A PMP teljesítés tervezésekor egyet értettünk abban, hogy a nyári hőséget kihagyhatnánk a pakliból, így végül az ősz első hétvégéjére ütemeztük be az utolsó túránkat, ami nem feltétlenül jelent garanciát a hőségkerülésre. Azt persze meg kell hagyni, hogy a nyárközepi meleg időszakokkal szemben ezen a környéken az éjszakák már egészen lehűlnek, így szombat hajnali 4:15-kor kerékpárra pattanva, nem sokkal a frissítő zuhany után bizony zimankósan éreztem magam. A HÉV-re ülve persze azonnal elillant a diszkomfortom, a fejedelmi reggelimet az automatás mogyorós capuccinoval kísértem le, majd egy gyors átszállást követően 5:20 körülre meg is érkeztem a Keletibe, ahol Totya már az egri gyors emeletén várt engem. A szokásosan korai napkezdés lehetőségeit kihasználva a vonaton még NFL-t néztünk, majd nem sokkal az utolsó play után be is gurultunk Gödöllőre, ahol így hat óra tájékán már viszonylag értelmezhetően elkezdett világosodni.

Rövid mosdószünetet követően jöhetett a rajtfotó, majd miután másodikra sikerült eltalálnunk, hogy melyik aluljáró-kijáratot kell követnünk (kettőből kell választani ugye), ráfordultunk a piros jelzésre, hogy aztán rögtön az első kilométeren egy olyan építkezésbe fussunk bele, ami felszántotta a parkon átvezető jelzés nagy részét.

Kis küzdés aztán ténylegesen irányba kerültünk, és előbb az agráregyetem campusát, majd az ahhoz tartozó parkerdőt szeltük át, aztán pedig a takaros Fenyves városrész hajnali csendjét áttörve értünk vissza a miskolci fővonal átkeléséhez, ahonnan már csak pár száz méter választott el minket első ellenőrzőpontunktól, a máriabesnyői kegyhelytől.

Innentől viszonylag ismert terepen mozogtunk tovább, mert ’22-ben nagyjából ugyanezt az útvonalat jártuk be a Margita 30 teljesítménytúrán, bár ez a tény önmagában nem sokat segített az előrehaladásunkon. Kis szintezés alatt áthaladtunk az M3-as alatt, majd hamarosan a babati kastély romos tömbjét is elértünk, ahol az utóbbi két és fél évben nem sok állagjavítás történt. Sebaj, a környező gazdaság állatállományát ez nem különösebben zavarta, így élénk ló- és báránytekintetek kíséretében hagytuk el a civilizációt, hogy aztán nekiveselkedjünk a Margita gigantikus 344 méteres csúcsának meghódításának. Egy darabig lelkesen pörgettük is a lábainkat a viszonylag konszolidált emelkedőn, viszont a 12. kilométerkőhöz érve a tervnek megfelelően fékre léptünk, és az első frissítés örömét kiélvezve gyűrtük le a szintvonalakat. (Az út első felében otthoni junk food hiányában a Kinizsin használt tejcsoki-Tuc kombó frissítéssel dolgoztam, viszont egészen meglepődtem azon, hogy a sima tejcsokis Milka mennyire gejl semmilyen ízélményt hozott.)

A Margita csúcson egy pici technikai szünetet tartottunk, elméláztunk a szokásos „életveszélyes” feliratokkal és a szokatlan korona-imitációval ellátott geodéziai torony látványán, majd nekiindulást követően hamarosan becsatlakoztunk a júliusban megjárt sárga jelzés nyomvonalára. Mivel ez a track már úgyis megvolt nekem, így heccből egészen a piros balkanyarjáig nem is indítottam el az órámat, nagyjából egy kilométert kihagyva a mérésemből. Érdekes módon ez a tévedés viszonylag hamar visszakopott, a fotós kitérők és a túra során összerakott 5-6 darab „off course” felkiáltással benézett kanyar visszadolgozását követően, szóval a kaland közepétől éppen szinte tűpontos volt a haditerv és az órám kilométerértéke. Időközben aztán gyors tempóban eldobtuk magunktól a Margita szintjét, és röviden érintettük Erdőkertes legszélét, ahol kis főutazás után jobbra kanyarodtunk, majd hamarosan egy az Egres-patak partját kísérő hosszúkás mezőn találtuk magunkat, ahol ösvényt rengeteget, jelzést viszont csak szűkösen találtunk. Szerencsére az óra jól jelezte a patak vadregényes átkelését, ahonnan toronyiránt átvágva 1 km után meg is érkeztünk az aprócska Vácegresre.

