Ahogy azt a projekt felvezetésében is megírtam, a csíkfutás-állomány aggasztó mérete azt az elköteleződést teszi szükségessé, hogy a terepfutásra fordítható erőforrásait szinte kizárólagosan sáv jelzések bejárásával töltsem. Szinte, mert minden csíkfutás-elköteleződésem mellett a május végére ütemezett Kinizsi Százas olyan fix pontként van rögzítve a naptárban, amit egyszerűen nincs lelki erőm száműzni – pláne idén, amikor végre a 10. (ünnepi pólót is magával vonzó!) teljesítésem esedékes.

A kisördög aztán persze nem hagyott nyugodni, ugyanis már egy jóideje szemeztem a Kinizsi Békásmegyertől Tatáig vezető útvonalát érintő turistaút-hálózattal: bár maga a hivatalos útvonal legnagyobbrészt a már kipipált OKT-n haladt, valójában kis költői szabadsággal több to-do jelzés is integrálható a teljesítménytúrába. Az egyik ilyen kézenfekvő opciót a Csobánka és Kesztölc közötti 25 km-nyi zöld jelzés szolgáltatta, amelynek jelentős részét a Kinizsi maga is bejárja, de a két céltelepülésnél az útvonal pont áttér az OKT-re, kihagyva a települések központjában fellelhető véglpontokat. Rövid osztás-szorzás után kiderült, hogy a zöld végpontok felkeresése Csobánkán 4, Kesztölcön 2 extra km-t eredményezne, ami a Kinizsi nagyságrendjeit elnézve teljesen vállalható opciónak tűnt. Legnagyobb örömömre az extra betérések olyan szépen rásimultak a hivatalos útvonalra, hogy a túra itinerjében jelzett összes POI-t érinteni tudtam, így különösebb bűntudatom nem lehet amiatt, hogy a Kinizsi-szlengben „kispistázásként” ismert távrövidítés helyett én valójában „nagypistázással” önszorgalomból növelhetem majd a bejárt útvonalat.

Az alapvetések felvázolása alapján rögtön érkezik is a kulcskérdés: ha a 100 km-es Kinizsiből mindössze 25 km-nyi a csíkfutás, akkor az egész napról szükséges-e részletes összefoglalóval terhelnem a kedves olvasókat?

YES            YES          YESYESYES
YESYES     YES          YES       YES
YES   YES  YES          YES       YES
YES     YESYES          YES       YES 
YES             YES         YESYESYES

Ez a kérdésfeltevés igazából eléggé költőinek volt eltervezve, és csak ezt az aranyos, bár már most is gyenge vizuális geget (ami mondjuk egy évtized múlva visszolvasva még bénább lesz) akartam volna felütni vele, hogy aztán a beszámolót valójában lényegében csak a bejárt szakaszra limitáljam, de aztán végül olyan váratlan események fejlemények jelentkeztek a túra napján, amelyek mégis szükségessé tettek egy kis történetmesélést!

A Kinizsi Százast szervező Encián SE ugyebár köztudottan a műfaj legvaskalaposabb művelői közé tartozik, így pár héttel az UB 200 km-ének teljesen orvosmentes lefutása után egy zuglói rendelőben várakozhattam egy orvosi alkalmassági fecnire, amelynek birtokában még egy személyes zarándoklattal beszerezhettem a menetlevelemet, amivel május utolsó szombatjának reggelén végre felsorakozhattam túratársaim közé. Szerencsére Totya is akkurátusan megérkezett a kezdő sípszó előtt, így végül 6:43-kor gond nélkül bele is vághattunk 11. közös Kinizsinkbe, amelyek közül ez már a 4. „futós” teljesítési kísérletet jelentette. (Gyors magyarázat: 2017-ben én előre eltervezett módon Dorogon kiszálltam a Kinizsiből, hogy Kispestre utazzak a Honvéd-Videoton bajnoki döntőre, így nekem ez lesz a 10. teljesítésem.)

