Annyit sakkozgattam a novemberre esedékes csíkfutás időpontjával, hogy végül már a decemberi díszfények támogatásával küzdhettem magamra a világ legszűkösebb túrazokniját óvatos félálmomban. Olyan nagy naptárbeli eltérés persze azért nem volt, az expedíciót valahová november végére akartam belőni, de miután a novemberi 22-ei gigahavazás sártengerré változtatta a terepet, hagytam időt a száradásra, és végül a napfényesnek ígérkező december 2-ei hétfői szabadnapra ütemeztem be magam. Az útvonal viszonylag logikusnak tűnt, egy vértesi sárga és zöld bejárása után egy újabb vértesi sárga és zöld következett volna, de aztán a térképre ránézve kiszúrta a szemem a Bodajk feletti, hivatalosan már a Bakonyhoz rendelt piros sávocska, ami mindennel együtt 83 kilométerre növelte az etapot, ami végül is még pont a tűréshatáromon belülinek tűnt, így rábólintottam az ambíciózus tervre.

Mivel azonban eltökélt szándékom a világosban működés, a decemberi napfényes órákat figyelembe véve egyértelműnek tűnt, hogy a lehető leghamarabb kell elindulnom, így 3:40-kor már a biciklin gurultam, és az első Szentendréről induló HÉV-re ülve neki is kezdtem a reggelim első felének. Ezúttal az átszállásom nem volt különösebben aggasztó, kényelmes metrózással libbentem át a Délibe, majd az 5-kor elinduló vonaton olyan kényelmesen el tudtam helyezkedni, hogy még egy kis extra visszaalvásban részesültem. Az ügyesen beállított ébresztőm után aztán Fehérváron leugrottam, kis fel-alá sétálgatással (kell a lépésszám) kivártam a büfé 6 órai nyitását, majd a gőzölgő kávémmal felszálltam a Komáromra induló motorvonatra, és rögtön az indulást követően megkezdtem a meglepően elhúzódó tollászkodási feladatokat.

A leszállásjelzős(!) vonaton pánikszerűen észleltem, hogy valószínűleg Bodajk határában vagyunk, gyorsan jeleztem, majd magamra húztam a szíjakat és a fagyvédelmi eszközöket, és kiléptem az éjszakába.

Hivatalosan a szürkület 6:36-kor kezdődik (bármit is jelentsen ez), de 6:30-kor az avittas bodajki állomásépület még teljes feketeségben pompázott, az utcai lámpák pedig masszívan fehér dérréteget világítottak meg, ami elég zimankós napot ígért – igaz, nagyjából erre is számítottam.

Így hát 6:33-kor az órámra nyomtam, és az oly jól ismert vidéki fűtésfüstszag aromájában nekivágtam a kilométereknek, amiből az elsőt még nagyjából a városka jól világított utcáin tehettem meg. A Bodajk feletti dombra felérve aztán menetrendszerint megérkezett a hajnalhasadás is, így bár szürkeárnyalatosan, de fejlámpa-macera nélkül tudtam követni a kanyargó földutakat, majd a hivatalos napkelte környékére meg is érkeztem a kéktúráról már ismert Gaja-völgybe.

Az aranyos kirándulóhely kissé más arcát mutatta, mint 2016 augusztusában, de a jégtől és dértől ropogós útvonal a maga nemében így is látványosnak bizonyult, és villámgyorsan el is repült a két kilométer, amelynek a végén egy rövidke, de az olvadás miatt bizonytalan talajfogású emelkedő dobhatta fel a pulzusomat. Emelkedés közben aztán elelmélkedhettem arról, hogy a nagy készülődésben csak sikerült a pulzuspántomat a táskámban hagyni, de aztán nyilván arra jutottam, hogy ez az apróság nem ér egy megállást, pláne, mióta meggyőztem a Garminomat, hogy a terepfutás eredményeit ne számítsa bele a féltve őrzött VO2Max-omba. Az emelkedőn persze el is szállt a mért érték a valóságtól, de ettől cseppnyit sem zavartatva fordultam rá Bodajk utcáira ismételten, és ezúttal a városközpont irányába haladva kerülgettem ki a hétfő reggelbe közepes lelkesedéssel belegyalogló iskolásokat.

