A naptárra nézve elkerülhetetlennek látszódott egy újabb születésnap megünneplése, így kénytelen voltam áttekinteni a 35 km körüli futásopciókat, és legnagyobb örömömre egy karnyújtásnyira, a Gödöllői-dombságban találtam egy 34,73 km-es sárga sávot, ami a garantált eltévedés-faktor mellett bizonyosan ki fogja adni az ünneplendő értéket. A részletes tervezésénél aztán abba a dilemmába futottam bele, hogy a nappali teljesítés a kánikula, az éjszakai pedig az éjszaka miatt nem tűnt igazán csábító opciónak, és valójában legszívesebben a tökéletes kompromisszumot jelentő hajnalban vágnék neki a kalandnak.

A Gödöllőről induló jelzés 8 km híján egy teljes kört ír le a dombság északi oldalán, de a körtúrává bővítést a szülinapi táv megtartása mellett nem akartam bevállalni, így egészen kapóra jött, hogy a keleti végponttól másfél km-re található egy buszmegálló, azt viszont már tényleg nehezen esett elhinnem, hogy az egzotikus nevű „Gödöllő, Vaskapui út (Kőkereszt)” megálló hajnali 4:27-kor is biztosít eljutást a sárga másik végpontját adó gödöllői városközponthoz. Kis matematikai kitérő után arra jutottam, hogy ezzel a busszal utazva nem csak, hogy egy kellemes hajnali futást tudok abszolválni, de ha kellően csipkedem magam, egy apró, de udvarias késéssel még egy irodai munkanapot is rá tudok applikálni a születésnapom előtti péntekre.

Egyéb előkészítendő nem is igazán akadt, a biztonság kedvéért jól telezabáltam magam előző este, így kellően szétesett gyomorral és nyugtalan alvással tudtam ráfordulni az „ünneplésre”, amit hogyan máshogy lehetne kezdeni, mint egy kellemes 3:30-as ébresztővel. 3:40-kor már az autóban ültem, és egy eseménytelen félórát követően még a pirkadat első sugarai előtt megérkeztem a kőkereszthez, ahol sikeresen le is tudtam parkolni az előre kinézett erdei út torkolatába. A buszmegállót a telefonom zseblámpájával sikerült fellelnem, de miután elhelyezkedtem a várakozóállásomban, az a félelem merült fel bennem, hogy az ebben az órában bizonyosan soha nem használt megálló utasait nem biztosan fogja kiszolgálni a 90-nel érkező busz, így a nagyméretű lámpák feltűnésekor vad integetésbe kezdtem. Ennek nyilvánvaló folyománya volt egy kellemetlen beszélgetés egy civil teherautóssal, de végül kis akarattal az igazi buszt is sikerült leintenem, amin meglepő módon már csak állóhelyet tudtam szorítani magamnak.

Sebaj, a 10 percet azért valahogy átvészeltem, és mire a buszállomásról átnavigáltam magam a kastély bejáratánál elhelyezkedő szabványosan pöttyös indulójelzésig, már határozottan kékülni kezdett az égbolt, így nyugodtan elalibizhettem a fejlámpa felcsatolását a 4:44-es nekiindulásnál.

A futásaimat általában igyekszem úgy alakítani, hogy a lehető legkevesebb külső kényszer befolyásolja a tempómat (így is elég nehéz a lehetetlen belső elvárásaimnak megfelelni), ezúttal viszont kifejezetten erős nyomással kellett megküzdenem: annak érdekében, hogy a még tolerálható 9-es munkakezdést hozni tudjam, nagyjából 5:30-as km-eket kell vállalnom. Ez a relatíve gyenge szint mellett nem tűnt lehetetlen feladatnak, de azért folyamatos figyelmet kívánt meg, különösen a síkabb szakaszokon, ahol inkább egy 5-ös tempót kellett gyűjtenem a későbbi mászások kompenzálása érdekében.

