A feszített csíkfutás-kvóta tarthatósága érdekében sokáig úgy terveztem, hogy a hagyományos „lefutom az életkoromat kilométerben” koncepció helyett idén inkább egy klasszikusabb 60-as futással lepem meg magam, de végül a majdnem szülinapi KDP-indító után nem éreztem magamban az ambíciót a túlvállalásra – pláne, hogy a nyári időszakban, ha az ember nem akar éjszaka futni (és nem akar), akkor kifejezetten fájdalmas tud lenni a hőérzet. Így hát fellapoztam a listámat, de mivel az egyetlen 36 km-es táv pont a speciálisan kezelendő Szekszárdi-dombságban leledzik, inkább a vésztartalékomhoz, a Tápióságon keresztülfutó zöld jelzés környezetéhez nyúltam, ahol viszonylag könnyen fel is tudtam rajzolni egy a múlt decemberi prológom által nyitva hagyott kintlévőséget is kulturáltan rendező ~36 km-es útvonalat.

A Tápióságot átszelő szolnoki vasútvonalak abszolút támogatják a nyárhoz igazodó kora hajnali kezdést, így a kaland logisztikája a hajnali 3-as kelést leszámítva nem is tűnt kifejezetten nehézkesnek (ugye nem is a legkorábbi futáshoz kelésem idén, sóhaj). Akklimatizációs szándékkal a gyerekek vakációs menetrendjére ráelőzve a szülihéten 4-5 körüli kelésekkel tudtam le a napi mozgásaimat, így szombaton már simán a 3-as ébresztő előtt ébredtem – más kérdés, hogy ennek az elsődleges oka a Szentendrére lecsapó gigantikus vihar volt. Az ágyban fekve mélyelemzést folytattam az időképpel, és arra jutottam, hogy minden audio/vizuális inger ellenére az apokaliptikus időjárás nem igazán fogja érinteni az Alföld északnyugati peremvidékét, így végül az eredeti terv szerint vágtam bele a teljesítésben. Az özönvíz és a mennydörgés az előrejelzéseknek tökéletesen megfelelően a magaslati zónára korlátozódott, így az M4-esre ráfordulva már teljes nyugalomban reggelizhettem meg, a Tápióság kisebb bekötőútjai pedig szemrevételezés alapján már nedvesnek sem bizonyultak.

Farmoson aztán az autóból kikászálódva a várakozás perceiben még átélhettem a vihar utó- és a pirkadat előrezgéseit, majd a 10 perces vonatozás alatt menetkészre küzdöttem magam (jó lett volna csak futóövet vinni, de a pusztában a vízpótlást nem tudtam volna megoldani), és már határozott szürkeségben pattantam le Tápiógyörgyén a szerelvényről.

A párásodással küzdő szelfikamerával a biztonság kedvéért lőttem gyorsan egy rettenetes minőségű vasúti névtáblás fotót, mivel a követni kívánt piros jelzés fizikai létezésével kapcsolatosan voltak előzetes aggályaim, és bizony az állomásépületnél hiába is kerestem a pöttyös jelzést. A figyelmes olvasók emlékezhetnek, hogy a ’24 decemberi futásom során terv szerint teljesíteni akartam a Jászberény – Homoki kápolna piros jelzést, de a terepi empirikus megfigyeléseim alapján a jelzés pimaszul folytatott délkelet felé – mint az az MTSZ nyilvántartás publikálását követően kiderült, elvileg egészen Tápiógyörgye vasútállomásáig.

Végül az állomásra vezető utca villanyoszlopán aztán csak találtam egy piros jelzést, ami ugyan az MTSZ által definiált szabványnak, miszerint a fehér festésnek nem kereteznie kellene a színt, csak alulról és felülről határolnia, nem felelt meg, de nekem azért startpontot tudott jelenteni, így 4:44-kor bele is vágtam a penzumba. A falun keresztülfutva még rosszallóan ciccegtem a slendrián jelzésfestésen, majd két kilométer után az ébredező gólyapopuláció érdeklődését kísérve északnyugati irányban távoztam is Györgyéről.

Tekintettel a nemlétező szintemelkedésre, a mai csíkfutásra viszonylag szigorúbb tempóelvárást fogalmaztam meg (5:00 min/km környéke), így a hajnali puszta feltárása nem volt kifejezetten fáklyásmenet, de azért a még így sem gyilkos sebesség mellett egészen kellemesen el tudtam merülni a kis dózisban érdekes alföldi térélmenybe és a konstans podcast-búgásba.

