2024 tavaszán ugye volt egy olyan szándékom, hogy a Kazinczy 200 felkészüléseként megteszek 150 km-t a Dunazug-hegységben (közepesen pontos kifejezés, de nem vagyok rajongója a Pilis, Budai-hg., Visegrádi-hg. Szétszálazásban), amelynek keretein belül a Csillaghegy-Dömös-Budaörs pirosat is bejártam volna. Végül ez az elképzelés részben a tervezőasztalon maradt, és a május 1-jei futónapon a piros jelzéstől a tervnek megfelelően Dobogókő és Pilisszentkereszt között elbúcsúztam, és a sárgán robogtam tovább Pomáz felé. A félbehagyott piros aztán persze folyamatosan kísértett, és 2025-re fordulva már nem tudtam visszafogni magamat, és egy komplex, két csíkfutásból álló akciótervet dolgoztam ki a helyzet feloldására, amelynek első részét most, a másodikat pedig a következő bejegyzésben fejtem ki.

A semmi közepén elhagyott piros jelzés újrafelvételének legnagyobb problémáját leginkább a semmi közepén abbahagyás okozta, de legalább ez a semmi közepe pont meglepően közel esett a lakóhelyemhez, így az edzésterv szerinti folyó hó idusi félmaraton távomat kis akarattal át tudtam ütemezni Pilisszentkereszt környékére. Ennek örömére tehát ezen a friss márciusi vasárnap hajnalon még sötétben csapoltam magamnak egy kávét, majd alig 20 percnyi kanyargás után már a legelső fénysugarak kíséretében parkoltam le Pilisszentkereszt központjában. Fejlámpával már nem bohóckodtam, így az utcai fények kíséretében indultam meg a könnyen értelmezhető nevű Dobogókő úton, majd pár perc múlva a települést elhagyva már a kék jelzés jól taposott, de határozottan izzasztó kaptatóján búcsúztattam el a nyugalmi pulzusomat.

2 km alatt össze is jött 180 méter szint, mire végre elértem a kerékpárral már többször feltárt Károlykúti utat, ami már szintben és aszfaltban vezetett el a piros-sárga elágazás közelébe. A konkrét pont fellelésével még bohóckodtam egy picit, ugyanis a betonúttól még egy 50 méternyi betérést ki kellett pipálnom a precíz teljesítés érdekében, de a jutalom miatt megérte, hiszen a kedves fotó mellett 2 km-nyi lejtésben is részesülhettem.

A meredek, köves útvonalon túlságosan begyorsulni nem lehetett, de így is pillanatok alatt leértem a faluközpontban, ahol szemrevételezhettem az autót, majd a Fő utcán tovább indultam Pilisszántó irányába.

Szentkeresztet és Szántót, mint minden rendes hegyvidéki településpárt egy dombhát választja el egymástól, de erre az 50 méternyi szintre nem igazán panaszkodhattam, pláne, hogy az időközben teljesen kivilágosodó tájban a környező hegyvonulatok még a köd/felhő veszély ellenére is kirajzolódtak körülöttem. A szántói oldalra átérve elmellőztem a Csillagösvény kedvelt kirándulóhelyét, majd kevésbé járt és jelzett földutakat követve elhaladtam Pilisszántó felett, majd végre beleütköztem kedvenc turistajelzésembe, az Esztergom-Budaörs sárgába, és egy éles jobbkanyart követően a szántóföldek mentén piros-sárga fonódva haladtam tovább.

A fonódó sávok 12,5-nél egy újabb derékszöggel Pilisvörösvár irányába szerettek volna fordítani, de mivel a sárga elérésével valójában már letudtam a mestertervem érdemi részét, én inkább az ellentétes irányba fordultam, vissza Szántó és Szentkereszt irányába. A letérő fotóm nem sikerült igazán jól (se piros, se sárga sávot nem tartalmaz a szelfi-fa), de ezen nem keseregtem, a ropogós tavaszban kifejezetten jól estek a kilométerek. A túra végére még egy újabb combosabb szint is jutott (2 km / 160 m), amit akár ki is kerülhettem volna, ha visszafelé inkább csak a műúton jutok át Szentkeresztre, de arra jutottam, hogy csak érdemes lenne megdolgozni azért a vasárnapi bőséges reggeliért, így a névtelen nyerget ezúttal a fájdalmasabb irányból is legyűrtem.

