Így a 2025-ös év első, fagypont alatt ragadó napjaiból írás közben visszagondolva leginkább a hamisíthatatlan tavasz-hangulat jön vissza a PMP 2. szakaszából, ami jó példája annak, hogy az agy mennyire szereti kitörölni a negatívumokat az emlékeiből – persze, most is túlzok, ez a 80-as egy valóban jól sikerült kalandnak bizonyult. Igazából már az is sikernek tekinthető, hogy röpke 2 hónap alatt sikerült visszanyernünk a lelkesedésünket a csapadékban gazdag első szakasz traumáit követően, és az első igazi tavaszi hétvégére sikerült is beütemeznünk magunkat Totyával. Az első ócsai vonat „komfortos” elérése érdekében ezúttal is előrehoztam a logisztikát, és már péntek este letáboroztam Budapesten, majd egy viszonylag pihentető alvást követően egészen könnyen sikerült Totyát, és egészen nehezen sikerült egy felejthető automatás kávét fellelnem.

5:33-kor aztán már fel is pattantunk a menetrend szerint érkező expresszre, és rövid pakolgatás és céltalan beszélgetés után meg is érkeztünk az egyelőre még téli hangulatú dérrel és köddel fedett településre. A vasútállomásról a jelzésig vezető néhány száz métert kölcsönös egyetértésben egy kis alibi bemelegítő sétával tettük meg, majd a templomtérre érve rögzítettük a felszerelést, fotózkodtunk, majd 6:30-kor neki is vágtunk a végtelen pusztaságnak.

Rövid belterületi kanyargást követően elbúcsúztunk Ócsától, és a falu pincesorának (Kunsági borvidék!) dűlőútjait követve élvezhettük ki azt, hogy a kora tavaszi napsütés szép lassan feltöri a ködtakarót, és hamarosan hűvös, de mégis léleksimogató fénybe helyezi csapatunkat. A szőlőskertek elhagyását követően az útvonal izgalomfaktora hamisítatlan pmp-s hangulatot vett fel, előbb nyitottabb mezőkön, majd zártabb erdősorok között törtünk át, majd a 10. km-nél áthaladtunk az M5-ös autópálya felett, amit egy kilivel később egy evős-sétálós kilométerrel is megünnepeltünk.

Az útvonal derékszögeinek monotonitását csak egy apróbb, de igazából kezelhető eltévedés, valamint néhány rémült őzcsapat törte meg, de végül csak megérkeztünk a Csévharaszt környéki homokbuckákhoz, ahol a PMP legfrusztrálóbb útvonalvezetési dilemmájával kellett szembesülnünk. (Igyekszem tömör lenni.) A piros jelzés ugyanis a falu közelében egy udvarias mozdulattal balra tér és még csak nem is érinti a település területét, azonban az igazolófüzet alapján a semmi közepén haladó szakaszon a teljesítést mégis a jelzéstől potom 3,3 km-re megbúvó falusi vegyesboltnál szükséges igazolni. Mivel a pecsételést igazból az első pillanatban elengedtük, olyan óriási kötelmet nem éreztem ehhez a nevetséges kitérőhöz, de végül egy kompromisszumos megoldást elfogadva csak letértünk jobbra, a falu irányába, de bosszúból nem oda-vissza alapon dolgoztunk, hanem a pusztaság végtelen derékszögeit használva Vasad érintésével csak egy kicsivel később tértünk vissza a piros jelzésre – a 6,6 km helyett így csak 3,8 km-be került az igazolás!

Természetesen a piros sáv jelzés ilyen fokozott mértékű kihagyása kérdéseket vethetne fel a csíkfutás szabályosságát tekintve, de biztosíthatok mindenkit arról, hogy a Csévharaszt-Vasad útvonal pontosan ugyanolyan izgalmakat hozott, mint a pusztában kanyargó piros – és így a Csacsi vegyesboltban Totya még vásárolhatott is, miközben én a bolt előtt gondolkodhattam el azon, hogy a valóban alkoholos krémet tartalmazó bon-bon nem a legerősebb túratáplálék.

