Minden idők legtöbbször feladott teljesített túrájának története Esztergomnál kezdődik, és egy happy endnél ér véget, bár Esztergom városát pont nem fogja érinteni ez a leírás, amit jó szokásomhoz illően egy jó két bekezdésnyi magyarázkodással fog indulni. Ahogy azt a projekt ismertetőjében már elsirattam, a 15 éves időtávú teljesítés alapfeltételének az tűnt, hogy az elkerülhetetlen kivételeket leszámítva minden „nagy” futásomat új sávra helyezzem, így hiába a rajongásom az Esztergom és Budaörs közötti 67 km sárga sáv éjszakai teljesítése iránt, nem igazán pazarolhatok erre egy patront minden évben. Idénre azonban még egy kerülő megoldást kialkudtam magamnak, ugyanis miután a másik Budaörsre érkező jelzésből még egy jó 35 km-em fennmaradt, egy kis bűvészkedéssel pont át tudtam volna térni az Eszergomból érkező sárgáról a fonodó pirosra Pilisszántó után. Az így kikalkulált 60 km-es futás nem volt egy rekordtávolság, de éjszakai teljesítéssel az Ultrabalaton előtti utolsó erőpróbának pont elszámolhatónak tűnt.

A tavasznyitó kisalföldi sárga 100-as bizonytalan tapasztalatai alapján egy darabig úgy voltam vele, hogy inkább a nyugati síkot folytatnám még ugyanennyivel, de aztán igencsak elkezdett csábítani annak a gondolata, hogy a szabad szombat beáldozása helyett mégiscsak inkább egy hétköznap éjszakai futást illesszek a munkarendembe – az év eleji tervnek megfelelően. A nagy tervet egy kissé beárnyékolta az a körülmény, hogy a kinézett március 27-28-ai dátum péntekjén nekem kellett volna a gyerekek reggeli rutinját intéznem, így legkésőbb 6:30-ra illett volna hazaérnem, ami a Sárga70 hagyományos éjféli indulásával nem volt kivitelezehető, így a kreatív gondolkodásomat kellett elővennem. Amiből könnyű volt vágni, az az éjféli indulás – valójában a sötétedés és az éjfél közötti időszak igazából csak egy nyomasztó várakozás, így a kétórás előretolással a bioritmusomon is segítettem, még ha be is kellett áldoznom a napkelte egyébként utánozhatatlan hangulatát. A túra napjára fordulva aztán arra is ráeszméltem, hogy az Esztergomig tartó 1 órás vonatozás is erősen értelmetlennek tűnik – valóban, kis trackrajzolgatással egy Pomázról induló 80 km-es körre is simán felhúztam a hiányzó piros szakaszt.

Ennyi tervezgetés után már csak futni kellett volna, de valahogy nem igazán tudtam ráhangolódni a feladatra, a szeles 8-10 fokos éjszaka öltözködésére nem igazán találtam a jó választ, és az estéhez kezdve a gyomrom is rakoncátlankodni kezdett. Mindenesetre altatás után kocsiba szálltam, Pomázon a HÉV-nél leparkoltam, majd egy sóhajtást követően nekivágtam a lámpafényes utcának – hogy aztán alig 500 méter után le is kapcsoljam az órámat. Nagyon mély igazságot nem mondok azzal, hogy egy önszervezett 80 km-es éjszakai túrát erősen akarni kell, ha teljesíteni akar az ember – én viszont ezúttal nem akartam eléggé, így inkább visszavonultam, és a gyomrom rendezését követően egy héttel elcsúsztattam az ismétlést. Ez a döntés önmagában is megkérdőjelezhető volt, hiszen semmi nem garantálta, hogy az idő jobb lesz és/vagy én jobb leszek egy héttel később, ráadásul a csúsztatással már az UB viszonylag közvetlen közelébe (3 hét) helyeztem ezt az erőpróbát. (Bár az UB indulást feltételeként jelen kihívás teljesítését fogalmaztam meg, szóval mindegy is).

