivatalos, központi nyilvántartása! Ennek a hatásmechanizmusát már az előző posztomban kifejtettem, így most megelégszem azzal, hogy kiemelem, hogy mennyire feldobott, hogy végre sikerült stabil keretet adni a nagy küldetésemhez. Így hát végtelen lelkesedéssel pakoltam össze a még mindig jelentős mennyiségű, de azért már fogyatkozó karácsonyi édességhalmazt (mi lenne ezzel ultrafutás nélkül) és minden egyéb kelléket, majd egy egész visszafogott carboload péntek után kellő álmossággal dőltem be az ágyba, ahol egy egészen pihentető és tartalmas éjszaka után az 5:15-ös ébresztőt percekkel megelőzve ki is robbantam az ágyból.

Körtúra lévén ezúttal különösebben nem kellett sietnem, de szerettem volna kihasználni a napfény minden pillanatát, így terv szerint a hajnalhasadtával (6:30) terveztem elindítani a túrát a markazi epicentrumból. A zab-banán kombó Szentendre határáig, a friss kávém nagyjából a Duna túloldaláig foglalt el, ezt követően az M3-ason viszont átadhattam magamat a gyötrődésnek, hogy a kemény téli szett helyett nem lenne-e érdemes egy átmenetibb opcióbb választanom erre az enyhének ígérkező napra. Az enyheségből mondjuk nem sokat érzékeltem, a garázsajtó kinyitásába beleborzongtam, és az autópályán folyamatosan zuhanó, éppen -2-n járó hőmérséklet nem az enyhülés felé vitt volna, de miután a Retro Rádió időjósa külön felhívta a figyelmet a középső országrész kellemes időjárására, kelet felé haladva az időközben egész masszívan kibontakozó pirkadatba elköteleztem magam a tavasz mellett.

A pirkadat kibontakozása azért nem volt robbanásszerű, így a rendkívül patent markazi parkolóban még viszonylagos sötétségben pakoltam le autót, de mivel a kocsin kívül sem éreztem azt, hogy azonnal megfagynék, elbúcsúztam hűséges zöld kabátomtól, és helyette a zöld jelzéseket kezdtem el keresni. Az OSM alapján a startot a templomnál kellett volna keresnem, de jó érzékkel elnéztem az 50 méternyire balra megbúvó buszmegálló komplexum irányába, ahol sikerült a valós jelzéskezdést is megtalálnom közvetlenül a kocsma sörreklámja alatt. A szórakoztató fotó után vissza is fordultam, és a templom utcácskájába befordulva rekordsebességgel hagytam el a civilizációt, gyakorlatilag az épület szélén túllépve máris a köves hegyoldalt ostromolhattam.

A viszonylag nyitott emelkedő köves „ösvényeit” nem volt egyszerű lekövetni, de tempó hiányában nem kellett túlfeszülnöm a kérdést, és még néhány fotóra is visszafordultam a giccses napkelte irányába – új fogadalmam, hogy a kötelező jelzésfotók mellett igyekszem értelmezhető mennyiségű hangulatképet is készíteni menetközben. (Mondanám, hogy azért nem tettem, mert kényes vagyok az időeredményre, de még ez sem feltétlenül igaz, inkább egyszerű lustasággal meg a ritmusból kikerülésből indokoltam korábbi fotókészítési averziómat).

Az első kilométert letudva a jelzés is rendezte a sorait, és kifejezetten kellemesen járható erdei utakon irányított fel a Markazi-kapu irányába. Az első 5 km majdnem 10%-os emelkedője persze ettől még nem volt fáklyásmenet, de a túra elejének lendülete nagyon sokat segített, és majdnem „ennyi volt?” jellegű hiányérzettel regisztrálhattam a Mátra-bércet elhozó kék jelzés beérkezést.

Rendkívül előrelátó módon igyekeztem nem elbízni magamat a váratlan sikerélménytől, de azért 500 méternyi szint viszonylag kulturált lejtésű eldobása során nehéz nem elszállni az adrenalintól, így az alacsony pulzus ellenére is jól pörögtek a lábak lefelé. A zuhanás végeztével a zöld jelzéssel együtt felkanyarodtam egy meglepően masszív erdei aszfaltútra, ami rendkívül tekintélyes fasorral övezve helyezett nyílegyenes északi irányba Parád felé. A nyílegyenes aszfaltcsíkon haladva ünnepélyesen elértem a 10. km-t, amit az enyhe idő hatására egy kellemesen nem fagyott mikulással köszönhettem, és olyan jóízűen sikerült elhúznom a diákcsemegével kiegészített frissítésemet, hogy egészen a 11. kilométerig tartott a feladat – ezt fel is írtam magamnak egészen hasznos időhúzó technikaként. Az útvonalam pedig időközben szépen feltöltődött turistajelzésekkel, a zöldem mellé becsatlakozott egy hosszú fonódó sárga, egy piros kereszt és egy kék tanösvény is, ami néhány fán szemet gyönyörködtetően kirajzolta a csíkfutás-szivárványt – bár az igazi kincset az országban csak néhány helyen megbújó valódi négysáv-együttállások adják ebben a témában.

