Így a logokat áttekintve egészen masszívnak tűnő szünet látszódik a lőlapon az augusztusi balatoni sárga és a decemberi zempéni piros rohanás között, de tekintettel arra, hogy a távoli múltban (2023-ban) még nem kristályosodott ki teljesen a csíkfutás projekt, végül is logikus, hogy ősszel más dolgokkal foglalkoztam, így például:

• szeptemberben egy kvázi teljesített Maxi 110-zel, ahol 90-nél a cél helyett hazafelé fordultam, hogy a 110 km után 2 óra éjszakai buszozás helyett inkább közvetlenül a kapumhoz érkezzek – megjegyzem, erőteljesen elfáradtam a túra végére.
• október elején egyszer a falnak támaszkodva ültem le a földre telefonálni, ami végzetes döntésnek bizonyult, ugyanis a gerincem erőteljesen becsípődött, és a következő egy hónapom a hátfájdalom közepesen sikeres menedzselésével foglalkozott.
• ennek ellenére vagy emellett mégiscsak megpróbáltam az éves terv szerinti maraton PB-t megfutni, de értelemszerűen ilyen állapotban semmit sem sikerült elérnem
• novemberre aztán rájöttem az igazságra, és a fogyás útjára lépve egy egészen impresszív Iszinik 100-at sikerült összeraknom, ahol végül az összetett 2. helyet behúztam, és szemben a Maxival, kifejezetten nem éreztem fáradtnak magam a túra végére.

Az őszi hullámvasút végén tehát éppen felszállóágban voltam, és be is terveztem magamnak egy pilisi terep maratont, de a becélzott nap előtti teljes éjszakás hóesés szó szerint elhavazott engem, így végül a szórakoztató, de értelmetlen hóban rohangálás utánra még mindenképpen szerettem volna valami célkitűzést találni decemberre. Végül aztán a néhány napos zempléni családlátogatás adott egy kecsegtető lehetőséget arra, hogy szép és hasznos csíkfutással zárjam az évet. A zempléni régió két legnagyobb városa, Sátoraljaújhely és Sárospatak egymástól alig 10 kilométerre található a 37-es főúton, de ha valaki úgy akarja, úgy a két települést összekötő piros sávon haladva ezt a távolságot 36 kilométer belerakásával is megtehetné – és ugye ki ne akarná ezt?

Én biztosan akarnám, így a családi látogatás első sokkjain túlesve a vasárnapi NFL-nézést egy picit lerövidítettem, és lehetőségeim szerint a kalóriabevitelt is korlátoztam (kevés sikerrel), így hétfő reggelre viszonylag kipihentem és közepesen telítetten kelhettem fel az ágyból, majd egy gyors fuvar után a napkelte első fényei mellett szállhattam fel a Sárospatak felé induló vonatra. Az alig 10 perces úton csak egy gyors felszerelés-igazgatásra és energiaital-hörpintésre volt időm, és már ugorhattam is ki a határozattan egyre világosabb, de azért még mindig szürke-domináns reggelbe. A piros jelzés pöttyét a vasútállomás parkolójánál egy fán leltem fel, azt lekoppintva pedig el is indultam nyílegyenesen az Iskolakert fő sétánya felé.

Ennek a piros útvonalnak a különlegességét persze megsokszorozta azt, hogy ifjúságom két legnagyobb városa között tettem meg a távot, aminek első lépéseként a gimnáziumi éveimet végigkísérő parkon futhattam végig, amit ugyan 2008 óta szépen felújítottak, de a vizenyős decemberben nyilván nem a leghangulatosabb arcát mutatta felém. A jó 400 méteres parkséta után a túloldalon a gimnáziumom épületénél kanyarodhattam balra, majd még néhány nosztalgikus emlékű utcasarok érintését követően szép fokozatosan eltávolodtam a városközponttól, és a síneket keresztezve máris az ipari zónában találtam magam. Időközben a hivatalos napkelte beköszöntött, a szürkeség azonban sokat nem változott, így fokozott figyelemmel rohantam át a 37-es főúton, majd az utolsó iparcsarnokokat elhagyva átadtam magát a varázslatos decemberi természetnek.

Az első domboldal igazán varázslatos élménynek bizonyult, az aljnövényzettel benőtt, beázott, jelképesen jelzett csapáson kaland volt áttörni a Megyer-hegyi tengerszemhez vezető földútra, de ezt letudva már kiegyensúlyozottabbá vált az útvonal. Nem sokáig, ugyanis két kilométer után a hétköznapi turizmus igényeit kielégítő jól járt út helyett a piros inkább egy kevésbé ismert dőlőúton, sokkal hosszabb nyomvonalon halad tovább – szerencsére a terep hullámvasutazása miatt ez még a szint kezelése szempontjából sem segített érdemben. Kicsit hosszadalmasabban tehát, de végül a 7. kilométer végére meg is hódítottam a Megyer-hegy csúcsát, a nyirkos felhőködben azonban az alattam elhúzódó tengerszemre alig, a hegyről nyíló kilátásra pedig egyáltalán nem tudtam kitekinteni, így a jelzéstípus-labirintuson kiigazodva tovább is indultam Károlyfalva irányába.