Láss csodát, a halasztás működni látszott: egy árnyalatnyival kellemesebb volt az időjárás, az én kedvem is árnyalatnyival jobb lett, és a kör kiindulásának Pomázról Ürömre mozgatásával még egy árnyalatnyi 5 km-t is sikerült megspórolnom a távból.

Április első csütörtökjén így tehát a teljesítés árnyalatnyi reményének birtokában indítottam be magam a már kellemes tavaszi hangulatú ürömi főtéren, és belevágtam a viszonylag hosszadalmas prológba, aminek az volt a célja, hogy szolid 16 km futással elérjem a piros sávot valahol Pilisszántó határában.

Ürömről először Pilisborosjenőre loholtam át a még egészen meleg estében (végül csak a hosszú cicanadrág mellett döntöttem), majd kis mászást követően felküzdöttem magam a zsákfalut körbevevő magaslatokra, ahol már fejlámpát kapcsolva kanyarogtam végig az indokoltnál talán egy fokkal bonyolultabban megrajzolt útvonalon a solymári sík irányába. Az informálisan felvett zöld jelzés kanyargós, poros, sáros, kátyús földútjain határozottan nem jött meg a kedvem az egész éjszakás kalandhoz, és már 5 km-nél azon gondolkodtam, hogy mennyivel jobb szórakozás lenne egész egyszerűen hazamenni és megenni az egész tábla Studentskámat (ez a gondolat múlt csütörtökön 500 méternél ugrott elő, teljes „sikerrel”).

A legerősebb visszatartó erőm az volt, hogy a fenének sem volt kedve az éppen meghajtott lejtőt azonnal visszadolgozni, így miután egy benézett kanyart követően egy 4-5 méteres merőleges falról is leküzdöttem magam a horgásztó apró üdülőfalujánál, kínomban szintben folytattam tovább északnyugat felé. A nyílegyenes, holdvilágos szántóföldi etap sikeresen kimozgatta a frusztrációmat, így máris sokkal kellemesebb hangulatban tértem rá a pilisvörösvári ipari park rendkívül látványos mellékútjaira, majd az újépítési kertvárosi szakaszon már legit módon bonthattam egy rendkívül jóleső csoki-keksz kombóra. Pilisvörösvár végére érve egy viszonylag kihívást jelentő szakasz érkezett: a rendkívül kiterjedt földút-hálózaton jelzetlenül, csak a Garmin sugallataira támaszkodva (jaj!) kellett feljutnom a pilisszántói bekötéshez, de az emelkedés és az erősebb sárkitettség sem szegte kedvem, így végül valahol 15 után már ismerős terepen találtam magam, és hamarosan meg is találtam az előző futásom célfotóját jelentő fát is.

Miközben megismerkedtem az iPhone éjszakai fotókészítési trükkjeivel (egészen szürreális módon a szelfi-vaku úgy készül, hogy a teljes kijelzőt vakítóan fehérre váltja, így természetesen semmi nem látszik a fotózni kívánt területről), arra is rájöttem, hogy a már ismert fán azért nem láttam pont a piros jelzést, mert a jelzett sáv 50 méterrel arrébb kanyarodik el egy másik földúton! A bölcsességérzetem nagyjából egy percig tartott, ennyi kellett ahhoz, hogy realizáljam, hogy a fotóponttól tökéletesen visszafelé futva indultam el! Egy percnyi korrekciót követően egy extra csoki kört is engedélyeztem magam, hogy ne adjam fel mérgemben azonnal a túrát (nem mintha ez a gyakorlatban bármit is jelenthetett volna), és immár a hőn szeretett sárga jelzéssel fonódva folytattam az áttörést Pilisvörösvár irányába. Az enyhébb-erősebb kaptatókon hullámozva azt is felismertem, hogy a Fehér-hegy kíméletlen meredekje is az útvonal részét fogja képezni, így annak ellenére, hogy ide nem terveztem sétát, a csúcsot azért már óvatos léptekkel hódítottam meg – pont alkalmat adva a feladás tömegközlekedésének tervezésére! A szintkülönbség nagy részét lefogva aztán persze arra jutottam, hogy a feladást logisztikailag csak völgyben van értelme megvalósítani, így a sárgától elbúcsúzva a barátaim (és jóval több sör) társaságában pár hete bejárt Vörösvárt megkerülő szakasz lejtőjére tértem át.