A 12. km-t elérve aztán a szerencsi „Zemplén kapuja” toronypár kicsinyített mása között áttörve érkeztem meg Parádfürdőre, és hamarosan realizálhattam, hogy a bejárt díszútvonal valószínűleg a kastálykomplexum felvezetését szolgálhatta. Előbb a gyenge-közepes állapotban leledző gigantikus kastélyépületet figyelhettem meg hátulról, majd a sokkal csillogóbb nagyszállót csíptem el, aztán a 24-es úton átsuhanva egy hangulatos üdülőutcával, majd egy hirtelen kaptatóval búcsúztam el a településtől. Itt jegyzem meg, hogy az új MTSZ nyilvántartás általam egyelőre nem ismert okokból Parádfürdőn eltöri a valóságban amúgy teljesen összefüggő zöld jelzést – valamiféle logika lehet abban, hogy innentől a Mátra fő tömbje helyett a Mátra feletti „névtelen” hegyvonulatokat járja be az út, de ez a „tájegység” az MTSZ logikája szerint ugyanúgy a Mátra része. A kaptatón felfelé persze nem feltétlenül ez a filozófiai okfejtés kötött le, de szerencsére az emelkedő ahogy jött, olyan hirtelen el is búcsúzott, és hamarosan egy indokolatlanul jó minőségű betonúton folytathattam az utamat Mátraderecske irányába.

A kellemesen stabil emelkedés aztán jégtől ropogós földúton fordultam rá először Mátraderecske kedvesen kihalt üdülőfalujába, majd egy éles kanyar után viszonylag meglepő látvány következett: a Leier téglagyár egészen gigantikus épülettömbje és téglapiramisa eléggé a semmiből érkezve foglalta le a látóterem nagy részét. A használaton kívüli síneken átugorva aztán az ipari környezet azonnal el is tűnt, de azért a falusi utcákat kerülgetve kifigyeltem, hogy az épp aktív építkezéseknél stílszerűen Leier téglacsomagok hevernek az utcán. A falu túloldalán felbukkanva ennél azért izgalmasabb kifigyelnivalóm is akadt, menetiránynak hátrafelé ugyanis annyira tökéletesen kirajzolódott a Mátra-gerinc az egyre élénkebb napfényben, hogy muszáj volt megállnom fotózni – külön sikerként még az útvonalon fel-felbukkanó dísz-zöld-oszlopok egyikét is meg tudtam örökíteni ugyanebből a megállásból.

Egy viszonylag eseménytelen völgyezés után papíron átértem Recsk területére, egészen pontosan Lakipuszta-tanyára, ahol az út, a magántulajdon, a turistajelzés és a drótkerítés viszonyrendszere nem volt egészen tisztázott, így viszonylag cikkcakkosan bizonytalankodtam magam végig az avítt mezőgazdasági épületek között. Egy drótkerítés-átlépést követően enyhén meg is bizseregtem, és végül pár másodperc eltelte után realizáltam, hogy valójában hosszú turista-karrierem első villanypásztor-rázását sikerült összeszednem! Így hát felvillanyozott állapotban futottam ki a bekötőútról, ahonnan egy jobbossal a már régóta várt Búza-völgyi víztározót megkerülő útra tértem át, és valóban, a hosszan elnyúló völgyet feltöltő vízfelület látványa a csillogó napfényben kifejezetten hangulatos életérzésnek bizonyult.

Ha már hangulat, és életérzés, akkor a történet ezen pontján mindenképpen szükséges lesz kitérni az emésztésemre, ezúton is sajnálom, de sajnos fontos lesz a továbbiak szempontjából. Alapvetően nem szoktam én ebből nagy ügyet csinálni, alapvetően elfogadható kompromisszumnak érzem az ultrák világában, hogy azért cserébe, hogy input oldalon gyakorlatilag bármikor bármit be tudok fogadni, output oldalon néha improvizálnom kell, bár az ezzel járó 3-5 perces leállásnak, kihűlésnek, pepecselésnek nem vagyok rajongója. Az első tünetekre reagálva még valahová 35 körülre raktam volna a kényszerszünetet, de a körülmények gyorsan eszkalálódtak, így már a tópartot meg kellett tisztelnem 25-nél, de ahogy továbbindultam, mind a sebességemben, mind az általános közérzetemben azt éreztem, hogy nem sikerült teljesen feloldanom a problémáimat, ami kicsit borúsabbá tette a most már kifejezetten ragyogó napot.

