Ahogy előirányoztam magamnak, a téli hónapok során sikerült érdemileg előrejutnom az egyedi, optimalizált túrák meghatározásában, és egészen kiváló időzítéssel, alig pár nappal a február végére esedékes odacsapás előtt, sikerült egy viszonylag „késznek” tekinthető verzióig jutnom, ami a keresztségben a „The Beast” nevet kapta, és egy közeljövőbeli technikai poszttal együtt hamarosan fel is kerül az oldalsávba is. A futás ténye szempontjából persze a lényeg az, hogy a listakészítéshez logikusan hozzácsapott éves turistaút-nyilvántartás felülvizsgálat (milyen izgalmasan hangzik, ugye, erről is lesz szó majd a következő posztban) során feltűnt, hogy a Hévízről induló sárga jelzés Cserszegtomaj helyett már Vállusig ér, egészen tökéletes összekötést adva a Vállust Keszthellyel összekötő zölddel. Kis osztás-szorzás után ki is jött egy jó 85 km-es útvonal a Balaton nyugati peremére, így már ugrottam is az ágyba szerda este 8-kor, hogy a végre beköszöntő tavaszt méltóan megünnepelhessem a magam eszközeivel!

A tavasz beköszöntése azért annyira még nem volt átütő, hogy az éjszakai indulást még egy kis jégkaparással kellett indítanom, de ezúttal nem volt okom kételkedni az időjárás-előrejelzésben, és a derült 10-12 fokos napi működésre lőttem be a felszerelést. Ebből persze alig két órával később a vaksötétben még nem sokat érzékeltem a cserszegtomaji hegyoldalon félrehúzódva, mesterien elcsalva a hévízi parkolás eget rengető 3000 forintos napi tételét. A túl korai érkezést kiélvezve az autóban még elmerengtem, hogy nem érne-e meg egy plusz átszállást a látótávolságon belül lévő buszmegálló használata, de végül az eredeti tervhez tartottam magam, így 5:20-kor kikászálódtam a járműből, és a koromfekete út szélén vacogva sétáltam 700 métert a „Dobogómajor I.” fedőnevű megállóhoz, ahonnan alig pár perc fel-alá járkálást követően felmentett az egerszegi busz.

A szerencsésen megrajzolt körívű túranapon alig volt időm berendezkedni és felmelegedni a buszon, máris érkezett az almásházai bekötőút, ahol kerek 6 órakor már óvatos pirkadattal kísért, de továbbra is határozottan „friss” levegőbe ugrottam ki a járműből. A 76-os főútról még pár száz méternyi séta választott el a tilajújhegyi startponttól, ami pont elég volt arra, hogy elgondolkodhassak a derekamban (vagy a címhez illeszkedően a fenékszélen) észlelt fura húzódásérzetet, de miután a bekötőút erős lejtésbe fordult, így kényszerűen (méretlen) futásra váltottam, a probléma méltóságos ignorálása mellett döntöttem.

A rajtolás ünnepélyéességét határozottan megemelte az enyhe késéssel 6 órát ütő csinos harangláb, aminek oldalában el is lőttem a startfotómat a világ legkevesebb piros pigmentjét tartalmazó piros jelzésével – maximálisan előárnyékolva a következő 50 kilométer lefutását.

Tilajújhegyet határozott emelkedőn hagyja el a nyomvonal, amire a bemelegedés célzata mentén nem lehetet panaszom, majd a dombtetőn viszonylag jelzetlenül el is búcsúztam az aszfalttól, és elmélyültem az ébredező zalai erdőségben. Az erdei utakra térve hamarosan két viszonylag komfort- és morálromboló felfedezésre jutottam: 1) sár van, 2) jelzés nincs. Az előbbi annyira nem lepett meg, hiszen alig egy héttel ezelőtt az ország egészét egy utolsó nagy hóhullám terhelte meg, amiből annyira kiemelkedően sok jutott a nyugati országrészbe, hogy az alpokaljai-őrségi környéket nem is mertem tervezési opcióként fenntartani a hókárok és az intenzív olvadás okán.

