Viszonylag könnyelműen bólintottam rá Totya ötletére, miszerint március környékén mozognunk kéne valamit, és bár a szépen berendezett 28 napos ütemezésembe nem igazán illeszkedett egy masszívabb csíkfutás, egy friss kétgyerekes szülőnek nem igazán akaródzott nemet mondanom (pláne, ha terepfutásról van szó!). A szülői lét limitációi a tervezési paraméterekre ezúttal is erősen rányomták a bélyeget (mint decemberben Zsámbékon), de szerencsére a munkanapi bölcsinyitás-bölcsizárás intervallumba a Biatorbágy-Törökbálint közötti 31 (vasútállomásig 34) km-es szakasz még utazással együtt is tökéletes opciónak tűnt. Lassan érdemes megjegyezni, hogy a Budai-hegység könnyen teljesíthető útvonalaiból kezdek kifogyni, szóval bízom abban, hogy a koalíciónkat a közeljövőben valamelyik dunántúli giga-túramozgalom felé tudom majd irányítani.

Egyelőre aztán persze még a mostani futásunkat kellett irányba állítanunk, mivel a gyerekek leadását követően azt realizálhattam, hogy a szokásosan összeomló agglomerációs közelekedési helyzetben nem fogom tudni az előzetesen megbeszélteknek megfelelően felvenni Totyát Őrmezőn, hogy aztán együtt utazzunk el Törökbálintra. Pánikszerű újratervezést követően végül a budapesti dugót elkerülendő a hegyeket nyugatról megkerülve indultam el Biatorbágy irányába. Egy oldalnyi karaktert tudok azzal megspórolni, hogy mindenkit megkímélek a következő egy óra logisztikai-tervezési kalandjainak felsorolásától, így egy éles vágással ugorhatunk oda, hogy a Budai-hegység oldalának egészen bravúros átautózását (és egy egészen bravúros vezetés közbeni átköltözést) követően sikerült úgy leparkolnom Biatorbágyon, hogy még pont fel tudtam vetődni a Budapest felé induló vonatra. 4 perccel később Törökbálinton volt egy apró félelmem az üres peront meglátva, de szerencsére Totya jól értelmezte a turbulens kommunikációt, és pár perc múlva le is ugrott a Déliből érkező járműről – neheze letudva!

Miután sikerült közös peronra helyeznünk magunkat, már csak rövid felszerelés-igazításra volt szükségünk (az igazán minimalista futóöves énemnek minimálisra), és máris nekikezdtünk a vasútállomástól az ófaluig tartó felvezető szakasznak.

Ez a futás kiváló alkalmat biztosított arra, hogy debütálhassam a Garminon megjelent „ultra run” mozgásformát (elindít egy számlálót, ha szüneteled az órát!), ami pár perc után „katasztrofális” fejleményekbe torkollott – jöjjön is a jól megszokott Garmin-rant! A kisebbik problémát az jelentette, hogy az ultra run nem volt hajlandó navigációs támogatást biztosítani, de ezt alapvetően a nemsokára érkező piros jelzések és a mellettem mozgó Totya még fel is tudja oldani, viszont az első km után rezgett a „performance condition” érték is, ami bizony azt jelenti, hogy ez a terepfutás bele fog számítani a VO2max-omba! Garminhoz kevésbé értők számára ez azt jelenti, hogy a futóteljesítményem teljesen virtuális, senki által nem értékelt, tudománytalan, de cserébe hosszú hónapok során épített számértékét a terepfutás érthetően gyengébb tempója gátlástalanul rombolni fogja!

Egy nehezebb sóhajjal azért megpróbáltam kilépni ebből a problémakörből, és inkább az év idei legtavaszibb napjának kiélvezésére próbáltam fókuszálni (póló döntés tökéletes), és rövidke belvárosi kanyargást követően el is értük a már piros jelzést is tartalmazó Alsóerdősor utcát. Rövid körbenézés után egyértelműbb, pöttyösebb rajtjelzést nem találtam a környéken, így az útszéli villanyoszloppal készülhetett a szelfink, majd immár a pirosat követve kezdtük meg az óvatos emelkedést. Erre a futásra szerencsére igazán érdemi szintmunkát nem terveztünk, a nagyjából 600 méternyi szint három „hegyre” fókuszálódott, melyből az elsőt, az Anna-hegyet, rögtön az első kilométereken le is tudtuk. A jelzés még szintben kanyargott egyet a törökbálinti fotballkomplexum kerítései mentén, aztán a partvonallal párhuzamosan megkezdte a kiadósabb emelkedést.