Vácegresen a „hivatalnál” meglőtt fotót lekísértem egy nem tervezett mini-Moments-szel (a szakasz matekja miatt a megszokott 10 kilométeres etetést 12-re akartam kitolni, de a hüllőagy nem tágított), és a felszabaduló energiát kihasználva sikerült lendületből megnyomnunk a település feletti névtelen 300-as domb kaptatóját, amit mi mással jutalmazhattam volna, mint a most már tényleg időszerűvé vált frissítéssel. A Vácbottyánra átvezető útvonal erősen változatos minőséget mutatott, aminek a csúcspontja egy nagyjából 2 kilométernyi soha senki által nem járt szakasz volt, ahol élő bozótollóként kellett megtisztítanunk a saját magunkat, így végül erős megkönnyebbülés volt átérni a pusztával kísért dűlőútra, ami hamarosan leterelt minket a település eterit-tetős, földutas újépítésű környékére. Rövidesen aztán elértük a faluközpontot is, ahol sikeresen nem találtuk meg a hivatalos pecsételőhelyként szolgáló boltot, így végül a Vak Bottyán utcai buszmegállónál álltunk meg egy fotóra és egyben a kerek 30. (valójában 31.) kilométer megünneplésére.

Így fél 10 környékére érve azt is realizálhattuk, hogy a hőségkerülési igényeink nem kerülnek majd meghallgatásra, a rikítóan kék égből már erőteljesen tűzött a nap, és bizony simán realizálnunk kell majd a 30 fok feletti órákat is. Totya ennek örömére frissített is volna egyet, de sajnos az app alapján érdemi kútreményt Vácbottyánban már nem láttunk, így egy küzdős 6 km-rel későbbre, a vácrátóti ponthoz igazítottuk a frissítésünket. A település napmelegtől fűtött utcáin megemlítettem, hogy én még egész jól állok a vízből, sőt igazából a vizeszsákom valahogy varázslatosan nem is igazán tud elfogyni, de Totya rosszalló reakciója után inkább csendben maradtam, ami 1 kilométernyi jutalom erdőborítást eredményezett, hogy aztán kíméletlenül ráforduljunk a Vácrátótra átvezető kitett dűlőútra. Egy darabig legalább még enyhe lejtőtámogatást élvezhettünk, ennek hiányában pedig már csak a vasakarat maradt, ami jól fél óra múlva rávezetett minket a település főutcájára, ahonnan aztán végtelennek tűnő (alig 500 méteres) célegyenessel értük el célpontunkat, a híres botanikus kerttel szemben meghúzódó kiváló nevű Sakáltanya sörözőt (és pecsételőhelyet).

Különösebben nem terveztünk előzetesen ide megállót, de saját elcsigázottságunkat és az autentikus kocsmahangulatot összevetve nem is igazán lehetett kérdés a megálló ténye, így jéghideg cukros kólát vettünk magamhoz, majd a „teraszon” elhelyezkedve pihentünk és frissítettünk egyet. Totya még telefonált is egyet haza, én pedig a folyadék támogatását kihasználva lepréseltem magamon a Tuc kekszek szárazságát, majd miután Totya feltöltötte a táskáját friss mosdóvízzel, óvatos léptekkel tovább indultunk a botanikus kert oldalában. A szénsavas kólafogyasztás inkább a szív, mint a test vágya egy ultrán, így nem volt rossz ötlet az árnyas kerítés mellett sétával bemelegíteni, de a település határához közeledve nem volt más választásunk, mint nekilendülni a sok-sok földi jóval kecsegtető kosdi megállóig hátra lévő nem különösebben barátságos 6 kilométernek.

