Ahogy azt már a legutóbbi bejegyzéseimben pedzegettem, a 10. Kinizsi Százas kipipálását követően végre ténylegesen kitárultam előttem a horizontok, és immár teljesen szabad kezet kaptam abban, hogy hogyan és merre gyűjtöm tovább a kilométereket. Ez a mondat persze semmilyen formában nem igaz, hiszen a családi, munkahelyi, földrajzi, fiziológiai és időjárási korlátozások valójában jelentősen behatárolják a gondolkodásomat, de a szabad akaratnak már az illúziója is szívet melengető!

A következő nagyobb futást a naptár június végére ütemezte dobta ki, ami a jelenkor magyar klímájában napközbeni mozgásként már nehezen értelmezhető, így az optimális megoldásként az év legrövidebb éjszakájára lecsapva egy éjszaka-hajnal kombináció merült fel. Mivel rendkívül trehány módon a teljes csíkfutás-állomány értelmezhető falatokba rendezésének előkészítésének munkáját még nem végeztem el (dolgozom rajta), így a pontos útvonallal még bizonytalankodtam darabig, de miután kiderült, hogy az év hátralévő részére országos matrica tulajdonossá váltam (nem saját akaratomból), végül nyugat felé köteleztem el magam, és az autóval jól megközelíthető Sokoró vidékét néztem ki magamnak.

Ezt a túrát most nem akartam túlhúzni a nehezítő körülményeket (éjszaka, hőségriadó, időnyomás) figyelembe véve a dombvidéket megkerülő sárga és zöld jelzéseket összesen 64 kilométeren, 1000 méter szinttel terveztem bejárni, így napnyugtai kezdéssel terv szerint egy napkeltei érkezést tudok majd összehozni. Ennek megfelelően otthonról 7 óra körül indultam el, a garázs előtti hőmérő tanúsága szerint 34 fokban – ebből szerencsére az autóban ülve nem éreztem igazán sokat, de aztán a nyúli vasútállomásra megérkezve az ajtónyitást követően azonnal megcsapott a hőség. Az ország egyik legszebb vasútvonalának még nem igazán szép részén várakoztam még pár percet, majd miután a MÁV app nem volt hajlandó elismerni Nyúl állomás létezését, végül kényszerbliccelést követően érkeztem meg háromnegyed 9-kor Pannonhalma csinos vasútállomására.

Néha eléggé kőszívű szoktam lenni hazánk látnivalóinak objektív megítélése szempontjából, de ezúttal telibe talált a hangulat: a békésen lenyugodni készülő nap által megszínezett dombvidék térélményét rendkívül hatásosan uralta le az apátság épülettömbje, és az első sárga villanyoszlop lepacsizását követően határozott lelkesedéssel vágtam bele a hegyei prológba.

Pannonhalma ugyanis egész furcsa módon monoton módon emelkedik, így a sík szélén elhaladó vasúttól folyamatos emelkedéssel robbantottam be a túrát, majd a 2. km-en egy igazán combos lépcsőzéssel küzdöttem fel magam a hegytetőre, ahol nem győztem betelni a látnivalókkal és térélménnyel.

Volt persze egyfajta tragédiája is annak, hogy a túra egyértelműen legizgalmasabb pontját a 2. km végére le is tudtam, de így legalább világosban járhattam erre, meg különben is, kinek van szüksége látványosságokra, ha helyette monoton sötét erdőkben is futhat?

Egyelőre a sötéttel még várni is kellett, az év leghosszabb napja nem hazudtolta meg magát, így a következő 8 km-en még a szürkület természetes fényében ereszkedtem, és lámpahasználat nélkül estem be végül a 10. km-nél következő Tápra.

A tápláló közkútnál aztán egy méretesebb tollászkodásba kezdtem, ettem-ittam, feltöltöttem a camelbacket, lámpát kapcsoltam, és közben nyilván azon bosszankodtam, hogy ezt a vergődést valójában még indulás előtt kellett volna letudnom – de éljen, legalább ideáig nem cipeltem magammal 1 liter vizet?  Tápot természetesen már lámpafényben hagytam el, kis mászás után pedig áttértem a Győrasszonfára tartó szekérútra, majd néhány eseménytelen kilométert követően meg is érkeztem a következő településre. A sárga jelzés egy viszonylag furcsa döntéssel nem a falu főutcáján haladt végig, hanem nemes egyszerűséggel a szántóföldön vágott át a faluszéli állomásig, ami így, hogy a) nem volt vizes az aljnövényzet b) a terményt már learatták, végül inkább csak idegesítő fejlemény volt, mintsem valós akadály.

Ettől függetlenül a következő aszfaltút határozottan kényelmesebb élmény volt, de alig 1 km után már térhettem is le róla, ugyanis átértem a szomszédos Tarjánpuszta, ahol az első keresztutcára érve a lakóközösség teljes kutyaállományának felverésével gondoskodhattam arról, hogy hírét vigyem annak, hogy micsoda idióták járnak a környéken. A faluból kiérve a nyílt mezőn még a sötétben is szépen kirajzolódott a Sokoró szomszéd vonulatának tömbje, amihez rohamosan közeledtem, és bár az apró Pándzsa patak áttörése meglepően küzdelmesnek bizonyult, végül 2 km után már elértem a 83-as főutat, aminek túloldalán kezdődhetett egy újabb hegymászós etap. Itt a 17. km-nél aztán valami eltört: a túra eddigi részein nem feltétlenül éreztem a hőség hatását (sőt, a szelesebb lejtőkbe néha bele is borzongtam), de a monoton egyenes kaptatón egyszerre érkeztem az áthevültség és a fáradság kombinációjának lecsapását.

