A 2023-as sikertelen Kazincy-kísérlet utólagos értékelésének egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy célszerű lenne egy 150 km körüli túrát beiktatni az edzéstervbe, mert a sima százasok nem igazán képesek felkészíteni a gigatáv második felének bizonytalanságaira, így már év elejétől ott lebegett a tavasz közepén egy 150-es táv terve. Az előzetesen belőtt április 27-május 4. időszak mind időjárási, mind szervezési szempontból optimálisnak tűnt, hiszen a május 1-gyel együtt három egyedi indulási ablak állt rendelkezésemre. A túratervezés teljes szabadságával egy egészen barátságos kaputól kapuig tartó gigakört sikerült beterveznem, ami elsődlegesen a Csillaghegy-Budaörs piros sávra fókuszált, sok más izgalmat is útba ejtve persze.

A kijelölt idősáv környékére fordulva aztán egyszer csak a semmiből megjelent egy kifejezetten kellemetlen (covid-gyanús) felső légúti fertőzés, ami kifejezetten letaglózott, és az elsőként kijelölt április 27. szombati indulást meglepően lassú lefolyása mellett végül egyértelműen kilőtte, és igazából annyira nem akart gyógyulni, hogy a hétközi indulást is erőteljesen kérdőjelessé tette. Vasárnap reggelre oda jutottam, hogy teljesen kizárt, hogy nekiinduljak, de az időjárás-előrejelzés a következő hétvégére hűvös esős időt ígért, ami Kazinczy jelmezes próbaként nem igazán tudott volna működni, így végül egy huszárvágással még egy napot toltam, és konkrétan május 1-jét néztem ki a célra. Az ünnepnap szabadságszempontból persze eddig is optimálisnak tűnt, de a tervezett ellátás-utánpótlás szempontjából a boltzár korlátozó tényezőnek tűnt, így az öndepózás kényelmetlen ötletét körbejárva egyszer csak megszállt a zseniális ötlet: miért ne lehetne 2 db 75 km-es kört teljesíteni, és féltávnál kényelmesen otthon frissíteni?

A válasz persze egyértelműen az, hogy ennél jobb ötlet tényleg nincsen a világon, és még az éjszakai plusz kellékeket sem magammal venni, és igazából egy kényelmes átöltözés, sőt zuhany is beleférhet a félidőbe, csak hát ugye, miféle akaraterő kell ahhoz, hogy 75 kilométer teljesítésére a saját otthonom nyugalmából nekiinduljak a következő körben? Tekintettel arra, hogy a betegség még mindig erősen dolgozott bennem, és igazából az egész projekt teljesíthetősége kérdőjeles volt, úgy voltam vele, hogy olyan nagyot nem árthatok magamnak a megszakítási lehetőség nyitva hagyásával – pláne, hogy az indulás előtti napon nagyon erősen elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán van-e bármiféle értelme megkínoznom a testemet ennyire extrém módon. Aztán valahogyan mégis erőt vettem magamon, és a vacsoránál már megkezdtem a szendvicsgyártást, és apró, de fájdalmas köhögésekkel kísérve összepakoltam az útravalót, és akkurátusan berendeztem a teljes felszerelésemet az alagsorban. 150 kilométer akkurátus logisztikájának összepakolása eléggé elhúzta az időmet, így végül csak 9 után dőltem le a kanapéra az utolsó NeoCitranom elkortyolása céljából, majd a 4:40-es kelést előkészítendő fél 10 után be is dőltem az ágyba, de sajnos alig egy óra múlva heves szívdobogással keltem fel újra, és csak nehezen tudtam visszafordulni az alvásba – nem feltétlen jó előjeleket gyűjtve ezzel a kihívásra.

