Sokan (technikailag többen) kértétek, megírtam. Nem feltétlenül szoktam ezt nyilvánosan kommunikálni, de a nagyon hosszú futásaimat természetesen imádom rendkívül hosszú grafomán írásokkal utókövetni, amit enyhe backloggal erre a blogra próbálom felvezetni. Az időbeliségben most ugrottam egyet, mert az Ultrabalaton aktualitását nyilván én is szeretném megugrani, ha ez a beszámoló egy árnyalatnyit is érdekes bármikor, akkor az leginkább most, 2025.04.29-én van.

DISCLAIMER: Amikor nekiálltam a beszámolónak, azon gondolkodtam, hogy a relatíve monoton UB-ről nem fogok tudni annyit írni, mint a relatíve változatos terep kalandokról, de aztán hogy hogy nem, csak sikerült egy végtelen hosszú írással előállnom ezúttal is. Senkinek nem merem ajánlani a teljes szöveg elolvasását, óvatos tanácsként pedig annyit tudok hozzátenni, hogy a pirossal jelzett „A visszafordító” kezdetű sornál kezdődik maga a futás, előtte tényleg csak blabla van. Ha valaki pedig igazi tldr-t szeretne, az is megvan: „Az UB hosszú és fárasztó, de szerencsére jó az edzettségem és a monotóniatűrésem, és miután sokat ettem és sok kilométert futottam, a nap végén visszaértem Balatonfüredre.”

Tessék, itt a Strava is, azért se kelljen scrollozni:

Az igazán lelkeseknek pedig íme, „Ultrabalaton egyéni 2025 – hogy kell 35. helyezettnek lenni?”

A 2024-es évben igazából minden valaha felmerült futó aspirációmat sikerült teljesítenem: júniusban teljesítettem a Kazinczy 200-at, októberben pedig minden reális várakozásomat felülmúlva 3 óra alá szorítottam a maratonomat. Nagyjából két napig tudtam elviselni a Garmin menüben megjelenő „no primary race” feliratot, aztán fogtam magam, és elgurultam a Tüzér utcába, hogy az ingyenpólóért (amit soha nem vettem fel) cserébe személyesen, kézpénzben nevezzek be az Ultrabalaton 2025-ös szóló kiírására. A hölgy egy kedves „jó felkészülést” mondattal búcsúzott, én pedig, persze csak magamban, annyit reagáltam, hogy „kösz, de az már nem kell”.

Minden arrogancia mellett annyiban nem állítottam nagyot, a remekül sikerült maratoni felkészülést követően 2024. októberében fizikailag teljesen készen álltam az UB-re, így igazából két feladatom maradt a következő fél évben: fizikailag felkészültnek is maradni, illetve mentálisan összeszedni magam erre a kihívásra. Ezek a feladatok persze valójában egyáltalán nem tűntek könnyűnek, sőt igazából nehéz is őket kettéválasztani. Előbb talán a mentálisról egy kicsit, mert a fizikaira azért egy bő bekezdést is rá akarnék szánni: egy ilyen versenyt akarni kell, bennem pedig nem volt igazán magától értetődő az akarat, a fejemben valahogy az ultratávon a Kazinczy volt az etalon, és azt kipipálva már nem volt annyira magától értetődő életcélként felvenni az UB kihívását.

Ilyen szempontból segített végül is a fizikai oldal, hiszen maga a felkészülés erőteljes mentális nyomás nélkül is követhető volt: a maratont követően fogadalmamhoz tartva elengedtem a tempóedzéseket, és csak könnyed futásokat és havi rendszerességű terep-ultra csíkfutásokat vállaltam. Egy darabig a súlyomat is sikerült elengednem, de miután a maraton után alig egy hónap alatt 6 kilót gyűjtöttem be, igyekeztem viszonylag szigorú diétát is vezetni, amit hellyel-közzel meg is tartottam, bár március-április felé fordulva a mérlegre már nem is mertem ráállni. A tempózás elengedése aztán idővel visszaütött, a tavaszhoz érve határozottan érzékeltem, hogy a könnyelmű edzések leépítenek, így pánikszerűen újra felvettem a sprint edzésmunkát, aminek az eredményét esküszöm, hogy alig pár hét után meg is éreztem.

A mentális oldal viszont még nem állt tökéletesen, éppen ezért március és április legelejére egy-egy kritériumfutást helyeztem el, aminek sikeres teljesítéséhez kötöttem magát az indulást is: először Szombathely és Sopronnémeti között mentem egy sík 100-at, majd egy éjszaka alatt mentem egy 75-ös kört a Budai-hegységben. Mindkét kirándulás sikerült, de egyikben sem éreztem magamban úgy igazán az erőt, és bizony elég sokat fantáziáltam a kiszállásról az etapok során, csak a közlekedési lehetőségek nem igazán segítettek – ez pedig nem feltétlenül volt jó jel mentális egy UB előtt, ahol a 80. kilométertől kezdve óránként indulnak vonatok Budapest felé. Aranyos extraként Pilisvörösvár felett a sötétben egy fantasztikus eséssel meg is zúztam egy kicsit a bordámat, ami érdekes módon ugyan pont a futómozgást nem igazán befolyásolta, de pl. a mélyebb lélegzetvételeket erősen megnehezítette – de hát ugye mi szükség van mély levegőkre egy laza (24 órányi) Z2-es futásban?

A felkészülés összességében tehát egy jóindulatú közepesre sikerült, így minden mentális el nem kötelezettség ellenére április közepére nem maradt más választásom, mint hogy elkezdjek a konkrétumokkal foglalkozni: taktikával, logisztikával, időjárással, taperinggel. Egy-egy gondolatot akkor mindegyikről:

