A 44 km-es Budai Zöld érdemi része az óvatos októberi beleharapást követően még talonban maradt, és nem is feltétlenül éreztem magamban a sietséget a relatíve közeli sáv lezárására, de aztán egy váratlan fordulat hirtelen a segítségemre sietett! Ezen a ködös novemberi hétvégén ugyanis megszületett a blog futásbeszámolóinak gyakori vendégének második gyermeke, így a szombat estére egy tejfakasztó körvonalazódott, ami azzal járt együtt, hogy nem tudtam a saját családom többi részével Szekszárdra utazni szombat délben. És mit csinál egy stabil lelkivilágú, konszolidált 35 éves férfi, ha rászakad egy fél napnyi szabadság? Természetesen azonnal nekiáll terepfutni!

Így hát miközben a család többi részének táskáit rendezgettem a csomagtartóba, gyorsan összekészítettem a saját felszerelésemet is, és 11:30-kor már integethettem is a családi autónak a HÉV-állomáson, ahonnan én az egzotikus Nagykovácsiba terveztem eljutni. A feladatot nehezítette, hogy a céges adatcsomag eseti bővítésének nehézségei miatt adathiányba kerültem, így a további BKV-s utazásaim egy 20 éves időutazásba sodortak, amelyben mantrázhattam az érinteni kívánt járatokat és nem idegeskedhettem előre az egy perccel lekésett csatlakozások miatt. Ez a különleges hozzáállás végül jó karmát szállított, viszonylag gördülékenyen ugrottam meg az átszállásokat, és már 13:00 előtt megérkeztem a tiszta égboltú, de pont ezért viszonylag hűvös Tisza István térre.

A testem valahol mélyen bizonyosan tiltakozni akart az ebéd helyetti futásindítás ellen, mivel az utóbbi években szerintem több futásra indultam az éjszaka közepén, mint kora délután, így még egy gyors ebédhelyettesítő zabszelettel elhallgattattam magam, majd a sárga-zöld villanyoszlop lepacsizását követően belevágtam a kalandba.

Könnyed bemelegítésként először fokozatosan kiemelkedtem a Nagykovácsit tartalmazó medencéből, majd a Zsíros-hegy elágazásán túljutva egy kifejezetten kellemes lejtésbe kezdtem Solymár irányába – felhasználva a még egy hónappal ezelőtt begyűjtött szinttartalékokat. Bár a nedves avartól tömött, köves ösvény nem feltétlenül volt a legbiztonságosabb, a gravitáció kíméletlenül dolgozott, így egészen rendhagyó 4:20-as km-ekkel érkeztem meg Solymárra.

A településen egy kicsit kanyarogtam, majd a nyugati határnál a vár irányába hagytam el az utcákat, a földútra érve pedig természetesen szembejött velem az egyetlen solymári ismerősöm – mennyi esély van vajon erre? Rövid, a futás célját menetből egyeztető beszélgetést követően el is távolodtam a civilizációtól, és elmélyültem a Pesthidegkutat északkelet felől határoló hegyoldal erdősávjának végtelenjében. (Jobb megfogalmazást nehezen tudok adni, a térkép szerint kb. 6 csúcs adja ezt az összefüggő vonulatot, viszont közös nevük nem igazán van.) Ezt a környéket a párhuzamosan futó kék és sárga jelzéseknek köszönhetően viszonylag jól ismertem, viszont a zöld először alulról, majd felülről, a Csúcs-hegy gerincén keresztül kerülte el a többi jelzést, így határozottan világot láthattam. A Csúcs-hegy kaptatóján már határozott nehézséget okozott a futómozgás megtartása, de végül csak átbuktam a szintvonalon, és rövid ereszkedés után megérkeztem a Gercse turistaútvonal-csomópontjába, ahol ismételten új irányt választva haladtam tovább a zöldön.

