A nagyon hosszú felvezető posztjaimban már nagyjából felvezettem, hogy hogyan is alakult ki a csíkfutás projekt a fejemben, és a kötelező kék körök letudása után végre el is jutottunk az első olyan futáshoz, ahol kifejezetten a sáv teljesítése céljából álltam oda a rajtvonalhoz 2023. július 26-án. Apró csavar még a történetben, hogy az újkori futóképességeim kialakulását követően egy olyan kihívást is a fejembe vettem, hogy a születésnapom közvetlen környékén teljesítem az évszámomat kilométerben (amíg képes leszek erre, az idő nem nekem dolgozik). Ebben az évben tehát 34 km teljesítését írtam elő magamnak, és mivel ekkora már elkészült a jelzés master táblám első verziója, viszonylag hatékony kereséssel meg is találtam az Esztergom és Piliscsév közötti 34,5 km-nyi piros sávot, ami még lokáció szempontjából is tökéletesnek tűnt.

Ez már csak azért is fontos volt, mert a napközbeni elfoglaltságaim és a nyári kánikula intenzitása arrafelé terelt, hogy a túrát este / éjszaka ejtsem meg, így a tömegközlekedés szerepét igyekeznem kellett minimalizálni: még szerencse, hogy a sáv két végpontja ugyanazon vasútvonalon helyezkedik el! Viszonylag kevés tervezéssel sikerült is összerakni egy értelmezhető menetrendet, így miután a nagyobbik gyereket sikerült elaltatnom, közepes sebességgel futócuccba vedlettem át, majd autóba ültem, és a nyári naplemente utolsó sugarait követve átautóztam a pilisi hegyeken, egyenesen a piliscsévi vasútállomásig. A P+R parkolót már teljes éjszakai sötétségben hagytam el, és néhány percnyi várakozás után meg is érkezett az esztergomi vonat, ami kevesebb, mint 20 perc alatt összekötötte a két végpontot, amit én ezután jó 4 óra fogok összekötni.

A vonaton egy picit relaxáltam, majd Dorogot elhagyva a kötelező energiaitalomra pattintottam, és 21:55-kor el is értem a Sárga 70-ekről ismert és szeretett esztergomi vasútállomást. Az állomással szemben elhelyezkedő táblán azonban a sárga helyett most a piros pöttyös jelzést kocogtattam le, felkapcsoltam a fejlámpát, és nekivágtam az útvonalnak.

A piros sáv rövid fonódás után balra elvált a sárgától, és a központ irányában, egy dombbal arrébb kezdte meg a kitörést a Duna völgyéből, egyből izzasztóvá téve a kalandot. Idővel aztán még izzasztóbbá vált a helyzet, ugyanis az aljnövényzettel gazdagon ellátott dűlőutakon a jelzésgyakoriság elmaradt az optimálistól, így rögtön két idegesítő káromkodós-visszafordulós kanyarral gazdagítottam az útvonalat, mire sikerült elérni a Vaskapu turistaházhoz vezető kitaposott útvonalat.

A Vaskapu környékét volt szerencsém korábban világosban is élvezni, de éjszaka is egészen jól mutatott a fényáradat, de mivel a város és a Duna jellemzően a hátam mögött maradt, ezért sok alkalmam nem volt ezt kiélvezni, pláne, hogy a turistaházat elhagyva újra navigációs kihívásokkal szembesültem a sötét ösvényeket kutatva. Nagy nehezen aztán sikerült ráéreznem az útvonalra, így jöhetett egy egészen kellemes 4 km-nyi ereszkedés, ami bár kanyargott rendesen, még a sötétben is kifejezettem élvezhető volt, így végre kellemesebb hangulatban érkeztem vissza tengerszintre a számomra teljesen hihetetlen nevű Ákospalota városrészhez, ahonnan néhány kutya felébresztése után tovább is vágtattam. Jó kilométernyi intenzív emelkedéssel áttörtem az Őrhegy 314 méteres csúcsán, majd a lejtmenetben begyűjtöttem két újabb idegesítő eltévedést, amik egy kis extra mászást is hozzáadtak az ereszkedéshez.