A menetrend a szokásos: egy bevezető kilométer után felsétáltunk a Nagy-Kevélyre, majd lassan az élbolyba fejlődve leszaladtunk az északnyugati köves lejtőn, amelynek végére nagyjából el is értük a 10. km-ünket. A túra előtt viszonylag aktívan próbáltam Totyát megdolgozni abban a kérdésben, hogy mennyire jó ötlet is lenne a részéről csatlakozni hozzám az extra kilométerekben, de úgy tűnik, hogy sem a turistaút-bejárás, sem a potenciális három számjegyű táv érve nem ült eléggé, így a Csobánkai-nyeregben szomorú, ámde várhatóan ideiglenes búcsúra kényszerültünk. (Itt jegyezném meg, hogy mivel a Kinizsi Százast szervező Encián SE ugyebár köztudottan a műfaj legvaskalaposabb művelői közé tartozik, szeretném leszögezni, hogy a következő bekezdések természetesen a túra hivatalos teljesítésének kérdésének szempontjából fikciónak tekintendők.)

A Kinizsi-útvonal tehát a kék jelzésen haladt tovább szintben a Hosszú-hegy irányába, én viszont nekiestem a Csobánkára levezető szerpentin lendületes lejtőjének, a faluközpontban megcsodáltam az egészen zseniális négy különböző színű kereszt jelzés együttállást (miért nem fotóztam le vajon?), majd Pomáz irányába haladva majdnem egészen a falu túlvégéig jutottam, mire elértem a zöld jelzés végét rejtő Margitliget fantázianevű buszmegállót.

Szép jelzést nem találtam, így a megálló táblával azonosítottam az útvonal kezdetét, majd sarkon fordultam, és rövid fizoológiai ügyintézést (kabátlevétel, táplálkozás) követően újra futólépésre váltottam, és Csobánka mellékutcáit feltárva hamarosan el is hagytam a települést.

A zöld a falun túl még egy darabig szintben maradt, de aztán a helyi szentkút közelébe érve egy hirtelen irányváltással nekiestem a Hosszú-hegy nem a hosszú oldal felőli megmászásának,

A 8:55-ös „futott” kilométer nem esett különösebben felemelően, de legalább jutalomként közvetlenül az óra rezgését követően visszaérkeztem a Kinizsi útvonalához, ami innentől már az én zöldömön haladt tovább – én pedig, mintha mi sem történt volna, beépültem a megszokottnál nagyobb népsűrűségű túratömegbe. Ha már adtam Totyának 4+2 km-nyi előnyt, akkor nem igazán volt más választásom, mint ott kompenzálni, ahol tudok, így az általános gyakorlatunkkal szemben az alacsony intenzitású futómozgást a Hosszú-hegyen felfelé is megtartottam, a túloldali lejtőn begyűjtöttem az első pecsétet, majd immár lendületesebb tempóval ereszkedtem le a Szántói-nyeregig, ahonnan megkezdtem az emelkedést a Pilis-tető irányába. Így utólag belegondolva ezen a ponton sikerült megtépáznom a saját vállalásomat, mivel a Kinizsi hivatalos útvonalát követve letértem a zöld sávról a zöld körre a Trézsi-kút irányába (ez a kitérő, mint probléma sem a tervezés, sem a teljesítés során nem jutott eszembe), de mivel valójában csak egy pár száz méteres, amúgy sokszor bejárt egyenes szakaszt hosszabbítottam meg egy alternatív útvonallal, nagyvonalúan eltekintek a hibázás következményeitől (úr vagyok magammal szemben).

A Plis-szerpentin 300 méteres szintjének megfutása minden racionalitáson túlmutatott volna, így jól megérdemelt pihenésre (értsd: 120-as pulzus) váltottam, és gyalogmenetben dolgoztam fel a kanyargást, nagyjából megtartva a körülöttem mozgó társak tempóját.

A csúcsot jelentő Orosdy-rét elérése aztán véget vetett az andalgásnak, és az egyre inkább napsütésesre forduló időben megkezdtem az ereszkedést Kesztölc-Dorog irányába. A Pilis-nyereg irányába viszonylag eseménytelenül haladtam lefelé, a 25. km-es (nekem ugye 29) ellenőrzőpontnál pedig már a top20-ba visszatérést is regisztrálhattam. A nyereg után a zöld jelzés lejtésfoka erősen visszaesik, néhány apróbb emelkedőt is begyűjt a Kétágú-hegy gerincén végighaladva, és csak a hegyvonulat csücskét elérve kezd határozottabb lejtésbe Kesztölc irányába.

