A rendkívül izgalmas évvégi kalandok folytatásos teleregénye ott veszi fel a vonalat, hogy a szerző 44 km-nyi csíkfutás után lázas álomba merült hétfő éjszaka, és bizony az izzadságban úszó ágyból kimászva határozottan nem éreztem magamban az átütő erőt. Így hát stratégiai gondolkodást magamra erőltetve inkább a gyógyulásra próbáltam fókuszálni, és csak egy átmozgató tizenegy km-t vállaltam (a teljes hétnyi futásdömpinget azért meg akartam tartani), ami bizony meglepően hatásosnak bizonyult, szerdára még mindig betegen, de határozottan energikusabban tudtam ráfordulni.

A menetrend időközben a háttérben persze tovább változott, ugyanis Totya is bejelentkezett egy napközbeni gyermekmentes időszakra limitált futóélményre, és mivel az ő időlimitjei ezúttal még szűkösebb voltak, és amúgy sem lett volna szívem kitenni a pusztaélmény sokkjának, inkább gyorsan fellapoztam a menüt, és a Budai-hegység környékének egyre fogyatkozóbb opcióiból választottuk ki a Zsámbék – Nagykovácsi sárgát. A zsákfalu Nagykovácsi persze nem ideális végpont, így egy extra 6 km-rel sikerült visszaterelnünk a futást Budajenőre, ami már a Zsámbéki-medencében fekszik, és kézenfekvő lehetőséget ad egy olyan – állítólag ismert - túralogisztikai eszközre, amire én még sosem vetemedtem: két autóval a két végpontba! Minden környezetbaráti elkötelezettségem mellett sok értelmesebb megoldásom nem igazán jelentkezett, hiszen még ha még további 9 km-nyi szántófölddel körré formáltuk volna az útvonalat, a szentendrei és őrmezői start miatt az autózásmennyiséget érdemben úgy sem tudjuk csökkenteni.

Azzal persze lehetetett volna csökkenteni, ha nem már csak Pomáz határában, a napszemüveget keresgélve (ennyire jó idő volt ezen a decemberi napon!) döbbenek rá arra, hogy a futótáskámat nem sikerült beraknom a kocsiba, így egy plusz 10 kilométernyi és percnyi extra ellenére igyekeztem időben megérkezni a Budakeszi és Telki határán kijelölt találkozópontnál – nagyjából sikerrel! (Így utólag belegondolva, 29 km-re egyébként valójában nincs szüksége az embernek futótáskára, de a bepakolásnál ez a megvilágosodás még[!] nem ért utol engem.) A találkozóponton aztán nagyjából pénzfeldobással eldöntöttük, hogy Totya autójával haladunk tovább, és alig 10 percnyi autózás után át is értünk Zsámbék központjába. Mivel kis műanyag óránk nem volt talonban, így még kicsit szerencsétlenkedtünk a parkolással, de végül 10:09-re ténylegesen menetképessé tettük magukat, sőt még a pöttyös sárgát is sikerült fellelnünk a piactéri napsütésben.

Totya még ledöntött egy energiaitalt, majd gyorsan el is mellőztük a város látványosságait: a homokból készített Jézus-szobrot (csak ideiglenes látnivaló!) és a romtemplomot (kevésbé ideiglenes), és belevágtunk a Nyakasra felvezető, a korábbi Zsámbékfutás rendezvényekről jól ismert kaptatóba. Ezt az emelkedőt amúgy sem igazán szoktam túlrajongani, ráadásul Totya energiaital-boostja és saját egészségügyi leharcoltságom mentén bizony rendesen lihegnem kellett, hogy tartsam a tempót, pláne, hogy a futótársamnak a fennsík szintjében sem volt igazán kedve belassítani. A Nyakas-tető mindig hangulatos, alacsony amplitúdója hullámvasútját tehát még masszív rohamtempóban tudtuk le, de szerencsére a „csúcshoz” fel- és onnan levezető szűkös ösvény kissé megfogott minket, és a Perbál felé eső szántóföldeken már egy kellemesebb pulzus mellett ereszkedtünk tovább.

Az amúgy is kellemes lejtőzési élményt tovább erősített a szikrázó, a napszemüvegért visszafordulást 100%-ig indokoló téli napsütés, ami remek háttérfényt adott az amúgy is rendkívül látványos térélmenyű, a Budai-hegység északi nyúlványait tökéletesen kirajzoló szakasznak.