A Bitóc-patak medrét elérve aztán eltűnt felőlem az erdőborítást, és kirajzolódott a Duna-meder a mérsékelt fényáradatban, majd a hosszas terepnyúzás után az ismert és szeretett 11-es főútra térhettem, amin keresztül nemsokára be is értem az igazak álmát alvó Pilismarótra. A templomkertet elérve éles jobbkanyarral újra a hegyek felé fordultam, majd az erdészet impresszív épületét elérve rátértem a Pilisszentlélek felé vezető betonútra, és egyben megünnepelhettem a távolság felének teljesítését. A falut elhagyva kiváló minőségű betonút luxusát élvezhettem majdnem három kilométeren keresztül, de az óvatos, de monoton emelkedőn haladva határozottan arra jutottam, hogy így éjfél tájékán (boldog születésnapot!) kezdek elfáradni.

A 20. km elérése után aztán elbúcsúztam az aszfaltcsík stabilitásától, és a saját csíkjaimat követve a Hirsch-hegy oldalában kanyargó vízmosásokat követve még intenzívebb mászásba kezdtem. Az eredeti célom az volt, hogy a 34 km-t megpróbálom nagyjából futva teljesíteni, és ehhez mindeddig sikerült is tartanom magam, de a soron következő eltévedés hirtelen aztán teljesen megtört: a sűrű növényzeten és meredek emelkedőn átvezető korrekciós útvonalnál óvatos gyaloglásra váltottam, és a lassuló pulzus mellett végül sikerült visszanavigálni magamat a piros sávra. A csúcsig hátra lévő emelkedős szakaszon aztán persze megint nem akaródzott futásra váltanom, így inkább frissítettem, és a gondolataimat nagyjából helyre rakva értem fel az oromra, ahonnan már futólépésben ereszkedtem tovább Szentlélek felé.

Ez a szakasz különösebb gondot nem okozott, így hamarosan a sárga túrák hangulatához hasonlóan beérkeztem az éjszakai Pilisszentlélekre, majd a központot elérve egy rövid ivószünettel jutalmaztam a nyári éjszaka meglepő hőfokában megfáradt testemet. A nagy futási terveim előzetes latolgatása során is voltak kérdőjeleim a faluból a Pilis-nyeregre vezető nevetséges meredekségű útvonal futhatóságáról, de így a hirsch-hegyi összeomlást követően már különösebb szégyenérzet nélkül váltottam vissza gyaloglásra, jó 20 perc alatt meghódítva a Pilis-nyereg emelkedőjét. (Ezt a kis szakaszt a mai napig nem futottam még meg, és bár egyértelműen erősebb vagyok már ezen a területen, nem tudom, hogy mennyire sikerülne, pláne 25 kilométer után.)

A nyerget elérve jöhetett a jutalomjáték, hiszen a piros sáv szintkülönbségét sikerült teljesen kipipálnom, ennél fogva gondtalanul suhanhattam lefelé a Klastrompusztát délről elkerülő piros sávon Piliscsév irányába. A nyílegyenes bezuhanás végeredményeként hamarosan Piliscsév-külsőre, majd még egy kilométer után Piliscsév-belsőre értem, ahol még szembesülnöm kellett azzal (az amúgy előre tudott) aprósággal, hogy a vasútállomás bőven a településen túl kellett keresnem, így jöhetett a bekötőút fináléja. Az enyhén lejtő betoncsík persze már különösebb nehézséget nem okozott, a testem lelkesen realizálta, hogy ezt a szakaszt letudva véget ér a küszködés, így egy kis valós futómozgást imitálva sikerült behúznom az utolsó kilométereket: hogy pontosan mennyit is, arról csak halovány elképzeléseim voltak, mivel a sok-sok eltévedés megdobta a tervezett értéket.

Végül a vasútállomás épületét elérve 35,53 km-nél állíthattam le az órámat, ami azt jelentette, hogy csak 1 extra kilométert tettem a túrába – többnek tűnt, de a születésnapi átkötést persze így is elrontotta. Megfáradt testemmel még vakuztam néhány fotót az épülettel, mivel pöttyös jelzést nem sikerült fellelnem, egy utólag visszakövethetetlen eseménysorozat eredményeként elhagytam a fejlámpámat, az autóba ülve elpusztítottam a tartalék vízkészletemen, majd visszaindultam Szentendre irányába.

A rutin birtokában már ügyesen sikerült elkerülni az őzgázolás veszélyét, és a civilizációba visszaérve már azon morfondírozhattam, hogy szép és jó volt ez az éjszakai csíkfutás, de a látnivalók szempontjából nem biztos, hogy ez a leghelyesebb megközelítése a dolognak. Meg persze az sem biztosan az, hogy a könnyed esti futás után végül nagyjából 3-kor kerültem ágyba, de hát sebaj, nem kívánhatnék magamnak szebb születésnapi ajándékot, mint az első dedikált csíkfutást!