Mindenesetre azért a szükséges alvásmennyiség összejött, így az ébresztőt kinyomva le is játszottam a villámgyors felkészülési lépéseket, mivel nagyon szerettem volna kerek 5:00-kor útra kelni az idő-matek egyszerűsítése érdekében. Nos, én tényleg siettem, de annyi apró, piszlicsáré teendő akadt még a reggelben, hogy végül csak 5:02-kor tudtam megnyomni a start gombot, de azt gyanítottam, hogy nem ezen fog végül múlni a sikerélményben. A félhomályos, enyhén felhős kékségben az első pár száz méter még fázósan csúszott le, de aztán az üzemi hőmérsékletet elérve viszonylagos kényelembe tudtam kerülni, és a kellemesen visszafogott 5:30-5:40 körüli tempóval egészen könnyen gyűltek a kilométerek. A kör első 11 kilométere igazából egy enyhe csalásnak minősült, hiszen a Szentendre és Csillaghegy közötti nyílegyenes bicikliúton nem sokat kapunk a terepfutás viszontagságaiból, de ennyi könnyebbséget azért még én is meg tudtam hitelezni magamnak. A kihalt Szentendrét elhagyva a nap el is foglalta a helyét az égbolton, én pedig ezúttal is leszögezhettem, hogy simán elhozhattam volna a kesztyűmet, mert a menetszél csak nem hagyta békén fájós bütykeimet.

A menetszél persze nem tartott örökké, Békásmegyert elérve átváltottam a HÉV-sín túloldalára, és a kerek 11. kilométernél el is értem Csillaghegyet, ahol készült egy fotó a piros pöttyös jelzéssel, majd már a sávot folytatva megkezdtem az emelkedést. (Csak a rend kedvéért, az orromon látható fehér foltok az aktuális kerékpáros sérüléseim hegeinek a menetszéllel való találkozását enyhítő erőteljes Nivea-kezelés nyomai.) 

Ez a procedúra egy darabig futható is volt, de a Hegymászó utcát elérve stílszerűen visszaváltottam, és a Róka-hegy apró emelkedőjét már gyalogosan gyűjtöttem be, letudva egyben az első szendvicses frissítést – örök tanulság: még több dolgot kell belekenni a szendvicsbe. A csúcsot elérve rövid örömfutás következett, majd régi ismerősként megérkezett a Kinizsi piros keresztes útvonala, így már rendkívüli helyismerettel értem el az ürömi műutat, ami minden logika szerint a tökéletes futás / gyaloglás váltópont – lett volna, ha nem éppen 14,02-nél kereszteztem volna az aszfaltot, így viszont felfele kerekítve már 15-nél szerettem volna váltani, így egy teljesen fölösleges 0,98 km-nyi vádlifárasztást követően váltottam csak vissza. A Nagy-Kevély csúcsáig így nagyjából még 3 km maradt, ami engem is meglepő módon kellemesen csúszott le, valahogy pont nem olyan meredek a hegy, mint ahogy gondolná az embert egy-két apróbb kellemetlen kaptatót leszámítva.

A csúcshoz közeledve óvatosan kisandítottam a panorámafoltokra, de ugye mivel nem ezért csinálom ezt a sportot, így sokat nem foglalkoztam a kérdéssel, a hegytetőt elérve pedig kíméletlenül vissza is tértem a futásra, és az első néhány kanyar kellemetlen kövezését követően vissza is tudtam térni a tempóra. A Kevély-nyereg csomópontjánál a rend kedvéért sikerült kicsit félrenéznem a kanyart, de végül megtaláltam a számomra teljesen új útvonalnak minősülő piros jelzést, és tökéletes lejtésű és borítású talajon száguldottam tovább Csobánka felé, hogy aztán begyűjtsem a kötelező bokakifordulást, amit nagyjából egy percnyi káromkodással és pihenéssel sikerült is rendeznem.  Csobánka lakott részének szélét elérve aztán visszatértem az ismert területre, bár technikailag a piros sáv útvonala még mindig sokáig újdonság volt, és még egy darabig bátortalanul lifteztem a hegyoldalban, majd a falu túlvégén egy hajtűkanyarral ráfordultam a betonra. Ezen a jó egy kilométeren a jelzésfestők kreativitása eléggé megfogyatkozott, és amíg Csobánkán belül még nagyjából elfogadható volt az úton futás, a nagyforgalmú Pomáz-Dobogókő sztrádára rátérve már kevésbé volt ideális a vonalvezetés – szerencsére még mindig a kora reggelben jártunk, de azért örömteli érzés volt egy jobbkanyarral leváltani a műútról.