A bodajki „nagy elágazásban” aztán elbúcsúztam a kék jelzéstől, ami az én időmben még egyébként a pirossal együtt ment tovább Csókakő irányába, de a forgalmas bevezető úton szélén futott alig pár száz méter után nem volt nehéz megérteni az MTSZ döntését. A sínekhez érve egy gyors leágazást tettem a Csókakő fantázianevű, de igazából ugyanúgy Bodajkon lévő állomáshoz, befotóztam a szép pöttyös jelzést, majd egy jutalomfalattal is elláttam magam annak örömére, hogy 7:30-ra le is tudtam egy csík teljesítését: a piros sáv nem túl hatékony módon 11 km megtevésével kötötte össze a síneken alig 1,5 km-re eső két állomásépületet!

A kötelesség innen engem a Mór központjából induló zöld jelzésre szólított, amihez egy egész gazdaságos 6 kilométeres átkötést kellett megoldanom, amelynek az első felében a települések közti régi országútból kialakított bicikliúton futhattam az egészen hangulatos dérborítású, bár kissé monoton mezők között. Kis izgalmat adott a forgalmas 81-es út áttörése, majd a bicikliúttól elbúcsúzva a szántóföldeken keresztül közelítettem meg a várost – így belegondolva természetesen semmiféle értelme nem volt ennek a váltásnak, de ha már az OSM-en így terveztem meg az útvonalat, akkor ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az algoritmust.

Mindenesetre a Mórra bevezető szakasz egészen kellemes élménnyé alakult, ugyanis így 8 óra magasságában az időjárás egyszer csak megadta magát az előrejelzéseknek, és hirtelen teljesen felszakadt a ködréteg, így gyönyörű kék ég és pislákoló napsütés kíséretében tekinthettem át a Vértes-tömb Mór felől szőlőültetvényekkel határolt déli oldalát. A földút aztán a temetőnél aszfalttá változott, és alig pár száz méter után bele is ütköztem a városka főútjába, ahol a jobbkanyar után érkezett is a zöld jelzést tartalmazó buszmegálló és a zöld jelzéses fotózkodás.

A várost tehát már jelzéssel erősítve hagytam el toronyiránt a hegyek felé, elmellőztem a bőséges pincesorokat, majd a piros és zöld jelzések városszéli villájánál jobbra tértem a Kakas-domb meghódításának érdekében.

A Vértes-mászást az előzetes tervezésem során a szintadatok alapján szégyenszemre gyaloglós szakasznak értékeltem, így én lepődtem meg a legjobban, hogy a gigaemelkedő csak nem akart jönni, ehelyett egy izzasztó, de azért tökéletesen futható útvonalon szuszoghattam fel a Kakas-dombra, majd a Török-sáncra. A sikeres mászást kis Snickers-töltelékkel jutalmaztam, majd innentől már szintben indulhattam tovább a Vértes szélén Csákberény irányában. Miközben óvatosan elmellőztem Csókakőt, a gondolataimat elsődlegesen a következő megálló kötötte le: előzetesen úgy ítéltem meg, hogy a 48-nál érkező pusztavámi boltkör előtt szükségem lesz egy vízfeltöltésre, de az alig pár fokos időjárásban nem fogyott különösebben lelkesen a vizem, így végül meggyőztem magam arról, hogy nem akarom elpazarolni azt a gigantikus 3 percet a vízvásárlásra- és töltésre – micsoda izgalmak!