• A taktikát nem kellett túlgondolnom: a monoton betonon szinttel, frissítéssel nem kell foglalkozni, így monoton tempóban, nagyjából egy szusszal meg lehet futni az egészet. A tempó nyilván monoton lassulni fog, és a táv előrehaladásával egyre gyakoribbak lesznek a beékelt 1 km-es séták, de érdemi megállást 4 db melegétel bevitelén kívül nem terveztem. A paramétereket a csodaexcelembe építve egy egészen ambíciózus 24 órán belüli szám jött ki, de hát ki vagyok én, hogy a saját matekommal ellenkezzek?
• A logisztikáról önmagában egy teljes bejegyzést tudnék írni, ígérem visszafogom magam. Nagyon szerettem volna saját ágyban aludva, hajnalban le, hajnalban fel opcióval megoldani az UB-t, de a budapesti rajtcsomagátvétel hiánya (furcsa döntés) ezt gyakorlatilag ellehetetlenítette, így maradt a csütörtök esti leutazás és a helyben éjszakázás. Mivel ebben a konstrukcióban időmilliomossá váltam, kézenfekvő opció lett a vonatozás (az esemény utáni vezetés amúgy is bátor ötletnek tűnt), bár az nem igazán tetszett a teljesítés szempontjából, hogy a hazajutáshoz kapcsolódóan semmi nem kötött a balatonfüredi visszatéréshez (a csomagom jelenleg is a füredi panzióban pihen).
• Az időjárással kapcsolatosan az volt az előzetes nagyképű gondolatom, hogy ha esik, akkor el se megyek, de aztán persze nem volt pofám az első 10 napos előrejelzéseknél érvényesíteni ezt a gondolatot, pedig 10+ mm-es esők is megjelentek az appokban. A várható időjárásról végül az a változékony input kristályosodott ki, hogy változékony lesz, ami nem segítette az öltözködés tervezését, de egy kánikulához képest határozottan szimpatikusabbnak tűnt egy kis kellemes permetezés.
• A taperinget nem kell túlgondolni, megy az magától, végül hétfő este mozdultam meg érdemileg utoljára, és szerencsére nekem sok más futóval szemben ilyenkor nincs durván boogie a lábamban, sőt kifejezetten jólesik, hogy az amúgy túlerőltetett lábaim végre egy kis kegyelmet kapnak. Nekem az igazi kihívás ilyenkor az étkezési mértékletesség, amivel pláne itt a húsvéti hétvége környékén nagyon egyensúlyoznom kellett, de végül az észszerűség határain belül tudtam maradni, a csütörtök reggeli eltávozás hatására pedig a kulcsfontosságú D-1 bevitelt is sikerült kordában tartanom.

Kedden tehát mindent megterveztem, szerdán mindent megpakoltam, csütörtök reggel pedig érzékeny búcsút vettem a családtól, és elbuszoztam Budapestre, hogy egy meglepően hatékony munkanappal pihenjek rá a versenynapra. Délután aztán átmetróztam a Délibe, az ősi magyar hagyományokat követve egy gyógysörre bontottam, amit még a főváros határán belül elfogyasztottam, majd teljes nyugalomban levonatoztam Balatonfüredre, ahol természetesen szakadó eső fogadott. Gyors szállásátvétel után azonnal indultam is a versenyközpontba (1 km séta!), ahol rendkívül anticeremoniálisan átvettem a minimális rajtcsomagomat, majd a tésztapartin egy igazán kreatív mákos/paradicsomos tészta kombinációval zártam le a carboloadot. Egyéb teendő híján az időközben szelessé váló szürkületben visszabaktattam a szobámba, ahol egészen régen érzékelt nyugalomban (kétgyerekes apaként tényleg nagy szó ez) húztam ki a maradék időmet fölösleges pakolgatással és semmittevéssel, majd 9-kor már ágynak is dőltem egy kis gyógyszeres segítséggel.

A 6-os ébresztőt természetesen egy picit megelőztem, így rendkívül komfortosan fogyaszthattam el a fejedelmi zabszelet-banán reggelimet, majd a frissítő zuhany után nekiestem két rendkívül idegtépő feladatnak: a rajtszámom biztosítótű nélküli felrakásának (köszi!), valamint a felsőruházat kiválasztásának. Ezen a témán lassan már egy hete lamentáltam, de még a versenyidőjárást a teraszon közvetlenül megtapogatva sem kerültem közelebb a döntéshez, és bár csak pár száz grammról volt szó, nagyon szerettem volna optimális döntést hozni. Közvetlen kíséret hiányában ugyanis a cuccok előredepózása ebben a változékony időjárásban nem tűnt észszerűnek, így amit magammal viszek, azt bizony 210 km-re viszem magammal. Végül egészen formabontó módon arra jutottam, hogy beáldozom a camelback technológiámat (úgy sem akartam érdemi vízmennyiséget magamnál tartani, minek), és ennek a súlyát becseréltem egy hosszúujjú felsőre. (Természetesen ezt a 300 grammot végül érintetlenül vittem végig a teljes távon.)

Egyéb teendő híján az utazózsákomat a szobában hagytam, én pedig 6:40-kor enyhe didergéssel, és óvatos versenydrukkal kiléptem a panzióból, és a Hellemet elkortyolgatva nekivágtam a bemelegítést jelentő 1 km-es sétámnak. 6:55-ös érkezésem a rajtvonalhoz természetesen egészen formabontóan késői volt, így a mezőny legvégén foglalhattam csak pozíciót. A meghatónak tetsző rajtceremóniára csak mérsékelt figyelmet tudtam fordítani a szokásos készülődési lépések, az utolsó pillanatos felszerelés-igazgatás mentén, de a harangok, a fennkölt indítóbeszéd, a zene, a visszaszámlálás megtették a hatásukat: az indítójelnél már át tudtam volna harapni a vasat is, TONIGHT WE DINE IN HELL! Aztán persze a startjel után mi a mezőny végén még egy jó percig tyúklépésben totyogtunk a tömegben (300+ induló, kemény), de ne rontsuk el az illúziót a tényekkel, 1192 szó után el is indult az Ultrabalaton!

A visszafordító után felvettük a nyugati irányt, a rajt izgalma gyorsan el is párolgott, én pedig óvatos, de határozott léptekkel igyekeztem előzgetni annak érdekében, hogy megtaláljam a tervezett 5:40-es tempómnak megfelelő helyet a mezőnyben. Ez a helyezkedés nagyjából két kilométert vett igénybe, és arra tökéletesen elég is volt, hogy szétizzadjam magam a 13 fokban az esőkabátban, így rendkívül komikus módon menet közben szabadultam meg a dzsekitől, és betömködtem a táskám aljába (ami egyben tartózkodási helye maradt a további 208 kilométeren is). A hibás ruhaválasztást és az ezzel járó fölösleges izzadást nem kellett volna feltétlenül túlgondolnom, de aztán még véletlenül az órámra is ránéztem, és azzal is szembesültem, hogy a gyengécske tempót szürreálisan magas pulzussal hozom, így az első 10 km nagyjából azzal ment el, hogy minden akaraterőmmel próbáltam kiűzni magamból a fölösleges túlaggódást – közepes sikerrel.