A jelzésproblémára azonban egyáltalán nem számítottam: a belőtt piros jelzés Keszthely-Fenékpusztától indulva (haha, erről majd később) nagyjából 260 km-t kanyarog Zalában, az Őrségben és az Alpokalján egészen Szombathelyig, így egy ilyen grandiózus útvonal esetben joggal bízhattam az elfogadható jelzettségben. Az alapelv ugye az lenne, hogy az egyszeri túrázó bármilyen térkép / alkalmazás nélkül, csak a terepen navigálva világosan követni tudja irányt: ehhez képest én az első 10 km-en 5(!) alkalommal futottam keresztül olyan legalább 90 fokos elágazáson, ahol az égvilágon semmi nem tájékoztatott a kanyarról. Extra élményként (Garmin rant!) valamiért még a Garmin-navigáció sem érezte úgy, hogy szeretne véleményt nyilvánítani ezeknél a letéréseknél, így a sokadik visszafordulós hiba után (az 5 visszafordulás alig egy óra alatt össze is szedett 1 extra km-t) végül már az óra térképrajzába meredve tapostam a sarat az időközben teljesen kivilágosodó tájban.

Szentpéterúr előtt szomorú mementóként végigszaladtam a település teljesen elhagyatottá vált szőlődombjának romosodó portáit, majd a falu érdemi területéhez érkezve az első frissítőm mellett immár a feltáruló nyugat-balatoni dombvidék lefényképezhetetlen térélményét is kiélvezhettem, fókuszban a rezi vár impresszív körvonalával (ha jól működött a háromszögelésem az amúgy 15+ km-re lévő objektumra). A faluban egyesültem az iskolába tartó fiatalok csoportjaival, majd egy gyors kanyarral átvágtam a szomszédos Gécsére, ahonan immár határozottan sár- és jelzetlen letérésmentes nyílegyenes aszfaltúton haladtam tovább – minden monotónia ellenére a legnagyobb megelégedesemre.

A gétyei bekötőút a 3. km-e után a 75-ös főútba készült beolvadni, így annak latolgatásába kezdtem, hogy vajon balra, Keszthely, vagy jobbra Rédics felé kell majd kamionsortűzben haladnom a továbbiakban, de legnagyobb meglepedésemre a jelzés nemes egyszerűséggel egyenesen haladt tovább a túloldali réten. A rétre átérve aztán valahogy csak kiszúrtam egy gyanúsan kókadozó A4-est, de szerencsére a fecni a múltba veszve egy decemberi vadászatra hívta fel a figyelmet. A prompt azonban így is működött, hiszen egyszer csak jobbról az emberi jelenlétre teljesen fittyet hágyva vetődött át közvetlenül előttem karrierem legimpresszívebb szarvascsordája, akik fantasztikus agancsaikkal és méretükkel egy pillanatra fellibbentették előttem, hogy mi is tűnhet vonzónak az általam teljesen megvetett vadászatban.

Az útvonal innentől jótékony egyhangúságot vett fel (nem mintha eddig aztán nagyon gyakran kellett volna előkapdosnám a fényképezőt), és sorra törtem át apró zalai településeket (Zalaszentmárton, Palkonya, a nagyon furcsán tagolható nevű Egeraracsa) és az azokat elválasztó dombokat, hogy aztán a soros magaslat tetejére érve végre meglássam azt, amiért valójában jöttem: az Egeraracsa feletti névtelen gerincen ugyanis egy viszonylag kiterjedt irtás külön segített abban, hogy viszonylag stabilan kirajzolódjon előttem a Kis- és a Nagy-Balaton napfényben szikrázó, érdemileg fotózhatlan látképe. Forró nyomon le is száguldottam a magaslatról, tökéletesen jelzésmentesen jobbra tértem a műúton, majd egy ismét tökéletesen jelzetlen balossal rá is fordultam arra a különleges útra, ami a Kis-Balaton (egész pontosan) a Hídvégi-tó két vízfelülete között robog át Zalavár felé.

