Régóta foglalkoztatott annak a gondolata, hogy kellően lelassított tempó mellett mennyi lehet az egyhuzamban végzett futómozgás határa, de a fránya domborzaton átvonuló teljesítménytúrák nem igazán adtak lehetőséget arra a tiszta futóteljesítmény tesztelésére, így 2023 utolsó hónapjaiban egyre gyakrabban tévedt a tekintetem a turistatérkép délkeleti oldalára, ahol holmi szintvonalak nem zavarják meg a teljesítményt. Először kézenfekvő módon az ideiglenes felfüggesztett Alföldi Kéktúra ultrafutás jellegű folytatásában gondolkodtam, de Andi lelkes ellenkezésére való tekintettel ebből kimozogtam, és a Pest (vár)megye keleti határvonalán végigfutó 240 kilométernyi PMP-jelzés keltette fel az érdeklődésemet. Ez a táv természetesen egyben már nem emészthető, ami nem is baj, mert Isaszegtől kezdve már viszonylag dombossá válik a terep, de a mozgalom első fele olyan sík, hogy a tervezés során ezzel az aspektussal nem is kellett számolni, így rövid körzőzés után ki is jött, hogy az apaji kezdőponttól Ócsáig pont egy kellemes 77 kilométeres túrával lehet eljutni, ami igazán tökéletes tesztterepnek tűnt.

A 2023. novemberi Iszinik időjárás szempontú pozitív csalódása arra csábított, hogy a kánikulát elkerülve egy viszonylag tűrhetőbb téli időszakban induljak útnak, így a kellően enyhének tűnő január elejét néztem ki erre a célra. A 2024-es évre ráfordulva aztán egyre gyakrabban ellenőriztem az időjárást, hogy napról napra azt lássam, hogy a 3-9 fok mellé hogyan növekszik a várható csapadékmennyiség, de egy idő után egyszerűen csak beletörődtem a dologba, és elfogadtam a felkérést: ha törik, ha szakad, szombaton teljesítés lesz! Már csak azért is kellett a fix elhatározás, mert az események furcsa alakulásának hatására Totya is beugrott a projektbe, így az utolsó hetekben ketten rakhattuk össze a viszonylag egyszerű haditervet: 6:00 körüli tempó, az EP-knél egy kilométer séta, és nagyjából ennyi a gondolkodás része.

A túra előtt azért beszereztem a szép csillogó füzeteket is, de mivel a félhivatalos infók alapján elfogadják a fotózást is, nem igazán számoltam azzal, hogy az amúgy is sporadikusan nyitvatartó kocsmáknál pecsételést erőltessem, így a teljesítés igazolását inkább csak szórakoztató extraként akartam kezelni. A pénteki munkanapot letudva aztán sikerült nem kinyomtatnom a rövid futástervet, de igazából annyira pofonegyszerűnek tűnt az egész, hogy kb. megmaradtak a fejemben az ellenőrzőpontok adatait. Így hát rövid pakolás következett, a hátizsákot a teljes út vonatkozásában megtöltöttem a karácsonyi dömpingből megmaradt csodákkal, majd az utolsó felelőtlen ruha-döntéseket meghozva este 9-kor el is indultam Budapestre, és egy könnyed ellazító Peroni után 10-kor már be is estem az ágyra. Kevésbé ideális módon a kazán működési hiányosságai miatt az esti zuhany elmaradt, de szerencsére másnap ezt még bőven volt alkalom pótolni.