Szerencsére a sűrűn érkező frissítőpontok kellő gondolkodási feladatot hoztak – nekem, aki a privát futásaim kilométerre és század kalóriára pontosan tervezem meg a frissítéseimet, egészen rendkívüli kihívást jelentett az UB svédasztalok végtelensége! Idővel aztán beletörődtem abba, hogy erről a kontrollról le kell mondanom, és nagyjából sikerült is ráállnom egy óvatos édes-sós váltógazdaságra, majd még arra is rájöttem, hogy a low-sugar UPF proteinszeletek nem feltétlenül az ultrafutás legerősebb inputjai. A frissítést azonban nem tudtam igazán kényelmessé tenni, hiszen hiába fejlesztettem ki évek során a futva evés szuperképességét, a soft poharamban csak helyben toporogva tudtam folyadékot bevinni, inni meg ugye leginkább az evés után érdemes, így kvázi rákényszerültem a kapkodós, puffasztó álló frissítésre. Idővel kikísérleteztem egy olyan félmegoldást, hogy részben előre zsebre vágtam egy kis frissítést, és a következő pont meglátásakor ettem csak meg, de a lekváros kenyeret pl. nem volt kézenfekvő így elszállítani, az UPF-csodaszeletekből pedig nagyjából 30 km után lett durván elegem. Igazából országomat eladtam volna egy szoft kulacsért, de amúgy majdnem, hogy furcsa módon vásárlási lehetőség nem kínálkozott fel az út folyamán – érdekes módon a nem a kommercializmusáról híres Kinizsin 25-nél tudtam volna új kulacsot venni!

A bosszúságok aztán persze csak csőstül jöttek, a szél a kitett szakaszokon rendkívül idegesítően fújt (bár nagy szerencsére kifejezetten oldairányból érkezett, így a tempót nem befolyásolta), az akksióvó üzemmódra rakott Garmin pedig már az első 20 kilométeren összeszedett 2 km lemaradást, megterhelő mentális matematikai feladatot generálva a továbbiakra, a szűk bicikliút pedig pont kellemetlenül tömött volt a bringás kísérők tömkelegétől. (Itt most nagyon szívesen írnék egy értekezést arról, hogy ennyire jól frissített versenyen vajon feltétlenül indokolt-e ez a fajta támogatás, de nem éri meg a karakterszámot, meg persze virágozzék minden virág). A flow tehát nagyon nem akart összejönni, a hangulatom sem volt tökéletes, de magára az előrehaladásra nem panaszkodhattam, a speciálisan kurált 11 órás zeneválogatásom űzött-hajtott, és a 2023-as trió UB teljesítés hasonló cirkadián ritmusa (kicsit később kezdtük, kicsit hamarabb végeztük, nyilván) pont elég támpontot adott ahhoz, hogy ne érezzem magam elveszve a térben.

A badacsonyörsi 40-es pont nem is jöhetett tehát elég korán, szükségem volt valamiféle töréspontra, ami kiüt a hektikus hangulatomból. Nem állítom, hogy az állva elfogyasztott paradicsomos tészta olyan sokat segített volna, és hogy őszinte legyek, a lépcsőzéssel megrontott pincelátogatás sem igazán hozott lázba (persze aztán a fotósok láttán egyből futómozgásra váltottam), és a kiérdemelt 1 km-nyi séta sem váltotta meg világot, de valahogy az a tény, hogy mégiscsak rendben elértem az első mérföldkövet, egészen rendberakott fejben. Gondolva itt persze arra, hogy igazából kényelmesen elfutok Keszthelyre, ahonnan a déli parti ütemes vonatforgalmat kihasználva még vacsorára is hazaérek, és a pihepuha ágyamban töltöm az éjszakát! Ennyire persze MÉG nem akartam feladni a kalandot, de magának köldökzsinórnak volt egy megnyugtató érzete, így határozottan lelkesebben kaptattam fel a badacsonyi emelkedőn, hogy aztán a szeles-csepergős szürkeségben átadjam magam az ország egyértelműen legszebb tájának.

A Római út bármikor bármilyen körülmények között boldogsághormonokat generál, jól eső boldogsággal ellenőriztem, hogy az univerzum legjobb helyét, a Kéknyelű Borozót még mindig nem vitte el a dzsentrifikálódás pestise, és mire észbe kaptam, már vissza is értem a 71-esre. Szigligetnél jókedvűen realizálhattam, hogy az elmért távolság ellenére is simán hoztam életem leggyorsabb 50-esét (nem meglepő, mivel soha nem futottam szint nélküli 50-et), majd a kisebb puklik között átrohanva nemsokára át is értem Zala megyébe. Balatongyöröknél jöhetett a gigantikus balkanyar, majd a település túloldalán érkezett az első ütemezett „kispihenőm”, ami nagyjából annyit jelentett, hogy egy bővebb, de szigorúan álló frissítést követően egy kilométernyi sétával tudok lazítani. Ennek örömére igazi tapas tálat rittyentett magamat a vajas kenyerekből, sajtból és zöld ÉS fekete olívából, majd kólát iszogatva lépdeltem tovább – a mezőny ezen a ponton már annyira széthúzódott, hogy egy ilyen körülményes / pihenés frissítés ellenére is csak egy-két sporttárs húzott el mellettem.

Az északi partból már csak néhány kilométer haladt, és hamarosan már a hangulatos keszthelyi ligeten bújtam keresztül, majd az ellenőrző pontra érve óriási örömmel csaptam le a Tesco kitelepülésre, ahol egy boldogság-csokoládé ízű croissant-t és egy csomag ropit is vételeztem – ez utóbbit nem volt egyszerű folyadék nélkül bedolgozni így 70 kilométer után, de végül is minden csak akarat kérdése. Mint ahogy az is akarat kérdése volt, hogy az elkerülhetetlen vécészünetet igyekezzem a lehető legtovább elhúzni, de ez a stratégia hogyhogy nem ahhoz az abszolút elkerülhető fejleményhez vezetett, hogy egy olyan versenyen, ahol 4-5 km-n vannak szép kék toi-toi-ok, valakinek mégis pánikszerűen kellett az árokba vetődnie – de hát ugye ha már Fenékpusztánál jártam, akkor mi mást tehettem volna, haha! A kényszerszünet egyébként egészen fantasztikus fiziológiai hatást generált, majdnem fél perccel gyorsabb kilométereket hoztam ezután Balatonberényig – soha nem fog kiderülni, hogy a hirtelen súlyvesztés vagy a guggolós pihenés hatására!