A piros sáv jelzésre visszatérve még egy jódarabig forgolódtunk a földutakon, majd az egyre gyakrabban érkező egyre alacsonyabb magasságú repülőket követve újra elértük a civilizációt, vagy legalábbis az egy utcányi Hosszúbereket, aminek a határában egy komplex, teljesen üres intermodiális csomópontot is felleltünk. A csomópont luxusát mi nem élvezhettük ki, a síneken átkélve a forgalmas műút szélére szorulva tettük meg a Péterit a Péteri fantázianevet viselő vasútállomással összekötő utat, majd a település főutcájára kanyarodva nagy örömmel nyugtázhattuk, hogy megérkeztünk a nap legjobban várt helyszínéhez: a féltvnál elhelyezkedő péteri vegyesbolthoz!

A vegyesbolt fantáziátlan péksütemény kínálatát még kiegészítettük az egység mellett elhelyezkedő pékség nevetséges mérető fújt vaníliás-csokis csodáival, és kellemesen elidőztünk az óvatos tavaszi napfényben az üzletek előtti padokon, ebédet imitálva. Túlságosan azért nem akartunk lemerevedni, így rávettük magukat a továbbindulásra, én még beleraktam egy extra kört a padon hagyott fülhallgatóm begyűjtésébe, majd Péteriből kiérve végre az órámat is eszembe jutott elindítani, így innen már zökkenőmentesen haladhattunk tovább Gyömrő irányába. Az apró halmokkal tarkított szívmelengetően zöld pusztaságban alig két kilométert töltöttünk, és máris átértünk Gyömrő területére (a műúton az települések amúgy is teljesen egybeépültek), és egészen végtelennek tűnő keringésbe kezdtünk a meglepően változatos képet mutató agglomerációs település utcáin és parkjain át.

A vasútállomáshoz érve begyűjtöttünk egy újabb igazolófotót a kiváló nevű C vágány büfénél, majd a vasúti aluljárót követően egy jól megérdemelt egy kilométeres séta után belevetettük magunkat a PMP második felébe, amikor is megjelentek – dobpergés – a hegyek! Na jó, ez a megfogalmazás lehet, hogy túlzás, de Gyömrő házait elhagyva olyan nyitott területre kerültünk, ahol mind a Gödöllői-dombság első előhírnökei, mind a perspektívikusan érzékelhető Börzsöny/Cserhát dombvonulatok is rendkívül látványosan kirajzolódtak előttünk. A PMP lapos részére beütemezett futás-séta beosztás az emelkedők megközelítésével valamennyire okafogyottá vált, mondhatni rögtönzésre kényszerültünk: így végül a maglódi műút elmetszését követő, aktív földmunkával terrorizált emelkedő szakasznál döntöttünk úgy először, hogy megadjuk a tiszteletet a hegynek, és a „gigantikus”, 180-ról 280 méterre felvezető emelkedőt már sétálva tettük meg.

A túrából hátramaradó nagyjából 30 km érzetei ettől a ponttól egyébként eléggé kaotikussá váltak, mindkettőnknek voltak holtpontjai és belefáradásai: én pl. a Gyömrőn keresztülvezető szakaszt nem éreztem annyira, cserébe viszont az első mászásnál éppen azt éreztem, hogy ha kellene, akkor innentől már végigrobognám az egészet, viszont Totya érzései ezzel erőteljesen komplementerek voltak. Mindenesetre a különleges nevű Bajtemetés szintvonalát elérve egy viszonylag könnyedebb szakasz következett: a jól járható, nyitott ösvényeken kifejezetten kellemes érzés volt leereszkedni, és jó két kilométer után bele is ütköztünk a gödöllői vasúti fővonalba, amit innentől kezdve kis ráhagyással már nem is nagyon engedtünk el.

