2024 végére érve abba az érdekes számvetésbe kerültem, hogy a gyerekek várható betegeskedései esetére eltárolt szabadnapjaimat nem volt szükséges ilyen céllal aktiválnom, így a szigorúan indokoltnál hosszabb téli szünettel kellett szembesülnöm, amibe egyéb elfoglaltság híján egy kis terepfutásnak is be kellett férnie. A lehetőségeim azért a gyerekek be- és kivételezése miatt azért relatíve limitáltnak bizonyultak, így egy olyan útvonalat kerestem, amit szentendrei indulással az intézménybe töltött órák alatt abszolválni lehet. Evés közben aztán megjött az étvágy, és egyfajta UB-felkészülésként arra jutottam, hogy egy kis alacsony intenzitású sorozatterhelést is kipróbálhatnék, és december utolsó munkahetén minden nap akcióba lendülhetnénk, egyfajta utolsó pillanatos boostot adva a saját magammal szemben elszámolandó csíkfutás KPI-oknak.

A térképben elmélyülve kiszúrtam a Jászberénytől Csomádig tartó 141 km-nyi zöld jelzést, majd egy vérrel-verejtékkel átitatott téli estén sikerült 5, óvodaidő alatt pont bejárható, autóval és tömegközlekedéssel összehangolható szakaszt felrajzolni a noteszembe. Az első szakasz viszont még nem csak a zöldre koncentrált, ugyanis rendkívül praktikusnak tűnt a másik Jászberényből induló jelzés begyűjtése is ezen az alkalmon, és mivel ez a jelzés jó 20 km-nyire a várostól pont majdnem beletorkollt az én zöldemben, egy egészen tökéletesnek látszó 44 km-es körtúrát sikerült magam elé rendeznem.

Végtelen lelkesedésemmel már egy héttel a téli szünetem előttre beszerveztem magamnak a kezdőszakaszt, de aztán mire leadtam a gyerekeket az uszodánál, a Waze-re nézve kiderült, hogy a 11-es út engem aznap nem fog elvezetni Jászberényre, így végül az eredetileg megálmodott dátumon, december 16-án vágtam neki a kalandnak. Ezúttal a 11-es főút is engedékenyebbnek bizonyult, így különösebb fennakadások nélkül törtem át a Duna másik túloldalára, majd viszonylag dinamikus vezetéssel háromnegyed 10-re meg is érkeztem a jászberényi vasútállomáshoz.

Az állomásnál aztán persze hiába kerestem a zöld jelzést, zavart térképnézegetésre volt szükségem ahhoz, hogy végül átparkoljak a 300 méterre főiskola épületéhez, ahol a kerítésen elhelyezkedhető zöld és piros jelzéseket az autóval egy fotókompozícióba tudtam helyezni.

A kényszerszünet időveszteségét annyira nem rajongtam túl, de legalább még a start előtt kiderült, hogy túlgondoltam a ruházkodást, így az enyhe téleleji időjárásra tekintettel egy réteget elhagytam, és póló-esőkabát kombinációmat vágtam neki a csíkfutásnak.

Egy jó kilométer után aztán el is értem a város szélét, óriásit küzdöttem a Zagyvát átívelő vasúti híd töltését össze-vissza megkerülő jelzéssel, majd kiértem a Jászberény nevezeteségének minősíthető hűtőgyári komplexum rendezett ipari útjaira. Az állatkertet elérve aztán egy jobbossal elkanyarodtam a földek irányába, ahol az előrehaladásomnak rendkívül látványos hátteret adott a Mátra domborulatainak tétova napfény által bevilágított látképe.

Az idillnek azonban hamarosan vége szakadt (a Mátra a helyén maradt, persze), ugyanis a tűrhető földút egyszer csak masszívan iszapos sártengerré változott, ahol mind emberileg, mind szakmailag borzasztó volt továbbhaladni. A mezőgazdasági gépek kerekeitől elgyötört „út” egy idő után annyira élhetetlenné alakult, hogy néha inkább már a cuppogós szántóföldre tértem, és végül 2 nagyon megterhelő, a szívritmusban is kimutatható kilométer után érkeztem meg a Zagyva nagyon várt hídjához, ahonnan egy fokkal konszolidáltabb, de cserébe jelzésekkel nem igazán támogatott füves pusztán jutottam át Jászfelsőszentgyörgy oldalába.