Balatonberényhez közeledve aztán egészen indokolatlan módon elkezdtek gyülekezni a pozitív fejlemények: az említett rakétatempó mellett fantasztikus mentális támaszt adott az, hogy átértem a déli partra, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy jobban éreztem magam, mint amikor ’23-ban a bágyasztó hőségben a második húszasom végén jártam legutóbb erre. A nagy rohanásnak igazából az vetett véget, hogy megérkeztem Balatonmáriafürdőre, ahol a 90. km tiszteletére egy nagyon megérdemelt kései ebédre ülhettem be egy fedett teraszra, és igazán urasan, telefont nyomogatva vittem be magamba másfél adagnyi fejedelmi rizottót. (Igen, ez a beszámoló kezd eltolódni egy gigantikus input-output gyűjtés felé, de hát mi másról szól az ultrafutás?)

Evés közben a szervezőket arról is kihallgattam, hogy a késő délután folyamán vihar fog lecsapni déli partra, így az evés utáni sétámban már természetesen a vasúti menetrendet nézegettem, és meg is írtam kontaktjaimnak, hogy nem látom magamban az estét, így reálisan nézve az utolsó, 22 óra környékén távozó vonattal én is meglépek majd a déli partról. Elhatározásomat tovább erősítette az a körülmény, hogy a beharangozott vihar érkeztére nagyjából addig kellett várnom, mire az első déli parti (amúgy üdvözölten monotónia-törő) közvetlen vízparti szakaszt elértem Fenyvesnél, de végül az időjárás könyörületesnek bizonyult, és eső helyett megelégedett az erősen idegesítő „orkánerejű” oldalszéllel, amit a Fonyód előtti szakaszon még több kilométeren keresztül élveztem. Így hát Fonyód központjába érve frissítés közben teljes nyugalommal néztem rá ismételten a menetrendre (pláne, miután az utolsó kilométeren megtekintettem kívülről egy hotel svédasztal ünnepélyes megnyitóját), de aztán az a fránya pesti vonat csak 54 perc múlva érkezett volna éppen, ennyi időm nekem meg nincs várni, így minden szilárd elhatározásom ellenére csak továbbindultam kelet felé.

Az ezen a környéken megélt gondolataimat így utólag racionális fejjel nehéz jól visszafejteni, de egy bekezdést most csak rászánok arra, hogy így nyugodt fejjel visszaelemezzem magamat. Ahogy azt az elején is említettem, erős nehézséget jelentett magamnak, hogy az UB-t én sosem éreztem életcélnak, így összességében nem éreztem volna különösebb csalódottságot egy feladást miatt, ugyan már, egy 10 óra alatt teljesített 100-as után senkinek sem tartozok elszámolással! Nagyon nem tetszett ráadásul az éjszaka koncepciója sem, egész egyszerűen nevetségesnek tűnt az, hogy még kb. 100 kilométer választ el a céltól – egy egész Kinizsi! De aztán persze feladni sem annyira egyszerű, 110-et már beleraktam, és mikor lesz valaha ennyire tökéletesen hűvös időjárás? Ráadásul annyira jól haladtam, hogy technikailag sétálva is meglennék szintidőn belül. De amúgy meg miért sétálnék, azon túlmenően, hogy a gyomrom már megfáradt és egy kicsit sajog a térden, érdemi testi gondom nincsen, simán tudok tovább futni. Ráadásul ahogy így körbenézek, hozzám képest mennyire rossz mozgással támolyognak azok, akiket rendre megelőzök?

Ennyi cikázó gondolat közben az egyetlen racionális megoldás mellett töltöttem: aktiváltam a telefonomon lapuló podcast-gyűjteményt, és átadtam magam a közéleti podcast-szcéna zsibbasztóan szürke és unalmas világának, ami pontosan olyan tökéletes háttérzajt biztosította, ami kicsit megszínezte a monoton lépteket és nem hagyta az agyat mindenféle hülyeségek irányába elkalandozni! Így hát a déli part innentől egy egészen furcsa macska-egér játékká változott, ahol rendre értem el a potenciális kilépési pontokat, és igazából valójában arra kerestem a kifogásokat, hogy miért maradok mégis a versenyben (túl sokat kell várni a vonatra, csak időmérő-pontnál illő kiszállni, stb.), aztán hogy hogy nem, Fonyód után tovább tűnt Boglár és Lelle is. Szemesen meg hogy hogy nem, csak vettem egy energiaitalt, majd Szárszón a fejlámpámat is magamra illesztettem – pontosan úgy, mint ahogy valaki, aki most már tényleg mindjárt kiszáll, tenné.

Minden „elviccelés” és pozitív visszacsatolás ellenére az UB tetőpontjára egész pontosan oda helyeződött, amit már Máriafürdőn is megéreztem: Balatonföldváron 135-nél a vasútállomás mellett elhelyezkedő ponton előbb egy meleg vacsora, majd egy gigantikus döntés vár rám a továbbhaladásról. Aztán, hogy hogy nem, ez a döntési pont egész egyszerűen nem érkezett el: a frissítőhöz érkezve hezitálás nélkül kezdtem bele az éjszaka előkészületeibe: felraktam tölteni az órámat, magamba szürcsöltem a közepes zöldséglevest (nem fért fel a négyversenyzős melegkaja-különverseny dobogójára), majd a sátor mögötti sötétségben pólót és alsónadrágot cseréltem (az utóbbi rendkívül pajkosan izgalmas kaland volt) – és mindezek közben egész egyszerűen nem is tudtam a feladásra gondolni, a fene vigye el, ha már beleraktam 135-öt, akkor most már végigmegyek (már csak 75 van hátra, haha)!