Innentől viszont egyéb teendőm nem maradt, egy utolsó sprinttel visszazuhantam a parkolóhoz, és végül 16,7 km-nél zártam le ezt a vasárnap hajnali pszeudo-félmaratont, 20 perccel később pedig már otthon is voltam, és egy kényszerzuhanyt követően várt is a már megénekelt reggeli asztal!

Ahogy a magasugrásban sem feltétlenül kell vaslogikát találni a két hibás kísérlet után megemelem a magasságot stratégiában, úgy az én hozzáállásomat sem kell túlságosan elemezni a két közepesen sikerült 60-as téli túrát követően – a helyzet az, hogy meg volt kötve a kezem, a két hónap múlva érkező Ultrabalaton terhe mellett egyre inkább időszerű vált valamiféle tesztelés, amit kézenfekvő módon egy jó csíkfutással lehetett összekötni. Az alapvető tervem az volt, hogy megpróbálom az UB táv felét reprodukálni, azaz futok kb. 105 km-t teljesen önellátó módon (ez persze az UB-n sokkal kényelmesebb lesz, de feltételezzük a legrosszabbakat), nagyjából hasonló terepkövetelmények között, és valamennyire a stratégiát (20 km-enként 1 km gyaloglás) és a tempót is megpróbálom megérezni.

A reprodukálás pontos helyszíne elsőre kézenfekvőnek tűnt: a végtelen Alföld relatíve közeli részén megbúvó Ladánybene – Kecskemét piros tökéletesen hozta volna a szintelvárásokat, de miután akkurátusan megterveztem az útvonalat, és húztam a számat a vízvételi lehetőségek hiányán, az MTSZ turistaútnyilvántartásának útjelleg funkcióját csekkolva (ilyen is van) rájöttem, hogy az alföldi homokos talaj bizony nem igazán feleltethető meg a 100%-nyi betonnak. A térképhez visszatérve így a coolabb alföldünk felé kellett tekintenem, és bizony, a Kisalföldet hosszadalmasan átszelő sárga sáv jelzés elég csábító opciónak tűnt. A jó 300 km-es útvonal emészthetővé tevése azonban váratlan akadályba ütközött: a nyugati végpont Kerceszomort gyakorlatilag végtelen idő elérni közúton és a másik végpont Rajka feletti ártéri hármashatár sem adott tökéletes tömegközlekedési kapcsolatokat.

Azonban, kis hunyorítással felfedeztem, hogy a 100-as km-nél elhelyezkedő Szombathely után szinte pontosan 100 km-rel később tér vissza a városba vezető vasútvonalhoz a jelzés, és ugyan útközben felfűz egy minimális szintet, de az útvonal jelentős része aszfaltos és településgazdag. Egészen megborzongató gondolatnak tűnt az ötlet, hogy a 300 km-es jelzés teljesítésének 100 és 200 között kezdjek neki, de végül arra jutottam, hogy a saját esztétikai korlátaimat meg kell tanulnom átlépni, így hamarosan már Szil-Sopronnémeti vasútállomás menetrendjét elemeztem. Ez a lépés megpenderített még egy apró szépséghibát: a 4:58-kor érkező vonat ugyan pont tökéletesen a 6:00-s pirkadatra dob át Szombathelyre, de a legalább 2 órás autóút egy kb. 2:30-as szentendrei ébredést tett szükségessé, ami egyrészt személyes rekordnak, másrészt elég szükségtelen nehezítő körülménynek tűnt ezen a ponton.