Ez az útszakasz egészen különleges hangulatot árasztott, balra is, jobbra is vígan csillogott a víz (jobbról egész pofás aranyhíd is kirajzolódott), a környéket pedig kifejezetten elevenné tette a vízfelületet és a vízpartot megtöltő vízimadarak és horgászok serege. (Ez a másik állatos hobbi legalább ugyanannyira érthetetlen számomra, de legalább a csíkfutás projekt számára túlzott veszélyt nem jelentenek.) A nagyjából egy kilométeres „hídon” természetesen pontosan nulla piros jelzéssel találkoztam, a hecc kedvért még az órám térképvázlatára is ránéztem, amelynek vetülete valahová a nádasba saccoltam az útvonalat: spoiler: nem volt ott!

A túlpartra érve az egyenes irány nem változott, jobbról elmellőztem a térkép a Zalavár / Kis-Balaton bemutatóház / Karoling-emlék épület-kakofóniáját, felcaplattam a Zalavár települést a terepről kiemelő apró dombra, majd egy óvatos balkanyarral észak felé ki is kanyarodtam a lakott területről – egészen sokkoló módon a falun belül legalább 2(!), meglehetősen avittnak tűnő jelzéssel is találkoztam.

Ha már avitt dolgok, Zalaváron túljutva azonnal választ kaphattam arra a nem kifejezetten izgalmas kérdésre, hogy miért is van itt a Balaton nyugati sarkában egy szabvány méretű repülőtér: a szovjetek miatt! Az útvonal ugyanis jó 3 kilométeren keresztül mellőzi el a sármelléki repülőtér észak-déli aszfaltcsíkját, remek rálátást biztosítva a reptért övező, csalhatatlanul szovjet katonai objektum jellegű, urbexre csábító épületekre (romokra).

Engem persze maga Sármellék település csábított igazán, hiszen a központba érve még a hajnali elkószolásokat beleszámolva is elértem a túra felezőpontját, amit méltóbban nem is ünnepelhettem meg, mint egy boltkörrel. Bár korábban voltak olyan törekvéseim, hogy a felkapott készletet menetből fogyasszam el, időközben belevénültem abba a jó gyakorlatba, hogy a péksütemény magamba tuszkolását a bolt előtt dőlőngélve hajtom végre: ezúttal külön segített az alibi keresésben az, hogy így 10:30-kor a 10 fokhoz közeledve időszerűvé vált a fölösleges téli rétegek leválasztására. A frissítés után immár új, bár így extra rétegek nélkül, állás után kissé fázós emberként vetettem bele a túra második felébe, és alig pár száz kellemes járdázós lépés balra tértem a keresztező sínek töltése alatti földsávon.

Az aljnövényzettel megáldott, járatlan terepen már alapból nem volt egyszerű előrehaladás, de aztán a járható út nemes egyszerűséggel elfogyott, és mivel nem akaródzott a szűz szántóföldön folytatnom, logikusnak éreztem, hogy a projekt történetében nem először (Szalonnás reggeli, Nem Sirok tovább) a sínekre helyezzem az előrehaladást. A faluban észlelt csilivili vasútállomásra való tekintettel ezt a döntést kissé kockázatosnak éreztem (bár alternatívám nem igazán akadt), de a töltést megmászva az aggodalmat elengedhettem, ugyanis ezen a vonalon ránézésre évtizedek óta nem járt vasúti forgalom.

A vasúti talpfák frekvenciája tapasztalataim szerint nem illeszkedik igazán jól a standard futómozgásomhoz, ráadásul viszonylag többször kellett a sínre dőlt fákat a töltés aljára kitérve kerülnöm, így mikor jó 2 km után teljesen párhuzamossá vált a Balatonhoz vezető aszfaltút vonalvezetése, érzékeny búcsút is vettem a vasúti közlekedésből.

A 76-os főút padkáján szimplán csak máshogy volt rossz haladni, mint a síneken, így viszonylag rossz hangulatban telt el a következő szeles-fázós 3 km, de végül csak átértem a fenékpusztai elágazáshoz, ami egyben azt jelentette, hogy 49 km után elértem a piros jelzés végpontját. Erről a tényről speciel a valóságban nem sok minden tanúskodott, de végül csak felleltem egy lekent fehér jelzésnyomank tűnő valamit az út szélén (végül is sokkal kevesebb pirosat nem tartalmaz, mint az első jelzésem ma), és ezzel könyveltem el a teljesítést, majd végre autóforgalommentesen indultam tovább a fenékpusztai épülettömb irányába.