Miközben ezt a témát végigdolgoztam a fejeztem, a zöld jelzés elbúcsúzott a Vértes tetőszintjétől, és kellemes lejtésbe fordult a csákberényi beérkezést előkészítendő – sajnos azonban a kellemesség a talajborításra nem terjedt ki, így az előrehaladást egy idő után nem csak az egyre mélyebbé váló sár, hanem a fakitermelésből megmaradt kidőlt faelemek is akadályozták a mélyúton. Kreatív megoldásként az út helyett közvetlenül a domboldalban próbáltam továbbhaladni, ami az aljnövényzet ellenére nagyjából valid megoldásnak tűnt – egészen addig, amíg az egyik masszívabb cserjeképződmény meg nem ette a vadiúj cipőmet. A több ezer kilométernyi kaland során sok „extrém” élmény ért már, de a cipőfűzőmet és a fűzőlyukakat széttépő aljnövényzet új elemnek bizonyult: természetesen, hogy a vadiúj terepcipőm első igazi bevetésén futottam bele (haha) egy ilyenbe. A károkat egy kis kreatív kötözéssel viszonylag stabilan sikerült rendeznem, de azért a pepecsélés jónéhány percet elrabolt, így aztán végképp extrán motivált lettem az ivószünet kihagyására!

A terep még jódarabig hasonlóan küzdősnek bizonyult, de végül a falu szintjére érve stabilizálódott a helyzet, a 28. kilométert pedig már a takaros és füstszagú település központjában ünnepeltem, majd a a túloldalon a pont a 29-es erdősávot elérve boldogan pakoltam ki a Studentská csokimat és a Tuc szeletet, aminek az elfogyasztásához még pont megfelelően hidratáltnak éreztem magam. Csákberényt követően egy jó másfél kilométernyit élvezhettem egy erdei összekötő út komfortját, majd újra földútra váltva folytattam a kapaszkodást a „magasba”. Nem állítom, hogy különösebben nagy élmény volt a kaptató, de ezen a domboldalon kellően stabil maradt a borítás, a meredekség szintje pedig pont kellemesnek bizonyult, így egészen kulturált állapotban értem fel a Géza-pihenőhöz, ahol egy újabb rövid fonódást követtem el a kékkel, majd a 430 méteres csúcsról újra süllyedésbe kezdtem.

A térgeometria szépségeként a ritkásabb borítású nyomvonalon világosan kirajzolódott előttem a hegység alatt elterülő síkság és nagyjából Pusztavámot is sikerült azonosítanom, így azon morfondíroztam, hogy egyáltalán, hogy fog kijönni 12 kilométernyi ereszkedés ennyire kevés helyen – de aztán valahogy mégis sikerült összekeringeni a tervezett távot. A viszonylag monoton minimális lejtőt néhány vadászház és puszta szegezte fel, illetve a 40. km-nél elért vad felismerés, miszerint a Tuc és a tábláscsoki fogyasztásának az a helyes módja, ha egy kocka csokit egy kekszdarabbal együtt vesszük a szájba, és együttesen fogyasztjuk el! A módszer további előnye, hogy így egy etetés akár egy kilométert is igénybe tud venni, ami egy ilyen hosszadalmas etapon mindenképp megbecsülendő volt. A Fekete-vizet elérve rövid műutas kanyar következett, ahol sikerült nem észrevennem a Gerencsér-várat, pedig az előzetes térképszemlén külön kinéztem, hogy a minimális kitérőt bevállalnám – útközbenre azonban erről teljesen elfeledkezve robogtam tovább, és hamarosan be is érkeztem Pusztavám felső határába.

Az erdőborítás hűvöskés érzete után egészen felüdülés volt a Petőfi utca napfényében sütkérezni, és bár olyan kifejezetten nem éreztem magamat elcsigázottnak, a végtelennek tűnő utcán haladva egy idő után már a házszámok alapján elindítottam a visszaszámlálást. Az Által-ér hídját elérve aztán feltűntek a központi épületek, és a főutcát elérve be is csapódtam a zöld jelzés végállomását jelentő buszmegállóba, amit egy fotóval és a camelback vízkészlet kiürítésével ünnepeltem. 100 métert visszahaladva gyermeki örömmel tértem be a boltba, és hamarosan már a kakaós csigát majszolva töltöttem újra a vízkészletem, közben serényen pótolva az utóbbi órák korlátozott folyadékellátását.