Az ébresztő 4:30-kor nyitotta meg a túranapot, és rövid öltözködés után fel is pattantam a Bubira, és a nem kifejezetten élvezetes januári hajnalban átgurultam a Népligethez, ahol Totya már a váróból üdvözölt. Az 5:05-ös indulás előtt még pont belefért az atomóra pontossággal érkező WC-s néni által 5:00-kor megnyitott mosdó meglátogatása, majd további 10 perc türelmetlen várakozás következett, ugyanis a buszunk csak nem akart begurulni a peronra. A további várakozók sorát látva azért annyira nagyon nem aggódtunk, és végül 5:15 körül begurult egy fehér jármű, és nemsokára meg is kezdtük az egyórás utunkat. Gyors reggeli után megpróbáltam valami pihenésféleségre fókuszálni, de kb. fél óra után feladtam ezt a tevékenységet, és innentől a vaksötét dél-pesti puszták ipartelepeinek szépségeire fókuszáltam. Az út végére aztán nagyjából összeraktam a felszerelésemet, az utolsó kilométereken pedig már telefonról is követtünk az előrehaladásunkat, nehogy lemaradjuk a sötétségben az apaji megállóhelyről.

Végül az indulásnál gyűjtött késést megtartva 6:10-kor ugrottunk le a buszról a gyéren világított faluközpontban, és a kellemetlenül nedves időben gyorsan balra is kanyarodtunk Dömsöd vasútállomás irányába (természetesen az 5 kilométerre lévő Dömsöd nevét viseli az Apaj szélén található állomás), de minden csábítás ellenére még nem kezdtünk futómozgásba. Így a felvezető 10 percben még egyszer átbeszéltük a haditervet, megittam a világ legédesebb energiaitalát (Burn, 16g cukor), és a sínekhez érve rá is csodálkozhattunk arra, hogy a Budapest-Belgrád vasútépítés nagyobb hatással lesz a kezdésünkre, mint azt gondolhattunk volna, hiszen nem csak sínt nem találtunk, de vasútállomást sem igazán. Fejlámpáinkat felkapcsolva betértünk a rövid bekötőútra, de épület helyett csak gépeket és építőanyagokat találtunk, illetve egy hamarosan megérkező biztonsági őrt, aki gyakorlatilag képtelen volt feldolgozni, hogy mi pontosan miért is vagyunk itt (egyébként neki volt igaza).

Mindenesetre gyors eltakarodást ígérve sikerült elválnunk, és a vasútállomás hűlt helyével szemben felleltünk egy pontmentes piros jelzést is, így sebtiben készítettünk néhány borzalmas minőségű fotót magunkról a vaksötétben, majd a már ismert útvonalon nekivágtunk a PMP-nek!

A 6:00 körüli tempó egy picit tényleg frusztrálóan lassúnak tűnt a jól edzett lábaknak, de azért hamarosan sikerült ráérezni a ráérős haladás ízére, és viszonylag összeszedetten kezdtünk bele a kilométergyűjtésbe: az első két kilométeren végigjártuk Apajt, majd egy balkanyart követően a szövetkezeti mezőgazdasági telep már-már horrorisztikus hangulatú, és egyben nagyon büdös földútjain cuppogtunk végig. Ezután megváltás volt kiérni a belvízzel gazdagon ellátott külterületre, ahonnan rövid pocsolya-kerülgetés ki is értünk a busszal már érintett műútra, ahonnan hamarosan át is tértünk a Dömsödi-csatorna jobb partján haladó földútra. Ezzel a manőverrel az éjszakai szakaszt le is tudtuk, a kellemesen vörösödő hajnalban kellemesnek is érződött a futás, így jöhetett is a következő akadály: a sínpárt elérve ismét építési területre kerültünk, ahol csak a munkások jóindulatán múlott, hogy át tudtunk kelni az amúgy elzárt pontonhídon a túloldalra.