Az egykori uradalom épületegyütteseit impresszíven és részben sikerült felújíítani az utóbbi években, de frusztrált állapotomban kíméletlenül el tudtam volna mellőzni az egész placcot, ha az a fránya zöld épp a tömb sarkából indult volna. De a jelzés persze hivatalosan a főbejárattól indul, én pedig csak nem voltam képes elengedni a saját, senkivel szemben soha el nem számolandó becsületemet, így a 2­­­­x200 méter betoldást elfogadva visszakocogtam a hivatalos startponthoz, és mennyire jó döntésnek bizonyult ez! Eskü, nem volt szándékom erre a gyenge altesti poénra felépítenem az egész beszámolómat (pláne, hogy az UB-nél már le is csaptam erre a „humorra”), de egyszerűen nem tudtam nem elnevetni magamat a csilivili, ragyogó épület főportáljának „FENÉK” feliratán.

A rendkívül jó hangulatú fotózkodás során még a virágokkal díszitett hintás szelfipontra is lecsaptam (a 150 kg-s súlykorlátozást még én is tudom hozni, bár lehet, hogy a párocskák miatt aggódnak), és szignifikánsan jobb hangulatban indultam tovább észak felé.

A zöld jelzés ráadásul nem kispályázik a kezdésével, jobbról rögtön gyönyörű római romok érkezek, majd hamarosan feltárult előttem a Keszthelyi-medence teljes panorámája, ráadásul az útvonal egészen Keszthelyig a Fenékpusztához vezető díszfasor hatalmas feketefenyőinek (rá kellett keresnem, nyugi) impresszív „alagútjában” haladt tovább.

A fasort viszonylag meglepő módon egy mezőgazdasági telep szakította félbe, amelyben valamiért Szendrey Júlia szülőháza is helyett kapott, majd még egy kis allézás után egy jobbkanyarral végre be is értem Keszthelyre.

Bár a városban nem egyszer megfordultam már a korábbiakban, most valahogyan különösen pozitívan sikerült rácsodálkoznom arra, hogy milyen jó hangulatot árasztott így a napfényben a határozottan vidéki „középvárosi”, emberekkel teli utcákkal-terekkel ellátott városkép, és látatlan oda is ítéltem Keszthelynek „Balaton igazi fővárosa” címet (igaz, Balatonfüreden és Siófokon is lesz még csíkfutás, szóval még semmi nem dőlt el). Feltett lelkesedésben és az erős fény-árnyék kontrasztban a belvárosban sikerült összetévesztenem a saját zöld jelzésemet az időközben beérkező OKT kékjével (szinte pontosan 10 éve jártunk itt a kéktúrázás során), de sebaj, így még több jutott a belvárosból, és a kerülő sem bizonyult vállalhatatlannak.

A városmagon kívülre érve még egy stratégiai folyadékpótlásra is beneveztem, jót mosolyogtam annak az abszurditásán, hogy a boltban nem tudtam kalóriát tartalmazó iso-italt fellelni, majd miután jó 5 mp alatt legyűrtem még egy (kalóriás) dobozos kólát a bejáratnál, elbúcsúztam az idilltől, és az egyre kevésbé romantikusan utcákon követtem tovább az északi irányt a várost övező dombvonulat irányába. A kellemes tájkép élvezetét határozottan rombolta a bányákat is kiszolgáló várvölgyi bekötőút útpadkáján kiélvezett teherforgalom, de semmi sem fájt jobban, mint a 62. km környékén feltűnő „Cserszegtomaj” feliratú tábla. Igen, persze, tudom, ez a tábla nem akart semmi rosszat, az én útvonalam még tesz egy óriási vargabetűt, Cserszegtomaj pedig valójában egy nagyon furcsa elhelyezkedésű, teljes hegyoldalt lefedő településszerkezet, de azért na, direkt kínozni nem kell a fáradó csíkfutót. A padkahelyzet legalább idővel megoldódott, és nemsokára már egy kellemes párhuzamos földúton folytattam az előrehaladást, de az enyhén emelkedő caplatásban határozottan arra a korszakalkotó gondolatra jutottam, hogy kezdek elfáradni.