A piros itt egy nagyon kellemes vonalvezetés mellett ereszkedik le a 10-es út völgyéhez, amit igyekeztem lehetőségeimhez képest kihasználni, így viszonylag nagy tempó mellett érezhettem azt, hogy megtanultam repülni! A levegőben tartózkodás nem húzódott sokáig, egy másodperccel később már az ösvény melletti avartengerben próbáltam összeszedni az ütéstől kissé megrezzent testemet. A Garmin vészjelzés deaktiválását követően végzett self-check azt hozta ki, hogy a mozgásszerveimet csak nem sikerült érdemben megsértenem, így egy elhajolt gyűrűsujj és gyanúsan megroppant borda nem akadályozhatott abban, hogy kínos nevetés mellett tovább folytassam a rohamos ereszkedést. Vádaskodni nem különösebben akartam, de azt azért gyanítottam, hogy sajátos lámpakezelési technikám, amivel nem a lábam elé, hanem inkább 3-4 méternyire előre világítok, pont az ilyen botlásokat nem előzi meg – sebaj, úgysem akarok soha többé sötétben futni egy percet sem!

Az ereszkedés további része már zökkenőmentesen valósult meg, fél 11-kor már a 10-es út kereszteződése sem volt kalandos, így a visszafordítót követően hamarosan meg is érkeztem Pilisszentivánra, ahol újra lekapcsolt lámpákkal roboghattam végig a kihalt utcákon. A faluközponthoz érve egy szomorú sóhajjal jobbra kanyarodtam a piros jelzést követve, csak egészen óvatosan gondolva arra a kedves vasárnapra, amikor itt egyenesen haladtunk tovább, egyenesen a Schuck Sörpatika irányába, ami még annál is jobb hely, mint amilyennek hangzik. Sebaj, sör helyett por-iso-val is remekül lehetett szomjat oltani – igaz, az utánpótlást jelentő tégelyemet sikerült a táskazsebembe borítani, ami rendkívül sajátos málnás ízélményt biztosított minden kihelyezett frissítésemnek. De hát mindegy is, már úgy is feladom, csak előtte még végigjárom a Szentivánt felülről megkerülő jelzést, de aztán hogy hogy nem, nagyon fárasztónak tűnt volna visszamászni a vörösvári vasútállomásig, így inkább mégiscsak a Nagy-Szénás irányába fordultam a maroknyi sárga fonódás csomópontjában.

A továbbhaladás választását rendkívül hangulatosan képviselte az egészen futurisztikus kialakítású vadkerítés, amin átzuhanva máris a mélyerdőben találtam magam, és enyhén kínlódva az észszerűségi határig futómozgásban haladtam tovább. A legmeredekebb 2 km-re azért már végképp a gyaloglás maradt, így jó 20 perc után érkeztem fel a varázslatosan nyitott hegytetőre, ahol rendkívül elítélhető módon egy állva frissítéssel pihentem ki a hegymászás még gyalogosan is megterhelő lépéseit. A fantasztikus csillagborítás alatt kitáruló panoráma előtt élmény volt ácsorogni egyet, és már majdnem el is indultam a kék jelzésen a feladás irányába, amikor arra jutottam, hogy nagyon fárasztó lesz majd a következő piros túrámba berakni a Nagy-Szénás ismételt megmászását, így a lábam csak a piroson indított tovább, ami a viszonylag futható meredek után pár perc múlva már Nagykovácsi utcáin vezetett körbe.