A falut csupán jelzésértékkel érintettem, utána rögtön következhetett is egy újabb sártraumákkal ellátott földút, és bizony, mire a 10. km-hez elérkeztem, arra a megdöbbentő feltételezésre jutottam, hogy máris elfáradtam, ami a további 34 km szempontjából nem jelentett kifejezetten jót – pláne, hogy a szűkösre szabott ovi-logisztika miatt valójában kifejezetten kritikus volt, hogy a normál körülmények között amúgy nem vállalhatatlan 5:30-as km átlagot hozzam végig a futás során. Elcsigázottságomat jutalomfalatokkal próbáltam kezelni, de a valós felüdülést nyilvánvalóan a terepváltás hozta el: az erdős-mezős részen átvezető döngölt szekérútra érve hirtelen minden kínom eltűnt, és a derengő napfényben rám nem jellemző módon majdnem, hogy flow állapotba kormányoztam magam.

A kilométerek innentől kényelmesen, a tempóelvárásnak megfelelve csorogtak, és bár a tájvédelmi körzet besorolást az év legkevésbé vonzó időszakban nem feltétlen éreztem kifejezetten indokoltnak a puszta közepén, valami varázsát mégiscsak éreztem a végtelen térben való elmélyülésnek. Jó 6 kilométernyi nyílegyenes után beköszönt a tanyavilág, és az egyébként Jászberényhez tartó Újerdő ritkás házcsoportjai között átkeltem a 31-es főúton, majd Pest és Jász-Nagykun-Szolnok megye határán egyensúlyozva tovább folytattam a pusztai egyenesemet. A gyengécske jelzéssűrűség a nyílegyenesben sokat nem számított, viszont a 20. km után érkező kanyaroknál akár érkezhetett is volna valami iránymutatás – így viszont a Garminra és a térérzékelésemre hagyatkozva próbáltam irányt felvenni a főföldútról való letérés után. Az irányzékom nagyjából működött, de azért egy apró mocsártó kiterjedését sikerült rosszul megtippelnem, így csuromvizes bal cipővel értem át az újabb nyílegyenes szakaszra, ami 2 km után le is zárta a zöld mára betervezett szakaszát.

A pirosra való áttérést nem igazán lehet eltéveszteni, hiszen a jelzett csomópontban egyszer csak véget ér az erdő, a zöld derékszögű jobbost vesz Tápiószele irányába, balról pedig indul a piros vissza Jászberénybe – erről a fejleményről még egy barbár módon a fába vert, több évtizedes korú fémtábla is tájékoztatott a helyszínen.

A pirosra váltásnak azonban volt egy olyan apró problémája, hogy a balos után csak nem jelentek meg a piros sáv jelzések, így arra jutottam, hogy az OSM térkép információival ellentétesen valószínűleg áthelyezték a sáv végpontját a környék legfontosabb POI-jához, a Homoki kápolnához. Az egyébként valóban érdekes és egyben teljesen indokolatlan semmi közepi templomépülethez érve valóban megtaláltam a keresett piros sáv jelzést, viszont azonnal újabb enigmába zuhantam: a piros jelzések nem különösebben terveztek itt véget érni, sőt, a Jászberénytől elfelé vezető irányba eltekintve határozottan folytatódtak a templom környékén túl is.

A jelzés áthelyezett végpontjaként leginkább az innen nagyjából 3 kilométerre elhelyezkedő működő buszmegállót tudtam elképzelni, de mivel az említett logisztikai okok szinte percre pontosan kötöttek, a 6 kilométeres kitérő teljesen elképzelhetetlennek tűnt, így inkább irányhelyesre fordítottam magam, és megkezdtem a visszatérést Jászberény felé. Újerdő épületei között nyilván csak azon tudtam gondolkodni, hogy vajon milyen életszerű szituációt fogok találni a kimaradt 3 km pótlására, és ezeket a gondolatokat végül leginkább csak az újra felerősődő fáradtságérzet tudta elmosni. 30 után persze már legit fáradtnak tűnni, így különösebb problémázás nélkül frissítettem egy jól esőt, majd enyhe pulzusnövelés alkalmazásával a 30 és 37 km közötti jellegtelen tanyavidék füves-földes útjai között is simán tartottam az átlagtempót.