A túra 10. kilométeréig maradtunk is a vízparton, majd egy menetközbeni frissítést követően kövér szántóföldek határában haladtunk tovább, amelyek átázott talaja jelentős, de megfelelő odafigyeléssel még pont kezelhető kihívást hozott. Dömsöd határához közeledve aztán az egész napra mondott eső is bejelentkezett, és pont kellemetlen intenzitással megtisztelve áztatott el minket, így viszonylag vizesen jutottunk el az apró változatosságot hozó településre, ahol az 51-es út rövid érintését követően a Ráckevei-Dunához értünk, és az idilli vízparti soron északra fordultunk Ráckeve irányába. A 17-es jelzést követően aztán be is lassíthatunk, megérkeztünk a kora reggel természetesen zárva tartó sörkerthez, így gyors fotózás után folytattunk is az utunkat, és az első sétálós kilométeren végre egy kis csokit is sikerült bejuttatni a szervezetben. Az enyhe napsütésben lesétált rövid kilométer gyorsan elrepült, így saját kegyetlen szabályainkat követve tovább is indultunk, és további fél órán keresztül a Duna-parti üdülősor kellemes hangulatában haladhattunk tovább.

Ráckevét elérve az út elvált a Dunától, és a forgalmas dömsödi bekötőút mellett vezetett el a hídhoz, kilátást engedve az anno közösen is meglátogatott ráckevei labdarúgó-telepre. A strand kihalt épületeit elhagyva gyorsan átfutottunk a híd túlpartjának járdájára, és az egész szakasz talán leglátványosabb párszáz méterét letudva meg is érkeztünk a túra gerincét jelentő Csepel-szigetre. Az éppen újra rákezdő esőben a viszonylag élénkebbé váló városi forgalmat kerülgettük egy darabig, majd végül egy zárt kerékpárúton jutottunk el a katartikusan várt, bár stratégiailag egy kicsit túl korán jövő Tescoig. Az üzlettel szemben elhelyezkedő pecsételőpont szintén zárva ragadt, de ezen nem keseregtünk sokáig, jöhetett a Tesco bőségszaruja. A még mindig didergős időben elsikkadt Totya jégkrém-vágya, de azért az értelmetlen szénhidrát-töltést nem hagyhattuk ki, az én kakaós csigám nem is hagyta el már az épületet.

A jutalomséta kilométerén nagyjából elrendeztünk a frissen vásárolt készleteinket, hiszen terv szerint több vásárlós megállót már nem tartunk, ami persze ahhoz vezetett, hogy egy nagy üvegnyi Gatorade-nek egyelőre kényszeredetten a saját kezemben tudtam csak helyet találni. A sétánk része volt a lerozzant HÉV-állomás meglátogatása, majd az aluljárón átkelve egy kertvárosibb részben találtunk magunkat, ahol aztán újra nekivágtunk a futásnak, és nyugati irányba fordulva nagyjából 5 kilométernyi eseménytelen pusztasági kanyargás után meg is érkeztünk a sziget másik oldalához, ahol aztán a jelzés észak felé fordult. Azt, hogy ez az északi irányt egész pontosan a kifejezetten magas töltés, vagy annak valamelyik oldalában futó útszerűség képviselte, az sem a jelzések, sem a Garmin-track alapján nem volt egyértelmű, de végül is túl nagy jelentősége nem volt a kérdésnek, mi végül a kilátás reménye miatt a töltés mellett döntöttünk. A kilátás a körülményekhez képest valóban kiemelkedő volt (bár érdemben a nagy semmit bámulhattak), viszont a következő esőhullámot a relatíve magas pozíciónk széllel is jutalmazta, így a Szigetújfaluig tartó 5 kilométeres monoton szakaszt nem igazán óriási morállal dolgoztuk végig.

A szigetújfalui érkezés viszont a maga 39 kilométerével határozottan féltávot jelentett, és mivel már jócskán a délelőttben jártunk, a központi kocsmát is nyitva találtuk. Részemről én tökéletesen megelégedtem a nagyjából esővédett pingpongasztalra támaszkodással, de Totya be is tért az egységbe, ahol kávé mellett még egy pecsétet is szerzett. Túlságosan nem akartunk lemerevedni, így neki is vágtunk a pont a faluszélig tartó 1 kilométernek, majd a sziget közepének csenevész bozótosai között folytattunk utunkat, többször is érintve a karbantartás miatt éppen teljesen üres HÉV-síneket. A sínpártól eltérve hamarosan Szigetcsép határába értünk, ahol a nap eddig legerősebb intenzitású esőjét kaptuk el az amúgy is cuppogós szántóföldön, így áldás volt, hogy a faluba érve legalább fix támaszú betonon dolgozhattuk le az egyre fárasztóbbá váló kilométereket. A szigetcsép-szigetmajori pecsételőpont / strandbüfé szerencsére egy árnyalatnyit rövidebb szakaszt hozott, de cserébe azzal kellett szembesülnünk, hogy az elvileg nyitva álló létesítményt a borzalmas téli időszak bezárásra kényszerítette.