A főutcát elérve meglepve vettem észre, hogy a többi jelzéstől eltérő módon a piros nem tér be a főtérre, így a legközelebbi vízforrást két utcányival visszább, a temetőben fogom megtalálni. Ambíciók hiányában ezt a mini-kitérőt kényelmes sétával tettem meg, és bár a „nyitva tartás” alapján éjfélkor (durva időzítés) a kerítésmászás tűnt volna a reális opciónak, azért csak rápróbáltam a kapukilincsre, így kulturáltabb bejutást követően bolyonghattam az éjszakai temetőben, hamarosan rálelve a működő csapra is. A nagykovácsi sétálgatás közben egy újabb feladási opciót sikerült elővarázsolnom, ami még 10 km-nyi piros után vezetett volna vissza Ürömre (így a maradék piros már egy oda-vissza 20-assal megoldható lesz majd valamikor a távoli jövőben), így az ideálisnál hosszabb túraközepi (végi?) szünetet követően közepes lelkesedéssel fogtam neki a faluból kivezető, meglepően meredek piros nyomvonalnak.

A Budai-hegységet északnyugat-délkeleti irányban feltáró piros jelzés a következő kilométereken különösebben izgalmas látnivalókat nem produkált, de ahogy időközben egyre jobban elkapott a tavaszi éjszaka semmihez nem hasonlítható könnyed hangulata, még a Fekete-fejnél begyűjtött apró letérést, majd a nem tervezett kaptatót is meglepően kedélyesen viseltem. Hajnali 1-re aztán elértem a feladásra kinézett betonutat, de ezen a ponton már annyira közelinek tűnik a budaörsi „cél” (alig egy óra!), hogy nem bírom magamat feladásra kényszeríteni, sőt, valamilyen rejtett erőforrást aktiválva még a Hárs-hegy oldalába felvezető meredek sem esett rosszul. Persze azért a szintre, majd lejtőre váltás sem esett rosszul, pár perc múlva pedig már meg is érkeztem a Szépjuhásznéhoz, ahol a sárga sokadik fonódásánál egy jól megérdemelt hidratálásra is beneveztem. A Budakeszi út túloldalán már rögtön érkezett a János-hegy oldala, ami pont a futhatóság határán mozgott, de mivel úgy is ide esett a 40-es frissítés, a madárlátta ropi-energiaital kombinációt már sétálva fogyasztottam el, így a Nagy-Szénáshoz képest jóval energikusabb hangulatban értem a hegytetőre.

Az Erzsébet-kilátó örömömre és meglepetésemre az éjszaka közepén is díszkivilágításban úszott, de a kötelező fotók ellövését követően 100%-ig elítélhető módon nem a kilátót közvetlenül megkerülő piros útvonalon indultam tovább, hanem a párhuzamos betonúton ereszkedtem le a libegőig - kilátóhoz felvezető meredek, köves útvonal amúgy is meg szokta osztani a látogatókat, én azonban a sötétben végképp nem akartam még egy zuhanást megkockáztatni. A luxusborítás persze nem tartott sokáig, a giga-csomópont után már újra köves ösvényeken haladtam tovább Makkosmária irányába (a piros jelzésen!), de ezúttal a tempót és a menetbiztonságot is sikerült összhangban tartottam – már csak annak is köszönhetően, hogy a csillagfényes égbolt és a városkomplexum szórványfényei nagyjából konstans háttérvilágítást biztosítottak. A hangulatos makkosmáriai kegyhelyt csak gyorsan elmellőztem, a KFKI oldalában begyűjtöttem az utolsó sárga fonódást, majd nekivágtam a Budaörsi-hegy kaptatójának. Érdekes módon erre a szakaszra gyaloglással számoltam, de a János-hegyi pihenés és az energiaital hatása még kitartott, így küzdősen, de lendületesen legyűrtem a 425 méteres csúcsot, letudva ezzel a mai túrám érdemi szintmennyiségét.

