Így jár az, aki a beszámolót még 2024 októberében megírja - szinte minden általános érvényű gondolatot sikerült időközben más bejegyzésekbe beépítettem, így írhattam újra az egészet, sebaj, talán nem is ártott a beszámolnak egy kis szerkesztői kurtítás - így is leeht bőven scrollozni az első futólépésig.

A maratonhoz kapcsolódó kihívások egész életre való kipipálása után arra jutottam, hogy véget vetek a sebességfokozás hörcsögkerekére, és a kényelmes Z2-es és kevésbé kényelmes terepen történő futások irányába lököm magam, és belevetem magamat a csíkfutásba. (A maraton után két nappal leadott Ultrabalaton szóló nevezés tényéről most udvariasan feledkezzünk meg.) Az első igazán szabadon ütemezett futásnak is pontosan ez a végtelen szabadságfaktor adta meg a könnyedségét és nehézségét: a PMP teljesítése után folytatásos futnivalóm nem maradt, így elvileg teljesen szabadon bökhettem rá az OSM végtelennek tűnő Magyarország térképére. Persze aztán valójában ennyire nem szabad a kezem, ugyanis az egész csíkfutás projekt 15 éves időtávban történő befejezésének alapvetése, hogy a célra rászánt évi 10-12 napot lehetőségek szerint hatékonyan használjam fel, ami praktikusan azt az elvárást hozza magával, hogy egy-egy futásnap legalább 60 km-nyi sávot tartalmazzon. Ez a klasszikus hosszú távú nyomvonalakat követve elég egyszerű feladatnak tűnik, de az ezeken túlmutató több ezer kilométernyi kuszaságban már korántsem annyira egyszerű logisztikailag és logikailag értelmezhető futónapokat kitalálni.

Ez praktikusan azt jelenti, hogy egy-egy tájegység útvonalait mindenképpen szükséges holisztikus nézetből áttekinteni, és meghatározni a reális célokat: ezt a feladatot viszont valójában csak Aggtelek, Bükk és Karancs-Medves vonatkozásában csináltam meg 2024. októberig. A probléma viszont az volt, hogy Aggteleken és Bükköt inkább sátoraljaújhelyi kiindulással szerettem volna teljesíteni, a Karancs-Medves beosztása meg valahogy nem akart összeállni, így egy huszárvágással egy nem túl távoli, de cserébe nem túl komplex vidékre tekintettem át, és pillanatok alatt összecsaptam a Vértes teljesítési tervét (ekkor még naivan azt hittem, hogy a Vértes önálló tájegység lesz a rendszeremben, de mint később majd kiderül vala [nem létező magyar igeidőre lenne szükségem a pontos önkifejezéshez], ezzel kapcsolatosan tévedtem):

• #235 K: Az OKT vértesi 51 kilométerét már bejártuk, további teendő nincs vele.
• #236 P: A Közép-Dunántúli Piros Vértesen átvezető 43 kilométerét egy nagyobb volumenű, tájegységeken átívelő KDP teljesítés részeként fogom valamikor megcsinálni, így további feladat nincs vele.
• #238 S és #242 Z: A 32 km-es sárga és a 30 km-es zöld Csákváron és Vérteskozmán is összetalálkozik, logikusan összerendezhető.
• #239 S és #243 Z: A 23 km-es sárga oroszlányi és a 30 km-es zöld pusztavámi végpontja egymástól alig 10 km-re van, egy vonalban teljesíthető.
• kész, a picike Vértesben mindössze 6 sáv turistajelzés található.

A 238-242 és 239-243 párosokat megnézegetve végül arra jutottam, hogy az előbbi igazából teljesen kényelmesen teljesíthető autóbevonás nélkül, így a térképre ránézve egy Tatabányáról Csákvár felé tartó teljesítés rajzolódott ki előttem. Terv szerint Tatabányáról indulva kipipáltam volna a zöld sávot Csákváron, majd a sárgára térve a majdnem kör alakú útvonalat járom végig Kőhányáspuszta és Vérteskozma irányába. Az eredeti terv apró szépséghibája az volt, hogy a sárga teljesítését Csákváron „középről” indítottam volna el, ami igazából egyáltalán nem ellenkezik a saját semmin nem alapuló szabályrendszeremmel, de valahogy nem tűnt elegánsnak. Szerencsére a nem-problémára sikerült viszonylag gyorsan megoldást találnom: ha a zöld sávot megszakítom Vérteskozmánál, akkor végponttól indíthatom el a sárga teljesítését, majd egy jó 35-tel később menetirányban térhetek vissza zöldre! Tökéletes, a neheze megvan, most már csak futni kell!