A Kiskovácsi körüli útvonal más szempontokból nem bizonyult ideálisnak: egyrészt az útirány kifejezetten hektikusan, jelzésekkel közepesen alátámasztott módon kanyargott jobbra-balra, másrészt pedig a hegynek felfelé futás kifejezetten nem esett jól, apró holtpontot generálva a túra nagyon korai pontján. Szerencsére a vízválasztóként kitűzött 25-öt elérve a gyaloglásra váltást követően gyakorlatilag azonnal elmúltak a negatív gondolataim, és egy csapásra kellemesnek tűnő sétával értem el a Lom-hegyi nyereg csomópontját, ahol további szint hiányában újra futásra válthattam, és terv szerint Dömösig egy jó 10 km-en folytatom is ezt. A térképről kinézett nagy tervek aztán persze a valósággal nem mindig korrelálnak tökéletesen, és a szakaszra eső apró szintkülönbség azért a Király-kút felé vezető 2 kilométeres emelkedőn nem feltétlenül tűnt jelképesnek, de végül a futómozgást azért gond nélkül sikerült fenntartani. Sokat segített abban, hogy ez a szakasz kifejezetten látványosnak bizonyult, a Sikáros csodarétje mindig megmelengeti a szívemet, a Király-kút és a dömösi ereszkedés erdőborítása pedig új élmény volt számomra, így jó hangulatban gyűrtem le az erdőt.

A 36. kilométer környékén aztán elértem Dömös turisztikailag frekventált zónáját, és hirtelen óriási népsűrűség generálódott előttem, de szerencsére a viszonylag széles ösvényeken viszonylag problémamentesen tudtam folytatni az ereszkedést egészen a 11-es út szintjéig – kifejezetten aranyos, hogy a falu „belseje” a parkolni vágyó turistahordáktól külön sorompóval van elzárva. Dömösön még egy utolsó utáni hajrát tartottam, hogy a vízszünet után már szintbeli futásom ne legyen, majd félig-meddig véletlenül a temetőben találtam vízvételi lehetőséget, hogy aztán utólag kiderüljön, hogy előzetesen ezt a pontot lőttem be célként. A relatíve hűvöskés reggeli szakaszon olyan nagyon nem is merült ki a vízkészletem, de a dömösi betonon így 10 órához közeledve már erősen éreztem a nap hatását, így próbáltam előhidratálni, majd a készletet teljesen feltöltve folytattam a túrát. Dömöstől Dobogókőig egy igazi luxusélmény következhetett: jó 6 kilométernyi zavartalan (a 600 méter szintet leszámítva) gyaloglás, ami remek lehetőséget adott a frissítésre és a gondolkodásra. Ennek örömére gépiesen ledaráltam a jól megérdemelt ropit és energiaitalt, majd a táska rendezgetése során megállapíthattam, hogy az erre a szakaszra szánt iso-port sikerült otthonhagynom, de végül arra jutottam, hogy elképzelhető, hogy a szervezet képes – rövidtávon – isoital nélkül létezni.