A kijelölt tavaszköszöntő időponthoz közeledve nagy örömmel nyugtáztam, hogy a felmelegedés együtt érkezik a naptári tavasszal, és a javuló éjszakai hőmérsékletek mellett egyszer csak eszembe jutott, hogy a viszonylag tágas Kugában akár el is lehetne tölteni egy éjszakát, így még péntek este a vasútállomáshoz utazhatnék, és szuperkényelmes 4:45-ös keléssel nyithatnám meg a túranapot. Óriási lelkesedéssel szerveztem is magamnak egy pilotot, így szerda este kipakoltam a gyereküléseket, és nagy adag dunyhával vackoltam ki magam a csomagtartó és a hátsó ülések között, és a körülményekhez képest egész értelmeset sikerült aludnom! A teszt sikerét aztán elhomályosította a csütörtöki egész napos szakadó eső, és miután egy egészen észvesztően jót aludtam a kényelmes ágyamban (Garmin score: 98/100), arra jutottam, hogy egy 6 órás alvás elég kell, hogy legyen a feladathoz – az UB második felében végül is 0 óra alvás és 105 km vár majd rám.

Így hát pénteken még kicsit átrendeztem a felszerelésem, szorgalmasan felpakoltam a teljes úti ellátmányt (ezt egyébként végül leginkább az alpokaljai aprófalvak boltjainak sporadikus nyitvatartási ablakai tették szükségessé) - ezt az extra terhet a cipelt vízmennyiség visszafogásával terveztem kompenzálni, ugyanis kék kútból elvileg bőségesen válogathatok majd útközben. 8-ra ágyba erőltettem magam, és még több erőltetés mellett 9-re ténylegesen sikerült édesded álomba kényszerülnöm, így 2:30-kor kissé zavarodottan, de relatíve kipihent állapotban kezdtem a beöltözést. A Waze-t bekapcsolva örömmel nyugtázhattam, hogy a hajnali időszak nem létező forgalma teret ad a kényelmes kávézásra, így a termoszt szürcsölgetve végighajtottam a kihalt Budapesten, majd a vaksötét autópályára fordulva a sebességhatárra állítottam a tempomatot, és az éberségemet hangos énekléssel megtartva szeltem át a Dunántúl északi tengelyét. Hiába próbáltam magamhoz képest fékezni magam, míg így is fél órával a vonatom előtt megérkeztem Sopronnémetibe, így a kocsi fűtését kiélvezve egy 10 percet meditáltam, majd további 15 percet idegeskedtem a kölcsön powerbank és a MÁV/K&H app inkompatibilitási problémáin, de végül teljesen felszereltségben, jeggyel rendelkezve ugrottam fel a patikapontosan érkező GYSEV-szerelvényre.

Villámgyors reggelit követően a sálamat a fejemre húzva még pihentem egy óvatosat, kihasználtam a privát mosdó élményét, majd Szombathely fényeit meglátva felhajtottam az energiaitalomat, még egyszer átfutottam a haditervet, és mire az utolsó csatot is meghúztam, már nyílt is a vonatajtó, ahonnan pár tucatnyi lépéssel át is értem az állomásépület túloldalára. Egészen precíz startfotót készíthettem a kerek 6 órát mutató pályaudvari óraművel, és a hűvöske, de azért nem vacogós hajnalban belekezdtem a szombathelyi prológba, ugyanis a sárga jelzés az állomást és a központot nem érintve a város nyugati részét halad végig, így 3 km-nyit az órámra kellett bíznom magam. Ezen a szakaszon hoztam a szokásos formámat, így néhány cikk-cakkot is beleraktam az útvonalba (így véletlenül volt szerencsém a hírhedt stadionnal is fotózkodni), aztán a kerek 3-as után nem sokkal egy jellegtelen mellékutcában realizálhattam, hogy meg is történt a nem túl teátrális becsatlakozás a vándorútba!

Bár sok formális logikát nehéz lenne abban találni, hogy miért is van ez így, az életben (és az ultrafutásban) gyakran előjön az, hogy sokszor a lehető legjobb előjelek vezetnek a legkínosabb fejleményekhez. Pedig a január eleji túra óta egészen jó irányba tendáltak a dolgok, a HRV-m újra az egekben járt, a diétát is sikerült tartanom, fejben is rendben éreztem magam, és a túra hetére fordulva az időjárás is egészen kecsegtetőnek bizonyult – egy napos 5 fokkal ki lehetne elégedetlen így február első napján? Ezúttal ráadásul nem is az utolsó pillanatban változtattam irányt, hanem szinte Szurdokpüspökiből hazaérve be is lőttem magamnak egy távban ambíciózusabb, szintben viszont elviselhetőbb 76 km-es kört, ami két Mátra-átkelést és három teljes jelzést is magában hordozott.