2024 októberének második fele egészen csodálatos időjárást hozott a klímakatasztrófa árnyékában: egészen ritka módon semmiféle rettegést nem kellett az előrejelzésekre terhelnem, ugyanis gyakorlatilag két hétig verőfényes 9-19 fokos őszt kaptam az arcomba, ami hajnalban még egy picit vacogós, de azért nagyjából pólós teljesítést tett lehetővé. A futásra kijelölt szerdai napra fordulva még egy aprót csavartam a potméteren, és arra jutottam, hogy a nagyjából 75 km-esnek ígérkező távot megpróbálom végig futva teljesíteni. Ez jelenlegi edzettségi szintem és a viszonylag enyhe vértesi szintkülönbségnek (75 km / 1400 m) nem tűnt teljességgel lehetetlennek, de a személyes rekordom igazából a perkupai-szalonnai 49 kilométer volt ebben a műfajban, ahol bizony rendesen elfáradtam, így azért biztos nem lehettem a dolgoknak. Biztos, ami biztos, extra motivációként az óraátállítás ellenére sem pakoltam fejlámpát a táskámba, és úgy összességében sem estem túlzásba a pakolással, a hűvös időre tekintettel még a vízmennyiséggel is spóroltam egy kicsit, és egy félliteres tasakot lespóroltam a felszerelésemből.

Amivel nem tudtam persze spórolni, az a koránkelés: a tömegközlekedési sivatag Szentendréről még az ütőér 1-es vonal elérése sem működik zökkenőmentesen, így a tervezett napkeltés induláshoz (6:15) 4:10-es ébresztő tartozott, majd 4:20-kor már gurultam is a HÉV-állomás irányába, 4:34-kor pedig fel is bőgött a HÉV motorja. A nap első kalandját az elvileg a „MÁV-üzem legpontosabb járata” eposzi jelzőt viselő HÉV 4 perces késése volt, ami ahhoz vezetett, hogy a Margit híd – Déli bubizást időfutami hangulatban volt szükséges megtekernem, kellő sikerrel! Az 5:25-ös győri személyen még kedélyesen reggeliztem egyet, majd alvás helyett inkább a kalauzzal vitatkoztam a teljes árú bérletemhez szükséges iratigazolás elvárt mértékéről, és végül kicsike szempihentetés után 6:10-kor le is ugrottam az egyre aktívabban pirkadó tatabánya-alsógallai szerda reggelbe.

Korábban éppen túraügyben jártam már néhányszor az alsógallai állomáson, de a takaros épületet ezúttal nem találtam (lehet elvitte a felújítás-cica?), így a kevésbé takaros aluljárón átkelve a lépcsősor tetején véglegesítettem a felszerelésem, majd kerek 6:14-kor neki is vágtam a kalandnak. A megfutandó zöld jelzés egyébként nem innen, hanem a település külterületének külterületén található Rugógyár buszmegállóból indul, de mivel buszok nagyjából szökőévente közlekednek arrafelé, így magad uram, ha szolgáld nincsen alapon, futva vágtam neki a jó 6 km-es prológnak. Első lépésként Tatabánya meglepően takaros középületeit és közparkjait tártam fel, amelyeknek még a létezéséről sem volt fogalmam, majd hamarosan rátértem egy nyílegyenes kivezetőútra, ahol a már sokkal jobban ismert panelcsoportok és gyárüzemek következtek.

A város szélét elérve a kék háromszög jelzés feltűnése már felhívta a figyelmet arra, hogy hamarosan beérek a nagybetűs természetbe, majd a körforgalomban egy éles jobbkanyarral valóban meg is érkeztem a varázslatos őszi erdőborítás alá. Érdekes városszervezési elemként az egyre inkább erdeibb útvonalát itt-ott üzemépületek díszitették fel, és majdnem két kilométernyi szünet után végre feltűnt a végtelen rengetegbe nem igazán illeszkedő rugógyár komplexuma (bizonyosan megvolt a logikus oka ennek a lokációnak, de ez hozzám nem jutott el), 6 kilométer felvezetés után végre valóban rátérhettem egy igazi jelzésre. A „hivatalos” startot aranyosan megalapozta, a pontos jelzést rejtő buszmegálló mellett elhelyezkedő „jó szerencsét” feliratú bányászcsille, amit le is kocogtattam, majd továbbindultam az erdei aszfaltcsíkon, de már csak egy jelképes prológnyit: nem sokkal a gyárkerítés eltűnése után a jelzés élesen balra tért az erdőbe, a beton pedig átadta a terepet a friss avarnak.