Pedig a maga nemében azért ijesztőnek tűnt az a tudat, hogy innentől kezdve egészen hajnali 4-ig megszűnik a tömegközlekedés, mint mentsvár - bár ugye az UB-n a nevezési díj része a feladás esetén érkező autó, ami elvisz Füredre, de őszintén szólva egy fél éjszakányi vacogás a sátorban nem feltétlenül tűnt túl fantasztikus jövőképnek. Ennek elkerülése érdekében nem is maradt más opció, mint a futás, így miután a meztelenkedésem során minden porcikámat bekentem a megfelelő krémmel, jobb híján nekivágtam az időközben valahová 6:30 környékére redukálódó tempóval. (Túl sok tempó update-tel nem akarok senkit untatni, Straván úgy is ott van minden, igazából a konzisztenciám teljesen rendben volt, de a balatonberényi fellendülést követően azért határozottan elkezdett bedőlni a sebességem, és ebből a tendenciából nem is látszódott igazából kiút). Az éjszaka megkezdésére Szántódnál egyébként keresve sem találhattam volna ideálisabb helyet, a masszívan egybeépült üdülőövezetben igazából egy pillanatnyi éjszakai elveszettséget sem éreztem, a kellemes tóparti szakaszok pedig Tihany és a keleti medence fényeinek látványával eléggé megkapónak bizonyultak.

Zamárdiból különösebben masszív emlékeim nem maradtak, azonban a Zamárdi vége tábla talán az egész UB legfelszabadítóbb pillanatát hozta el: az egész utat végigkísérő zöld kerékpáros táblákon ugyanis Siófok közigazgatási határán átlépve egyszer csak a már „gyakorlatilag nyugati parti” Balatonvilágos jelent meg következő településként (ne foglalkozzunk most azzal az aprósággal, hogy Siófok kb. 15 km hosszú), következő nagy célként pedig Tihany tűnt fel, amit én bizony ma már elmellőztem egyszer! Ez a mentális löket nagyon sokat segített abban, hogy elhiggyem, hogy egyszer csak el fognak fogyni a kilométerek, és alig pár km után újabb jutalom is érkezett: Siófok-nyugatnál egy újabb Tesco-kitelepülés várt, ahol szinte könnyező szemmel vettem magamhoz a ropit, a croissant-t és egy elképesztően tökéletesen gejl piros gyümölcslevet. (Eskü, semmilyen szponzorált tartalmi dealem nincs a Tescoval – bár igény volna rá!)

A könnyező szemek valós oka inkább az volt, hogy nagyjából 30 teljesen megegyező tartalmú frissítőpont után már masszív gyűlöletet éreztem az ott elérhető szortiment minden eleme iránt – leszámítva az egyetlen megváltót, a felezett konzerv sárgabarackot! Pedig semmilyen különösebben érzelmi kötődésem nem volt az UB-t megelőzően ehhez a termékhez, de valahogy úgy alakult, hogy a cukros, nedves, masszívan ropogós gyümölcsdarabok minden harapása megváltásközeli érzést hozott megfáradt testemnek. Itt érdemes megjegyezni, hogy a táplálkozás mennyire durván kritikus eleme az ultrafutásnak: én magamról mindig is azt gondoltam, hogy acélgyomorral rendelkezem, és még a túrák végén is bármit meg tudok enni, de az UB hajrájára fordulva nem tudom, hogy mit csináltam volna energiaügyileg az áldott barack nélkül. „Érdekes” kiegészítés még, hogy az undorom csak a „hideg kajára” vonatkozott, a melegételpontoknál semmiféle problémám nem merült fel.

Siófokon belül a fenti bekezdés fejbeni átgondolására sem lett volna időm, mire átértem a belvárosi ellenőrzőpontom, ahol egy rendkívül aranyos húzással a Debreceni (can’t even) Egyetem siófoki épületén futhattam keresztül, ahol még a sulibüfé is működött, de a szurkoló diákok lelkesedése nem hagyott megállni, így inkább az egyik utolsó nyitva tartó kiskocsmában kellett négyszámjegyű összegért vennem egy Cappy-t – leginkább a műanyag üveg által megnyitott folyadéktárolási lehetőségek biztosítási érdekében. Újabb aranyos kitérő, hogy futás közben mindig minden szurkolás jól esik, de a frissítőpontoknál nagyon fura dinamikája volt annak, hogy a néhány kifejezetten hangosan és lelkesen szurkoló pontőr lelkesítésére én komótos fékezéssel és artikulálatlan csámcsogással tudtam leginkább reagálni – de amúgy örök jófiúként mindig minden szurkolásdarabkát megköszöntem, ez a legkevesebb, amit megtehetek.

Sok kilométer nem fogyott el az utolsó három bejegyzésben, de most pl. egy mondatban megtehetek 10-et, Siófok és Siófok-Sóstó további területén egy naptári napváltáson kívül a világon semmi nem történt, leszámítva persze azt, hogy a közéleti podcastek elfogyását követően egy még unalmasabb 3 részes podcastet raktam be a Broadway-musicalek produkciós folyamatairól (érdekesség rólam: gyűlölöm a musicaleket). Balatonvilágosnál azonban jött a jellegváltás, előbb ugye érkezett a legendás kaptató, amit a tereptapasztalataimat villogtatva a leghaloványabb gond nélkül futottam végig (egyébként alig 30 méter a szint, piha), majd a magaspartra érve egészen más hangulatú vonalvezetéssel vitt tovább az útvonal – hiába, ez már a nyugati part! A magaspart így éjszaka egyébként valahogyan nem érződött annyira durván látványosnak, de ki tudja, lehet, hogy ezt már inkább csak a bágyadtság mondatta velem – kiemelendő, hogy az álmosság viszont nem, így az éjszaka közepébe érve a 130-as pulzus és az óvatos kofitabizás tökéletesen száműzte azt a gondolatot, hogy már rég békés álmokat kellene kergetnem kilométerek helyett.

A világosi frissítőpontnál elvileg séta következett volna, de a terep túlságosan lejtett ahhoz, hogy ragaszkodjak a tervhez, így megállapíthattam, hogy a teljesen őrült fejemben -55 km-nél váltottam át a túra végi üzemmódba, ami már inkább nem is akar pihenni, csak hogy minél hamarabb beérhessen a célba. Hát oké, ha ez kell, legyen ez, az időközben szép lassan 7:00 felé csúszó kilométereimhez képest a 10:00-ás séta nagyságrendi különbséget úgy sem adott volna. Világos után aztán már ténylegesen a nyugati part következett, ami már csak azért is volt nagyszerű, mert megboldogult fiatalságom legtöbb Balaton-élménye ehhez a környékhez fűzödik, így innentől kis nosztalgia-bónuszt is kapnak a monoton kilométerek. Rögtön az első megálló, a balatonakarattyai parkoló kijátszotta ezt a kártyát: mennyivel boldogabb volt a szemben lévő kisbolt lépcsőjén másnaposan elterülve jégkrémezni a közgázas évzárókon, mint enyhén remegve, de szigorúan álló testhelyzetben maradva sietve lapátolni a sárgabarackokat.