Bár nem akartam, azért összességében egy negyed órányi állásidőt csak összeügyeskedtem a boltkörrel, így extra bűntudattal fordultam rá az Oroszlányig vezető szintmentes 11 kilométeres összekötő szakaszra.

A boltból kiindulva ismételten a navigációm rabjaként követtem a felskiccelt útvonalat, majd néhány perc múlva el is búcsúzhattam Pusztavámtól, és az Által-ér melletti szántóföldeken átívelő földúton igyekeztem tovább a sárga jelzés irányába. Előzetesen kifejezetten sokat vártam ettől a szakasztól tempó terén, de aztán az órámat elnézve nem igazán tudtam magamat megpörgetni: ebben biztosan szerepet játszott a hirtelen folyadékpótlás gyomorterhelése, illetve az egészen meghökkentően melegre forduló időjárás. A 10 fokot megközelítő „tűző” napfényben tényleg túlzásnak tűnt a kabát+sál+sapka kombináció, de lustasági és praktikussági megfontolásokból nem tudtam engedni a csábításnak, így némán izzadva tűrtem a téli kánikula megpróbáltatásait. Az 55. km után nem sokkal a földút megérkezett a Bokod-Oroszlány országúthoz, és kertelés nélkül a forgalmas útvonal szélére szegezte a futót, aki amúgy sejtette, hogy itt is létezett főútmentes alternatíva, de jelen állapotában már nem akaródzott az alternatívákat keresgélnie.

A kamionokban gazdag országúti szakasz nem igazán emelte tehát a komfortérzetemet, így őszinte örömmel értékeltem a derékszöget, amely hamarosan Oroszlány belterületére terelt, ahol már jóval biztonságosabb formában, a járdán folytathattam az utamat. A város elején még a kihelyezett kék kútnál is elcsábultam – nem feltétlenül gondoltam volna, hogy működik decemberben – majd rövid ereszkedés után meg is érkeztem a vasúthoz. Az oroszlányi vasúti csatlakozás vészmegoldásként egyébként azért végig ott volt a fejemben, és amúgy valóban volt egyfajta csábítása az érkezésemkor épp 2 perc múlva Budapestre induló szerelvény irányába, de mivel a szimpla lustaságon kívül egyéb panaszom nem merült fel, kitartottam az eredeti terv mellett. A csalódást keltő állomásépületnél tehát felvettem a sárga sáv jelzést, ami egy darabig a bányászváros panelrengetegében körözött, majd enyhe emelkedéssel egy kertvárosias részen tört ki a településről.

A sárga jelzés Oroszlány környéki szakaszát egyébként pont ismertem már egy 2020-as B-kör eredményeként, ami a teljesítés szempontjából sok segítséget nem adott, de valahogy mégis jó volt tudni, hogy most mindjárt jön Majkpuszta, majd a bányászmúzeum, majd az országút, majd a Várgesztes felé vezető végtelen emelkedő. Az erdei szakaszra érve azonnal le is nullázódott az Oroszlány előtti hőérzet a fák borításában és a fél 2 után már erejét vesztő nap hiányában, így igyekeztem is pörgetni a mozgásomat hegynek felfelé haladva. Szerencsére ez a mászás is inkább csak monotonnak, mintsem nehéznek bizonyult, így különösebben fáradságérzet nélkül sikerült felérni a Mészáros-hegyre – cserébe viszont a gyomrom így a 70-hez közeledve kezdte feladni a harcot az elemekkel. A várgesztesi vár impresszív, de egyben örökké lezártnak tűnő épületét rendkívül komfortos módon csak alulról volt szükséges megtekinteni, aztán a falu szélén egy rövid kék fonódás után érkezhetett is a most már tényleg utolsó emelkedő, a Széna-hegyhez vezető mélyút.