Így utólag a térképről visszanézve teljesen logikusnak és magának értetődőnek tűnik a városszéli hegyeket feltáró útvonal, de a terepről nézve a sokadik kanyarnál bizony arra kellett jutnom, hogy a jó évtizedes budai-hegységi emlékeim erősen megfáradtak már, így erőteljesen világtalansággal követtem a folyamatosan cikkcakkozó, ösvényről földútra, földútról aszfaltra, aszfaltról ösvényre váltó csíkot. A Gercse után tehát jöhetett a Hármashatár-hegy alja, majd a csúcsot szigorúan nem érintve áttörtem Szépvölgy felé, amivel gyakorlatilag a főváros érdemi városszövetét is elértem. A Szépvölgyi utat keresztezve még egy darabig vissszatért a zöldbe (igazából inkább sárga volt a természet) a zöld, és egy enyhe kaptatóval enyhe meglepetésmre az Árpád-kilátóhoz érkeztünk meg. Sajnos az amúgy néha egészen érzékelhetően pislákoló napfény a kilátónál pont megadta magát a novemberben, így az amúgy kiváló kilátás élménye nélkül buktam át a kőkapun és kezdtem bele az ideálisnál inkább meredekebb süllyedésbe.

A Törökvész utat elérve a zöld jelzés még egy utolsó kísérletet tesz a természet megragadására, és egy szűk ösvényen keresztülvisz az Apáthy-sziklán, ami minden beépítettsége ellenére továbbra is egészen hangulatos látnivalóként is kilátópontként szolgál itt mély-Buda közepén.

Az egyik sziklakiszögellésre még én is kiugrottam a féltáv (19 km!) elérését megünnepelendő, pár perccel később pedig már ismételten túlzott meredekséggel zuhantam le az Ördög-árok villamossínnel dekorált völgyéhez. A Nagyhíd hídja és villamosmegállója beindította a nosztalgiaérzetet, ugyanis 2008 és 2010 között én is ezen a környékén éltem, így pedig helyismeretem birtokában még a Szerb Antal utca egészen meghökkentő meredeksége sem okozott meglepetést, sőt, praktikusan ide tudtam időzíteni a 20. kilométerért járó jutalomfalatkákat. A Hűvösvölgyi úti pirosánál az autóforgalomra várakozva persze azon is elméláztam, hogy így a Moszkvától alig 5 kilométernyire pontosan hogy fog a nyomvonal még 18 km-t összehozni a városon belül, de idővel nyilván fény derült a nem túl nagy trükkre: sok kanyargással. Amire viszont nem derült fény, az a futás további része: a kora délutáni szakaszon még egy-egy árnyalatnyi napfényben is részesültem, viszont így 3 után a szürke égbolt alatt meg is kezdtük az átfordulást a napvégi szürkületbe.

Az én napom azonban még nem ért véget, a Széher és a Kuruclesi út elmetszése után (bizonyosan ez a blog legtöbb konkrét utcanevet tartalmazó bejegyzése) újabb erdei szakasz következett, ahol nagyon jól őrzött és elkerített objektum-komplexumokat elmellőzve gyűjtöttem be az egyre fárasztóbbnak érződő szintvonalakat. Pillanatnyi pihenésként a Budakeszi úthoz érkeztem, ahol egy darabig az úttal párhuzamosan futó ösvény háborítatlan avarborításán kellett átcsoszognom, azán. óvatosan ráfordultam a nap utolsó csúcsára, a János-hegyre. A Budai-hegység királyát (királynőjét?) számtalan alkalommal, számtalan irányból küzdöttem már le, de a zöld jelzés északról érkező nyomvonalát pont inkább ellentétes irányban használtam, így viszonylag kellemetlen volt szembesülni a 2 km alatt beeső 200 méter szinttel, ami még „futva” is 8:30 feletti kilométereket eredményezett. Ennek hatására bizony kivert kutya hangulatban haladtam végig az amúgy kifejezetten látványos útvonalon, és végül őszinte lelkesedéssel fordultam vízszintesre a gyanúsan későn érkező normafai réteknél. A lényeg persze az, hogy ezzel a neheze megvolt, viszonylag bűntudatmentesen húzhattam meg a hidegre való tekintettel szűkre mért folyadékkészletem meg, majd jöhetett a jól megérdemelt ereszkedés.