A 38. km-nél érkezett a felsőszentgyörgyi műút, ahonnan már csak pár száz métert kellett megtennem a Zagyva hídjáig, ahol teátrálisan megcsíptem a zöld jelzést, majd a navigáció iránymutatásának megfelelően jobbra kanyarodtam, hogy a Zagyva túlpartján is végig tudjak haladni. A magabiztosságom nagyjából eddig a pontig tartott, ugyanis az első kanyar után kiderült, hogy a piros jelzés által megálmodott útvonal a valóságban nem igazán létezik. Egy darabig próbálkoztam a folyóhoz közel maradva nagyjából megtartani a térképre felrajzolt nyomvonalat, de a rendkívül sűrű aljnövényzet ezt a szándékomat teljesen ellehetetlenítette, így inkább a kissé jobbra eső földtúráson igyekeztem tovább kapaszkodni. Ezt az elképzelésemet nem igazán támogatták a nagyjából 50 méterenként kihelyezett „LŐTÉR – TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES BELÉPNI” feliratú táblák, de mivel fegyverropogást nem hallottam, így nagyon óvatosan, nagyjából fedezékben maradva tartottam az irányomat.

A végtelennek tűnő 40. km-t abszolválva a lőtér veszélyeitől (és a tervezett átlagtempótól is) elbúcsúzhattam, viszont a terepviszonyok nem javultak érdemben: az immár a közvetlenül a Zagyva szélén vezető „ösvényen” a lábamat macsétaként használva törtem ki magamnak a minden bizonnyal évek óta nem használt útvonalat. Ez a kínszenvedés nagyjából 3 kilométerig (21 percig, jesszus) húzódott, így végül gyűlölettel, fájdalommal és izzadsággal tömött új emberként zuhantam ki a susnyásból a Nagykátai út kerékpárútjára. Az elfoglalt jászberényi hétfő délután persze nem törődött szerencsétlen terepfutó panaszaival (nyilván, ki olyan hülye, hogy egy nem létező ösvényen akarna áttörni a Zagyva mentén, ha a túloldalon rendes, igaz kicsit sáros földút van), így végül erőt vettem magamon, és az utolsó két kilométert rendesen meghúzva méltóan zártam le a túrámat.

Minden sietségem mellett a vasútállomásnál még megálltam egy táblás fotóra (valószínűleg még bódult állapotban voltam a Zagyva-part traumáitól, hiszen a piros jelzés sem itt ér véget), és végül szolid 9 perces késéssel érkeztem meg a kellemesen áthűlt autómhoz. 

Gyors kifordulás után már úton is voltam, és csak úgy, mint idefele, visszafelé is csak egy limitált autós jászberényi városnézés maradt jussomul, majd miután az első benzinkúton a saját és az autóm folyadékigényeit is feltöltöttem, jöhetett a padlógáz Szentendre felé.

A feladatot sikerült abszolválni, végül pontosan az elvárt tartományban érkeztem meg az intézményhez, azonban általános tanulságként feljegyeztem magamnak, hogy ennyire csücskösen nem szabad tervezni, hiszen valami kiszámíthatatlan körülmény bármikor szembe jöhet (lásd még: Zagyva-part).

Az estébe fordulva aztán még egy rejtélyt sikerült felderítenem: már a benzinkútnál gyanús volt, hogy a kocsiból kiugorva agresszív remegésbe kezdtem, és mivel az otthoni környezetben sem sikerült igazán helyre jönnöm, a takaró alatt izzadva, kaparó torokérzet mellett realizálnom kellett, hogy a nagy terepfutóhétre érve (vagy annak köszönhetően?) le is betegedtem. Éljen, ez a körülmény legalább feloldja az egész napos gyanús fáradságérzetemet, viszont cserébe nem éljen, mi lesz most így a következő futónappal?