2024 tavaszán ugye volt egy olyan szándékom, hogy a Kazinczy 200 felkészüléseként megteszek 150 km-t a Dunazug-hegységben (közepesen pontos kifejezés, de nem vagyok rajongója a Pilis, Budai-hg., Visegrádi-hg. Szétszálazásban), amelynek keretein belül a Csillaghegy-Dömös-Budaörs pirosat is bejártam volna. Végül ez az elképzelés részben a tervezőasztalon maradt, és a május 1-jei futónapon a piros jelzéstől a tervnek megfelelően Dobogókő és Pilisszentkereszt között elbúcsúztam, és a sárgán robogtam tovább Pomáz felé. A félbehagyott piros aztán persze folyamatosan kísértett, és 2025-re fordulva már nem tudtam visszafogni magamat, és egy komplex, két csíkfutásból álló akciótervet dolgoztam ki a helyzet feloldására, amelynek első részét most, a másodikat pedig a következő bejegyzésben fejtem ki.

A semmi közepén elhagyott piros jelzés újrafelvételének legnagyobb problémáját leginkább a semmi közepén abbahagyás okozta, de legalább ez a semmi közepe pont meglepően közel esett a lakóhelyemhez, így az edzésterv szerinti folyó hó idusi félmaraton távomat kis akarattal át tudtam ütemezni Pilisszentkereszt környékére. Ennek örömére tehát ezen a friss márciusi vasárnap hajnalon még sötétben csapoltam magamnak egy kávét, majd alig 20 percnyi kanyargás után már a legelső fénysugarak kíséretében parkoltam le Pilisszentkereszt központjában. Fejlámpával már nem bohóckodtam, így az utcai fények kíséretében indultam meg a könnyen értelmezhető nevű Dobogókő úton, majd pár perc múlva a települést elhagyva már a kék jelzés jól taposott, de határozottan izzasztó kaptatóján búcsúztattam el a nyugalmi pulzusomat.

2 km alatt össze is jött 180 méter szint, mire végre elértem a kerékpárral már többször feltárt Károlykúti utat, ami már szintben és aszfaltban vezetett el a piros-sárga elágazás közelébe. A konkrét pont fellelésével még bohóckodtam egy picit, ugyanis a betonúttól még egy 50 méternyi betérést ki kellett pipálnom a precíz teljesítés érdekében, de a jutalom miatt megérte, hiszen a kedves fotó mellett 2 km-nyi lejtésben is részesülhettem.

A meredek, köves útvonalon túlságosan begyorsulni nem lehetett, de így is pillanatok alatt leértem a faluközpontban, ahol szemrevételezhettem az autót, majd a Fő utcán tovább indultam Pilisszántó irányába.

Szentkeresztet és Szántót, mint minden rendes hegyvidéki településpárt egy dombhát választja el egymástól, de erre az 50 méternyi szintre nem igazán panaszkodhattam, pláne, hogy az időközben teljesen kivilágosodó tájban a környező hegyvonulatok még a köd/felhő veszély ellenére is kirajzolódtak körülöttem. A szántói oldalra átérve elmellőztem a Csillagösvény kedvelt kirándulóhelyét, majd kevésbé járt és jelzett földutakat követve elhaladtam Pilisszántó felett, majd végre beleütköztem kedvenc turistajelzésembe, az Esztergom-Budaörs sárgába, és egy éles jobbkanyart követően a szántóföldek mentén piros-sárga fonódva haladtam tovább.

A fonódó sávok 12,5-nél egy újabb derékszöggel Pilisvörösvár irányába szerettek volna fordítani, de mivel a sárga elérésével valójában már letudtam a mestertervem érdemi részét, én inkább az ellentétes irányba fordultam, vissza Szántó és Szentkereszt irányába. A letérő fotóm nem sikerült igazán jól (se piros, se sárga sávot nem tartalmaz a szelfi-fa), de ezen nem keseregtem, a ropogós tavaszban kifejezetten jól estek a kilométerek. A túra végére még egy újabb combosabb szint is jutott (2 km / 160 m), amit akár ki is kerülhettem volna, ha visszafelé inkább csak a műúton jutok át Szentkeresztre, de arra jutottam, hogy csak érdemes lenne megdolgozni azért a vasárnapi bőséges reggeliért, így a névtelen nyerget ezúttal a fájdalmasabb irányból is legyűrtem.

Innentől viszont egyéb teendőm nem maradt, egy utolsó sprinttel visszazuhantam a parkolóhoz, és végül 16,7 km-nél zártam le ezt a vasárnap hajnali pszeudo-félmaratont, 20 perccel később pedig már otthon is voltam, és egy kényszerzuhanyt követően várt is a már megénekelt reggeli asztal!