A csíkfutás útvonalak zárószakaszai a terep adottságainak köszönhetően általában elég hasonló hangulatúak szoktak lenni, hiszen a hegyekben vezető jelzésnek végül azért csak le kell ereszkedniük a völgyben található civilizáció végpontjába, így általában néhány kilométernyi kellemes lejtőzés szokott lenni a jutalomjáték: ezúttal ebből a műfajból azonban majdnem 11 km jutott, ami még lejtőből is határozottan soknak tűnt. A Normafáról nyílegyenesen továbbhaladva érintettem a Széchenyi-hegy ikonikus tornyos állomását, majd jöhetett egy egészen zűrzavaros gurulás, ahol minden koncentrációmra szükségem volt, hogy az egyre inkább beálló sötétségben kövessem a jobbra-balra váltogató zöld jelzést. Szerencsére a közvilágítás ki tudta segíteni az egyszeri futót, aki már csak dacból sem hozott erre a városi futásra fejlámpát, bár a Sváb-hegy viszonylag semmiből érkező zöldterületén áttörve már csak az alattam elterülő város felszűrődő fényeire támaszkodhattam. Az apró hupli különösebben nem hiányzott, de rosszabb élményt nem adott mondjuk, mint az előtte jelentkező kilométeres (lefele!) lépcsőzés természetellenes mozdulatsora.

A Svábhegy után aztán már tényleg nem volt hova ereszkedni, a Városmajornál szintbe értem, és innentől már csak a jelzésfestők állítólagos szándékát követve a bel-budai parkokat kell végigjárnom a Gellért tér felé igyekezve. A parkokban viszonylag jól is sikerült a jelzéskövetés, de az utcai szakaszokon már kevésbé voltam hatékony, de igazából az irány megvolt, így gond nélkül fűztem fel a Vérmezőt, a Horváth-kertet és a Tabánt az útvonalamra, így végre tényleges elérkeztem a finálém fináléjához. A Hegyalja út városi autópályáját sikerült lendületből keresztezni, majd egy egészen aranyosan törvénykövető visszafordítóval követtem a hivatalos jelzés- és sétánykijelölést, és átsiettem a város egyik leghangulatosabb "kevésbé ismert helyén", a Filozófusok kertjén, ami mondjuk a nyári napfényben jobban mutat, de a kilátásra így a fénytenger látványával sem panaszkodhattam. 

Valószínűleg az is eléggé kevésbé ismert tény, hogy a Gellért-hegy Duna-felőli oldalán nagyjából végig szintben végighalad egy ösvény, így szerencsére viszonylag kevés turista fellökésével botorkáltam végig ezt az utolsó sötét 1 kilométert a magasban. A látvány persze innen is lenyűgöző volt, de ellenálltam a fotózási kényszernek, hiszen egy ilyen éjszaki fényáras panorámát holmi telefonos fotóval nem lehet visszaadni, így inkább a közvetlen vizuális befogadásra koncentráltam, és hipp-hopp el is értem a zöld háromszög elágazását, ami már a Citadellához csábítana tovább felfelé. Én azonban jártam már elégszer a hegytetőn, így inkább balra kanyarodtam, és a körbe-körbe tekergő sétányon ereszkedésbe kezdtem, és egy bő 3 perc után máris a Duna szintjén találtam magam, lezárva ezzel a nagy budai zöld rohanást. Pöttyös jelzést érdekes módon nem találtam az ország legbelvárosibb végpontjánál, de igazából a sima jelzéssel sem tudtam fotózkodni, ugyanis a telefonom annyira átnedvesedett a pára/izzadság kombinációtól, hogy percekig nem bírtam elindítani a fotó folyamatát, így végül már csak pártucat lépéssel arrébb, a Futár alapján kinézett (jelen helyzetben ugye még mobilnet birtokában sem bírtam volna megnézni a menetrendet) villamosra várva sikerült a háttérben zöldellő Szabadság hidat megörökítenem.

A tömegközlekedés innentől a birtokába vett, és szegény szerencsétlen, kiéhezett, elszomjazott és elcsigázott csíkfutót igazán kényeztető átszállási időkkel lepte meg, így a 16:50-es Gellért téri érkezésem ellenére nem sokkal 18:00 után már Szentendrén borulhattam a zuhany alá. Sok időm nem maradt a jól megérdemelt lakomázásra, hiszen az internetmentes távollétem alatt a szociális hálózat beindult, így a sörömet épp csak lehúzva indulhattam is ki a sötétségbe, hogy hova máshová, mint a Szent Gellért térre utazzak az ifjú titán érkezését ünnepelendő. A megterhelés utáni alkoholfogyasztás mindig kérdőjeles végkimenetelű, ezúttal azonban a kirakós tökéletesen összeállt, és álmosság helyett szigorúan az elégetett kalóriák pótlását eredményezték a