DISCLAIMER: Az MTSZ 2025. január végén elkészült az új turistaút-nyilvántartásával! Limitált időm mellett végre nagyjából most - március közepén - sikerült feldolgoznom a nyers adatokat, és bár azért apróbb hibák, logikátlanságok az MTSZ forrásában is vannak (emberek vagyunk), mindenképpen szeretném ezt a keretet alapul venni a csíkfutás további nyomon követése szempontjából. Lemaradva semmivel sem vagyok, hiszen még a backlogomat sem sikerült feldolgoznom, de ígérem, hogy 2025 Q2-ben teljesen fel fogom hozni magam!

Az új adatforrás sajátosságairól, logikáiról és főleg hatásairól mindenképpen fogok írni egy külön posztot, de addig is jelzem, hogy a turistautak sorszámozása értelemszerűen megváltozott, így ettől a poszttól kezdve már az "új" számokat fogom használni (és ezt visszamenőlegesen át is fogom vezetni.) Addig is, vissza a terepre: 

Bármennyire is szerettem volna, erre a túrára nem sikerült igazán csúcsállapotban ráfordulnom: egy héttel az indulás előtt csúnyán összezúztam magam a biciklin, és bár igazán mozgáskorlátozó sérülést nem szedtem össze, a sebek és a hegek azért megdolgoztatták a fájdalomtűrésemet. Az igazán nagy problémát azonban nem is maga a baleset okozta, hanem az, hogy a halálközeli élmény kizökkenését követően eltűntek az étkezési fékjeim, ami ahhoz vezetett, hogy a túra hetén gyakorlatilag minden nap eszméletlenre ettem magam, teljesen kinullázva a gyomromat. Az indulás előtti sátoraljaújhelyi napok ezt az önpusztítást tovább támogatták, így végül erőteljesen kifacsart állapotban dőltem be az ágyba a túra előtti napon, hogy a felrobbanó gyomrom és a kényelmetlen ágy mellett néhány órácskát belerakjak a 4:30-as ébresztő elé.

A 60 km-es táv nem feltétlenül indokolta volna persze ezt a korai indulást, de a futást mindenképpen szerettem volna befejezni a gyerekek ebédideje előtt, így nagy matekozás után kijött egy 5:15-11:45 időablak, aminek első lépéseként a festői Füzérre kellett eljutnom. Szerencsére a koránkelő édesapámnak különösebben nagy vállalást nem jelentett a fuvarkérésem, így fél 5 után néhány perccel már az autóban is ültünk, pár perc múlva a reggelim is elfogyott, a fél órás út hátralévő idejében pedig a kelet felől egyre intenzívebbé váló pirkadatot is méregethettem. Az intenzitás azért csúcsra még nem ért, alapvetően vaksötétben szálltam ki 5:05-kor a vár parkolójában az autóból, és erőteljesen kóvályogva sétáltam fel a piros jelzésen, de a lámpámat ennyire közel a fényáradathoz már tényleg nem akartam elővenni. A számításaimnál pár perccel hamarabb el is értem a startpontot, ugyanis a füzéri vár sokadik újraépítéseként eredményeként a piros sáv eredeti kiindulópontját jelentő felső várkapu nyitvatartási időn kívül elérhetetlenné vált, így végül az alsóvár kapujával, néhány száz méter spórolással és egy mezei piros sáv jelzéssel kellett megelégednem

Időt nem igazán nyertem az előrehozott rajthelyszínnel, ugyanis a félhomályban álldogálva arra jutottam, hogy inkább látványosan cipőt kötök, fotózkodok és felszerelést igazítok, hogy egészen pontosan 5:15-kor (érdekes, hogy a fejemben ez ugye kerek számként realizálódik) induljak neki az útnak.

A várból levezető erdei útra még tényleg nem érkezett meg a pirkadat, és mivel az órámmal való vergődés eredményeként csak sikerült kivennem a navigációt, már az első kilométeren sikerült rossz kanyart vennem, de végül aztán csak kijutottam a betonra, ahol a faborítás hiányában végre már látni is lehetett. A prológon ráadásul abban a luxusban is részesülhettem, hogy a kifejezetten magasan található startpont eredményeként gyakorlatilag korlátlan lefele száguldás jutott, amit csak az árnyékolt be, hogy a csípős erdei hajnalon a sebzett bütykeim nem tolerálták jól a menetszelet – kesztyűt pedig természetesen merő lustaságból nem hoztam el magammal.

A kézelhalás nagyjából Hollóházáig tartott, ahol a Pál-hegy emelkedőjére fordulva végre kevésbé bántóvá vált a sebességem, cserébe viszont véletlenül sem bírtam követni a jelzéseket, így a település nem túl bonyolult utcahálózatát végigkörözve jutottam fel végül a faluhatáron található focipályáig, ahol még egy rövid felfelé futás következett, majd 7 km-nél beiktattam az első sétaszünetemet. A váltást rögtön feldobta, hogy a Garminnal gondoltak a feledékenyekre, így gond nélkül tudtam menetközben ráilleszteni a tracket a haladásomra, így innentől már csuklórezgetéssel támogatva folytattam a kanyarodás rendszeres időközönkénti elrontását. A sétaszakasz másik érdekessége az új kajaötlet, az elvileg ultimate ultra-kajának minősülő PBJ-szendvics felavatása volt, ami egyrészt valóban tökéletesen édesnek és sósnak és táplálónak tűnt egyszerre, viszont az is hamarosan kiderült, hogy az egész hetes kalóriatöltés bűntudatát nem pont a lekvárréteg vékonyságával kellett volna megpróbálni kompenzálni, lecke megtanulva.