Az ösvény idővel egy völgybe allokált magát, majd hamarosan két, a felületes tervezésnek köszönhetően nem túl felkészült énemnek meglepő érdekesség is érkezett: az országos kéktúra jelzése, valamint Vitányvár meglepően impresszív tornya, amit úgy tűnik, hogy a vértesi kékezés során sikerült a másik irányból teljesen elmulasztani. A várat elmellőzve enyhe kaptató után érkezett a nem elmulasztot Rockenbauer-fa, majd a 10. kilométer örömére el is fogyasztottam első adagomat, az Andi által kotyvasztott házi „Snickers-mix” (értsd: mogyoróvaj és cukor) első felét, ami egészen megdöbbentően finomnak (lásd még: cukor) bizonyult, és kellemes lendületbe hozott a Határ-hegy 430-as csúcsának meghódításához. Az első „hegymászás” sikerén túllendülve érkezhetett a jutalomlejtő, aminek bizonyos szakaszai az elképesztően köves borításnak köszönhetően annyira nem voltak élvezhetőek, de szerencsére sérülésmentesen, és kellően kipirosodva zuhantam be a Vérteskozma felé vezető erdei műút aszfaltborítására.

A vékonyka aszfaltcsíkot teljesen beborította a lombkorona, így a lejtőn megpihent testem egészen fázós állapotra fordult így 8 óra táján, de szerencsére azért gyorsan vissza tudtam melegedni, és a testem is áthelyezte a fókuszt egy másik problémára: a változatos lábfájásra. A jobb lábam tekintetében ez nem is volt olyan meglepő, mivel az októberi maratonra való intenzív felkészülés finisében valószínűleg a túlterhelés hatására megfáradt a térdhajlítószerűségem (nem igazán értek az anatómiához), viszont a bal térdkalácsomban megjelenő ropogás már kevésbé volt racionalizálható. A Vérteskozma irányába kanyargás monotonitásában egy kicsit bele is akadtam a fájdalomérzetbe, de szerencsére a település határába érve felpörögtek az izgalmak, és a menetrendszerinti fájdalomcsillapítóval kísérve a végkimerülésig nagyjából sikerült elhalasztanom a fájdalomérzetet.

Az igazlom pedig úgy kezdődött, hogy az órán vadul rezgett, hogy itt az ideje jobbra térni, így elegánsan elbúcsúztam az aszfalttól, és egy meredek cikk-cakkon keresztül felmásztam Vérteskozma szintjéig, ahol azonnal a falucska főutcájának végpontján találtam magam. Vérteskozma településről leginkább azt érdemes egyébként tudni, hogy nem is település: a 20. század közepén felszámolt falu igazából nem létezik, tömegközlekedése, szolgáltatásai nincsenek, viszont az erdei (ál)romantika eredményeként az egykor romos főutcai házsor szinte minden eleme ragyogó fehéren villog az őszi napsütésben! Sőt, még igazi lakók is akadnak, akik pont aktívan hülyének nézhették a faluvégi, jelzésekkel bőségesen kipingált táblát körbefotozó turistát, aki szinte egészen pontosan a 20. kilométert elérve megkezdte a Vérteskozmától Kőhányáspusztáig tartó sárga sáv teljesítését.

A történelmi pillanatot egy újabb adag masszával ünnepeltem, majd a Gánt felé vezető országutat követve óvatosan kapaszkodásba kezdtem, majd a környék II. világháborús mikrocsatáira emlékező emlékpark után nem sokkal egy balossal újra bebújtam az erdőbe, és nekivágtam a Hárs-hegyre vezető kaptatónak. A rövid, meredek, de kellemes talajával még pont futható emelkedőt letudva el is értem túrám legmagasabb pontját, a szédítő 451 méteres magasságot, majd neki is láttam a jól megérdemelt süllyedésnek, ami szintén meredeknek, de még pont nem bántóan kellemetlennek bizonyult. Azért a kellemetlenkedés gondolata megragadt a fejemben, hiszen időközben becsatlakozott szemből a zöld jelzésem is, így minden lejtőn repült lépésnél óhatatlanul is felmerült bennem hogy, milyen jó lesz majd itt felfele küzdeni 60-nál, de taktikusan a jövendőbeli énem problémájává alakítottam ezt a kérdéskört.