Innen már csak pár kilométernyi gurulás maradt hátra a piros jelzésből, ami mindent megtett, hogy kikerülje a városszövetet, így végül már csak az utolsó pár száz méterre tértem rá a budaörsi Kisfaludy utcára, ami már a jelzés végét jelentő 1-es főútba torkollott. A lejtő lendületével meg sem álltam a fényesen kivilágított, de tökéletesen néptelen főút közepéig, egy gyors és látványos fotót követően pedig a villanyoszlopra helyezett pöttyös jelzést is felleltem. A nagy tervem nagyjából eddig a pontig volt megtervezve, így miközben a közeli kút felé fordultam, próbáltam a hazajutás lehetőségeit is felkutatnom a telefonon. A probléma igazából kétrétű volt: egyrészt két átellenben lévő agglo települést alapból nem különösebben kézenfekvő éjszakai közlekedéssel összekötni, másrészt pedig, így 2 óra után már közeledtünk az éjszakai-nappali menetrendet elválasztó üres időszakhoz is. A gordiuszi csomót aztán persze meglepően egyszerű volt feloldani, lábon mindössze 23 km, nagyjából 2 óra választott el Ürömtől, és miután legnagyobb meglepetésemre testi alapon semmilyen érdemi panaszt nem tudtam bedobni, jobb híján futva folytattam az utamat. (Az igazsághoz persze hozzátartozik az, hogy bár a bordámra zuhanás ugyan technikailag akut fájdalommal nem járt, a mély levegővétel kifejezetten kellemetlennek érződött – szerencsére a Z2-es ultrafutásban sok zihálásra, pláne síkon, nem volt szükségem.)

A jól megérdemelt víztöltést kúthiány miatt még egy kicsit halasztanom kellett, de ez nem is volt olyan baj, mert szükségem volt erre a néhány kilométerre, hogy tényleg elhiggyem, hogy ennyire simán képes vagyok értelmes tempóban (!) futni az éjszaka közepén a már százszor feladott túrán. Végül már Budapest közigazgatási területére érve használtam ki a következő kék kút gyönyöreit, majd a Budapesti-Budaörsi út tengelyét megtartva hamarosan már a tágabb értelemben vett belvárosi városszövetet is elértem, ahogy a közvetlen metrókapcsolat potenciálisan hasznos, de jelenleg semmilyen érdemi segítséget nem adó őrmezői bekötéséhez érkeztem. A Budapesten átvezető útvonalat már a track részeként előre megterveztem, de rövid budaörsi sétám során a biztonság kedvéért átfutottam (haha), bár mivel az útvonal alig 4-5 töréssel halad végig a budai oldalon, a fejemben is megvolt a nyomvonal. Ez a tudatosság már csak azért is nagyon jól jött, mert a Garmin (rant alert) valami értelmezhetetlen oknál fogva a nyílegyenes sugárutakon való haladás során folyamatosam vijjogott, hogy itt kanyarodjak balra, itt meg jobbra – nem is igazán értem, a rajz alapján az egyenes irány neki megvolt, de valószínűleg a térképháttér a városi egyenesek monotonitását nem igazán tudta jól kezelni.

Így legalább extra szórakozásom volt a városon való átsuhanás során, hiszen a hajnal előtti utolsó órákban érthető módon túl nagy forgalom nem kötötte le a figyelmem, viszont azt mindenképpen érdekes volt megfigyelni, hogy a tágan értelmezett belvárosi részen szinte nappali hangulatot teremtett a neonfényár. A terepfutás szépségeire így csak az apróbb kátyúk és egyenetlenségek örök kerülgetése, illetve a MOM parknál manifesztálódó „kaptató” (nem tudom, hogy pontosan melyik hegy részének tekinthető) emlékeztett, és bár azt azért éreztem, hogy valamennyire fáradok, végül viszonylag kitartott a lendületem a budapesti suhanásban. A 60. km-t a BAH csomópontnál, a 65-et a Kolosy téren ünnepeltem egy kis frissítéssel, viszont az andalgós indillnek a Bécsi utat elérve nagyjából vége szakadt: bár a legrövidebb út egyértelműen a 10-es főút kivezetése volt Üröm felé, a navigációs szoftverek igyekeztek egyre inkább elterelni a járdával egyre kevésbé ellátott főútvonaltól. Engem persze nem olyan fából faragtak, hogy akár egy fölösleges pluszmétert tegyek ilyen alibi problémák miatt a 75.000 méteremhez, így csak az Óbudai temetőnél tértem le a menetirány szerinti bal oldalról a hosszasan elnyúló temetőparkot oldalról végígkisérő, nyúzott járdaszerűségre.