A megdolgozott szintet nem túl civilizált módon azonnal eldobtam egy éles lejtőn, ahol nagyon figyelni kellett a talpon maradásra, majd nagyjából szintben kocogtam ki az erdősáv széléig, ahol a falucskára vetett gyors pillantás után jöhetett is a hajtűkanyar, és ráfordultam a piros sáv nagyjából 12 kilométernyi északi irányára Mikóháza felé. A zempléni hegytömbök között áttörő jelzés pár kilométert völgyben ragadt, így a sár- és pocsolyakadályokat leszámítva konzisztensen tudtam előrehaladni, de a 10. km után járó frissítést követően egészen vad emelkedésbe kezdtünk, ami a csúszós-sikamlós avarborítású, ritkán járt ösvényeken már izzasztóbb kihívást jelentett. A futómozgás illúzióját azért nagyjából sikerült megtartanom, miközben először, majd másodszor is elmetszettem a Sátor-hegyek felé betérő kék jelzést, a másodiktól pedig már jobban ismert terepre kerültem, igaz a júniusi Kazinczy hangulatában nem sok minden tükröződött vissza a decemberi kopár erdőben.

Ha más nem is, a szintadatok legalábbis stimmeltek, a Fekete-rétnél elértem a túra maximális magasságát (kerek 500 m), és rendkívül kegyes módon a hegycsúcsra vezető háromszöget elkerülve bele is kezdtem az ereszkedésbe Mikóháza irányába. Ennek a szakasznak az ereszkedését mindig is kedveltem, az első néhány szikla átugrását követően pont tökéletes terepet adnak a vad lefelé rohanáshoz, így kellemes hangulatban, néha még az 5:00-s tempót is megközelítve rohantam le a település hangulatos pincesorához, ahol el is jött a második frissítés ideje. A civilizációt elérve érdemben meg is változott a túra hangulata, a mély erdei szakasz helyett a szántókon keresztülvezető földút következett, ami a szint szempontjából kellemesnek, a sár szempontjából pedig értelemszerűen kellemetlennek bizonyult, de összességében kifejezetten hatékony előrehaladást tett lehetővé a következő kilométereken.

A Mikóháza és Széphalom közötti 4 kili gyorsan elrepült, és nem titkolt lelkesedéssel fogadtam azt, hogy a faluszélen a jelzés áttért a főutcára, ahol villámgyorsan át is robogtam a településen, elmellőzve a többek közt a Kazinczy 200 rajtjának otthont adó emlékkert oldalát. A falu utolsó utcasarka aztán visszafordított a szántóföldek irányába, és hamarosan a Kazinczy első kilométereit élhettem újra, a már megszokott időjárási kontraszttal. Különösebb panaszom a rudabányácskai átkötésre sem lehetett, a két és fél kilométernyi földtaposás után újra jöhetett a simogató aszfalt, amit nagyjából 5-6 percig élvezhettem ki a falu belterületén maradva. A templomdombnál aztán hipp-hopp véget ért a település, és nekikezdtem a nap utolsó mászásának, a Magas-hegy masszív hegyoldalának.

A földutakon kanyargó piros jelzést az egyre fáradtabb szervezetem igyekezett aktívan követni, de a sokadik visszafordítót sikerült csúnyán benéznem: tekintettel azonban a már megtett extra szintre, az OSM-mel konzultálva inkább a javítás, mintsem a korrekció mellett döntöttem, így a jelzést csak kis késéssel, már a Fejedelem-forrás (természetesen nem működik, bár a 0 fokban nem voltam szomjas) környékén vettem fel újra. Ezt a jó egy kilométeres eltérést én, mint a csíkfutás egyetlen joghatósággal bíró döntéshozatali szerve a körülményekre való tekintettel tolerálhatónak minősítettem: az eltévedésem nem volt szándékos, ráadásul a nap végén így is extra távot eredményezett. A pozitív döntés jó hangulatát tovább javíthatta az a körülmény, hogy pár száz méter után fel is értem a Vörös-nyereghez, ami azt jelentette, hogy a túra 1000 méteres szintkülönbségét kipipálhattam, és innen már csak egy szaftos lerohanás maradt hátra.

A nyeregből lefelé vezető útvonal eleinte még nem a lerohanást helyezi fókuszba, a kidőlt fákkal és gigantikus kövekkel díszített vízmosásnyomban inkább a talpon maradás volt a cél, de később a helyzet kitisztult, majd a Magas-hegyre felvezető műútra átérve végképp kényelmessé vált, és rohamtempóban értem el a város első házait, majd alig néhány perc múlva már a városközpontban kerülgettem a gyalogosokat. A piros sáv befejezése azonban kifejezetten rendhagyó, kivételesen ugyanis nem egy tömegközlekedési opcióhoz vezet el, hanem az utolsó kilométerek lejtését megtartva egészen a város keleti oldaláig, a magyar-szlovák határátkelőig vezet el – lehetséges, hogy ennek az okát az adja, hogy a szlovák oldalon gyakorlatilag megszakítás nélkül folytatódik egy piros jelzés. A szlovákok – hogyhogy nem – a mienkkel megegyező turistaút-konvenciót alkalmaznak, így az útvonalat majdnem, hogy folytatólagosnak lehetne tekinteni, de ugye az én mandátumom csak a magyar hálózatra szól!

Az országhatárhoz közeledve azonban nem csak a mandátumom nógatott a megállás felé, ugyanis a háizkoszt-mennyiségtől megzavarodott gyomrom nem tolerálta kifejezetten a lejtős rohanás tempóját, így már az utolsó hivatalos kilométer teljesítése is kihívásnak bizonyult, a hazáig visszavezető két emelkedős kilométer (eredetileg lábon terveztem hazajutni a piros jelzéstől amúgy alig pár száz méternyire elhelyezkedő családi fészekig) pedig teljesen ellehetetlenült ebben a formában. Így hát futás közben telefonon kértem egy felvételt, és az igazán különleges, határtáblát tartalmazó (jelzést sajnos nem) célfotó elkészítést követően már autóba is ülhettem, utazással együtt is alig 4 óra alatt letudva a mai kalandot. Otthon egy forró levessel viszonylag jól feloldottam a nap nehézségeit, ünnepélyesen lezárva a 2023-as év csíkfutásait.