Ezt az elhatározást egy újszerű fejlemény is támogatta: lehet, hogy az én tudásomban/készülékemben volt eddig a hiba, de a Garminom korábban megelégedett az egyszerű kanyarjelzésekkel („turn left”), az Erzsébet-park felé fordulva azonban legnagyobb meglepetésemre, teljes előrejelzés alapú navigációt kaptam („in 950 meters, take the left fork”)! A navigációs támogatás magasabb szintre emelése természetesen azonnal eltévedéseket indukált, előbb a még erősen homályos Erzsébet-park ösvényein kóvályogtam egyet, majd a város külső határához érve egy jóval bosszantóbbat is vergődtem az M31-es keresztezése érdekében. Utóbbit nem lenne fair a Garmin számlájára írni, ugyanis a városszéli ipari park, a „nemrég” épült autópálya-felüljáró, a szétburjánzott aljnövényzet, a valóságban és a térképen máshogy jelölt sárga sáv kombinációját semmilyen „turn right” parancs nem tudta volna magától értetődően feloldani. Végül néhány tövisseb és büntetőperc begyűjtésével felküzdöttem magam a szalagkorláthoz, de az aszfaltborítás öröme szigorúan csak az M31-es autópálya túloldaláig tartott, a túloldalon ismételten egy elvadult ágas-bogas ösvényen találtam magam.

Az „erdei” hangulat nem tartott sokáig, mivel hamarosan egy újabb autópályába (M3) ütköztem, de igazi kuriózumként balról azért betekinthettem a Sissy villapark falanszterébe, ami így testközelből is pont annyira lélektelennek tűnt, mint az autópályáról megtekintve. A szuburbanizáció tragédiáján való morfondírozásban annyira sikerült elmerülnöm, hogy a pálya túloldalán benéztem az erdei letérést, így vezeklésként kiérdemeltem egy újabb tövises átkelést, aminek a végén megfogadtam, hogy mostantól extra figyelmet rakok a navigációba.  A figyelem kellett is, mert a Veresegyház előtti lápos mező kiterjedt ösvényszerkezete se volt túlságosan erősen kijelezve, de a kanyarjelzés ezúttal tökéletesen működött, a 10. kilométer jutalmaként már a település utcahálózatát is elértem.

Ez elsőre még csak egy érintés volt, de aztán a furcsán a városka közepén elterülő tavak elmellőzése után máris érkezett a vasútállomás, ahonnan aztán egy egészen hosszadalmasra elnyúló kacskaringással tanulmányozhattam végig az ébredezni kezdő városka reggeli rutinjának első jeleit. Egy látványos hidas tókeresztezést követően jöhetett a számomra teljesen ismeretlen fürdőtelep, majd a városközpontból kilépve egy viszonylag kopár emelkedőn találtam magam, amelynek oldalában visszafordultam Gödöllő irányába, impresszív képet kapva hazánk talán egyik legkevésbé impresszív hegyvonulatáról. A természet egyelőre még csak intermezzonak bizonyult, a dombról lefelé egy újabb kertvárosi övezetben találtam magam, a táblák tanulsága alapján azonban már Erdőkertest szeltem keresztül. A jó 7 kilométeres városi szakaszon mindenesetre legalább a tempót becsülettel tartani, így nagyjából a menetrendet követve vettem egy lendületes jobbkanyart Erdőkertes határában, belevágva a túra csúcspontját jelentő Margita meghódításába.

A 344 méteres csúcs azért olyan óriási kihívást nem jelentett, de azon valahogy meg tudtam lepődni, hogy így alig 6 óra után is mennyire melegnek / fülledtnek tudott tűnni a hegyre felvezető homokos szekérút – szerencsére szintben alig egy 100-ast kellett ledolgoznom a tetőig. Amit persze valójában nem is érintettem, a sárga jelzés ugyanis 30 méter híján nem tér fel a geodéziai toronyhoz, és mivel a csíkfutás nem a kilátókról szól, ezt annyiban is hagytam – pláne, hogy a PMP zárószakaszán ősszel úgyis kipipálom majd a Gödöllő felől érkező, a csúcsot ténylegesen érintő piros jelzést. A piros és sárga jelzések egy hangulatos pár száz métert fonódtak is tovább, majd a keleti irányt tartva megkezdtem a begyűjtött szint pont kellemes hangulatú elégetését.