A nap delelőre fordult, mi pedig a botanikus kert árnyas környékének elhagyását követően természetesen töküres pusztára tértünk, ami kiváló lehetőséget biztosított egy enyhe napszúrás összegyűjtésére, így utolsó reményként még a sildemet is próbáltam folyamatosan irányba helyezni a szántóföldi kanyargás közepette – vegyes sikerrel. A PMP útvonalrajzának humorérzékéről nem is igazán mertem nyilatkozni Totyának, ugyanis a 39. km-t követően a Tece-patak partját elhagytuk egy hirtelen balossal, és a virtuális négyzet három oldalát bejárva tértünk majd vissza ugyanazon patakhoz a 43. km-nél. De legalább a végtelennek tűnő bekötőúton haladva már kirajzolódtak Sződ házsorai, így az utolsó balost elérve már csak a végtelennek tűnő házsort kellett leküzdeni, mire végül megérkeztünk a csili-vili Coop áruházhoz.

A jól megérdemelt frissítést egy gyors ütemű bevásárlással alapoztuk meg, majd elhelyezkedtünk a bolt előtt kiváló stratégia érzékkel elhelyezkedő padon (Totya igazából a pad előtti betonon), és szemkápráztató sebességgel dolgoztuk fel az ultra-feldolgozott „élelmiszereket” egy apró szeméthalommá. Az óvatos kalória-bevétel elvét képviselve a csokis csigámat nem is feltétlenül akartam egyben benyomni, de a szervezetem nagy kételyeket nem hagyott, egészen szürreálisan szinte éreztem, ahogy energiává alakul a masszív csoki-tészta kombináció. Az energia persze kellett is, nem volt könnyű összeszedni magunkat, és valóban értékteremtő módon kulacsot tölteni és csomagot rendezni, de végül nagyjából a tervezett időablakban nekiindultunk, és még egy utolsó átmenetet biztosítva Sződ mikro-becsületkassza állományát szemrevételzve visszafordultunk a Csörögre vezető országút irányába.

A három kilométernyi országúton jól lehetett tesztelni a pozitív és negatív hatásokat: a frissítés és az apró bárányfelhőborítás segített, az intenzív forgalom és a meglepően intenzív szintkülönbég már annyira nem, így nem különösebb magas átlagtempóval indítottuk a folytatást, amit aztán a vácdukai domboldal tovább tépázott. Mivel a tervben ide konkrétan séta nem volt tervezve, így a meredek emelkedőn bepróbálkoztam néhány futólépéssel, de Totya óvatosságra intett, amit végül is nem bántam, így is meglepően karcosnak bizonyult a név nélküli emelkedőnk. A szintvonalat elérve cserébe rövid lendületet vettünk a következő fotótémát szolgáltató vegyesboltig, majd a vízkészleteinket maximumra töltöttük a parkoló eldugott csapjánál, majd nekivágtunk az elég combosnak tűnő nyolcasnak, ami Rádig várt ránk.

Jódarabig Vácduka kül- és belterületén kanyarogtunk, majd egy újabb kisebb, tervezetlen, de kellemetlen emelkedőt találtunk meg, amit óvatosan megsétáltunk, hogy aztán ismételt lendülettel folytassuk az egyre inkább északi irányt felvevő utunkat. A dombról leérve újra összeállt a tűző napsütés – nulla árnyék sikertengely, így a következő kilométereket néma csendben, összeszorított fogakkal dolgoztuk le (a csepel-szigeti töltésút jutott eszembe, bár ott egy 30-cal kevesebb fokunk volt). A jellegváltások sokat nem segítettek, a hőérzet se a rádi országúton, sem a faluszéli dűlőúton nem javult igazán, így a megváltást nem meglepő módon a következő frissítőpontunk, a rádi kocsma hozta el. Korábbi hibánkból tanulva ezúttal kóla helyett rostos üdítővel dolgoztunk, majd Totya még egy fagyit is begyűjtött a szomszédos garázscukrászdánál, és egy kissé elnyúló pihenés után azzal az ígérettel tudtunk továbbindulni, hogy Kosdig egy gyalogosabb, pihenősebb szakasz következik. Útközben a biztonság kedvéért én is betértem egy fagyira, rendeztem a készpénz nélküli Totya fogyasztását, majd az édességet kiélvezve kezdtünk bele a két falut elválasztó Bakony-hegy természetesen kopár oldalának.