De hát végül is ki akarna boldog lenni, ha inkább ultrafuthat is? Ezzel az üzenettel elmellőztem a kiváló érzékkel nyitva tartó fagyizó épületét, és belevetettem magam az akarattyai vízpart sötétségébe, ahol már nem kellett sokat kanyarognom ahhoz, hogy átérjek Balatonkenesére, ahol még leírni is durva (hát még átélni), az utolsó igazi pihenőpontom várt! Ha már kaja és könnyezés, akkor mi más lehetett a reakcióm, amikor kiderült, hogy igazi guilty pleasure, krumplis tészta (KÖRET KÖRETTEL, és igen, amúgy simán lehet hozzá kenyeret enni!) a jutalom 165-nél! Két adag között még rendkívül udvariasan elemet is cseréltem a lámpámban (így a siófoki üdülőövezet háttérfényét elhagyva kiderült, hogy a lámpám fénye enyhén szólva is jelképes), és egy masszívabb adag kólát felhörpintve ugrottam neki az utolsó 45-nek! Gyakorlatilag már csak egy maraton! (A sötétben, 165 km után.)

Az elemcsere már a rendkívül aranyos kenesei alagútnál is hasznosnak bizonyult, utána pedig kifejezetten életmentőnek, mert Kenese és Fűzfő között egy igazán vadregényes szakaszon az erdő közepén vezet át a természetesen gyökerekkel és kátyúkkal gazdagon ellátott kerékpárút. Ez a szakasz egészen különleges hangulatúnak bizonyult, az erdőben először egészen élénk madárzaj jelezte azt, hogy nagyon távolról, de talán már közeledik a hajnal, majd a hangosan éneklő Csipit mellőztem el, aki technikailag még csak a féltáv eléréséhez közeledett, de persze nem sokkal később vissza is előzött. A domboldali erdőből aztán egy gyors váltással a vízparti erdőbe tértünk át, ami egyben azt is jelentette, hogy – kimondani is durva – visszatértünk az északi partra! A kerékpárút itt vadregényesen alulról elkerülte Balatonfűzfő érdemi részén, és csak a város nyugati telepénél hozott vissza a régen látott 71-es útra, amin egészen látványosan rajzolódtak ki az egyre lassabban császkáló futók fénypontjai. Kivéve persze a többszemélyes váltók néhány futójának fénypontjait, akik néha egészen nevetséges sebességgel húztak el mellettem – teljesen érthető módon. (Fonyód környékén volt szerencsém „együtt” futni egy egészen szürreálisan idegesítő futóval, aki saját etapját a 200 méter sprint – 800 méter gyaloglás taktikával dolgozta fel.)

Almádi határába érve aztán elfogyott a podcastem, és miután mindent megtudtam a „Three Summers of Lincoln” musicalről, visszaváltottam az inspiráló háttérzenére, ami ahhoz a kellemetlen fejleményhez vezetett, hogy újra gondolkodóba estem. Ez a gondolkodás már a hajnalhoz közeledve már nem feltétlenül pánik-orientált volt, sőt, különösebb diszkomfort érzet híján 180 után már nem volt nagy merészség arra gondolni, hogy ez az UB bizony meglesz, így sikerült egy másik önidegesítési faktort találni: te, ez akár 24 óra is alatt meglehet. Esküszöm, ha nem olvasom el előzetesen jófiúként a teljes kiírást, akkor semmiféle jelentőséget nem tartottam volna magamtól a 24 órának (31 óra a szintidő, annak van jelentősége), de így, hogy tudtam, hogy a sub-24-ért jár egy külön érem, egyre jobban kezdtem ráfeszülni erre a témára. A legidegesítőbb az egészben persze az volt, hogy a menet közbeni hevenyészett matekom alapján CETERIS PARIBUS nagyjából gond nélkül befértem volna, de az esetleges további lassulás réme, illetve a Garmin gyengélkedése miatti távadat-bizonytalanság kellő kétséget tudott generálni.

Ennek megfelelően Almádiba átérve az ellenőrzőpontnál már harcállapotra rendelkeztem, így a szokásosnál masszívabb barackozást követően az üvegemet teljesen feltöltöttem, zsebeimbe aszalt szilvát rejtettem (a barack nem jól szállítható), és miután egy rövid séta során még egy igazán masszív adagnyi nikotines krémmel megdolgoztam a térdemet, azzal a tudattal indultam tovább, hogy erre az utolsó 20 kilométerre én bizony már nem tervezek megállni. Elhatározásom még Almádiban megtört, ugyanis a nap egyetlen eltévedését követően rövid zavart álldogálást követően találtunk csak rá a helyes újra, de mentségemre legyen szólva, hogy a futók sorát elnézve mindenki pontosan ugyanúgy nézte be a valószínűleg kissé pontatlanul felrakott útjelző táblát. Na, de tényleg, innentől további megállók nincsenek, különben is, ezt a szakaszt ismerem, 2 éve is itt futottam éjszaka, meg amúgy is, előbb jön Alsóörs, aztán mindjárt átérünk Csopakra – leszámítva persze azt, hogy az útvonal egészen alattomos módon – a zöld táblákon nem jelzett módon, ellenőrzőpont nélkül – még Paloznakon is keresztülhúzott.

Alsóörsnél egészen szórakoztató módon egy „battery low” bemondás is felhergelte a kedélyemet (Garmin rant következik): „Igen, kedves Garmin, Kenesén szerettelek volna tölteni, de a „resume later” opciót választva egy olvashatatlanul hosszú szövegét dobtál ki, ahol az activity leállításával fenyegetőztél az éjszakai alvásra való tekintettel, így inkább pánikszerűen kihúztam a töltőkábelt. Most pedig, ha esetleg úgy döntenél, hogy lemerülsz, és a futásom rajzán nem záródik be a piros vonal a Balaton körül, ezzel meg nem történté téve az egész napot, akkor bizony Balatonfüreden megkeresem az első nyitva tartó barkácsboltot, és szét foglak verni egy kalapáccsal.” Ezután ünnepélyesen mindent minimumra csavartam az órámon - a pontosságon már sokat úgy sem tudtam rontani, hiszen már amúgy is -4-es mentális matekkal számoltam a kilométereket, és egy újabb extra motivációt gyűjtve próbáltam siettetni a teljesítést.