Másfél nappal az indulás előtt aztán még egy fantasztikus előjel is beérkezett: megjelent az MTSZ honlapján a sajtóközlemény, miszerint elkészült a turistautak hivatalos, központi nyilvántartása! Ennek a hatásmechanizmusát már az előző posztomban kifejtettem, így most megelégszem azzal, hogy kiemelem, hogy mennyire feldobott, hogy végre sikerült stabil keretet adni a nagy küldetésemhez. Így hát végtelen lelkesedéssel pakoltam össze a még mindig jelentős mennyiségű, de azért már fogyatkozó karácsonyi édességhalmazt (mi lenne ezzel ultrafutás nélkül) és minden egyéb kelléket, majd egy egész visszafogott carboload péntek után kellő álmossággal dőltem be az ágyba, ahol egy egészen pihentető és tartalmas éjszaka után az 5:15-ös ébresztőt percekkel megelőzve ki is robbantam az ágyból.

Körtúra lévén ezúttal különösebben nem kellett sietnem, de szerettem volna kihasználni a napfény minden pillanatát, így terv szerint a hajnalhasadtával (6:30) terveztem elindítani a túrát a markazi epicentrumból. A zab-banán kombó Szentendre határáig, a friss kávém nagyjából a Duna túloldaláig foglalt el, ezt követően az M3-ason viszont átadhattam magamat a gyötrődésnek, hogy a kemény téli szett helyett nem lenne-e érdemes egy átmenetibb opcióbb választanom erre az enyhének ígérkező napra. Az enyheségből mondjuk nem sokat érzékeltem, a garázsajtó kinyitásába beleborzongtam, és az autópályán folyamatosan zuhanó, éppen -2-n járó hőmérséklet nem az enyhülés felé vitt volna, de miután a Retro Rádió időjósa külön felhívta a figyelmet a középső országrész kellemes időjárására, kelet felé haladva az időközben egész masszívan kibontakozó pirkadatba elköteleztem magam a tavasz mellett.

Csík- és futásmentes bejegyzés! Pont az, amire a csíkfutás blog olvasói vágynak, ugye? Sajnálom, de az időrendbe illeszkedve ezt a kanyart ezen a ponton muszáj letudnom, beszéljünk még egyszer és utoljára a turistaútnyilvántartásokról! Még egyszer, mert ugye már egy évvel ezelőtt, a blog alapításakor is megénekeltem, hogy a küldetés teljesíthetősége szempontjából nem feltétlen ideális, hogy csak egy sufni-nyilvántartással rendelkezem, de már akkor is megpengettem a reményét annak, hogy az MTSZ-nél (Magyar Természetjáró Szövetség) elvileg éppen serényen dolgoznak a probléma(?) feloldásán.

Ahogy aztán már a február 1-jére ütemezett mátrai kirándulásra hangolódtam, az esti doomscroll során egyszer csak megjelent előttem AZ üzenet: „Elkészült a turistautak nyilvántartása”. Nosza, rohantam is a kezem ügyébe eső céges géphez, amin természetesen a túlcsorduló méretű térképes felületet nem is sikerült feltöltenem, de végül egy eszközváltást követően feltárult előttem az áhított felület: egy szép színes Magyarország-térkép és ami a lényeg, egy szép, kevéssé színes turistaút-adatbázis! A kísérő cikk tanúsága szerint az MTSZ munkatársai 2024. év végével befejezték a teljes úthálózat bejárását, így az abban szereplő információtartalom gyakorlatilag véglegesnek tekinthető – és mivel az ország területét különböző csapatok járták be, attól sem kellett tartanom, hogy véletlenül beelőztek volna engem a teljesítéssel.