A dimbes-dombos határban még liftezgettünk egy keveset, majd a 9. km-nél éles jobbkanyarral betértünk Perbál irányába, a 10. kilométernél pedig már a településen belül, enyhe séta mellett estünk neki az első frissítésnek (A szívem persze futásból oldotta volna meg ezt a feladatot, de a nagyjából 1 percnyi különbségen valójában nem sok múlik!). Az utolsó falatok aztán rendeződtünk, végighaladtunk Perbál nagyon sokszor (bár a hazai teljesítménytúra-szervezési szcéna döntései miatt mindig a másik irányból) bejárt főutcáját,, majd a sportpályát elmellőzve meg is érkeztünk a Budai-hegység fő tömbjének aljába.

(A figyelmes olvasók nagyjából bejegyzésenként egyszer találkozhatnak az "elmellőzni" szóval, ami minden valószínűséggel nem része az olvasó szókincsének, de a visszafejtése azért nem megugorhatatlan feladat. Nos, a kedvenc túrázáshoz kapcsolódó műszavam használatának eredete a megboldogult Zongor 45 teljesítménytúra itinerjéből származik, amely a perbáli sportpálya mellett elhaladást jellemzendő - minden bizonnyal a szóismétlések elkerülése érdekében - dobta be ezt a teljesen lehetetlen kifejezést, ami azóta is kitörölhetetlenül megragadt a szívemben [és a billentyűzetemben]).

A Budai-hegység nyugati kitüremkedését legutóbb 5 éve, egy terhes kismama és +30 kg társaságában hódítottam meg, így nem meglepő módon ezúttal egy árnyalattal dinamikusabban sikerült ráfordulnunk az emelkedőre a rendkívül látványos, nyitott hegyoldalon, bár azért a Garmin által nagyjából fekete meredekséggel jelzett szakaszon mi is megszenvedtünk.Az igazán intenzív emelkedés 2,5 km-t vett igénybe, melynek nagyjából a közepén elmellőztük a jelzés által pont nem érintett Zongor-tetőt (kifejezetten szép kilátást kihagyva), majd végül a már egész becsületes magasságot jelentő Perem-hegynél (470 m) tértünk vissza a normalitásba, hiszen innentől már csak ereszkednivalónk volt Nagykovácsiig. A széles, jól járható Fehér úton (ami talán egykoron Nagykovácsi zsákfaluságát is enyhítette) élmény volt lerohanni, kellemes tempós kilométerek után végül 21,5-nél érkeztünk meg az utóbbi hónapokban általam erősen frekventált Tisza István térben, ami a ragyogó napsütésben ezúttal is remek arcát mutatta.

A túránk azonban ugye még itt nem érhetett véget, így folyadékpótlást követően hátraarcot vettünk, és a budai zöld prológjából megismert útvonalon indultunk tovább Budajenő-Telki irányába. A Vasvári-nyereg megmászása nem esett különösebben jól, de legalább már rutinból ment a felfelé kanyargás - aztán persze a rutin végéhez érve rögtön sikerült benéznünk a zöldről való letérést. Szerencsére a sakktáblaszerűen bevágdosott erdőben nem volt különösebb kihívás felvennünk a helyes irányt, és immár a terveinknek megfelelően a zöld négyzet jelzésen haladtunk nyílegyenesen a civilizáció irányába. A nap sütött, a meredekség kezelhető volt, a kő- és gyökérakadályaokra ügyesen figyeltünk, így alapvetően eseménytelenül, kényelmes 4:50-es kilométerekkel távoztunk el a természetből, az utolsó kilométerünket pedig már a Telkit és Budajenőt nem különösebben hermetikusan elválasztó Rozmaring utcán tettük meg. 

A lejtős utca végén aztán feltűnt a Telki / Budajenői út merőleges aszfaltcsíkja, de nekünk ezzel már nem is kellett volna foglalkozunk, hiszen a Kuga még az elágazás előtt parkolt, de mivel az órám éppen 28,8-at mutatott, én már nem tudtam lefékezni, és miután teátrálisan kinyitottam Totyának az autót, még begyűjtöttem a lelki békémhez szükséges kerek kilométert.

Különösebb szusszanás nélkül vissza is robogtunk Zsámbékra, bár érdemi sietségre volt nem okunk, hiszen bőven az intézmény-idő alatt sikerült bejárnunk ezt a rövidebb, de cserében egészen kellemesnek érződő túrát. Totyától elbúcsúzva még vásároltam is egy kicsit a zsámbéki főtéren, majd egy jó órányi autózást követően nem sokkal 2 után Szentendrére is érkeztem. Útközben még naivan pedzegettem Totyának egy-két gondolatot arról, hogy milyen kalandos a következő jászberényi etap, de aztán a dolgok sajátos alakulásának köszönhetően (este jégkorongmeccsre mentem, utána másnapos lettem, utána meg újra beteg) végül ez a sárga sáv lett a 2024-es év utolsó csíkfutása. Sebaj, így legalább a jászberényi zöld négy napos sorozata pont remek opció lett 2025 év végére!