Ez már csak azért is szükséges volt, mert Üröm megközelítésére vonatkozó ismereteim nagyjából eddig a pontig terjedtek ki, és így 70 után már hajlandó voltam a további önálló gondolkodás helyett a félőrült navigáció gondolatait lekövetni. Így hát a temetőcsücsköt elérve elbúcsúztam a Bécsi úttól, Aranyvölgy vasútállomásnál kereszteztem a vasútvonalat, és át is értem az ürömhegyi domboldalra. Ugye már Budaörs előtt azzal áltattam magam, hogy a szintet letudtam, ami olyan szempontból nem volt teljesen igaz, hogy Ürömnél még meg kellett küzdenem néhány szintvonallal, de úgy voltam vele, hogy ha már tényleg 72-nél fogok járni, akkor ezen nem fogok igazán aggódni. Nagyjából igazam is volt a kérdésben, az első san fransiscoi hangulatú kertvárosi utca meghódítása simán ment lendületből is, viszont amikor a következő utca végén az erdősávba érve nem érkezett hamarosan a következő utca, rá kellett jönnöm, hogy a terepfutás végébe csak sikerült egy kis terepfutást rejtettem.

Üröm központjába ugyanis – a szint nyilvánvaló megkerülhetetlensége mellett – fel lehetett volna jutni szép, kedélyes aszfaltsávokon is, de nekem végül a faborította hegyoldal jelzetlen, sőt inkább csak térképen létező ösvényhálózata maradt, ahol a rég elfeledett fejlámpám támogatásával egy kőkemény 8:50-es km-t sikerült gurítanom (futva!) a végére. Bármennyire fájt is, ennyire a végén valójában már lepereg minden az emberről, a csillaghegyi országútra felérve már azon gondolkodtam, hogy mennyire tudom megpörgetni a lábamat a kellemes egyenesen (4:44!), és a rövid örömfutás végén fel is tűnt a továbbra is masszívan kivilágított terecske Üröm közepén. Az érkezést a rám nem különösen jellemző eufóriával éltem meg, néhányszor még a levegőbe is csaptam örömömben, de aztán további időpazarlásra már nem vetemedtem, a rendkívül érzékletes „utána” fotó elkészítése után már ugrottam is a kocsiba.

A Pomáz felé vezető szerpentinen megküzdöttem az üveges kóla kulacsba öntésével, majd miután minden létező folyadékomat eltüntettem, a pirkadat legeslegelső halovány kékségének kíséretében picivel 5 óra után haza is érkeztem. Jól eső zuhany után le is dőltem az alagsori kanapéra, ahol egy rendkívül pihentető 40 perces alvást és ugyanennyi forgolódást követően bele is vetettem magamat a reggeli rutinba, majd egy rendkívül konstruktív hétköznapba. A lényeg persze nem is ez volt, hanem az, hogy egy újabb kritériumfutást sikerült teljesítenem az UB-hez, a problémát viszont azt jelentette, hogy bár a teljesítés technikailag sikerült, azért a menetközbeni hangulatingadozásaim nem feltétlenül egy sikeres 200-ra mutattak – persze ott nincs terep meg navigáció, de van terülj-terülj asztalka – elég lesz ez? Nemsokára kiderül!