A felületen egy kicsit még szórakoznom kellett az export lehetőségekkel, de végül csak sikerült kisajtolnom egy nyers listát, ami rövid áttekintés után kifejezetten validnak tűnt: tartalmazott egyedi azonosítókat, földrajzi régiós csoportosítást, kilométer adatokat, mindent, ami szem-szájnak ingere. Ezen a ponton elhatároztam magam amellett, hogy a saját összetákolt listámat nyugdíjazom, és a továbbiakban az MTSZ nyilvántartását fogom etalonként tisztelni. Az adatokban elmélyülve aztán óvatosan módosítanom kellett ezen a megközelítésen, ugyanis az adatminőség és az adatstruktúrák vonatkozásában is felmerültek olyan kérdések, ahol mégiscsak hozzá kellett simítanom az adattáblát a blog küldetéséhez.

A két témakörből az adatminőség kezelése volt az egyszerűbb:

• Az állomány tartalmazott néhány egyértelműen hibás, rövidke, töredék jelzést, ezeket különösebb aggodalom nélkül töröltem is a listából.
• Szürkébb kérdést jelentett az, hogy az állományba bekerült néhány kört rajzoló útvonal, amelyeket az MTSZ elvileg sáv jelzésként rögzített, de az OSM / Google Maps adatokkal összevetve ezek kifejezetten gyanúsan tanösvénynek tűntek. Tekintettel arra, hogy a sáv jelzések elvileg önmagába zároló kört definíció szerint nem adhatnak, ezeket az elemeket szintén kizártam a listából.
• Végül pedig, elsősorban a kevésbé járt alföldi területeken néhány jelzésnél teljesen indokolatlan szétvágásokkal találkoztam, mondjuk 30 km-nyi tekergés után egy adott azonosító véget ért, és 50 méternyi szünet után újabb 20 km-en folytatódott, már egy új azonosítóval. Terepmunka nélkül nem lehet pontosan megmondani, hogy a kis szakaszon mi a valós helyzet, de mivel az önálló azonosítószám igazából csak a jelzések darabszámát növeli, a kilométert nem, arra jutottam, hogy megtartom az MTSZ által rögzített darabolást, nem ezen fog múlni.

És akkor jöhet az igazi agymunka, avagy hogyan is strukturáljuk az adatokat?

• Az MTSZ igazán megsüvegelendő módon a nyilvántartást nem csak a sáv jelzések, hanem a menün szereplő összes típus vonatkozásában elkészítette, és saját azonosítójában egy számjegyet rendelt is a típushoz. Én viszont rendkívül elegáns módon fenntartom azt, hogy csak a sáv számít, ami nagyjából igaz is, bár azért azt elismerem, hogy néhány egészen értelmezhető hosszúságú (akár 10+ km) kereszt jelzés ezen a ponton kiesik a rendszerből – majd, ha végzek a sávokkal, akkor elgondolkodom rajtuk is. (haha)
• Az MTSZ 22 db tájegységet azonosított és számkódolt, ami nagyságrendileg közelít az én eredeti 31 elememhez – érthető, mert alapvetően ők is a térkép természetes gócaira támaszkodva határolták el a zónákat. Néhány régió esetén az MTSZ viszonylag bátor, és szerkezetileg nem feltétlenül indokolt összevonásokat alkalmazott (Vértes-Gerecse / Bakony-Balaton-felvidék), illetve az Alföld esetében ők nem hülyéskedtek a további felbontással, és egybeeresztették mind a 2500 km-t. A túl komplex régiók kezelése kissé bonyolultabb, a Bakony/Balaton 1600 km-je pedig nem igazán illeszkedik mondjuk a Velencei-hegység 86-jához, de igazából ezek csak apró kellemetlenségek, így ezt a 22-es felbontást változtatás nélkül elfogadtam. Annyi luxust viszont megengedtem magamnak, hogy a túl tágra nyíló tájegységi térképeket logikusan szétbontottam, így az Alpokalját és az egészen nevetséges nevű „Dél-baranyai és Szekszárdi-dombság – Gemenc” tájegységet két részre szedtem, az Alföldet pedig hunyorítva 3 régióban vizualizáltam.
• Ami viszont valóban feloldandó kérdés maradt, az a hosszú távú túraútvonalak kezelése. A saját nyilvántartásomban erre majdnem konzisztens választ adtam: a hosszabb utak egyes zónákban haladó szakaszát definiáltam külön entitásként, így például a PMP nálam három piros sávként jelent meg (Alföld, Gödöllői-dombság, Cserhát), az OKT kivételével, ahol megtartottam a szent szakaszolást, így előfordult, hogy egy régión belül akár három egyedi szakaszt is rögzítettem. Az MTSZ ebben a kérdésben viszont homlokegyenest más választ adott: a három kéktúrát a „00 – országos”, a többi hosszabb túramozgalmat (és még néhány több tájegységet érintő, de amúgy névtelen jelzést) pedig az „xx – regionális” fiktív régióhoz rendelt, és minden túra egy-egy azonosítót kapott. A logika alapvetően érthető, viszont az én megközelítésemhez nem igazán illeszkedett, nagyon nem vágytam a több 100 km-es egységekre, így végül ebben a kérdésben visszanyúltam a saját megközelítésemhez, és a hosszú útvonalakat az MTSZ-tájegységenként szétdaraboltam.
• (Mikro-rant #1: Az Alföldi Kéktúra Alföldre [hova máshová] eső szakasza így is 811 km-t ad ki, ami durva outlier, de az Alföld önkéntes megbontásába nem volt lelkierőm beáleállni.)
• (Mikro-rant #2: Az „xx – regionális” kategóriába nyersen egész emészthető mennyiségű, 13 jelzés tartozott, amit egészen furcsa módon, csak 25 felé volt szükséges osztanom, ugyanis valójában közülük több nem is érintett régiót. Viszont, és itt jön a rant: a Karancsról induló és Hatvanig eljutó 93,4 km-es pirosat az MTSZ valamiért direktben a Mátrához rendelte, pedig a felső szakasza teljesen egyértelműen a Karancs-Medves-vidéken (lásd még: Karancs) halad. Ezt az anomáliát nagyon szerettem volna megtörni, de végül arra jutottam, hogy a logika megtartása fontosabb, így egyfajta kakukktojásként a Mátrában hagytam ezt az egészet – aztán hátha az MTSZ-nél is rájönnek a turpisságra.