Ezen a sokkon a vízválasztó sem sokat segített, a lejtőt nem tudtam kiélvezni, a fárasztó aljnövényzetű terep tovább irritált, a kilométeridőkről nem is beszélve. A 20. km rövid megállójánál az input- és outputfeldolgozás közben rá szerettem volna nézni a térképre, mivel teljesen elveszettnek éreztem magam a teljesen ismeretlen terep sötétségébe, de újabb frusztrációt generáltam magamnak azzal, hogy a tökéletesen cseppfolyóssá vált létezésemben az istenért sem tudtam feloldani a nedves telefont, így végül tudatlanul, de sokkal dühösebben folytattam az utam egy újabb bosszantó emelkedővel. A következő 2 km-t tisztességgel megoldottam, de aztán a sárga egyszer csak egy aszfaltút hajtűkanyarjához érkezett, ahol valami egész egyszerűen elkattant. A kézben hozott telefonom ugyanis az előző 10 perc alatt nagyjából megszáradt, így kíméletlenül szembesíteni tudtam magamat azzal, hogy a terv szerint még 42 km-nyi kanyargás után érkező Nyúl a valóságban alig 13 km-nyire esik tőlem!

Ezen a ponton az átgondolás lépése gyakorlatilag kimaradt, egy darabig még leültem az útszélre, majd rövid hidratálás után bármiféle szégyenérzet nélkül a jelzéstől ellentétes irányban elindultam lefelé az aszfaltúton Ravazd felé – ez ennyi volt. Persze önmagában az „ennyi volt” bemondás nem segített sokat, hiszen további 13 km-t még meg kellett tennem az autóhoz, így éjfélhez közeledve pedig ezt az utat sem tömegközlekedéssel, sem stoppolással sem fogom tudni lerövidíteni. Szerencsére a felforrt agyvizemet a lágyan tekergő szerpentinen folytatott séta viszonylag hamar le tudta hűteni, így egy szimpatikus kanyarnál ismételten elindítottam az órámat, és visszatértem a futáshoz. A Ravazd feletti domboldal lejtője nyilván nem esett különösebben rosszul, viszont a falut felülről elkerülő benőtt dűlőutak kaptatóit kifejezetten nem élveztem, de mint ahogy kifejtettem, sok egyéb opcióm nem maradt az előrehaladáson kívül.

Ravazd túlvégén aztán egyéb útvonalopcióm nem maradt, mint a 83-as főút bal szegélye – de szerencsére az amúgy forgalmas út így az éjszaka közepére már nem volt annyira mozgalmas, így az út nagy részét a tücsökciripelés és saját, nem különösebben kellemes gondolataim hallgatásával tudtam eltölteni. Pár km-nyi országút után Écsre érkeztem, ahol egy rendkívül jóleső frissítéssel jutalmaztam magam a helyi közkútból, majd nekiestem a Nyúlig megmaradó utolsó 4 kilométernek, amit, ha kellett volna, gondolom, gurulva is megteszek, de végül csak kellemetlen kilométeridőkkel és teljes kimerüléssel kellett megelégednem. A szépen kivilágított vasúti épülethez érve ceremoniálisan összeomlottam, lehámoztam magamról az elolvadt pólómat, majd igazán urasan (félmeztelenül) bezuhantam a kormány elé. Szerencsére egyéb bajaim mellett legalább álmos nem igazán voltam, így a fejedelmi 1-3 időablakban történő vezetést jól viseltem, és végül az eseménytelen utazást követően még egy rövidke éjszakai alvást is sikerült összeraknom az alagsorban ezután a kurta-furcsa 22+13 km-es túranap (éjszaka) után.

Ezeket a sorokat több, mint két héttel az esemény után vetem „papírra”, és akárhogy is próbálom elkönyvelni az eseményeket, az idei csíkfutásokat áttekintve határozottan kellemetlennek tűnik az, hogy a 2025-ben elkövetett 7 nagyobb expedícióból 6 esetben (a Kinizsit leszámítva) eléggé központi élmény volt a feladás vágya – más kérdés, hogy a mátrai 8 km-t leszámítva egészen a Sokoróig ez inkább csak egy mentális nehézségként jelent meg. Ennyi információból pont azt nem lehet jól megállapítani, hogy ez a feladás inkább csak egy egyedi hőség-éjszaka sokk eredménye volt, vagy valójában ez az egész éves tendencia (és a túlerőltetés miatti elfáradás) kellemetlen lecsapódása? Nehéz pontos válaszokat adni a kérdésre, de talán azt érdemes lenne magamnak is hangsúlyoznom, hogy a csíkfutás alapvetően nem versenysport, és előfordul, hogy néha gyalogolni vagy éppen pihenni kell menetközben? Meglátjuk, ez a törés nyilván nem katasztrófa, de jó lenne rátalálni a tökéletes arany középútra (ha az ultraterepfutásban koncepcionálisan létezhet ilyen.)