A meredek hegyoldalon ereszkedve már nézegettem a térképem, hogy a zöld jelzés záró kitérőjét hibátlanul vegyem be, aztán egyszer csak az előttem haladó futó bevárt engem, és a további útirányról kérdezett, rendkívül furcsa beszélgetésbe kényszerítve az éppen hosszabbítani kényszerülő csíkfutót. „Nézd, neked csak a kéket kell követned igazából egészen Koldusszállásig, de én most itt előtted amúgy tökre a zöldre fogok fordulni, ne is kérdezd, hogy miért, magánügy, de te tényleg menj majd tovább egyenesen!”. Szerencsére a kolléga nem kérdezett nagyon vissza, így még koccinthattuk is egyet a kesztölci közösség kitelepülésének szörpjével, majd a kék-zöld elágazásnál mindketten a számunkra megfelelő irányba haladtunk tovább. A kesztölci kitérő még a csobánkainál is kisebb amplitúdójú: egy enyhébb lejtésű kanyarral a temetőig ereszkedtem, majd egy visszafordító, egy rövid útlevágás/benézés (belefért) és lépcsőzés után rá is fordultam a kesztölci főutcára, és a faluközpontban meg is találtam a zöld jelzés végpontját.

Éljen, csíkfutás letudva, ráadásul Kesztölc igazi településközpontját 10 Kinizsi alatt egyszer sem láttam, legalább újdonság is jutott a Kinizsibe! A végponttól még egy kilométernyi főutcai átkötésre volt szükségem a Kinizsi kék sávos nyomvonalának eléréséig, ahol rendkívüli örömmel észlelhettem, hogy épp megnyílt a civil szervezésű vízállomás (ha a jelzett útvonalon futok, akkor elmellőztem volna), így máris sokkal hidratáltabban folytattam Totya üldözését az éppen egészen májusira forduló délelőttben. Dorogig eseménytelenül peregtek le a kilométerek, és bármennyire is fogadkoztam az előzetesen hidegnek ígérkező időjárásra hivatkozva a jégkrém kihagyására, hogyhogy nem, egy tökéletes klasszikus Magnum birtokában távoztam Komárom-Esztergom megye legjobb kisboltjából. A hagyományok embereként a pékségbe is betértem egy felfújt tésztás szörny érdekében, viszont a körülményekre való tekintettel jöhetett a szentségtörés: Dorog enyhén emelkedő utcáit futva, a kezemben jégkrémet csípve jártam be, és csak közvetlenül a Gete szörnykaptatóin vettem vissza magamból, azonnal bontva is a jól megérdemelt fagyott zsírt és cukrot.

Rövid kanyargást lezárva néhány perccel 1 óra után meg is érkeztem a Gete-csúcsra, ahol a kereszt (és frissen avatott OKT-pecsételőhely) oldalában felleltem az elfekvő Totyát, akihez gyors tempóban csatlakoztam is a fűbe heveredve. Miért is tehettem ezt meg? Nos, mivel a Kinizsi Százast szervező Encián SE ugyebár köztudottan a műfaj legvaskalaposabb művelői közé tartozik, az alapvető nem-ultrafutó rendezvény ellenőrzőpontjait feszített gyalogtempóra ütemezve nyitják meg, ami a Getén évről-évre egy legalább fél órás várakozást eredményez a mezőny élbolya számára. Ezt a sajátosságot igazából a szervezők iránti tiszteletből mindenki elfogadta az utóbbi években, igazából nem esik rosszul kb. féltávnál egy kis szieszta, bár azért amiatt mindenki hálás szokott lenni, hogy az EP-t a papíron szereplő 14:00-hoz képest jellemzően fél órával hamarabb megnyitják (amikor felér a pontőr).