A nagy nekilendülésben igyekeztem egyfajta sietséget is magamra erőltetni, de ez elsősorban jelképesnek bizonyult, nagyon távol volt már az az idő, amikor még a túlzottan magas pulzus miatt aggódtam, jelenleg a pulzusomat már, ha akartam sem tudtam volna 120 felé tornázni, ami bizony azt jelentette, hogy a nagy sietségben is megmaradtak a 7:00 feletti kilométereim – ami elvileg pont elég is volt nekem. Ha már a lendület a tempóban nem is manifesztálódott különösebben, az ellenőrzőpontoknál ténylegesen tudtam időt nyerni, a frissítőpontok kizárólag a távolságtábla mentális feldolgozására és egy maréknyi barack felmarkolására korlátozódtak a végére.

Időközben aztán egyre határozottabban közeledett a reggel is, még Almádiban elhúzott mellettem az első hajnali vonat, majd valahol Paloznak tájékán egy óvatos hátratekintést követően megpillantottam a pirkadat első haloványkék foltjait, ami kétségtelenül katartikus hátteret kölcsönzött az utolsó tízeshez közeledve. Csopakra érve a tóhoz levezető nagy lejtőn színpadias mozdulattal ki is kapcsoltam a lámpámat, az UB utolsó előtti településen, az utolsó előtti ellenőrzőpontnál (!!!) pedig le is választottam a fejemhez tapadt eszközt, és immár a hajnali napfénnyel a hátam mögött kanyarodtam rá a Füredet nagy ívben megközelítő útvonalra – aranyos, hogy pénteken egy másodpercnyit nem sütött a nap, így szombat reggel viszont tökéletes hangulatfényt biztosít a megfáradt futók számára. A Csopak-Füred átvezetésnél már kimatekoztam azt is, hogy a 24 óra lassan már kúszva lehet veszélyben, de azért így is egészen agyzsibbasztó érzés volt átérni az UB utolsó településére, majd az annak a keleti oldalán megbújó utolsó ellenőrzőponthoz (!!!!!!) Zavaromban külön megkérdeztem a pontőröket, hogy tényleg igaz-e a táblájukon megjelenő 3,8 km-es érték, akik végtelen megértéssel biztosítottak a tábla igazáról, illetve arról, hogy a befutó a parkolóban lesz, nincs titkos meglepi hegymászás a legvégén.

Innentől már tényleg semmi más nem maradt, csak a végtelen katarzis megélése, még a 207-nél mellettem elfutó váltóista elhamarkodott gratulációján sem tudtam őszintén felbosszantani magam, és gyakorlatilag andalogva suhantam végig a kihalt Tagore sétányon, magamba szívva a tökéletes vízparti hajnal csillogó levegőjét. A kikötő hajódömpingjét elhagyva azt is realizáltam, hogy a belváros ezzel elfogyott, és valóban, egyszer csak bekanyarodott mellém a 71-es, és a távolban kirajzolódtak előttem a körforgalom zöld táblái, azaz a szó legszorosabb értelmében a célegyenesbe értem. Megnyomhattam volna, lehet, hogy meg is akartam nyomni, de végül nem tettem, minden sajgásom és fáradságom ellenére igyekeztem kiélvezni, jutalomként felfogni ezt az utolsó katartikus kilométert, aztán persze valahogy csak megigazítottam hajam, rendeztem a táskám, elpakoltam a fülhallgatómat, és egyszer csak szembe jött velem egy időmérő csipogót tartozó, aki közölte velem, hogy az időmérés itt most véget ér.

Az utolsó csippantás után megkérdezték, hogy meg akarom-e várni, hogy az előttem beért csapatok elmenjenek a zónából, de engem aztán a leghaloványabb nem érdekelt a jelenlétük, így rövid rádiózás után elengedtek az utolsó száz méteremre, majd egy jobb-bal sikánt követően mérsékelt kurjongatással kísérve átrohantam a csak nekem kikészített célszalagon, és mire kettőt pislogtam, hirtelen már két érem is a nyakamba került. A célbaérzés katarzisa egyébként a cél előtti megszakítással kevéssé volt bombasztikus, mint az őszi maratoné, de ott persze egészen az utolsó pár száz méterig kérdéses volt, hogy meglesz-e a célom, itt meg végül egy kellemes 23:35-ös célidő került végül a nevem mellé. Az éremátvétel után még visszarángattak néhány statikusabb célfutóra, majd a finisher pólóval és a szalaggal kiegészülve a győzelmi sátorba fordultam, hogy egy jól megérdemelt reggeli tésztával zárjam le a nagy input-output versenyt. Ja, meleg kaja nincsen (egyébként sehol nem írták, hogy lesz, de két éve volt, csak akkor ugye váltósoknak nem járt), de tessék, a 38 alkalommal látott frissítőpult teljes tartalma itt is elérhető. Mit tudok ehhez hozzátenni, ettem egy kis… barackot.

A különleges, ritkán látott csemege után egy sörpadra borulva menetkésszé alakítottam magam, megcsináltam a Stravának szóló szelfit (igen, a Garmin kibírta, 5% maradt), majd a büszkeségtől majd szétroppanó finisher pólómat feszítve a saját lábamon elhagytam a célterületet. Jót mosolyogtam azon, hogy a következő vonatot pont 5 perccel fogom lekésni, de közben meg nem tudtam nem arra gondolni, hogy egykoron egy Kinizsi után a megmozdulásra sem tudtam gondolni, most meg 210 km után a leghaloványabb probléma nélkül (erős túlzás azért) vágtam neki a vasútállomásig vezető útnak. Mivel az útitáskámért ennyire hajnalok hajnalán úgysem tudtam volna betérni, úgy döntöttem, hogy aktiválom a hazajutási B-tervemet, és a 71-es mellett lépdelve könnyelműen kidobtam az útra a hüvelykujjamat – 5 perc múlva pedig már autóban is ültem, hiába a Balatonról még mindig könnyű stoppolni! (Különösen az UB hétvégéjén!)