Így a túra magasságbeli csúcspontját kipipálva, a kerek 20-at is elérve, lassan aktuális lett volna a frissítés kérdése, de rám nem jellemző módon az előző esti előszülinapi vacsora hatása még mindig kitartott, így a poros földutak szétcsapása közepette csak az egyre intenzívebbé váló meleget igyekeztem a vízkészletemmel kezelni. Néhány derékszögelés után egy viszonylag nyitottabb, kellemes kilátást adó lejtőn érkeztem meg a dombság közepét áttörő völgy szintjére, ahol Domonyvölgy utcáin keresztül kellett volna elérnem a 3-as főutat. A valóságban azonban a nyílegyenesen jelzett sárga sáv egyszer csak egy gigantikus lakóparki építkezés kerítésébe rohant bele, és rövid szemrevételezés alapján a masszívan körbekerített, biztonsági erőkkel védett objektumon nem tűnt jól átfuthatónak, így az OSM-et elővéve pánikszerűen kerülőmegoldást kellett találnom.

Igazán egyértelműen kellemes feloldásom nem is igazán akadt, de végül pár száz méternyi kitérővel átküzdöttem magam egy lovaspark melletti erdőszakaszon, ahol az OSM által jelzett „út” inkább csak gondolat jelleggel keletkezett meg, de végül kellően izzadtan és átszúrtan csak átestem a domonyvölgyi Fenyő utcára. A 3-as út, M3-as autópálya, 80-as vasútvonal kombinációja a következő kilométereken nem a természetjárás legfantasztikusabb élményét adta, de szerencsére hamarosan elválhattam az aszfalttól, és egy éles balost követően a sárga sáv fináléjára térhettem rá, miután leküzdöttem az ország legmagasabb vadkerítését. 

A kaptatón felfelé lihegve aztán persze már vissza is sírtam a beton egyhangú síkját, de szerencsére egy jó kilométer után túlvoltam a nehezén, így már csak egy négy kilométernyi szintben futás maradt a végére egy nagyon kellemesen megalapozott erdészeti úton.

A meleget leszámítva valahogy kifejezetten pozitív élményként maradt a reggeli napsugarak által kedvesen bevilágított kanyargás, így különösebb katarzisérzet nélkül realizálhattam, hogy a sokadik erdő-bevágás ezúttal a kék jelzés torkolatát és egyben a kaland lezárását is eredményezi.

Az utolsó percekben azért már aggódtam, hogy a domonyvölgyi kitérő hatására nehogy túllépjem a 35-ös számértéket, de végül a szép sárga pöttyöt 35,7-nél, a sárga jelzés célobjektumát, a Sissy-pihenőt pedig szintén 35,7-nél értem el, mivel ugye az autóhoz visszavezető másfél kilin muszáj volt leállítanom az órát, nehogy túlkorosítsam magam. Az erdőben kanyargó aszfaltcsík még egy icipici meglepetésszintet bedobott, de végül 8:07-kor már be is zuhantam az autóba, és az utolsó korty folyadékot kiszipolyozva bele is vetettem magam a reggeli ingázóforgalomba.

Szerencsére a nyári szünet hatására igazi reggeli csúcsot nem kellett áttörnöm, így bőven 9 előtt sikerült megérkeznem a munkahelyemre, és miután a mélygarázsban hellyel-közzel dolgozósra alakítottam a szettemet, neki is kezdtem ebbe a szülinapi munkanapba, amit így 36 km után egy kellemes, madárlátta (még a Kazincy-n is járt!) csokis gofrival rúghattam be. Reggeli közben aztán óriási lelkesedéssel még az MTSZ bejelentőre is felkirándultam a lakóparképítés-jelzés problematika témájában, de mivel a problémát már többen is jelezték a korábbiakban, nekem a várakozáson kívül egyéb teendőm nem akad – igaz, így a beszámoló megírásának háromnegyeddel évvel későbbi pillanatában sem látszódik átrajzolódni a nyomvonal az OSM-en.