Túlságosan elbambulni persze nem különösebben lehetett, ugyanis a nem-szabvány festésnyomok az egész alföldi országrész jelzéskultúrájának megfelelően önmagukban nem adtak elégséges iránymutatást a nyomvonal stabil követéséhez – ami egyébként engem mindig elgondolkodtat, hiszen elvileg az egész jelzésfestés koncepciója az, hogy az útvonalak a vizuális jelek alapján egyértelműen végigjárhatóak. (Az Alföldre ráadásul igazából még offline térképek sem léteznek, de persze, miért is léteznének, miért túrázna erre bárki ugye?) Sebaj, a Garmin navigációja, ahol kellett, kisegített, és az eskü-eskü határozottan emelkedősnek tűnő, de persze valójában egy kilométeren 1-2 méter szintes földutakon végül Portelek határában elértem a Farmos-Jászberény összekötő aszfaltutat, ahol cezúrajelleggel immár szabványos jelzés terelt be a kápolnához vezető homokos útra. Annak ellenére (vagy éppen azért?), hogy igazi csapadék valószínűleg egy csepp se esett a környéken az éjszaka, a nedvesség egyre határozottabban kezdett megjelenni a homokos talajban és az egyre párásabbá váló levegőben, extra kihívást adva az alibizésre vágyó futónak.

A műútról balra kanyarodva nagyjából három kilométernyit dagasztottam a homokot a nyílegyenes földúton, majd végre feltűnt a templomkert kerítése, ami a Jászberény – Tápiógyörgye piros sáv teljesítését és a napi adag (kb.) féltávját is jelentette. Az ünnepélyes helyszínt természetesen dokumentálni szerettem volna, de a táskazsebemben vizesedő telefonom és az izzadságban úszó telefonom nem igazán támogatta az érintőképernyő működtetését, így csak majdnem 5 percnyi kényszerszünetet követően sikerült megcsinálnom a fotókat, és búcsút inteni a templomkertben felhúzott sátraknak (amiben minden bizonnyal békésen aludtak a szombat reggelüket valójában jól töltő személyek).

A Jászberénybe tartó piros sávot én már nem követtem tovább, hanem az erdőszélen tértem át a zöld sáv irányába, és trükkös módon a telefonomat futás közben a kezemben egyensúlyozva próbáltam meg a következő fotózást előkészítendő megszárítani a készüléket – kevés sikerrel. A zöld jelzésnél így újabb alibiszünet következhetett, amit persze olyannyira nem bántam, de igazából nem is igényeltem, ráadásul a kegyetlen zöld dzsungelben álldogálva egy másnapra gigantikusra feldagadó bögölycsípést is sikerült összeszednem (mindent egy az ázás miatt amúgy használhatatlan szelfiért).

A nem tervezett pihenés hatására kifejezetten lelkes tempót felvéve lendültem bele a zöld jelzésbe, bár az egyre magasabbra emelkedő (mit is akarhatok, már elmúlt fél 7!) nap hatásai határozottan csökkentették a komfortérzetemet, így jól esett néha elmerülni a ritkás ligetek borításában. A túra 24. kilométeréhez érve ismételten kereszteztem a Farmos-Jászberény sztrádát, aminek örömére bele is kezdtem egy fél csomag ropi erősen fullasztó elfogyasztásába, amelynek az idilljét egy enyhe intenzitású kutyatámadás-kísérlet zavarta meg, amit végül egyetlen fegyveremmel, a gyors futással sikerült vérontás nélkül elfojtanom. A nagy ijedtségre még lecsúszott egy kis Mars csoki is, majd ismét átadtam magam a monoton pusztaságnak, amit jól jellemez az, hogy csak a térképet utólag visszanézve vettem észre, hogy a 27. km-en valójában a 7. km-en már megtett szakaszt ismételtem meg ellenkező irányban. Aranyos egyébként, hogy a terepen iparkodva teljesen kiment a fejemből ez a tervezésnél nyilvánvalóan feltűnő sajátosság, az pedig tényleg figyelemre méltó, hogy a több, mint fél km-es szakaszon egyetlen piros-zöld közös jelzés sem ugrott elém.