Nem állítom, hogy ez volt életem legkényelmesebb autózásra, de a hatékonyságra nem lehetett panaszom: két órával a célba érkezésemet követően már az M0-s egyik pihenőjénél vártam a családi fuvaromat Szentendrére. Ezúton is óriási köszönet a hölgynek, akivel ugyan elfelejtettünk bemutatkozni egymásnak, de jót beszélgettünk a futásról és a gyereknevelésről, és nem, azért sem haragszom, hogy a kiszállást követően a táskámból kihulló jutalom gyümölcsös sörömet egészen színpadias módon sikerült az autónak szétroppantania! 9-re tehát otthon is voltam, a kései reggelire fogyasztottam egy kellemes ebédet, végre megtaláltam az alkalmat, hogy megigyam a régóta csábító cukros Kofolámat, majd egy minden igényt kielégítő zuhanyzást követően küzdöttem egy nagyot annak érdekében, hogy az alvásomat egészen estig eltolják, hogy normális éjszakai pihenésre legyen lehetőségem. Előbbi meglepő módon sikerült, utóbbi nem meglepő módon nem, sebaj, ez a legkevesebb.

A végére valamiféle összegzést még illene összeraknom, de túlságosan nagyot nem tudok mondani: érdekes kaland volt az UB, elképesztően büszke vagyok arra, hogy sikerült megcsinálom, és szemben a Kazinczy 200-szal, ezúttal nem merem teljes magabiztossággal kimondani, hogy ez volt az utolsóm. A Kazinczy beszámolómban azt írtam, hogy nem tudom, hogy a kettő közül melyik nehezebb: nos, most már tudom, a júniusi zempléni zöld pokol a 6000 méter szinttel össze sem hasonlítható az Ultrabalaton kipárnázott, tökéletesen frissített, civilizált világával, ahol idén még az elképzelhető legjobb időjárást is sikerült kikapnom. Ettől függetlenül a 210 kilométer teljesítésének módjával azért különösen elégedett vagyok, a távból nagyjából 206-ot ténylegesen futottam, egész értelmezhető tempóban, és bár a nettó/bruttó idő között van 1 óra 50 perc különbség, a teljesítésben igazából negyedóránál hosszabb szünetet nem is tartottam. Őszintén szólva nem is feltétlenül tudom, hogy az emberi szervezet pontosan hogy is képes ezt a megterhelést ennyi ideig fenntartani (és persze, én a 35. helyemmel hol vagyok az elsőtől), de persze, a pulzusom azért még most három nappal sem tért vissza a normálisra.

(A 24 órán belüli teljesítéshez nem tudok mit hozzátenni, rendkívül aranyos extra, de inkább az nyűgöz le, hogy az előzetes Excelemben végül 23:20-as teljesítést adott ki a matek, az, hogy 15 percnyire be tudtam lőni az érkezésem egy ilyen távon, egészen szürreális.)

A legeslegvégére pedig jöhet a hogyan tovább kérdése. ahogy írtam, nem zárok ki még további egyéni UB-ket, a teljesítésből sok fejlesztési-javítási lehetőséget adó tapasztalattal gazdagodtam (egy szoft kulacs pl. nettó 10 percet adott volna szerintem), de ilyen időjárást meg azért tényleg ritkán dob a gép. Meg őszintén, az UB valójában fun, és ha a fun a célom, akkor miért ne jöhetnék legközelebb váltóban, akár kicsit haloványan jól érezni magam a Balaton mellett? A Garminon megjelenő „no primary race” felirat egyelőre még nem égeti a karomat, a világon semmi nincs a horizontomon, pláne úgy, hogy itt van előttem még jó 10.000 km-nyi turistajelzés, aminek a teljesítése csak rám és erre a blogra vár, májusban még jön a Kinizsi, júniusban viszont már én választhatok a térképre bökve, hogy pontosan hol akarom megfutni az év leghosszabb napját (valószínűleg valami árnyékos erdős tájon kellene).

Extra bónuszként pedig itt egy lista a felszerelésemről, és az ahhoz kapcsolódó megjegyzésekről (nehogy én lapozzam majd fel x év múlva):

• 10200 HUF (23 g): nem kellett készpénzt használom
• WC papír darabka (10 g): sosem jön rosszul
• DM nedves törlőkendő (83 g): abszolút életmentő, nélkülözhetetlen
• Vezetékes fülhallgató (10 g): nem kellett használnom
• vezeték nélküli fülhallgató (83 g): csak fél fülben tartva simán kibírta üzemidővel, nélkülözhetetlen
• koffein tabletta (gyógyszerek együtt 18 g): ártani nem árt, 5 egység koffein csúszott le a nap során
• algoflex: 2-t vettem be menetközben, nem érdemes erre alapozni, de jól jöhet
• sótabletta: érzésre lecsúszhat pár darab, rosszul nem jöhet
• USB kábel (10 g): fülhallgatóhoz, telefonhoz, mindenképpen kell
• Garmin kábel (21 g): töltés nélkül nem bírta volna ki az óra
• soft pohár (10 g): kötelező volt, de valójában soft kulacsra volt szükségem
• sportkrém (61 g): placeboként biztos segített, választhatttam volna kevésbé undorító ízűt (tudom, nem kell megenni, de a kezemről az arcomra, onnan meg a számba került)
• Horalky (53 g), ropi (52 g), zselé (34 g): sivatagba homokot
• Nivea (29 g): a hűvösben nem dörzsölődtem ki, de nem árthat
• iratok (15 g): muszáj volt magammal vinni, elférnek
• fejláma + elemek (67 g): kötelező
• tartalék elemek (35 g): őrület, de használnom kellett őket
• powerbank (125 g): nagyon jó óra és telefon menedzsment kell ahhoz, hogy elkerülhető legyen
• útvonalterv (5 g): én nagyon szeretem kézzel fogni és látni az előrehaladást
• kék csősál (34 g): általános törlőkendőként nagyon hasznos
• esőkabát (~250 g): végül 2 km-t volt rajtam, de nem nagyon lehet ilyen időben elindulni nélküle
• tartalék póló (130 g): az átcserélés mágikus érzése mindent megér
• cserezoknik (90 g): az átcserélés mágikus érzése mindent megér, de annyira jó idő volt, és annyira jó volt a sima zoknim, hogy nem volt rá szükségem
• kesztyű (30 g): 13 fokban nem volt rá szükség
• műanyag villa (13 g): adtak villát mindenhol
• tartalék felső (260 g): na, ez tényleg fölösleges volt, vennem kell egy vékony hosszúujjút (miért nem vettem ilyet soha)