Tehát, kis intermezzo után visszatértem a tópartra, és egészen a víztömeg legdélibb csücskéig futottam, ahol aztán egy éles kanyarral átkeltem a gátobjektumon, és egy jelképes domboldal után már a Mátrától északra elterülő dombvidék (Óbükk? Hevesi-Borsodi-dombság?) vonulatai rajzolták körbe a panorámát. A közvetlenül előttem megjelenő település Bükkszéknek még korainak tűnt, és mire az egyre sárosabbá váló úton kibogarásztam a jegyzetemből, hogy Terpesre fogok megérkezni, a földút jobb oldalán egyszer csak megjelent egy nagyon nem környezetbe illő szabványos „Szajla” tábla, amit elhagyva valóban a nevezett szerény település főutcáján találtam magam. Úgy tűnik azonban, hogy ezen a környék települései még tudnak meglepetést okozni: a falu túloldalán az információs tábla ugyanis Attila lehetséges sírhelyeként jelölte meg a Tarna-parti halmokat – ennek az állításnak a helyességről én véleményt nem tudtam formálni, gondolataimat amúgy is lekötötték a haspanaszok és a bosszankodás a sík aszfalton is bántóan 6-hoz közelítő kilométeridőim miatt.

Rövid pusztai átkötés után már tényleg Terpesre érkeztem, ahol valahogyan minden navigációs segédlet ellenére sem bírtam a „nagy elágazás” helyes kijárat belőni, így végül egy meglepően jól eső tanácstalan álldogálás után indultam tovább a műúton, ahonnan várakozásaim ellenére nem a bekötőúton kellett letérnem Bükkszék felé, hanem a szomszédos domboldali szántókra vezetett a jól látható jelzést. A jól látható letérés után persze hecces módon elmaradt a további iránymutatás az egyszerre négy irányba ágazó földút-hálózat vonatkozásában, de az északi irányt azért sikerült megtalálnom, így egy újabb útszéli kényszerszünetet követően gond nélkül sikerült megérkeznem Bükkszékre. A település egy 2012-es gólyatábor szervezés, és a gyerekek számára oly lelkesen vásárolt méregdrága „gyógyvíz” miatt egészen benne van a tudatomban, viszont a jelzésfutás célú érkezésem során sem a táborig, sem gyógyfürdőig nem jutottam el, ugyanis a zöld jelzés végállomását a „főtér” egyik villanyoszlopa jelentette.

Ennél szebb turistaútváltást egyébként elképzelni sem lehetne: az oszlop záró zöld pöttyös jelzése alatt ott mosolygott a nyitó piros pöttyös jelzés, amit egyéb teendő hiányában egyből követni is kezdtem, és miközben az enyhe emelkedőn elhagytam a települést, egy jól eső Bounty-val is megjutalmaztam magam a 33 km-nyi zöld jelzés kipipálásért cserébe. Kellett is a megerősítés, mert az egyre meredekebbé váló emelkedő egyre rosszabb útminőséget is hozott magával, ami az alig 150 méternyi szint leküzdése során a sármennyiséggel egyenes arányosan növekvő frusztrációt is generált. A piros jelzés ráadásul a zöldhöz képest összehasonlítatlanul hevenyészettebbnek bizonyult, így bár az irány és az emelkedés, majd a lejtés viszonylag jó támpontot adott, elég fárasztó bolyongást hoztak a következő kilométerek, ráadásul egy újabb kényszerszünet kivételére is szükségem vált – a siroki vár távoli, de rendkívül látványos panorámájával.

A névtelen domboldalt letudva aztán a Mátra-gerinc látképe átadta magát egy kiemelkedően sáros földútnak, aminek segítségével alulról megkerültem a várhegyet, és több kilométernyi sárdagasztás után végre kiérkeztem a nemrégen már érintett Terpes-Sirok összekötőútra. A Sirokon végighaladó szakaszon kellemesen lerázhattam a cipőtalpamat, majd egy utcasaroknál megérkeztem a kék jelzéshez, ami egyben a rövidke piros jelzésem végét is jelentette – ezúttal díszpötty nélkül!