A jelenbeli énem pedig boldogan szánkázott az egyre kellemesebb őszi napfényben, és a 29. km környékére el is értem a túrám epicentrumát, Csákvárt. A tervezés során észre sem vettem, hogy a települést az egyik legérdekesebb látnivalónál, az erdőbe bedugott nb2-es stadionnal fogom elérni, így a kerítésen keresztül jól megbámultam a kuriózumot, majd hamarosan a kevésbé kuriózum jellegű Kádár-kocka sor fűtési szezonos füstszagában irányoztam be a városka fő tengelyét. A sárga sáv vonalvezetése pont elkerülte a település kereskedelmi zónáját, de szerencsére az előzetes terepfelmérés ezúttal jól működöt, és nem sokkal a 30-as után feltárult előttem egy kisbolt, ahol letudtam a szokásos barbár UPF-vásárlási kört, majd 1,5 liternyi víz magamba / üvegbe helyezését követően folytattam is a futást, óvatosakat harapva a közepes minőségű kakaós csigámból (oximoron).

A gánti kivezető utat követve hamarosan elmaradoztak a házak, és helyettük a Vértes déli oldalának kopasz lejtői tárultak fel körülöttem, festői hátteret adva az amúgy eseménytelen kilométergyűjtésnek. A sáv jelzések azonban a kopár hegyoldalakat nem tárják fel, így a főútról végül balra tértem le, újra fonódva egy rövidet a zölddel, majd rövid egészségügyi szünetet követve nem különösebben izgalmas, de így ősszel azért kifejezetten hangulatos erdei útvonalon haladtam tovább. Az idillnek a gánti bányavidék első jeleinek feltűnése vetett véget, és hamarosan jobbról-balról is megjelentenek a meddőhányók, majd a főútnál elmellőztem a látogatóközpontot is, ahol azért a kerítésen keresztül be lehetett lesni a valahogy annyira nem különösebben izgalmasnak tűnő marsi tájra. A sárga sáv a bánya területét egy fújtatós kaptatóval kikerülte balról, aztán egy szekérúton indul tovább a szakadékkal párhuzamosan, így az elveimet feladva engedtem a kiváncsiságomnak, de az apró kitérővel nem kerültem előrébb, fentről sem tűnt túlságosan izgalmasnak a terep.

A további izgalmakat inkább magamnak generáltam a továbbiakban: a 40. km-hez járó frissítésnél rituálisan majdnem megfojtottam magamat a menetközben közepesen fogyasztható ropival és energiaitallal, így erősen köhögve érkeztem meg a Gántot bekötő kéktúra hurok első, majd második metszéspontjához. A 40-50 közötti szakaszon valahogy az az illúzió kerített hatalmába, hogy az útvonal folyamatosan emelkedik, ami egyébként így utólag visszanézve teljesen igaz, de a meredekség szintje annyira nem volt kiemelkedő, így a kellemetlen érzetet az egyre inkább begyűrűző fáradság generálhatta: nemhiába, hiszen a 49. km közepétől kilométertől minden lépéssel megdöntöttem a „leghosszabb egybefüggő futás” rekordomat. Az 50-es forduló azonban nem emiatt volt érdekes, hanem mert feltűntek Kőhányáspuszta (két kezemen megszámolható mennyiségű) házai, ami a sárga sáv jelzés végét, és egyben egy jól megérdemelt fotó- és ivószünetet is ígért számomra.

A sárga sáv valóban megkapta a tiszteletteljes pöttyöt, a fotó is remekült sikerült, az ivás kérdése viszont problémára futott: az OSM által jelzett vízforrás nem egy klasszikus közkútnak bizonyult hanem egy nagynyelű „díszkút” volt, már téli borítással ellátva! A hecc kedvéért pumpáltam néhányat rajta, de csak a mélyben sikerült vízcsobogást generálni, így inkább pánikba estem, és a Kőhányáspusztáról kifelé vezető ösvényen futva kezdtem bele az újratervezésbe. Katasztrófa azért persze nem volt, hiszen a hátralévő jó két és fél órát jó eséllyel folyadék nélkül is képes teljesíteni az emberi szervezet, de az egyre melegebb délidőben fáradt testem bizony erősen rá volt izgulva a vízpótlásra, amit a töltés reményében hanyagon kezelt vízmennyiség maradék egy-két decije bizonyosan nem fog tudni megoldani.

