A cím ezúttal is adja magát (ezen a blogon soha nem határolódok az olcsó politikai címadástól, lásd még: Kötcsei piknik), de pontosan hogy is alakult úgy, hogy egy random szerdán egy ilyen nyúlfarknyi sávon találom magam 50 kilométerre az otthonomtól? Nos, a tárgybeli sárga jelzés létezése a KDP 1. szakaszának lekönyvelése során ugrott vissza a tacit tudatomba, amikor is szomorúan realizáltam, hogy a piros nyugati "kanyarjával" a semmiben lógva hagytuk a rövidke Csabdi-Bicske összekötőt. Persze, így hogy kis hunyorítással még Budapest agglomerációjáról beszélünk, azért nem tűnt lehetetlen egy kellemeset-a-hasznossal jellegű pótlás, de valójában jogosan merül a kérdés, hogy miért lenne az ember amúgy csak úgy Bicskén?

Itt pedig jöhet a történet másik szála: minden csíkfutás melletti elköteleződésem mellett motoszkált bennem a vágy (túl sok nyári körversenyt néztem), hogy a nyár vége felé tekerjek egy nagyobbat, de akárhogy is forgattam a térképet, semmi szimpatikus nem rajzolódott ki előttem. Egy vadabb nyugati scrollozásnál aztán egyszer csak feltűnt Bicske neve előttem, és heuréka, máris pánikszerűen kerestem a bringás útvonalat, egészen tökéletes eredménnyel: Szentendre és a sárga jelzés féltávja között szinte pontosan 50 km van. Ez oda-vissza 100 km, meg még ott van az a fránya csíkfutás is, de ha minden igaz, az egész projekt bele tud férni a gyerekek ovi-időjébe, így egészen praktikus módon a nyárból a talán hűvösebb szeptemberbe halasztható az indulás.

Az eredetileg kinézett szerdai napra már 10 nappal előzetesen esőt írt, és végig konzisztensen is ez maradt az előrejelzés, de végül a teljes eső- és szélmennyiség elfogyott hajnali 4-ig (pontosan tudom, mert épp pszeudo-másnaposan fetrengtem az ágyban), így kissé keserédesen figyeltem a ragyogó kék eget pihenésre (és munkára) kárhoztatva. Csütörtökön természetesen az előrejelzéssel szemben már jóval borultabb idő fogadott, és mivel Andi sem volt aznap otthon, az expedícióm időben történő teljesítésének kritikusságát felvállalva (értsd: ha defektet kapok, akkor bedobom az erdőbe a biciklit és hazataxizok) kissé bizonytalanul vágtam neki az első kerékpáros szakasznak. A 2 órás tekerés vad izgalmaival nem terhelném a nagyérdeműt (Strava itt), legyen elég annyit megjegyezni, hogy ha az ember a Budai-hegységen keresztüli útvonalat rajzol, akkor ne lepődjön meg hogy heveny pulzusreakcióval járó emelkedőket kell leküzdenie. 

Szerencsére a borús időjárás nem fordult rosszabbra a kora délelőtt folyamán, így tervnek megfelelően 10:30-kor meg is érkeztem a sárga jelzés nagyjából elhelyezkedő M1-es aluljáróig, ahol már jól előre kinéztem Street View-n, hogy hová fogom elrejteni a játékzárammal (cserébe ugye alig pár száz gramm) a kerékpárt. Nos, az előzetesen kinézett erdőtakarást elvitte az M1-es sávbővítésének előkészítése, így viszonylag nyitottabb, de cserébe egészen kellemes térélményű pozícióban lakatoltam, majd nagyjából átvettem biciklisből futóba. A hecc kedvéért a bélelt cicanadrágot és a kesztyűmet magamon tartottam, de az egészen fülledt melegben a szétizzadt mezemet inkább majd 2 perc múlva szétizzadódó atlétára cseréltem, majd egy apró evő (valójában alibi) szünetet követően nekivágtam a domboldalon előttem elterülő Bicskére vezető kerékpárútnak. A rend kedvéért itt érdemes megjegyezni, hogy Csabdi és Bicske között egyébként viszonylag rendszeres buszos közlekedés van, de nem volt igazán kedvem még egy kötöttséget beemelnem az egyenletbe, a 6,5 km-es jelzés megduplázása valahogy kézenfekvőbb megoldásnak tűnt.