Egy erős jobbkanyart követően aztán felvettem a nyílegyenes vektort Tápiószele felé, ami egy szebb napokat is látott aszfaltút romjain keresztül tört át az egyre perzselőbbé váló ürességen – sebaj, legalább a kátyúkerülgetés adott egy kis extra unaloműzési feladatot. A Tápiószelét északról elmellőző vasútvonalat őrző sorompót a kerek 30. km-nél értem el, de az eziránt érzett öröm eltörpült a hamarosan kirajzolódó kék kútéhoz képest: elsősorban nem is a folyadékpótlás volt a lényeg (bár nyilván nem esett rosszul), hanem az átizzadt-áthevült test és ruhadarabok frissítő átitatása! A településközpontig tartó további 1,5 km-t már határozottan új emberként tettem meg, majd az Abonyra tartó sárga sáv elmetszését követően még további 1 kilométert kanyarogtam a már határozottan reggeli üzemmódra (értsd: biciklisekkel teli) településen.

Tápiószele utolsó házánál a zöld jelzés átfarolt a Hajta-patak gátját követő földútra, amelynek a kitettségével nem voltam különösebben megelégedve, de így az utolsó kilométereket járva már nem a panaszkodásra akartam fókuszálni, hanem inkább a teljesítés közelgő sikerélményére. A patakparton nagyjából még 10 percnyi futásom maradt, mire aztán feltűnt a célként kijelölt Hajta-híd betonépítménye, amelynek feljárójánál érkezett a 36. rezgés is az órámon. A jelzés megszakításához tökéletes POI-t biztosított az egyébként relatíve semmi közepére helyezett a klasszikus magyarzászlós-turulos-koszorús emlékmű, amiből végül kettőt is találtam egymás mellett, így a fotókkal a mai csíkfutást eredményesen le is zárhattam.

A futást azonban még nem zárhattam le, mivel Farmos vasútállomása még légvonalban 1 km-nyire leledzett észak felé, azonban még a vonatra várakozva kifigyeltem, hogy a nem áramvonalas földutas vonalvezetés (1,8 km) helyett a szántón keresztbe áttörve is átjuthatok a vasúthoz (1,2 km, ugye, rengeteget számít ez a 600 méter különbség)! Így hát egy kis bozótjárást követően áttörtem a már learatott földekre, ahol valóban különösebben problémamentesen tudtam haladni a vizuális támpontot adó állomásépület felé, aztán 36,8-nál leállítottam az órámat (a születésnapi kilométer legyen a jegyzékben), majd még pár száz méter megtétele után át is ugorhattam a peront őrző kőkerítésen a vonatra várakozók furcsa tekinteteitől kísérve.

Én ilyenekkel már nem zavartatom magam, a csinos állomásépületnél még elkészítettem az igazi célfotómat, gátlástalankodtam a jólelkűen kihelyezett vízcsappal, majd a nélkülözhető ruhadaraboktól megszabadulva be is zuhantam az autóba. Az alig egyórás hazaút alatt az autóban fellehető vízmennyiségét sikerült elfogyasztanom, sőt talán a végére még megszáradnom is sikerült valamennyire, így végül egész konszolidált állapotban sikerült hazaérnem, és egy jól eső zuhanyt követően fél10-től már igazából fess és működőképes emberként kezdhettem bele az előszülinapi szombatba!

A végére pedig férjen ide egy, a konkrét futáshoz nem kapcsolódó eszmefuttatás: a blog 2024. júliusi elindítását követő egy év alatt sikerült minden futás-beszámolási backlogomat feldolgoznam, így ezt a bejegyzést végre már ténylegesen valós időben, alig pár nap után tudom publikálni. A valós idejűséget természetesen innentől nem is akarom semmiképpen elengedni, a havi 1 futás mellett nem tűnik lehetetlen feladatnak. A blogon még néhány apróbb adminisztrációs pótlandóm maradt, elsődlegesen a tájegységi térképekkel és a nyilvántartással kapcsolatosan, de ezt már lendületből megoldom a következő pár napban. A kérdés pedig innentől átalakul a hogyan továbbá (nem a futás szempontjából, ott túl sok kérdés nincs, menni kell, minél többet), kell-e pörgetni a FB-oldalt, a hírverést, az elérést? Ezt egyelőre még nem tudom, de mi más ad terepet arra, hogy ezt jól átgondoljam, mint mondjuk egy következő csíkfutás!