Előzetes tudásom és az OSM térképe alapján Vérteskozmán is leledzett egy kút, de egy nem létező falu közszolgáltatásaiban nem mertem igazán bízni, így a két települést összekötő meglepően meredek kék kereszt jelzés traumáiról a vízszerzés már-már bűncselekménybe hajló opcióira terjedtek át a gondolataim. A falvak közti nyergen átesve minden lelkesedésemet beleadtam a lejtőbe, hogy minél hamarabb kiderüljön a sorsom: szélsebesen végigrobogtam a falu másik irányból is takarosnak tűnő főutcáján, majd valahol középen a templom előtt feltűnt az előzővel megegyező kút, reményt keltően téli borítás nélkül. És valóban, az első pumpálás után érkezett is a víz, így fej- és fogfájásra való tekintet nélkül mohón habzsoltam be a jéghideg frissítőt, majd miután még az üres tablettástégelyemet is feltöltöttem (a camelbackemet persze nem, lusta voltam az átszereléshez), sokkal lelkesebben folytattam az utamat, és a megszűnt buszmegálló után (30 éve járt itt az utolsó busz, de a kék keretes tábla még mindig kint van), vissza is értem a már ismert elágazásba, amin túlhaladva ki is ugrottam a falu szintjéről.

A zöld jelzés így 37 kilométernyi kihagyás után ismerősként üdvözölt, pici ráhangolódásként még az aszfaltcsíkon vezetett, majd ezúttal észak felől nekivágott a Hárs-hegynek. A kaptató a még ismeretlen és a már bejárt szakaszon is egyaránt izzasztó volt, de a kerek 60-at már a hegytetőn ünnepelhettem néhány kockányi csokival. A szint tehát megvolt, innentől egyéb dolgom nem is igazán maradt, mint lefutni Csákvárra, de ezúttal a sárga alig 7 km-es verziója helyett egy kalandosabb 15 km várt még rám. Extra nehezítésként a jelzések elválása után a lejtő meredeksége sem volt már annyira komfortos, de azért a lerohanást nagyjából sikerült komolyan venni, és számomra is egészen meglepő köridőket tudtam prezentálni. Ezen a ponton a térérzékelésemet viszont már nagyjából teljesen sikerült elveszítenem, így a Garmin parancsait vakon követve kanyarogtam a Csákvár környéki teljesen jellegtelen erdőkben, amelyek őszi hangulata továbbra is működött, de igazi látni valókat néhány műútkeresztezésen és áramvezetéken túl nem prezentált.

A 70. km környékére határozottan arra a véleményre jutottam, hogy elfáradtam, így a finisben elsősorban arra koncentráltam, hogy a zöld jelzésnek nehogy eszébe jusson felfordulni a már megénekelt kopár domboldalak irányába. Az aggodalom alaptalannak bizonyult, mint utólag kiderült, a zöld még a sárgánál is jobban elkerülte a Vértes-oldalt, így az összetalálkozás után a hegyvidék legalsóbb, szőlőtermesztéssel incselkedő domboldalain keresztül vezetett be a jelzés Csákvár belterületére. Innen már csak a véghajrá maradt, a túlhúzott lábaimat igyekeztem megpörgetni, hogy a teljesen ad-hoc módon behúzott 14:00-s határidő előtt beérjek, végigrohantam az egyre belvárosibb utcákon, majd a sárga jelzés sokadik megtalálása után jobbra tértem a Szabadság tér irányába, ahol 13:59-ben óriásit csaphattam a kőborítású buszmegálló zöld jelzésére.

Érkezés után az első pánikreakcióm a menetrend felcsapása volt, és miután jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy egy negyedórás várakozással indulhatok is, a közeli trafikban életmentő kólát vételeztem, és a megálló peronjára zuhanva estem neki a Garmin felület tanulmányozásának. A futás tehát gigasikernek bizonyult, így egyensúlyozásként a tömegközlekedés mindent megtett a kizökkentésem érdekében: a bicskei busz és a budapesti vonat egyaránt negyed órát késett, hogy aztán a HÉV pontosan előttem guruljon ki a Batthány térről, így hiába a korai érkezés, a valóban elért szerelvény már sötétben robogott be a szentendrei állomásra. Még jó, hogy felkapcsolva hagytam a lámpámat a biciklin hajnalban, így egyből indulhattam is a közepesen kellemetlen tekerésre, aminek eredményeként végül nem sokkal 5 után le is zárhatattam ezt a produktív túranapot, amikor két különböző színű(!) turistautat is teljesítettem.