Ez 2025-ben is pontosan így történt, a Getén pihengető nagyjából 30 futó 13:30-kor csippantott, majd belevetette magát a hegy nyugati oldalának meredekjébe. A bokapusztító első km után a szokott módon végighullámvasutaztuk a Mogyorósbányáig vezető 8 kilométert, majd be is zuhantunk a hivatalos féltáv EP-jébe, ami hagyományosan egy kényeztető citromos sörrel dobja fel a teljesítésünket – ezúttal azonban egy sokkal pezsdítőbb fejleménnyel kellett szembesülnünk! Az EP-n ugyanis arról tájékoztattak minket, hogy a Hegyes-kő aljában (45 km) elhelyezkedő feltételes ellenőrző pontot kihagytuk – ami persze teljesen reálisnak tűnt, hiszen mi még bőven a hivatalos nyitási időpont előtt suhantunk el (összes futótársunkkal együtt) az üres elágazás mellett. Ennél bővebb infót a továbbiakról nem kaptunk, így végül sűrű vállvonogatások és a túratársakkal folytatott bizonytalan, de inkább optimista beszélgetéseket követően tovább is indultunk a jól ismert útvonalon. A néptelen Öreg-kői pihenőhelynél még mosolyogtunk is egyet azon, hogy technikailag ezt a feltételes pontot is nyitás előtt hagyjuk el, de egyéb feloldás hiányában a számunkra kényelmes tempónkban haladtunk tovább a Gerecse belseje felé.

A kellemesen nem-rekordmeleg májusi délutánban talán egy kicsit tényleg bele is kényelmesedtünk a tempónkba, mert bár ugyan a maximális „elvárható” futómennyiséghez (minden, ami nem nagyon felfele) tartottuk magunkat, a sebességben elmaradoztunk az előző évi szintünktől, így a mezőny teljes lehagyását sem sikerült elérnünk – sebaj, ez jól is jött a Vaskapunál, ahol az elvárt 1 eltévedés / Kinizsi arányt megtartva még pont vissza tudtunk térni a helyes útra túratársaink ordibálós figyelmeztetését követően. A Bánya-hegyi EP-re vezető útvonalba enyhe izgalmat csempészett az, hogy a Gerecse-oldali emelkedőn velünk szembe közlekedett az ország teljes sziklamászó társadalma teljes harci felszerelésben, de az utolsó szintbeli kilométereket már teljes magányban, békességben tudtuk lehozni. A nem különösebb lefáradságunk mellett a pihenőt az ízlésemnek kifejezetten szimpatikus mértékűre tudtuk korlátozni, így az alaposabb folyadékpótlást követően már úton is voltunk Koldusszállás irányába, ahová nagyjából egy órányi eseménytelen, és azért már kicsit monotonnak érződő futást követően meg is érkeztünk.

Az EP hajtűkanyarjából már a kékből kiágazó sárga jelzésen haladtunk tovább, és mivel ezen az alattomosan emelkedő szakaszon sétálva közlekedünk, volt időm azon elmerengeni, hogy ezt a jelzést szintén bőven tudtam volna teljesíteni, hiszen gyors OSM-csekk alapján a sárga nyomvonal a Kinizsi céljától alig 1 km-re ér véget az Öreg-tó partján. Sebaj, így legalább lehet motivációm a 11. teljesítésre is? Meglátjuk, ezen a ponton már a 10. teljesítésnek is csökkenőben volt a motivációs szintje, de azért tisztességgel megdolgoztuk az emelkedőt, a fel-felvillanó egyeneseket, lejtőket pedig talán még az indokoltnál is hamarabb megfutottuk, így kerek 20 órára elértük a baji vadászházat, ahol a túra utolsó pecsétjét is begyűjtöttük. A szép türelmesen összegyűjtött szintmennyiséget egy darabig még viszonylag pazarlóan égetjük el a baji kálvária értelmezhetetlen komplexitású terepén, amelynek abszolválását nyilván nem segíti az erdőborította részre időközben beérkező szürkület (igen, biztonsági játékos vagyok, volt nálam lámpa, és igen, amíg nem lesz vaksötét, addig nem fogom elővenni).