A fagyi szomorú, de elkerülhetetlen elfogyását követően igyekeztem a jövő felé orientálódni, és azzal a szomorú ténnyel szembesültem, hogy a túramozgalom nem első alkalommal kifejezetten furcsa igazolási elvárásokat dobott elénk. A piros sáv ugyanis rendkívül logikus nyomvonallal csak Kosd felvégét érinti, és tovább is fordul a Naszály irányába, viszont a hivatalos pecsételés ettől a betérőtől több, mint egy kilométernyi távolságra, a falu aljába lett allokálva. Én eddig kifejezetten szolgai módon követtem a PMP utasításokat, de tekintettel arra, hogy Kosdon belül igazából végtelen alternatíva lett volna turistabarátabb pecsételésre (csak kocsmából kettő közelebbi található), lázadó énemre váltottam, és az egyre hosszabbra nyúló délutánt nem volt különösebb kedvem további 2 km-rel meghosszabbítani. Nem meglepő módon csínytevésemben Totya is partnernek bizonyult, és mire irányba kerültünk a Bakony-hegy gyümölcsöseinél teljesen homályba vesző térkép-jelzés-út kombinációiban, már meg is egyeztünk a Kosd-bojkottról.

Így hát a jó két kilométeres kellemes ereszkedést követően a piros sáv hajtűkanyarjától csak annyira tértünk le, hogy a száz méterre lévő buszforduló jól olvasható helységtáblájánál fotózkodjunk, majd vissza is tértünk az észak felé mutató pirosra, ahol aztán a nagy mászás (ez már a Cserhát!) előtt még egy utolsó közkutas frissítést is tartottunk. Kosd utolsó házait elhagyva volt egy szórakoztató próbálkozásunk a hivatalosnak tűnő nyomvonal követésére, ami olyan sűrű dzsumbujon keresztül vezetett volna, ami konkrétan mászás közben meg tudta tartani a súlyomat, de ezt a kísérletet hamar lelőttük, és inkább a járható ösvényt választottuk. A Naszály-oldal emelkedője pont kellemesen pihentetően fárasztónak bizonyult, és alig 20 perc alatt fel is értünk a hegygerinchez, ahol a piros sáv kegyesen megelégedett a továbblendüléssel, így a csúcsra tartó kék keresztezését követően viszonylag intenzív ereszkedésbe és egyben a túránk utolsó érdemi összefüggő futásába kezdtünk.

A 70-hez közeledve hiába volt pont ideális a lejtő dölésszöge, és hiába volt nagyjából rendben a pulzus is, a fáradt lábak már nem igazán engedelmeskedtek 6:00 alá menni, így nagyjából turista üzemmódba kapcsolva gyűjtöttük össze a kilométereket a Lósi-patak hosszan elnyúló völgyébe. A katalinpusztai turistaközpont közelébe kerülve egyszerre aztán az egész nap során hiányolt turistatársadalom is megjelent, és az időközben egészen stabil földúttá nemesedő útvonalunkon már-már kerülgetnünk kellett az andalgó családokat. A kanyaroknál pedig kifejezetten óvatosnak kellett maradnunk, mert az út középvonalának jobb széle már Nógrád vármegyéhez tartozott, aminek érintése a Pest Megyei Pirosnak hagyományosan faux pas-nak minősült. A patakot elmetszve még egy igazi meglepetés is érkezett, a piros jelzés felcsatlakozott a tanösvényt támogató emelt cölöpútvonalra, ami egyszerre szolgáltatott szűkös és kényelmetlen élményt a futók számára.