Viszonylag csalódottan tettük meg a továbbra is vigasztalanul szakadó esőben a jutalomkilométert (nem volt jutalomérzete), de azért a bevitt cukor megtette a hatását, így a 48. kilométert elérve az ezúttal már a jobb kezünkre eső Ráckevei-Duna mentén folytattuk a futást. Szigethatlom hosszan elnyúló Duna-parti üdülőterülete kellően civilizált élményt adott a sziget közepének vad pusztáihoz képest. és mivel a parti fasor valamennyire megfogta az esőt, valamennyire sikerült helyre raknunk magunkat, elhessegetve a feladás ki nem mondott, de azért a fejekbe belemászó gondolatát. A szigethalomi híd közvetlen közelében aztán a parti út hirtelen magánterületté válik, így apró kerülővel fordultunk az extra forgalmas hídra, ahol a jelzés különösebb aggodalom nélkül küldött át minket a híd nem létező peremére, hogy aztán gyakorlatilag egy halálugrással vezessen le minket a túloldali Duna-partra. Rövid kanyargás után aztán felmásztunk az 51-es főúthoz, és rövid útszéli futást követően a dunavarsányi ipartelep bekötőútján folytattuk tovább a kalandot. Ezt a kifejezetten depresszív szakaszt csak az az apróság dobta fel, hogy az eső egyszer csak megunta, így a Dunavarsány felé vezető földút egy fokkal élvezhetőbb élményt adott – igaz, meglepő módon majdnem értelmezhető szintet is hozott, amire lélekben nem igazán voltunk felkészülve.

Az esőszünet persze nem tartott sokáig, és mire beértünk a természetesen felújítás alatt álló vasútállomás környékére, a rövid száradás minden előnyét sikerült elfelejtenünk. A városi hajrán Totya egy kicsit el is maradozott mögöttem, és az érkezését követően egy elcsigázott trafikszünetet is tartottunk. Totya egy kicsit már el volt csigázva, és bár én sem voltam határozottan boldog, összességében sok panaszom nem volt, de azért nem mondom, hogy nem esett jól a végtelenül édes és rostos bolti üdítő. A hasznos, de azért alattomos szünetet követően Délegyháza irányában sétáltunk tovább, és hamar megállapodtunk abba, hogy az utolsó 20 kilométerbe annak ellenére is berakunk egy törést, hogy EP-t Ócsáig hivatalosan már nem találnánk - ezt korábban nem egyeztettünk, de azért nyilván sci-finek tűnt 20 kili egyben így a legvégére. A sétánk pont Délegyháza táblájánál ért véget, és kereken a 60. kilométernél megkezdtük az utolsó előtti futásunkat, ami a maga nemében változatosnak is bizonyult: a bizonyos helyzetben bizonyosan hangulatos üdülőtelepeket bányalétesítmények váltogatták.

A Bugyira tartó műutat elérve (nincs semmi poénom erre) aztán az izgalom erősen elpárolgott, az újra reménytelenül szakadó esőben masszívan sáros úton haladtunk a bányatavak reménytelen világában. Ezen a szakaszon már kifejezetten jól jött a track támogatást, mert az útirány is változott az utóbbi időkben, jelzést pedig tényleg csak jelzésértékkel találtunk. A végre nagy nehezen megérkező 68-as pihenőt aztán jó érzéssel egy féktelen szagintenzitású sertéstelep mellett sikerült elindítanunk, és az egy kilométernyi sétálva ázás az utolsó tartalékolt finomságokat leszámítva szintén nem volt élménygazdag. Sebaj, innentől már végképp semmi teendő nem maradt, 69-től teljes robotpilóta üzemmódban küzdöttük le a pusztaság utolsó lépéseit, majd az alsónémedi ipartelep szélének a maga nemében értelmezhető érdekességeit letudva átvetődtük az 5-ös főútra.