Az erdőből kiérve a szint és a terep is elfogyott, az utolsó kilométerek a baji szőlőhegy lejtőjén és a tükörsima aszfaltfelületeken már kifejezetten kellemesen teltek el a naplementében, a végére pedig már a legfőbb aggodalmam az maradt, hogy beérünk-e 20:50 előtt, hogy megkapjam az ebben az időpontban érkező Garmin napértékelő üzenetet (ha activity-n belül vagyok, akkor nem jön). Nos, a biztonság kedvéért Tatán még csak benéztük a letérést, így pár száz méterrel sikerült csak eljutnunk a táborhoz, de az órámat még így is sikerült óra 49-kor leállítanom, így megtudhattam, hogy „exhausting day”-em volt! A pultokhoz érve pedig azt is megtudhattuk, hogy mi vagyunk az 5-6. célbaérők, illetve, hogy pontkihagyás miatt kizárnak minket a teljesítésből. Mivel tisztában vagyok azzal, hogy a Kinizsi Százast szervező Encián SE ugyebár köztudottan a műfaj legvaskalaposabb művelői közé tartozik, ezért a pultban ülő frontkatonával igazából nem is volt különösebb kedvem érdemben vitatkozni, inkább csak arra kérdeztem rá, hogy szerinte a jelenlétem itt 20:50-kor a tatai célban (10 perccel a hivatalos célnyitás előtt) vajon a józan ész szerint arra engedne következtetni, hogy én ezt a túrát nem teljesítettem?

Érdemi válasz helyett hebegés-habogást hallgathattunk, illetve a jó öreg „én csak parancsot teljesítettem” érvelést, de ezen már csak nevetni volt kedvem, és magamhoz képest egészen kontrollált módon jeleztem, hogy tartsák meg nyugodtan a kajajegyet, illetve, hogy jó szórakozást kívánok a következő 30 érkező kezeléséhez, majd gyors ütemmel ki is fordultam a táborból. A vasútállomásig visszavezető egy kilométeren nagyjából sikerült kiűznöm a dühömet, és a restiben már a valós teljesítés elvitathatlanságának birtokában ültem le kiélvezni a jól megérdemelt sörömet. A vonatra azzal a megnyugtató gondolattal szálltam fel, hogy ha már úgy is a csíkfutás a valós prioritásunk, akkor végképp nem fog hiányozni a küszködés a Kinizsi avítt szabályaival, és lám-lám, ez a higgadt karma ahhoz vezetett, hogy a Déliből hamarabb elinduló metrónak köszönhetően egy tigrisugrással még egy korábbi HÉV-et is elértem, így fél12-re már a hűsítő zuhanynak is átadhattam magam, lemosva magamról végül 104 km terep (24 km csíkfutás) porát!

Egy ilyen igazságtalanság után nyilván ott ég az emberben az a fantázia, hogy egy jól megfogalmazott panaszlevéllel odadörgessen a felelősnek, és bár a fejemben kiválóan meg is szerkesztettem ezt a remekművet, tekintettel arra, hogy a Kinizsi Százast szervező Encián SE ugyebár köztudottan a műfaj legvaskalaposabb művelői közé tartozik, végül arra jutottam, hogy semmi értelme nincs magamat fárasztani ezzel az üggyel. Egy héttel a Kinizsi után aztán éppen a teraszon néztük a BL-döntőt (a pre-COVID kinizsik ősélménye volt a BL-döntő olyan mértékű kihagyása, hogy még az eredményt sem tudtuk követni térerő hiányában), amikor Totya azzal fordult felém, hogy nem fogom elhinni, hogy milyen levél érkezett – és valóban, nehéz volt elhinni, de a szervezők úgy döntöttek, hogy mégis elfogadják a 37 pontkihagyó esetében a teljesítést!

A levél mélyelemzésébe nem kezdenék bele, így utólag kiderült, hogy elvileg visszamehettünk volna a ponthoz pótlás jelleggel (bár ezt a lehetőséget formálisan senki nem ajánlotta nekünk helyben, és amúgy persze kérdés, hogy a 12 km extrát lenyeltük volna-e – valószínűleg nem), illetve az is, hogy az egyik túratárs fizikai erőszakot alkalmazott a leolvasógép iránt (nem mondom, hogy egyetértek vele, de valójában nem elképzelhetetlen reakció 100 km fáradsága után), de a lényeg az, hogy győztünk! Pár hét múlva aztán csöngetett is a postás, és immár egy fantasztikus 10-szeres teljesítői póló birtokában gondolkodhatok arról, hogy alávessem-e magam a következő Kinizsinek, ahol egyébként ugyanez a faramuci pontosan ugyanannyira előállhat majd, ha nem változik a szabályrendszer – de cserébe csak ott vár az a fránya Koldusszállás-Tata sárga jelzés!