Végül aztán a 72. csipogás után feltűnt maga a látogatóközpont is, ahol az aranyos óriáshangyás kapunál megcsináltunk az utolsó menetközbeni képünket is, majd Totya az erdei vegyesboltnál még töltekezni, majd a földön feküdni is tudott. Én időközben nekiláttam a túra talán legnehezebbnek igyekező feladatának, a hazafelé út logisztikai tervezésének, amit az aggresszívan merülő telefon, a hegyektől takart térerő és a Duna-átkelési opciók kínálata kellően agyzsibbasztóvá tett. A mentális fáradságot jól is esett fizikaira cserélni, Katalinpuszta után ugyanis egy viszonylag váratlan meredek következett, majd a Rockenbauer-kopjafá mérőkerekénél ismételten futásra váltottunk, és most már kifejezetten határozottan Nógrádban tartózkodva Szendehely szélén átkeltünk a 2-es főúton. Továbbra is a Lósi-patak völgyében maradva még egy kilométert élveztünk a most már újra kellemes szintre enyhülő őszi napsütést a meglepően kényelmes aszfaltborításon, majd egy balossal ráfordultunk a Fenyves-hegy kaptatójára.

Az emelkedőn felfelé haladva végül sikerült elköteleznünk magunkat a váci átkelés mellett, így egyéb teendőnk nem maradt, mint leküzdeni az utolsó 150 méternyi szintet bő két kilométeren (nem nagy szám, de ezen a ponton már máshogy esik), és meg is érkeztünk a Fenyves-hegy csúcsához. A rövidke háromszög kitérő végére jutva egészen elképesztő dunakanyari panorámával jutalmazott meg minket a PMP, ritkán érzett katarzis élménnyel jutalmazva a szorgalmas teljesítőket – más kérdés, hogy akaratlanul is az jutott eszembe, hogy a „hivatalos bejárási irányt” követve mennyire illúzióromboló lehet az apaji tsz és a szétvert dömsödi vasútállomás hangulata.

Ennyi gond legyen, mi tényleg fantasztikus élményt kaptunk, és egészen emelkedett hangulatban vágtunk bele a hegyről nyugat felé levezető kellemes erdei útnak.

Lefelé haladva a nyakamat nyújtogatva még az esküvőm helyszínére, a Lósi-majorra is kaptam egy-egy részleges rálátást, majd a 80. km-t elérve beértünk Verőcére, gyorsan kereszteztük a Börzsöny felé továbbhaladó mellékvonalat, majd egy utolsó kilométernyi utcai szakasszal el is vértük a vasútállomást, ahol alig kellett idiótán köröznöm a kerek kilométer megugrása érdekében. Éljen, ezzel 16 óra 50-kor a PMP-t teljesítettnek nyilvánítottunk, és mivel még volt is egy pici időnk a váci vonatig, kis nógatással elvonultunk a hivatalos igazoló záróhely Oázis cukrászdáig, ahol Totya fagyival ünnepelt, én meg a szomszédos italbolt epres Fantáját emelhettem a sikeres teljesítésre. A vasútállomásra visszatérve megtaláltuk a technikailag már elavult, de hangulatában működő „Apajpuszta. – 245 km” táblát is, majd az aluljárón átnézve a továbbhaladó piros jelzést is felleltük. (Zárójeles furcsaság, hogy a piros jelzés folytonossága igazából a mozgalom végpontjánál nem szűnik meg, így egy mély-börzsönyi betérőt követően egészen a cserháti Herencsényig még nagyjából 80 km-t élvezhető ez a kézenfekvő útvonal.)

Nekünk azonban több piros sáv nem jutott már mára, nemsokára be is futott a váci gyors, majd alig néhány perc után már mi igazíthattunk útba turistákat a váci állomáson, hogy aztán persze nekünk ne sikerüljön megtalálni a belvárosba vezető nyílegyenes utat. Szerencsére a komp indulásáig még jól álltunk időben, így végül mi is végig tudtunk andalogni a belvároson, majd a várakozás perceire elhelyezkedtünk a Duna-parti támfalon, és láblógatva várhattuk meg a menetrend szerinti precizítású, meglepően modern vízijárművet. A jegyet – természetesen készpénzzel – megváltottuk, és pár percnyi panorámás vízfekvést követően át is értünk a túloldalra, ahová a fuvarunk is pontosan megérkezett. Andival és a gyerekekkel megtekintettünk a komphajó visszaindulását, majd mi is elindultunk hazafelé, és nem sokkal 6 után haza is értünk Szentendrére, lezárva ezzel egy kalandos túranapot és egy egész túramozgalmat.