A viszonylag nyitott térszerkezetben a ráduplázást ráadásul egészen finomítani tudtam, a végpontokhoz vezető átkötések szinte végig alternatív útvonalakon tudtak futni, több esélyt adva számomra a világlátásra. Igazán nagy világlátást aztán persze a Gerecse legszéle nem feltétlenül kínált, a gyors és tempós ereszkedés után elmélyültem Bicske utcaszerkezetébe, ami nagyjából a 3. mért km környékén ki is dobott a kezdőpontot jelentő Bicske alsó vasúti megállóhelyénél. Pöttyös jelzést sajnos nem találtam, így maradt egy vasúti tábla és egy villanyoszlop, majd a "hivatalos" csíkfutásra érve szinte azonnal meg is szakítottam azt, ugyanis nem tudtam ellenállni egy kék kút csábításának - bizony, azért éreztem magamon a 2 óra előzetes tekerés hatásait.

A sárga az állomástól nagyjából egyenesen elhaladva, óvatos jelzéssűrűség mellett feltárta Bicske nem különösebben impozáns belvárosát, majd a kastélyparknál jobbra tért, majd a világ legalacsonyabb aluljáróján (kb. 170 centi lehet a belmagassága, görnyedt tartásomban így is csak a sapkám akadályozta meg a nagyobb koccanást) át visszatértem a már keresztezett horgásztavakhoz és a Galagonyás fantázianevű domboldalhoz.

A domboldal felfelé értelemszerűen kevésbé volt szórakoztató, de az aluljárónál legalább ellenőrizhettem a bringám státuszát (megvolt), majd egy éles balkanyarral le is tértem a főútról. A mellékút letérésre sem kellett sokat várnom, egy újabb derékszöget kvöetően már a Csabdi feletti "Előhegy" szőlődom földútjánál kaptathattam felfelé. A szőlődomb nagyjából azt a hangulatot szolgáltatta, mint bármelyik társa az országban, a viszonylag takaros házikók között még szőlőlopásra sem igazán vetemedtem (túl nagy kitérő lett volna az útról betérni a tőkékhez), így nagyjából lendületből ugrottam meg a dombtető a valós 80-nál sokkal többnek tűnő szintkülönbségét.

Sem a gerincúton, sem a csúcson nem érkezett ideális kilátás (még a romtemplomot sem tudtam észrevenni), így enyhe csalódottsággal tudtam le a kifejezetten meredek lejtőt, ahonnan már csak egyetlen, haloványan jelzett betérést kellett lefülelnem, és máris megérkeztem a Csabdi központját jelentő, már jól ismert hajtűkanyarhoz / hídhoz / focipályához. 

Pöttyös jelzés itt sem akadt, de legalább szétpingált villanyoszlop igen, így elégedetten tudhattam le a csíkfutást, búcsúztam a KDP-től, majd limitált folyadékkészletemet kiélvezve a kerékpárúton indultam vissza Bicske irányába.

A még mindig fülledt, szórt napfényes délidő 28 fokban nem volt igazán ideális futótempó, de szerencsére a viszontagságok csak nagyjából 3 km-ig húzódtak, majd egy egészen meglepően meredek emelkedőt letudva, bántó kilométeridőkkel kísérve zuhantam le a porba a kerékpár mellé. Őszintén megvallva ezen a ponton nem feltétlenül éreztem magamat igazán boldognak, kifejezetten elcsigázottnak éreztem magamat az utolsó kortyaim társaságában, és bizony erősen csábítónak tűnt a csak lejtmenetben elérhető bicskei vasútállomás, ahonnan már egy vármegyebérlet is hazarepít. A pihenő aztán szerencsére segített, idővel megnyugodott a pulzusom és a közérzetem, így végül pár perccel dél után nehéz szívvel az ellentétes irányba fordítottam a bringát, és egyből neki is kezdtem egy kiállós hegymászásnak.

Valami furcsa fiziológiai folyamat hatására - aminek könnyen lehet, hogy köze lehet a zsámbéki boltnál elkövetett, Magnumot és Mountain Dewot tartalmazó mészárlásnak - a visszaútra kifejezetten sikerült konszolidálnom magam, és a fura "fél-ironman"-en (az izzadságomban úsztam bőségesen technikailag) végül a hazafelő biciklizős szakaszon éreztem magam a legkellemesebben, és végül kifejezetten kellemes hangulatban, talán még nem is teljesen elgyötörve gurultam be a kapun, szinte percre pontos időzítéssel. A kerékpáros bekötés tehát kifejezetten sikeresnek bizonyult, és bár a koncepció túlírása miatt bizonyosan ez lesz az egyik legrosszabb futókm/karakter arányú bejegyzésem, az alprojekt folytatásért kiált: még jó, hogy a Gerecse peremén még két másik hasonló adottságú csík (#166, #244) is csábíthat a következő nyarakon.