Olyan nagyon azért nem fáradtunk el az alig 10 perces emelkedésben, de azért már kissé megizzadtan pacsiztunk le a kilátó faépületével, aminek érdemibb meglátogatása természetesen még gondolati szinten sem merült fel.

Már csak azért sem, mert a szintrajz túloldalára kerülve immár kifejezetten kényelmes és alig sáros lejtős ösvényre fordultunk, ami kifejezetten lendületes mozgásra sarkallt minket. Az ereszkedést lendületét egy viszonylag erőteljesen szembejövő téglafal törte meg, ami közvetve már az M7/M0 elágazást választotta el a természettől. Ezen a ponton a track és a festett jelzés útvonal-opciója eltérést mutatott, mi pedig teljesen elítélhető módon a track által ajánlott téglafalra párhuzamos ereszkedést választottuk, és egy jó 5 percnyi kellemes ereszkedést követően újra műúton találtuk magukat, ami át is vezetett minket… Törökbálintra. Az elburjánzó agglomerációs városszerkezetnek köszönhetően a város egy újabb arcát ismerhettük meg, ezúttal egy kellemes kertvárosias zónán haladtunk végig, enyhe sóvárgással nézve a bal kézre eső parkban végigfutó rekortánra. Így legyen szerencsénk, az utcánk végére érve az útvonal hajtűkanyart vett, és a terep- és csíkfutásra nem jellemző módon egy rekortán sprinttel zártuk le a 8. kilométerünket.

Nem sokkal síkfutást (hah) követően már tényleg elbúcsúztunk Törökbálint vendégszeretetétől, és a csendes kertvárost elhagyatott barnamezős környékre cseréltük, ahol viszont egészen pozitív meglepetésként egy működő kútba futottunk bele, amivel az egy darab tervezett víztöltésemet sikerült kipipálnom, így máris nagyobb lelkesedéssel vágtam bele a nap második emelkedőjébe. Ezen a szakaszon még a szokásosnál is mélyebb flowba sikerült kerülnöm, ami egészen figyelmre méltó volt annak fényében, hogy a rakoncátlankodó fülhallgatóm hiányában a csend hallgatására kényszerültem (lehet, hogy ez a titok?), így pillanatok alatt elrepült a szintkülönbség, és a csúcson átbukva már a Sóskút körüli látóhatár rajzolódott ki. A viszonylag nyílt domboldalon a figyelmet még egy darabig még a nyomvonalra kellett összpontosítani, mivel a jelzésfestés gyakorisága fák hiányában jelentősen visszaesett, de miután sikerült belőnünk az ereszkedés irányát, már tényleg csak a kellemes nézelődés maradt hátra.

Sóskút házai aztán egyre nagyobbak lettek, a 20. km-t pedig már pontosan a falu főterén ünnepelhettünk, ahonnan egész kacifántos útvonalat mutatott a track a település feletti kálváriadomb irányába. Hiába sétáltunk bele a frissítésbe, a jelzéseket még így is sikerült benéznünk (igaz, a 120 fokos, hajszálvékony ösvényre vezető kanyar nem feltétlenül magától értetődő), de végül megtaláltuk az emelkedés irányát (felfelé), és mire kibosszankodtam magam azon, hogy az ultra run egyetlenegy definiált funkcióját, a szünetelést sem sikerült logikusan használnom, máris a dombtetőn találtuk magunkat. A nyílt domboldal látóhatára erről az oldalról is meggyőzőnek bizonyult, de sokáig nem élvezhettük, a dombtető szélére érve egy egészen nevetségesen meredek legurulással fél perc alatt ledobtuk a szintünket, és a helyi lovardák által frekventált földutakon indultunk meg Biatorbágy irányába.