Érdekes módon Sirok belterületéről igazából nem is láttam fel a várhoz, így a város leglátványosabb elemének a főtéri Coop bizonyult, ahol végre elkölthettem a jól megérdemelt ebédszünetemet. A vásárlás gyors és eredményes, bár korántsem hiánytalan (a ropi a polcon maradt) volt, a bolt napsütötte parkolójában pedig a kakaós csigám állatias elfogyasztása alatt sikerült rendezni a készleteimet, így alig 10 perc kiesés után folytathattam is az utamat a Recskig tartó összekötő szakasszal.

Jóllakottságomban vakon követtem a navigáció instrukcióit, így egy fölösleges vargabetűvel nyitottam az egyébként teljesen saját belátásomra bízott átkötő szakaszt, de végül csak rátaláltam a főútra, ahol a kék jelzés hangulatát igen, de a fárasztóan hullámvasutazó járdát már nem követve indultam tovább Recsk irányába. Az utolsó házak elhagyása után nem sokkal a kék jelzés is balra tért, hogy megkezdje a Mátra-gerinc meghódítását, én viszont maradtam a főúton, hogy a 100-zal érkező autóktól való rettegéssel töltsem a következő jó 20 percet. Szerencsére különösebb incidens nem ért, a gyérebb forgalmú időszakokban pedig még arról is tudtam merengeni, hogy a folyadékkal megterhelt hátizsákot kifejezetten nehéznek éreztem, és bizony a szervezetem már a fáradság jól eső szintjén is túlhaladt, amire ismételten frusztráló kilométertempókkal is rámutatott.

Sok orvosságom a problémáimra persze az előrehaladáson kívül nem akadt, így már annak is örülni tudtam, hogy Recsk határában a forgalmas főút helyett a bányaterületet kiszolgáló párhuzamosan terelt a navigáció, bár az egyre sűrűsödő tilos a belépés táblák és a bányaműködés egyre intenzívebbé válása elbizonytalanított az útvonalválasztásomban. Szorult helyzetemből végül a vasúti pályabezárás réme tudott kimenteni: a sokadik sorompónál egyszerűen csak a sínpárra váltottam, és bár a futómozgás amplitúdója nem feltétlenül egyezik a talpfák frekvenciájával, legalább konfliktusmentesen tudtam bevonatozni Recsk belterületéig – ráadásul mondjuk Szalonnával szemben ezúttal nem kellett pánikszerűen követnem az igazi vonatok érkezését. A kőrakodó vasúti telephelyénél aztán elbúcsúztam a sínektől, majd a település kevésbé bizalomgerjesztő hátsó utcáin keringve érkeztem meg a nem túl impresszív központba, ahol felleltem a nap harmadik (papíron negyedik) turistajelzésénék kiindulópontját.

Az 52. km teljesítését egy álldogálós energiaital ledöntéssel tudtam megünnepelni, majd a sárga jelzés nyomdokaiba lépve végigjártam a főutcát, aztán a síneken átlépve délre fordultam az aggresszíven magasnak rajzolódó Mátra-gerinc irányába. A hangulatomat ezen a ponton eléggé analógnak érzem a pásztói érzetekhez, és bár próbáltam vigasztalni magam azzal, hogy a nap első mászása milyen jól sikerült (de rég volt már az), és hogy ez a hegyoldal talán nem lesz annyira meredek, már a majdnem sík prológ, 2 kilométerén sem éreztem a lelkesedést magamban. A hegyoldal erdősávját elérve még fizikailag és metafizikailag is próbáltam könnyíteni magamon egyet, majd nekivágtam a kaptatón felvezető ösvénynek. A fáradtságra panaszkodtam már eleget ebben a beszámolóban, de a felfele küszködés során realizálnom kellett, hogy az elsődleges problémát igazából az jelentette, hogy a gyomrom piszkosul elkezdett fájni, és vagy felfelé, vagy lefelé meg szeretne szabadulni a tartalmától – de a testem nem tudott engedni ennek az igénynek.

Így hát meglehetős fájdalomérzettel lenyomtam az első emelkedőt, majd a belül pokolba kívánt visszalejtőzést, és amikor ráfordultam a tényleges Mátra-mászásra, akkor az első néhány mély sárban megtett lépés után el kellett könyveltem, hogy ezen a túrám sem lesz meg a 100%-os végigfutás. Az igazi bajt azonban az jelentette, hogy a gyomorpanaszokat a gyaloglásra váltás magától értetődően nem oldotta fel, így a végtelennek tűnő 3 kilométeres hegyoldalon caplatva néha igazából úgy éreztem, hogy csak elnyújtom a saját kínjaimat – persze valójában a futás felfelé ezen a ponton már nem volt opció. És persze a visszafordulás se, így a sokadik végiggondolás során arra jutottam, hogy amennyiben nem javul a fájdalomérzetem, úgy a körtúrát az utolsó összekötő szakaszt megelőzően, a civilizációba megérkezve Kisnánán meg kell szakítanom – ez végülis már csak azért is tűnt elfogadható opciónak, mivel a sárga jelzés teljesítése így is sikerül, csak a „hulladék” kilométereket engedem el.