A hegymenetben még egy rövid céltalan telefonozási kört is engedélyeztem magamnak, ami természetesen azonnal egy letérés-benézéshez vezetett, de ezt leszámítva viszonylag eseménytelenül telt el a nagy emelkedés. Útközben persze már inkább a jövőn elmélkedtem, és bizony nem meglepő módon elkezdtem generálni saját magamban a kételyt: vajon a második 75 kilométer helyett nem lenne-e kellemesebb a kanapén jégkorongot nézni, majálisozni a gyerekekkel, és gondtalanul megenni a jutalomfalatokat? Döntéshelyzetig persze egyelőre nem jutottam, viszont a Szakó-hegy nyergét elérve elkezdtem türelmetlenné válni, és Dobogó-kő határában érve már nem tudtam türtőztetni magam, és a szintbeli sétányon újra futásra váltottam. Így egész gyors tempóban sikerült elérni a központi turistaházat, ahol az ünnepnap ellenére a vártnál sokkal kisebb népsűrűséggel találkoztam, így viszonylagos intimitásban állhattam meg egy fotószünetre, hogy aztán nekivágjak a Pomázig tartó „nagy rohanásnak”.

A 17 kilométeres futás egy 150 kilométeres napban nem feltétlenül tűnt ideális szakaszolásnak, de a Dobogőkőről hosszasan elnyúló lejtőn ez a megoldás kifejezetten adta magát, mondhatni nem is volt választásom. A piros jelzés hattyúdalára egy kis nem tervezett csokit is magamhoz vettem, majd a Pilisszántó feletti elágazásnál a sárga sávon folytattam az utat, aminek a hektikusságát korábbi túrákról ismerni ismertem, kezelni persze ezúttal sem tudtam. Így hát sok-sok kanyargás, egy apró, de már belegyaloglást igénylő eltévedés is belefért a csomagba, mire aztán az egyre növekvő intenzitású napsütésben ismételten elértem a Lom-hegy nyergét, ahol aztán ceremoniálisan 200 méternyit haladtam a néhány órával ezelőtt már bejárt útvonalon. Igen ám, de a piros sáv biztató lejtője helyett ezúttal egy kifejezetten felfelé irányuló piros kereszt letérés keletkezett, aminek a megfutása persze semmilyen szinten nem volt előírt, de nem volt akaratom szembemenni az előzetes tervvel.

A jó egy kilométernyi emelkedés után aztán a szakasz visszatért az előzetesen várt karakterisztikából, és újra végtelenül elnyúló lejtőre váltottunk, egy darabig még a piros kereszten, majd áttérve a zöld kereszt jelzésre. Az útvonal futhatósága jó közepesnek bizonyult, mivel egyrészt meglepően sok idegesítő kődarabot kellett kezelni, másrészt pedig a zöld keresztet elérve egyszer csak mintegy varázsütésre feltűnt Pomáz teljes lakossága, és mindannyian úgy döntöttek, hogy szembe szeretnének jönni velem. A probléma aztán a városszéli műutat elérve teljesen megszűnt, és átadta a helyét annak a kellemetlenségnek, hogy 12 óra magasságában a 28 fokban már nem feltétlenül ideális futni – még szerencse, hogy majdnem 5 kilométernyi ilyen jellegű futás következhetett Pomáz főutcáján haladva. Ezen a ponton azt egyértelműen sikerült eldöntenem, hogy lelkileg nem állok készen a következő 75-ös kör éjszakába nyúló programjára, ami különösen szórakoztató volt annak tekintetében, hogy a városka főutcáján kizárólag nyitva tartó egységeket találtam, ami ugye megcáfolta az egész otthoni kiindulás alapvetését, és aminek köszönhetően éppen megállíthatatlanul szaladtam a feladás irányába. Mindenesetre a pomázi szakasz tényleg nem bizonyult könnyűnek, a tűző napon gyakorlatilag a teljes vízkészletemet felhasználtam, mire végre elértem a HÉV-állomást, ahol a zöld pöttyös jelzéssel a zöld sáv jelzésre fordulhattam (vissza; mivel a jelzés kiindulópontjának elérése érdekében pár száz métert valójában már a sávon töltöttem).