Az utolsó jutalomfalatkákat nyammogva sikerült realizálnom, hogy a befutó 4 kilométere bizony az ócsai bevezető úton fog vezetni, de mivel szerencsére a forgalom nem volt jelentős, az eső pedig viszonylag visszavett, az aszfaltborítás valójában segített. A végtelennek tűnő betoncsíkon azért a leszedetlenül rohadó káposztamezők oldalában mintha láttam volna az alternatív útvonalat, de mindegy is volt, 76-nál beléptünk a településre, ahol a változatosság kedvéért majdnem végig járda nélkül futottuk le az utolsó lépéseket. Az 50-70 közötti mélypontokon túllépve ezen a ponton igazából már a jóleső megkönnyebbülés dominálja a gondolataimat, de azért az utolsó pár száz méteren már csak a házszámokat matekoztam, hogy aztán valóban a kiszámolt házmennyiség után feltűnjön a város kevésbé híres temploma, ami egyben a mai túránk végét jelentette.

Különösebben katartikus összeomlást nem hozott az érkezés, hiszen az egész futásunk intenzitása elég alacsonyan égett, de azért határozottan szívmelengető érzés volt megszabadulni a mozgás terhétől. Az óránkra nézve elégedetten nyugtázhattuk, hogy az előzetes tervet gyakorlatilag tökéletesen sikerült tartanunk, a futott kilométereink a legvégét leszámítva rendre 6 alatt maradtak, így a séták torzításával végül 6:15-ös mozgóátlagot hoztunk össze, és még biztosan a korai sötétedés előtt beérkeztünk Ócsára. Mivel Totyának nem sikerült kegyelmi fuvart szereznie, ezért viszonylag ráérősen betértünk a közeli Sparba, majd beleerőszakoltuk magunkat az állomásig vezető, végtelenül hosszúnak tűnő pár száz méterbe is. Legnagyobb szerencsénkre a lelakott vasútállomás jelzésértékűen fűtött, csövesszagú váróját nyitva találtunk, így, ha száradva nem is, de legalább nem megfagyva várhattuk be a jó 20 perc múlva érkező vonatunkat. A szolid fázás közben az azért eszembe jutott, hogy egy ilyen túrán lehet nem a cserepóló néhány dekáján kellene spórolni, pláne, hogy meglepő módon még a vonaton sem találkoztunk a MÁV-ra egykoron jellemző túlfűtéssel.

A vonatút aztán hamarosan belevitt minket az éjszakába, és Budapesthez közeledve lázasan kerestük a hazajutás közepesen ideális lehetőségeit, ami végül ahhoz vezetett, hogy Kőbánya-Kispesten mindketten pánikszerűen ugrottunk ki a vonatból, Totya a Kelenföldre tartó vonathoz, én pedig a metróhoz sietve. A metróúton aztán jódarabig elmatekoztam a további lépéseken, és végül a HÉV-et választottam, és dinamikus átszállást (az elgémberedő végtagok a hazajutás reményében valahogy mindig képesek a csodákra) követően viszonylag hamar Szentendre irányába kerültem – de a gigafűtés itt sem érkezett, így az átázott pólómban továbbra is erős diszkomfortban maradtam. Ennek megfelelően gond nélkül fogadtam Andi ajánlatát, aki a gyerekekkel és egy kabáttal együtt érkezett a HÉV-hez – ezzel a plusz ruhadarabbal már sokkal nagyobb komfortérzettel vezettem hazáig, a meleg zuhany és vacsora boldogságába.