De azért nem is markoltuk olyan erősen: a Rákos-patak völgyére igazából csak egy rövid pillantást vetettünk, és máris felkanyarodtunk a Kishársasra, ahol egy gigantikus lovaskomplexumnál vettünk egy hajtűkanyart, majd hűvöskés fenyőerdőkön keresztülhaladva sétáltunk fel az Isaszeg feletti Öreg-hegyre. A meglepően belakott hegycsúcsot követően még egy kicsit forgolódtunk a hegygerincig, de végre jöhetett egy újabb lejtős szakasz, amin az isaszegi csata több kisebb-nagyobb emlékművét is érintettük, így március 15-hez közeledve igazán stílszerű módon (persze, tudom, a csata áprilisban volt!). A település határánál megtekintettük az „igazi” emlékművet is, majd jó érzékkel hörpintettünk egyet a téli elzárásból feltámadó kék kútból, és a lejtő utolsó métereit kihasználva lerohamoztuk egészen a vasútállomásig, ahol regisztráltuk az utolsó fotónkat is.

Így lassan 7 óra mozgás és 70 km után a lassacskán lemenő orientációba forduló nap kellemes melegében nem volt könnyű meggyőzni magunkat arról, hogy egy vasúti megállóval arrébb helyezzük magukat, így a kínálkozó lehetőséget kihasználva még egy alibi Tesco-körrel húztuk az időt, aztán végül beleálltunk a 10 kilométeres fináléba. Szórakoztató módon elsőre nem igazán sikerült megtalálnunk a Rákos-patakon felduzzasztott tavakon átvezető hidat, de végül csak meglett a megoldás, és kis küszködéssel fel is másztunk arra a „dombgerincre”, ami nyílegyenesen északnyugat felé terelt minket tovább. A dombtetőről egy darabig még a helyi tanyavilág felé tudtunk nézelődni, majd egy kis erdei intermezzo után már urbánusabb „látnivalók” érkeztek, balról egy óriási hulladéktelepet figyelhettünk, jobbról pedig a gödöllői repülőtér füves leszállópályára rajzolódott ki.

Küszködős tempójú kilométereink gyümölcseként a reptér és a szeméttelep között (igazi túraparadicsom) elértünk egy műutat, amin óvatos és igazán jól eső ereszkedésbe kezdtünk, a másik oldalról is mellőzve a teljesen kihalt reptéri komplexumot. A gödöllői belterület elérést megelőzően még egy utolsó alattomos emelkedő is beköszönt, ahol Totya szórakoztató módon azt kérte, hogy nyugodtan menjek előre, aminek persze a világon semmi értelme nem lett volna, így néhány gyalogos százmétert letudva nemsokára már közösen siklottunk le a stílusos nevű Repülőtéri úton. Az út aztán idővel a Martinovics Ignác utcává nemesedett, és hamarosan már a Grassalkovich-kastély kertje vált a szomszédunkká, majd a jelzés közvetlenül a kastély főbejáratát érintve fordult be a Gödöllő központját átölelő kastélyparkba.

A piros festések szerencsére tökéletesen követhetőek maradtak a sétányrengetegben is, így a Rákos-patak átkelését követően hamarosan megjelent előttünk a modern vasútállomás épülete, ahol egészen tökéletes módon, 80,02 kilométernél üthettük le a teljesítést a tavaszi délutánban, egészen pontosan 9 órával ócsai indulásunk után. Ha valahol nem lehet panaszkodni a tömegközlekedési opciókra, az bizony Gödöllő lesz, alig pár perccel beérkezésünket követően máris egy emeletes vonaton robogtunk Budapest felé, fizikai rálátást is kapva az épp aktívan telefonon visszanézegetett útvonalunkra. A Keleti pályaudvarnál felbomlott a túracsapatunk, Totya a zöld, én pedig a piros metróval távoztam, de a gyors hazajutás reménye helyett azzal kellett szembesülnöm, hogy a HÉV-vonalat éppen felújítják, így 80 km után egy igazán jól eső két átszállásos, orrom előtt elmenő pótlóbuszos vergődéssel zártam le ezt az egyébként igazán kellemes túranapot.