Az adattisztítási és -strukturálási lépéseket követően már csak egy kis Excel-mágia maradt hátra, és hamarosan meg is született a végleges listám, amelynek minden eleme megkapta a maga friss, ropogós CsíkFutás ID-ját (CSFID)! Nyilván nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, és össze-összevetettem az új nyilvántartást a régivel, de mivel a teljesítéseket kivéve nem volt érdemi jelentősége az egzakt összepontozásnak, a részletes összenézést elengedtem, pláne, hogy azért az világosan látszódott, hogy az egy-két módszertani váltást leszámítva nagyságrendileg ugyanarról az állományról volt szó (ez, így belegondolva, elég szerencsés fejlemény). Azért a rend kedvéért a két fő mutatószámot nézzük meg: a saját nyilvántartásomban 403 egyedi sávot rögzítettem összesen 12.834 km-en, az MTSZ feldolgozást követően pedig ez 372 / 12.358-re változott. A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy életem legsikeresebb futónapját tudtam le ezzel a 480 km-nyi csökkenéssel, de igazából a különbséget elsődlegesen az okozza, hogy az MTSZ adatbázisa kíméletlenül elbánt azokkal a megszűnőfélben lévő jelzésekkel (pl. az Északi Zölddel), amelyek létezésében én sem igazából hittem, de az én ősforrásom, az OSM térkép még nyilvántartotta őket.

Tehát, a 372 jelzésem megkapta az új CSFID-ját, a régi azonosítókat pedig azzal a lendülettel nyugdíjaztam, és visszamenőlegesen az írmagjukat is eltüntettem! Az új sorszámozásnál alapvetően az MTSZ által használt régió – szín (K,P,S,Z) progressziót követtem, de sajnos sokkal logikusabb eredményt ezt sem hozott, ugyanis az MTSZ-nél a régiósorszámozást nem sikerült tökéletesen konzisztensen elvégezni (pedig valamilyen szándék van rá, pl. 01-től 04-ig az Északi-középhegység egyes elemei vannak.)