Ezt az érzetet azt is elősegíthette, hogy illeszkedve ahhoz a tendenciához, hogy mostanság a túrák utolsó frissítéseit éhségérzet hiányában kezdtem elengedni, valójában a sármelléki boltkör croissant-ja óta (majdnem 3 órája) nem vittem be szilárd tápanyagot, így erőt vettem magamon, és magamba erőltettem egy fél tábla meggykrémes Milkát (ami egyébként 10/10 ízélmény, ráadásul 100 grammos súlya mellett a shrinkfláció-manő sem érte még el). A földút alibi emelkedésének egy éles kanyarral véget vetettem, és egy közepesen komoly caplatással fel is küzdöttem magam a névtelen 300-as szintvonalig, ahol minden megállásmentességi szándékom ellenére azért a szükségesnél egy árnyalattal hosszabb térképnézegetési szünettel szedtem magam ráncba. Ami persze igazán segít, az a negatív szintemelkedés (közismertebb nevén lejtő), hiszen a magaslati pontomról 3 zavartalan km-t ereszkedhettem, és az erőmet hellyel-közve visszanyerve ütköztem bele a merőleges sárga jelzésbe, ami egyben a zöld sáv lezárását is jelentette.

(Jelzéshírek iránt érdeklődőnek szóló kiegészítés! Ahogy a felvezetésben is említettem, a mai túra kiválasztása igazából a térkép átrajzolásának volt köszönhető: a zöld jelzés előző állapotában innen még 3 km-en át vitt volna át Vállusra, azonban az újonnan megálmodott Cserszegtomaj-Vállus sárga betoldás eredményeként ez a rövid szakasz zöldről sárgára módosult. Ezeket a tudatos módosításokat az útvonal karbantartói igyekszik viszonylag tudatosan megjeleníteni a térképen, így a sárga jelzések valóban frissen festetten fénylettek a fákon, de azért egy-két kósza zöld jelzés megbújt még a trükkösebb helyeken, sőt a zöld-sárga átfestés vizuális nyomai is megfigyelhetőek voltak néhány helyen.)

A Vállusra átvezető útvonal érdemi szint nélkül, kényelmesen kanyargott az immár Balaton-felvidéknek értelmezhető dombok aljában, majd jó negyed óra meg is érkeztem az apró, hangulatos zsákfalu központjába. Egy évtizede a kéktúrán itt még kocsmázásról is fantáziáltunk (ennek persze már akkor sem volt realitása), de a jelenben kék kút hiányában már az apró kitérőt jelentő temetői csap frissítési opciójával is megelégedtem így 70 km felett járva. A temetőkertbe lépve elkövettem a terepfrissíítés legnagyobb hibáját, miszerint még a csap megnyitása előttem fogyasztottam el a világ legrikitózöldebb izoitaljának utolsó kortyait, hogy aztán realizálhassam, hogy a berobbanó tavasz ellenére ez a csap még téli álmát tölti.

Sebaj, majd okosan osztom be a camelbackem maradékát, napirendre tértem az ügy felett, és inkább a buszmegállóra fókuszáltam, amelynek csinos épületénél dokumentáltam a sárga jelzés megkezdésének pillantát a cseppet sem ünneprontó keszthelyi busz üresben járatott berregése mellett.

A falut a már megismert frissen sárgított jelzésen hagytam el, és a következő kerek kilométernél bele is kortyoltam a vizembe, jót mosolyogtam azon, hogy nem jön – persze, mert nem fordítottam át ON állásra a szabályozót. Pár korty után viszont már kevésbé mosolyogtam jót azon, hogy most már azért nem jön a manna, mert nemes egyszerűséggel elfogyott! A hidratáció rajongójaként ezt a fejleményt őszinte sikerként nem tudtam megélni, ráadásul a túrák utolsó tizesének fő motivációs eszközeként szinte mindig a 2 km-enként adagolt folyékony jutalmat szoktam alkalmazni.