A sétára hagyott egy kilométer a szinttel együtt viszonylag gyorsan elillant, így a gerincúton már futva folytattam, az egyenes pedig hamarosan fantasztikusan monoton lejtővé fordult, amin élmény volt lefelé száguldani, és igazából csak az erdei ösvény kitaposatlansága maradt zavaró tényező. Hamarosan aztán az erdőborítás is megszűnt, és feltárult a túra első klasszikus hegyvidéki panorámája, és bár a viszonylag ismeretlen nézőpontból nem tudtam pontosan dekódolni a zempléni tájat, a hajnali napsütésben kirajzolódó végtelen hegyvidék látványa igazán felvillanyozónak bizonyult. Még egy kilométernyi lejtőfutás után aztán rácsapódtam a telkibányai országútra, ahol visszatérhettek a pórias testi problémák, azaz az elfagyó kezem (ezzel sokat nem lehet csinálni), és a telítődő gyomor (ezzel sem), így még a faluközpont előtt betértem egy rövid, de életmentő egészségügyi szünetre. A faluközpontban szombat reggel 6:45-kor már nagy volt a nyüzsgés, így számos szemtanúja volt annak, ahogy tanárian elnéztem a Téglás-kő felé forduló letérést – mentségemre legyen mondva, hogy egy távközlési dobozt egészen tökéletesen a jelzést kitakarva rögzítettek a kulcsfontosságú villanyoszlopra.

Mindegy is, a jó világ ezzel véget ért, én pedig megkezdtem a mászást a 730 méter magas Téglás-kő irányába, elsőként néhány telkibányai kanyart letudva, majd rátérve az egyre emelkedőbb erdei ösvényekre. Rövidesen megérkezett a túra egyik látványosabb eleme, a pálos kolostorrom impozáns erdei torzója, amit rendkívül teátrálisan oltártól kapuig végigfutottam, majd tovább folytattam óvatos emelkedésem a Kis-patak szélében vezető útvonalon. A tervezés során kissé bizonytalan voltam azzal kapcsolatosan, hogy mennyire is lesz futható ez az ambíciózusan beikszelt szakasz, de igazából enyhe vádliégetés mellett egész kellemesen sikerült begyűjteni a szint nagy részét, majd 21,5-nél következhetett a balkanyar utáni jellegváltás, amikor a tinglitangli patakpart helyett a meredek hegyfalra tért jár a jelzés. Sűrű levegővételek között pont lefért a következő szendvics és egy kis csoki is, és a meglepően intenzív szakasz jutalmát jelentő földvárt elérve igazából gond nélkül vissza is térhettem a futásra.

A várrom persze csak fals csúcsnak bizonyult, egy kis kiengedés után jöhetett még egy megfutott csúcstámadás, de ezt követően már jöhetett is a boldog, hosszasan elnyúló ereszkedés egészen Regécig. A szintrajz tökéletes ismeretének hiánya aztán annyiban visszacsapott, hogy az ereszkedés hullámvasút jellegéről kissé lemaradtam, így a semmiből érkező emelkedők pl. a festői nevű Medvemarásnál nem estek igazán jól, de a lejtőzés lendülete pont kitartott, így érdemi tempóvesztés nélkül értem el 29-hez, ahol aztán már tényleg jöhetett a jól megérdemelt zuhanás. Regéc határában egy villanypásztor szakította meg a futómozgásomat, amit elsőre még bátortalanul belassítva léptem át, viszont a párjánál már rendkívül atletikus gátugrómozdulattal győztem le akadályt, és hamarosan be is érkeztem az álmos falucskába. A főutca első szembejövő kék kútjánál (meglepően sok volt) fékeztem, és mivel számomra is meglepő módon kevés vizet fogyasztottam eddig, nem is kellett a zsákkal vergődnöm, a két kulacsot feltöltve tovább is gurultam a lejtős főutcán, egészen a várhoz vezető út balra kanyarodásáig.

Egy darabig még ezzel az emelkedővel is incselkedtem, de mivel egy kicsit így is – úgy is gépészkednem kellett, így egy intenzívebb emelkedődarabnál belassítottam, és elintéztem az iso pótlást és a kaja kihelyezést, majd a vár szívet melengető látványától kísérve jóleső boldogsággal vittem be magamba a ropi-energiaital párost. A meredek kaptatón találkoztam az útvonal első (és utolsó) túrázóival, és nem sokkal a sikeres előzést követően el is értem a várhoz vezető autóút szintjét, ami logikus választóvonalnak bizonyult az utolsó futószakasz elindításához. Enyhe emelkedést követően elértem a várhoz vezető kék-piros L jelzéseket, és a kihagyott szintet csöppet sem bánva törtem tovább előre, vizuálisan észlelve egy kidöntött fatáblát, aminek a „Sárospatak – 25 km” feladat egyértelműsítette, hogy mi vár rám a közeljövőben. Előzetes reményeim szerint elsődlegesen lejtőn lefelé rohanásra számított, de egy kis kellemetlen hullámvasutazás még azért becsúszott, viszont 37-től 44-ig tényleg nem nagyon maradt más program, mint a gurulás előrefeé.