A magamnak adott sovány vigasz reményét követve végül felcibáltam magamat a Jóidő-nyak kék jelzéséhez, ahol egy fatörzsön eldőlve próbáltam továbbgondolni a sorsomat. Abban biztos voltam, hogy minden gyomorháborgás ellenére le kéne préselnem valamit, és végül a szupertartalék zselémet sikerült is magamba kényszerítenem, aminek hatására jó 5 percnyi szuszogás után végül valamennyire menetkésznek éreztem magam. A futómozgás persze sok örömet nem okozott, ráadásul enyhe meglepetésként egy 500 métert még a kék jelzéssel fonódva felfelé kellett kaptatnom, mire végre ráfordulhattam a megváltást jelentő lejtős ösvényre. Az örömöm kicsit korainak bizonyult, ugyanis a végszakaszok fáradt, de felhőtlen érzete helyett a lejtő a gyomor pattogtatásával kifejezetten fokozta a fájdalomérzetet – olyannyira, hogy az ereszkedés nagyjából felénél le is dőltem egy rövid pihenőre egy napsütötte füves oldalon.

Az ereszkedés külön csodájaként a megszokottal szemben ezúttal egyáltalán nem rajzolódott ki a céltelepülés látképe előttem, és persze azért a kilométerszámok alapján sejtettem, hogy az előrehaladásom folyamatos, a hüllőagy frusztrációja azért csak fokozódott. Ereszkedés közben nyilván azon is filozofáltam, hogy a Kisnána és Markaz közötti 9 kilométert egyszerűen nem lehetek képes nem teljesíteni, de aztán miután közvetlenül Kisnána határában a 66. kilométernél is szükségesnek éreztem, hogy egy félpercnyi térdeléssel megpihenjek, végül csak áttörtem a feladási tabumat, és a településre beérve már hellyel-közzel át is tudtam adni magamat a (fél)siker jóleső tudatának. Az utolsó kilométeren egy darabig még egy aranyos erdei utcán ereszkedtem, majd a 67. kilométert kipipálva be is zuhantam a főutcára, ahol rövid körbenézés után lezártnak tudtam ítélni a jelzésfutást, és a nap sokadik jelzéses villanyoszlopánál ki is kapcsoltam az órámat – igen, szégyenszememre 9 kilométerrel hamarabb, mint kellett volna.

A szégyenérzet egyelőre azonban nem izgatott, az igazi problémát az jelentette, hogy az autó is 9 kilométerre leledzett tőlem, így óvatosan mozdulatokkal a közeli buszmegállóba küzdöttem magam, és mivel a hegyen térerő hiányában nem tudtam kutatni, most jött el az igazság pillanata! És bizony, alig akartam hinni a szerencsémnek, a menetrend alapján 15 perc múlva érkezett a Markazt is érintő busz, így miután a telefonon is meggyőződtem a jármű mozgásáról, elképesztő megkönnyebbüléssel feküdtem ki a támfal tetejére csendben meghalni. Meghalás közben jólnevelt módon igyekeztem minden sarat lekaparni a cipőmről (mindig eszembe jut a csak a hazaút miatt magával több napig extra váltás ruhát cipelő túrázó karaktere), majd miután a koszos nadrágrészeimet felhajtogattam, már egészen emberi kinézettel másztam fel a luxus távolsági buszra, ami alig 10 perc után ki is rakott Markaz központjában.

Így fél órával a sokk megszűnése után már a belső kinézetem is kezdett tolerálhatóvá válni, a szervezetem jól reagált a kocsiban felhalmozott italkészletre, úgyhogy viszonylag bátran tudtam volánhoz ülni, és bár az eredetileg tervezett és hazaígért ütemezéshez képest azért jelentősen elmaradtam, a buszozással azért valamennyit visszakompenzáltam, és kerek 5-re meg is érkeztem Szentendrére. A lényeg persze nem is ez volt, hanem az, hogy a markazi túra eseményeivel, következményeivel még mindenképpen foglalkoznom kell – egy-egy gyomorbaj persze bármikor előfordulhat, de így egymás után a két mátra-oldali trauma bizony intő jelként kell, hogy szolgáljon arról, hogy csínján kell bánni az ambíciókkal. UB egyéniben, valaki?