Az alig egy órás vízmentesség rémét persze igazi katasztrófaként nem akarom beállítani, a déltánra fordulva az árnyékban már hűvösődő erdőben ráadásul igazán kínzó szomjúságérzetet nem is éreztem, így idővel sikeresen napirendre tudtam térni a probléma felett, és át tudtam helyezni a fókuszt az utolsó kilométerek módszeres ledarálására. Volt is mire fókuszálni egyébként, mert a következő kilométereken még egy agresszív kutyacsapatot és nap legmagasabb szintjét (320 méter, nem nevetni) is le kellett küzdenem, mire átadhattam magam a Cserszegtomajra levezető lejtőnek.

A lejtő ráadásul még egy extra átveréssel is meglepett (ezen a ponton már nyilván nem nézegettem semmilyen útvonalvázlatot, csak beérni szerettem volna), ugyanis egy gyanús patakvölgybe ereszkedve a sárga jelzés nem lefelé folytatódott tovább, hanem leginkább semerre.

A térképsegédleteimen nyilván láttam, hogy elvileg toronyiránt felfelé kellene haladnom, de bármilyen érdemi nyom hiányában végül hosszadalmas forgolódással sikerült fellelnem a következő csillogó sárga jelet, aminek segítségével be tudtam lőni azt a csapásszerűségen, amin keresztül volt esélyem megmászni a falszerű domboldalt. Az úttalan nyomvonal és a meredekség alapból nem adott volna nagy esélyt a futómozdulatok megtartásának, de így, a percnyi navigációs szünet hatására teljesen nevetséges lett volna futásnak kezdeni, így megadtam magamat, és gyalogosan, néha leginkább négykézláb húztam fel magam a Csóka-kő oldalán. (Technikailag egyébként már Tilaj környékén is sétára kellett váltanom, ugyanis a sáros meredek emelkedőt futással leginkább csak orra esni tudtam volna.)

A csóka-kői mászás egyébként a mozgásforma-váltás izomcsoport-átcsoportosítása mentén sem volt akkora kellemetlenség, ráadásul a Csóka-kövek (igazából két csoportnyi volt belőlük) egészen impresszív látványt nyújtottak (kissé lejjebbről mesterségesnek is tűntek), és aranyos kilátópontot biztosítottak az alattam elnyúló erdők felé. Persze az igazán aranyos élményt az jelentette, hogy a túloldalon immár végérvényesen felvettem a lejtő dinamikáját, és hamarosan már Cserszegtomajd belterületén száguldhattam lefelé a cél irányába. A magasabb utcaszakaszon természetesen egészen kellemes rálátást kaptam a Balaton nyugati szakaszára, majd a kevésbé izgalmas belső településrészre érve már csak a mihamarabbi érkezés fantasztikus érzése maradt jutalomként.

Azt a filozófiai kérdést, hogy megálltam volna-e ezen a ponton inni, nem kellett megválaszolnom, ugyanis hiába haladtam majdnem 4 kilométeren át a faluban, kék (vagy bármilyen más színű kútból) pont nem jutott egy sem, így a szomjoltással végül egészen a 85. km-ig kellett várnom, amikor végre bezuhantam a Bikedi sor legalján várakozó autóhoz.

Gyors fotózást és átöltözést követően neki is veselkedtem minden fellelhető, ízt tartalmzó folyadékom elpusztításána, de érdekes módon az első giga-lendület leküzdése után sikerült is kipipálnom a Maslow-piramis alját, és immár teljes lelki békében, enyhén sajgó tagokkal robogtam felfelé az M7-esen. Saját tanácsomat, miszerint a nyugati futásokat nem feltétlenül érdemes hétköznapra ütemezni, természetesen nem követtem le, így ezúttal is egy közepesen frusztráló csúcsidei Budapest-áttörést követően érkeztem haza nem sokkal 6 óra után. Március végrén új útak várnak (hétköznap és nyugaton, gondolom), de a várakozást megkönnyítendő addig még egy rendkívül érdekfeszítő áttekintő bejegyzés is érkezik a turistaút-hálózat 2025-26-os változásairól – stay tuned!