Biatorbágy első manifesztációját a Pecató, illetve az azt környező tankönyvi, a hétköznap délelőttben érthetően kihalt üdülőtelep adta, ami egészen meglepő módon majdnem 2 km-en át szegélyezte az utunkat, mire végre megérkeztünk a Sóskút-Biatorbágy országúthoz. A trackünk szerint egy fél kilométert élvezhettük az országút meglehetősen élénk, cserébe jelzésmentes forgalmát, és csak a végre elérkező letérésnél jutott eszembe, hogy a jelzéshiány elsődleges okát az adja, hogy a piros sáv nem erre vezet, csak az OSM valamiért nagyon nem akart az ösvényen tervezni, így kényszerből az útra helyeztem a vonalat. Sebaj, így legalább egy egészen sajátos útvonalon, egy kiépített mountain bike-downhill pályán (szerencsére néptelen volt) térhettünk vissza a piroshoz, megkezdve a harmadik mászásunkat. Az egyre sűrűbb Nyakas-tető feliratokat látva beugrott, hogy ezt az útvonalat már volt szerencsém jóval több sör bevitelével kísérve bejárnom néhány éve!

A „helyismeret” persze nem sokat segített, pláne, hogy utólag már értelmezhetetlen módon a Nyakas-tető sziklaszirtjének peremén vezető útvonalat valahogyan sikerült a merőleges sziklafal alatt kanyargó csapásra helyeznünk, amelynek a végén egyszer csak egy zsákutcát jelentő szakadék fogadott minket.

Egy egészen frusztráló helyzetértékelést követően végül néhány 100%-ig platformjátékos sziklakocka-mászást követően sikerült visszaküzdenünk magunkat a jelzett útra, és bár a sziklatömb kilátása egészen hatásos volt, jó érzés volt a kitaposott földúthálózatra áttérni, annak minden sárrétegével együtt. Ezen a ponton határozottan arra jutottunk, hogy elfáradtunk, így már nyomott lelkesedéssel tártuk fel a torbágyi szőlődomb meglehetősen kiterjedt, meglepően szintes földút-hálózatát, majd a hangulatos Szily-kápolnát elérve végre kiadhattuk magunkból a begyűjtött szintünk jó részét.

A Közép-hegy teljes megkerülését követően keretes módon egy futballkomplexumnál búcsúztunk el a tereptől (a vidéki sportélet egyik legjobb nevű együttese a Viadukt SE), és innentől már Biatorbágy belterületén róttuk le az utolsó kilométereinket. Az útvonal természetesen alulról elmellőzte (almellőzte?) a város fő látványosságát jelentő viaduktot, amit nem győztem elégszer lefotózni, majd rövid ideig a patakparti parkösvényen kanyarogtunk egyet, aztán végre egy éles kanyarral befordultunk az állomás felé.

Utolsó meglepetésként a templomnál még kis lépcsőzés is várt ránk, de innen már tényleg csak pár száz méterünk maradt, sőt, apró humorosként már a farzsebemből ki is nyitottam az autót útközben. A sajátosan modernista állomásépületnél 34,3-nál kapcsoltam ki az órát, ahol aztán őszinte örömömre még a nem feltétlenül kézenfekvően kihelyezett indító jelet is sikerült megtalálnom a vasúti aluljárónál, így a jól végzett munka tudatával térhettünk vissza az autóhoz.

Pár perc múlva már az autópályán robogtunk Őrmező felé, és miközben elmélyültem annak elemzésében, hogy szép volt, jó volt ez a 34, de nem feltétlenül érzem magamban ennek a hatszorosát, hirtelen megérkezett az év első nyári vihara, aminek az időzítését nem tudtuk eléggé dicsérni. Az eső intenzitása még a beígért almázást is ellehetetlenítette Totyáéknál (nem volt kedvem elázni az 50 méternyi séta alatt, de később azért pótoltuk), de aztán persze mire átverekedtem magam a város túloldalára, már az eső nyoma nélkül gyűjthettem be egy jól eső koffeinmentes kólát, ami Szentendrére érve teljesen el is fogyott – hiába, fontos az egészséges folyadékpótlás!