Fejben ide a fotószünet mellé képzeltem volna egy ivószünetet is, de természetesen az útközbeni tucatnyi kút elmellőzését követően az állomásnál pont nem találtam vizet, így ezt a felfrissülést még egy kicsit halasztanom kellett, sőt, mivel az utolsó útvonalra eső kút esetleges nemműködésének kockázatát nem mertem bevállalni, még egy jó száz méternyi (nem mért!) kitérőt is bevállaltam egy közkútért. A kitérő természetesen tökéletesen megérte, és a rehidratált boldogságomban lelkesen vágtam neki a ráadás futásnak a Kő-hegy érdemi emelkedőjének eléréséig, és a fejemben valami olyan kompromisszumot kerestem, hogy ha a 150-et nem is csinálom meg, azért a 110-es hosszúsági PB-t valamilyen útvonal-machinációval azért összeszedem. A döntést igazából fejben tovább is tudtam halasztani, mert végül is arra jutottam, hogy az érkezést követően semlegesen fogok eljárni – értsd: felrakom tölteni az eszközöket, lezuhanyzom, frissítek, és csak ezt követően kell döntést hoznom a további lépésekről.

Ezt az álnaiv hozzáállást aztán végül a Kő-hegy törölte el végérvényesen: bár a zöld jelzés megmászása korántsem volt annyira traumatikus, mint anno a Maxin 100 kilométer után a vaksötétben, a melegben így is rendesen beleizzadtam a feladatba. A 2 kilométernyi szintgyűjtés persze még így is egy árnyalatnyi pihenést adott a futáshoz képest, így a 68. kilométert elérve a Petőfi-pihenőt elérve vissza is tértem a futáshoz, hogy aztán két perc múlva szembesüljek a Czibulka-menedékház rétjének elképesztően demoralizáló boldog embertömegével, ami az utolsó előtti tőrdöfést jelentette a motivációmban. Természetesen az előttem álló feladatot azért igyekeztem méltósággal befejezni, így egész tempósan száguldottam le a Kő-hegy túloldalán, és a lajosforrási betonút kellemetlen emelkedőjét is sikerült erőből megfutnom, lezárva ezzel a rövidke zöld jelzést, amit őszinte csalódásomra nem zárt meggyőző pontos festés.

A lajosforrási műútra rátérve következhetett a kört lezáró 5 kilométernyi nagyjából lejtős futás, aminek a teljesítése során kizárólagosan szomjúság- és hőérzetet realizált az agyam, ami nagyjából egyértelművé is tette, hogy innen már nincs visszaút. A jól ismert szentendrei utcákon haladva ezt a döntést azzal kompenzáltam, hogy lehetőségeimhez képest még ráhúztam a tempóra, így kifejezett izzadságárban fordultam rá a Sztaravodai útra, és a házunkat elérve 75,62 kilométernél állítottam le az órámat, amit az alagsorba beérve természetesen nem raktam azonnal töltőre. Igazság szerint ez a feladás most valahogy nem bizonyult igazán keserűnek, és leginkább annyit üzent, hogy ez a 2x75-ös felállás még az én akaraterőmmel is megugorhatatlan kihívás – ami persze a Kazinczy 4x50-es felépítését figyelembe véve nem biztos, hogy a legjobb előjel, más kérdés, hogy azért ott még sem a saját házad kényelme az ellenpont. Andi rendkívül kedves módon többször rákérdezett a kanapén elfekvő jégkrémevő véglényre, hogy biztosan abba akarom hagyni, de a válaszom tényleg őszinte volt: ott és akkor azt éreztem, hogy relatíve betegen elégedett tudok lenni azzal, hogy 75 kilométert tökéletesen a tervnek megfelelően 9 óra alatt lehoztam, és igazából semmilyen fizikai panaszom nincsen – az alagsor árnyában a hőérzetem is gyorsan helyreállt.

Így hát a májusi kaland félsikerrel ért véget, de másfél turistautat így is kipiálhattam, és persze se panasz, se tüske nem maradt bennem, kérdőjel viszont rengeteg – egészen júniusig.