A meredek kilométer legyőzése után jöhetett volna a jól megérdemelt frissítés, de ritka módon úgy éreztem, hogy nem igazán vágyok kajára, így saját szabályaimat eldobva vetettem bele magam a lejtő élményébe. A lábaim meglehetősen jól is vittek lefelé, viszont az erdészeti műutat elérve egy régi vendéggel találkoztam: a Kazinczy 170. km-jénél már átélt ájulás-émelygés kombinációval. Akkor nem feltétlen a tápanyagpótlásra vezettem vissza a problémát, most viszont logikusabbnak tűnt a kissé elalibizett evés megoldása, így rohamtempóban ütöttem fel a készletem utolsó darabjait. Valamennyire sikerült is normalizálnom a helyzetet, de fejben egyszerűen nem éreztem magamat komfortosan az egyre sötétebbé és hidegebbé vágyó völgyúton. Pedig apró extraként az októberi Tatabánya-Csákvár zöld sávjára is fonódtam is egy kicsit, de ez sem igazán segített, így inkább csak összeszorított fogakkal gyűjtöttem a kilométereket.

A következő kartográfiai esemény aztán határozottan kellemesebb élménynek bizonyult, a 76. kilométert elérve a jelzés végre letért a műútról, és a sötét erdőből kikanyarított a vidám napfényben fürdő, végtelen térérzetű szántóföldekre, ami határozottan feldobta a lelombozott állapotomat. Ettől függetlenül persze a meglepően hosszadalmas szántóföldön kanyargás sem volt tökéletes hangulatú, pláne, hogy meglepően sokáig tartott, mire maga Szár település is feltűnt a látótérben, de végül kifejezetten konszolidáltan, 5:30 körüli kilométerekkel sikerült teljesítenem az utolsó részszakaszt. Szárt elérve kézbe kaptam a telefonomat, hogy kiderítsem vajon lesz-e időm kólázni egyet a faluközpontban, de a menetrendet megnézve természetesen pont abba a szituációba sikerült belefutnom (haha), hogy ha jól megnyomom az utolsó két kilométert, akkor pont elérem a következő vonatot.

Ez a fejlemény természetesen egy vad sprinthez vezetett a szári utcákon keresztül, így a feladatot pontosan teljesítve, 2 perccel a menetrendi érkezés előtt érkeztem a faluszéli állomásra, ahol pöttyös jelzést nem is sikerült fellelnem, így végül a vasúti táblával fotózkodtam – volt időm rá, mert azért egy néhány perc késés így is beesett.

Sebaj, 83 kilométer után őszintén jól tudott esni a kétperces üldögélés a peronon, majd szerencsére még a vonaton is találtam helyet, ahol aztán szép fokozatosan, útitársaim lelki békéjét megőrizve megszabadultam a csuromvizes ruhadarabjaimtól. A megerőltető futásokat néha lekövető csuklással küzdve aztán persze nem bántam volna, ha tudtam volna vizet vételezni, így a camelback utolsó kortyait követően egészen a Batthyány térig nélkülöznöm kellett, ahol az ezúttal tökéletesen kijövő átszállások mentén pont egy vásárlásnyi időm maradt a HÉV indulásáig. A szerelvény már teljes sötétségben hajtott ki a föld alól, de nekem végül is sikerült teljesítenem a célomat, és a 83 kilométeres bejárást lámpahasználat nélkül tudtam feldolgozni, sőt, az ügyesen elcsomagolt extra réteget felvéve ezúttal extra megfagyás nélkül tudtam hazabiciklizni az adventi vásáron keresztül, átadva magam a jól megérdemelt pihenés luxusának.