Amikor kiderült, hogy a 2024 októberében esedékes többnapos/ottalvós csapatépítőnk helyszíne Telki lesz, azonnal repültem is az OSM-re, ahol nagy örömmel realizálhattam, hogy a település a Budapestre vezető zöld sáv kiindulópontja, ami óriási ziccernek ígérkezett. Valamennyit ötletelgettem is azon, hogy a 44 km-es teljes távot hogyan lehetne beilleszteni a feszes csapatépítő menetrendbe, de igazán optimális megoldás nem ugrott elő, ráadásul oldalról beúszott a Budapest Maraton is, amit pont a telki szerda-péntek előtti vasárnapra ütemeződött. Ez önmagában nem feltétlenül lenne probléma, de végül úgy alakult, hogy a maraton egy egészen gyilkos, de sikeres sub-3 kísérletbe torkollott, ami együtt járt a bal térdem túlterhelés általi elpusztításával is, így a csíkfutási ambícióim határozottan lejjebb csavaródtak ezen a héten.

A svédasztalos hotelreggelik és vacsorák ambíciói viszont nem csavaródtak lejjebb (az ebédet így is szándékosan kihagytam), így sajgó tagjaim minden tiltakozása ellenére csütörtök hajnalban még csíkmentesen meglátogattam a Nagy-Kopaszt (fájt), péntek reggelre pedig végül azt matekoztam ki, hogy a rendkívül kreatív fantázianevű „Budai Zöld” első etapját teszem meg, a maradékot meg majd máskor intézem el. A Telki-Nagykovácsi szakasz a maga 6,3 km-ével nem még féltérden sem tűnt túl nagy falatnak, de persze mivel valahogyan vissza is kellett jutnom valahogy, így nyilván rá kellett dupláznom a szakaszra, a hotel bekötésével pedig végül egy jó 15-öst sikerült összehoznom, amihez egy kellemes 6:30-as indulást kellett beterveznem.

A szobámból óvatosan kilépkedve magamra öltöttem a futófelszerelésemet, és az igazán ropogós októberi hajnalba kimerészkedve néhány látványosan füstös levegővételt követően futómozgásra váltottam, és az agglomerációs forgalom berobbanása előtt el is jutottam az útszélen a faluközpontba.

Igazán feltűnő indítójelet a takaros terecskén nem találtam a pirkadatban, így végül megelégedtem egy logikusnak tűnő villanyoszlop zöld jelzésével, majd nekivágtam a hegymászásnak, ugyanis hangulatos prológként a kreatív nevű Telki-hegy 420 méteres magasságának begyűjtésével indított az útvonal. Egy darabig még házsorok mellett haladtam, de egy vadkerítést átugorva máris a Budai-hegység mélyében találtam magam, a kellemesen recsegős avarborításon „suhanva” az őszi hideg helyett hamarosan már az izzadásra fókuszálhattam.

A kaptató meredeksége aztán idővel csak enyhülni kezdett, megérkeztem a hangulatos Anna-vadászház épületéhez, ahonnan már nagyjából szintben jutottam fel a két települést formálisan elválasztó Vasvári-nyereghez. Jöhetett a jutalomjáték, bár azért sem a térdem, sem a kicsit csúszkálós, technikás talaj nem kedvezett a lejtő vad megsprintelésének, de végül 2 nagyon jól eső kilométer után érkeztem be a meglepően magasan (350 m tszfm!) található Nagykovácsi zsákutcájába, ahol már csak alig pár száz métert kellett megtennem a felezőpontig, a mindig hangulatos Tisza István térig. Az előrehaladás fotós regisztrácóját követően menetből vissza is fordultam, és a már megismert útvonalon, magamat szidva gyűjtöttem be a percekkel ezelőtt könnyelműen eldobott szintdarabkákat.

Telki irányába egy fokkal jobban elnyúlik a lejtő (érthető, a Zsámbéki-medence 200 m-en leledzik), így ebbe az irányba már 4 km-nyi, hasonlóan veszedelmes rohanást kaptam, aminek pörgőssége kifejezetten energizálónak bizonyult így a futás végére. A központba visszaérve már a natív tájékozódási ösztönömre bíztam magam, így sikeresen a járda nélküli, de cserébe így 8 óra előtt már kifejezetten forgalmas főút padkájára kényszerítettem magam, de végül hibamentesen visszaértem a hotelhez, és egyetlen apró parkolós tiszteletkörrel egy elegáns kerek 15-össel zártam a reggelt. A jól megérdemelt zuhanyt még egy kellemes 1 km-es úszás etappal zártam le a wellness részlegen, hogy aztán minden testépítési előrehaladást leromboljak az ősellenségemmel, a hotelreggelivel.