Olyan nagyon persze nem lehetett elveszni a száguldásban, mivel a kusza erdei utakon átvezető jelzések sűrűsége néha pont elmaradt annyira az ideálistól, hogy egy-egy kanyar kimaradt, és a viszonylag ritkán járt útvonalon egészen sok átugralándó akadály is előkerült – de így legalább volt mivel foglalkozni a szakasz másik izgalmán, a futás közben végzett frissítés megvalósíthatóságán kívül. Ezt a témát szintén nem kellett túlgondolni, semmiféle élettani akadálya nincs egy PBJ-szendvics lejtőn lefelé rohanás közben történő fogyasztásának, a tartalma azonnal felhasználódik! A lejtő aztán 44-nél elfogyott, a földút pedig hamarosan Erdőhorváti egyik utcájává alakult, és mint kiderült, a hegybe ékelt települést egy kiadós hajtűkanyar megvalósítása érdekében végig is jártam, majd a központból meglepően emelkedve indultam tovább a piroson Komlóska irányába.

A 45. kilométer környéke tele volt meglepetésekkel: egyrészt valahogy nem realizáltam, hogy Erdőhorváti és Komlóska között egy viszonylag egyenes (bár óvatosan emelkedő), jól futható aszfaltszakasz következett, másrészt pedig meleg lett. Ez a gondolat talán már lefelé is érlelődni kezdett, viszont a műút nem árnyékos szakaszain újra rá kellett jönnöm arra, hogy a napsütéses huszonpár fok az terepfutási szempontból bizony már kánikulának minősül, és viszonylag kellemetlen érzésekkel függtem rá egyre jobban az út első felében még szinte érintetlen vízkészletemre. Nem sokkal 48 után aztán megjelentek Komlóska házai is, így lélekben meg is kezdtem a felkészülést a túra utolsó, egyébként már nem szignifikáns szintjére, ami elvileg a falu feletti Hosszú-hegy meghódítását jelentette, és valóban, valahol az 50. km után sikerült is elérni a Garmin által jelölt csúcsot, így jöhetett az ezúttal is kifejezetten jóleső utolsó PBJ – nem tagadom, hogy a meleg és a táv itt azért már érezhető fáradságérzetet generált.

Az utolsó harapásokat lenyelve fejben már a hazafelé fuvar megrendelésének időzítését elemeztem, így természetesen az „előre iszik a medve bőrére” állapotot elérve érkeznie kellett még egy dupla csapásnak! Először egy rossz kanyar következett, amit későn és túl sok lejtővel vettem észre, így visszatérés helyett az áttörést választottam, ami természetesen borzalmas döntésnek bizonyult: a frissen benőtt áthatolhatatlan szúrós cserjeréteg áttörése nem csak néhány perccel lopott meg, de kifejezetten fájdalmasnak is bizonyult, amit nem állottam fájdalomhörgésekkel is kísérni. A pirosra visszatérve aztán a megnyugvás nagyon rövidnek bizonyult, ugyanis a Sárkány-forrást követően még csak beesett egy egészen combos emelkedő a semmiből, aminek a leküzdése már tényleg nagyon nem hiányzott.

Szerencsére semmilyen szint nem tarthat örökké, így végül csak felküzdöttem magam a nyeregig, ahonnan egészen látványosan kitárult előttem a Sárospatak környéki táj – igaz, valahogy a fejemben azt hittem, hogy magára a városra erősebb kilátást fog érkezni. Sok időm nem volt ezen gondolkozni, mert a jelzés nyílegyenesen Hercegkútra irányított, majd az aprófalu túloldalán az instagram-csapda pincesor határában el is értem az 56. km-t, ahol jöhetett a nagyon várt telefon a felvételről. Igazán felszabadító érzés volt bemondani a teljesen reálisnak tűnő célidőt, így már csak az utolsó 3 kili „jelképes” teljesítése volt a feladat, aminek első lépéseként szerencsésen átkeltem a 37-es főuton, majd a számomra teljesen ismeretlen Mandulás-hegy oldali üdülőházakon túljutva még egy utolsó utáni hegymászást is letudtam.

Innentől viszont már semmi további izgalom nem maradt, a vesztenivalóval nem rendelkezők villámtempójával áttörtem Sárospatak kertvárosát, majd a főutcát elérve még egy utolsó tiszteletkörre tértem, és a Szent Erzsébet-templomot érintve fordultam rá a Rákóczi-vár fasorára, amelynek végén jöhetett is a teátrális pacsi a várkapuval és az azt beárnyékoló fán megbújó pontos jelzéssel.