11 hónappal az előző csíkfutással vegyített balatoni nyaralás után ismét Balatonszemesen találtam magam egy hétre, és bár a közvetlenül Balatonszemesről kivezető turistautakat (1 db) már kipipáltam, szerencsére a déli part szinte összes településéből vezetett valami felfelé (térképen lefelé) a somogyi dombok irányába. Így hát a tavalyi spontaneitással szemben idén készültem útitervekkel és felszereléssel is, és be is rajzoltam azt az érdekes T betűt, amivel a Kötcse-Pusztaszemes közti zöldet és az ebből Balatonföldvárra levezető piros sávot össze tudja kötni egy futásban. Aztán persze ember tervez, a hotel svédasztal, a gyerekek napirendje és a kánikula végez, a nyaralás első napjaiban sehogy sem sikerült igazán optimális időpontot beraknom erre a 20+ kilométeres alkalomra. A rögeszmék azonban már csak olyanok, hogy nem hagyják könnyen békén az embert, és láss csodát, az egyik hajnalon már bőven 4 óra előtt megébredtem (minden bizonnyal az előző éjszakai vacsora hatásaként), és arra az isteni sugallatra jutottam, hogy egy kis autós rásegítéssel a Kötcse-Pusztaszemest oda-vissza is megoldom a gyerekek napirendjének megkezdése előtt!

Így hát miután kiturkáltam a sötétben a felszerélésem, már suhantam is végig a teljesen kihalt hotelen, majd alig negyed órányi vadveszélyes autózást követően máris Kötcse aranyos kis főterén kerestem parkolóhelyet. 4:15-kor még a nyár közepén is csak a pirkadat első jeleivel találkozik az ember, így a fejlámpákat csak magamra húztam, majd nekiálltam megkeresni az indítójelzést, de a ligetes-parkos-buszmegállós terecskén nem igazán sikerült ilyet találnom, így mivel az időt húzni nem akartam, a problémát a visszaútra halasztottam, és neki is indultam a rögtön rámzuhanó domboldalnak. Az emelkedő meredeksége segített az álmosság utolsó szikráinak eltüntetésében, a faluszéli buszfordulót pedig már a nap leghidegebb szakaszában (minden relatív) levés ellenére is erősen megizzadva értem el. A falut elhagyva a meredekség érezhetően csökkeni látszott, de cserébe az aszfaltborítás klasszikus süppedős homokra váltott, így továbbra is megterhelőnek érződött ez a kis hajnali futás – nagyjából a 3. km-t is jelző geodéziai toronyig (zárva, de úgysem mentem volna fel).

Ezen a ponton ugyanis a terep megenyhült a turistán, és jó 5 km-en keresztül, egészen Pusztaszemes határáig a szántóföldet és az erdősávot elválasztó jó minőségű földúton vezet, amely ráadásul majdnem végig barátságos lejtőt jelentett számomra (ebből az irányból). Ez a szakasz már jóval kedvesebb emlékeket hagyott bennem, az egyre narancssárgább nap, a csillogóan zöld termés (és a fülemben ordító zene) rendkívül kellemes háttért biztosított egy akadálytalan terepfutáshoz. Hipp-hopp át is értem a céltelepüléshez, így miközben a földutak váltásait navigáltam, pökhendin nagyjából fel is használtam a jelképes fél literes vízkészletemet, majd egész pontosan a kerek 9. km-t elérve be is zuhantam Pusztaszemes főutcájára.

Pöttyös jelzés nem akadt, de az elsőbbségadás tábla lokációja egyértelműen a kiindulást jelentette, így már csak a kinézett víztöltésre volt szükségem – de ezúttal egy ritka felsülésbe futottam bele, a jelzett kút karral nem rendelkezett, és az app alapján alternatíva nem állt rendelkezésemre.

Mit lehet tenni, 9 km az 45 perc, annyit azért fél lábon is kibírok, így enyhe fejcsóválással megfordultam, és néhány perc után már magam mögött tudtam Pusztaszemes házait. A visszaút túlzottan nagy izgalmakkal nem szolgálhatott, ahol ide könnyebb volt, az most nehezebbnek bizonyult, de összességében eseménytelen volt az út, leszámítva azt, hogy ezúttal volt alkalmam kikémlelni a jobbra elágazó piros sáv elágazáást, amit valamilyen formában a héten még muszáj lesz meghódítanom. A geodéziai oszlop ezúttal is fordulópont volt, a homokos talaj pedig lefelé inkább csak segítséget adott a plusz tapadás formájában, így az utolsó kilométereken igazán szédítő tempóban sikerült teljesítenem.

Kötcse főterére nem sokkal 6 előtt értem be, a buszmegállóban már enyhe tobzódást is tapasztaltam, és mivel hülyének nem akartam nézetni magam, ezért megelégedtem egy sima célfotóval jelzés nélkül, és már ugrottam is az autóba, ahol azonnal betermeltem az innen-onnan ottragadt maradék vizeket.

Ahogy jöttem, úgy távoztam is – sajnos a település hírnevét biztosító politikai rendezvénynek otthont adó kúriát nem ejtette útba a Waze, de sebaj, ezzel a kellemes csíkfutással úgy érzem, hogy kedvesebb helyet kapott a szívemben Kötcse, mint korábban. Az érkezésem a hotelhez egészen tökéletesnek bizonyult, a család többi része még csak tudomást sem szerzett arról, hogy valaki a mai napon már meghódította a 326. számú túraútvonalat!