A végeredmény tehát az, hogy a lista készen áll #1-től (Szarvaskő – Putnok | Bükk OKT) #372-ig (Szajki-tavak – Hévíz-Egregy | Zalai-dombság, Őrség), a térképeket előkészítettem, (és mostantól konzisztensen vezetem a bejegyzésekben és a jobb felső sarokban elérhető státuszban), úgyhogy egyéb dolgom most már tényleg nem igazán maradt, mint csíkfutni, sokat. Kösz, MTSZ!

(A turistaút-állományban a következő évtizedben bekövetkező esetleges változásokkal kapcsolatos gondolataimat egyelőre nincs igazán kedvem szintetizálni, ezen a folyón majd akkor lesz szükséges átmennem, amikor már valóban releváns problémát fog jelenteni a kérdés. A masszív állomány jelentős része néhány kanyar újrarajzolását leszámítva teljesen változatlan fog maradni, ezekkel értelemszerűen nem lesz teendő, a megszűnéseket, és különösen az új feltűnéseket pedig igyekezni fogok leginkább az MTSZ híreire, illetve a bizonyos rendszerességgel általam önszorgalomból végzett összenézésre támaszkodva rögzíteni, és majd kitalálni ezek kezelésének pontos gyakorlatát.)

Új év, új remények, új turistajelzések! Ahogy azt a blog felvezető bejegyzéseiben is pedzegettem már, a projekt valós teljesíthetősége érdekében egy éves 6-800 kilométert lenne szükséges abszolválnom, aminek legpraktikusabb formáját évi 10 db 60-80 km-es projekt tudná jelenteni. Tekintettel arra, hogy 2025-re fordulva elfogytak a jelzéseken túlmutató futáscéljaim (ez a gondolat az UltraBalaton nevezésem birtokában különösen aggasztó) , így az új évre vonatkozóan megpróbáltam egy igazán konzisztens tervet felvázolni, ami 4 hetente / 28 naponta prezentál egy gigafutást, és mivel tavaly is nagysikerű ötlet az év legelső hétvégéjével megalapozni a következő hónapokat, most is bejelöltem január első szombatját.

A felkészülés legrészegítőbb eleme az volt, hogy ezúttal is teljesen szabad kezem volt az útvonalválasztásban, attól eltekintve, hogy a limitált világosság mentén inkább a 60 km felé tendáló opciót igyekeztem keresni. Az egész csíkfutás projekt teljesíthetőségének alapja a hatékonyság elve, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy-egy tájegység vonatkozásában meg kell találnom azokat a csíkpárosításokat, amelyek a lehető legkevesebb holttáv és holtidő elégetését eredményezik. Ez a tervezgetés a néhány sávval rendelkező Vértes esetében nem egy bonyolult feladat, de például a jelzésekkel össze-vissza firkált Mátra esetében már korántsem magától értetődő, így a beszámoló és térkép backlogom mellett agymunkát kellett volna fordítanom a teljes jelzéscsomag ilyen célzatú feldolgozására, amit természetesen ezen a ponton még nem tettem meg.

Ha a teljes csomagot nem is tudtam bevállalni, egy decemberi estén nekiláttam a valahogy éppen csábítónak tűnő Mátra feldolgozásának, és végül sikerült egy elfogadható tervet kierőszakolnom magamból, ami tartalmazott egy tömegközlekedéssel jól támogatott, 60 kilométeres Salgótarján – Mátraverebély – Gyöngyös útvonalat is, ami ideálisnak tűnt januárra. Ezt az útvonalat aztán részleteiben előkészítettem, és igazából egészen péntek estig ennek a teljesítésére készültem, de aztán az estébe fordulva elgondolkodtam azon, hogy mennyire ideális a hajnali 3:50-es kelés és a közel 6 órányi tömegközlekedés beleerőszakolása ebbe a vacogósnak ígérkező téli napba. A kételyeimet felvetve Andi teljes egyetértéséről biztosított, és azt javasolta, hogy menjek nyugodtan autóval, csak érjek haza délután értelmezhető időben, hogy még valamit kalandozhassunk a gyerekekkel.

Na hoppá, vissza a tervezőasztalhoz, vándorlás helyett keressünk egy körtúrát! A Mátrához már ragaszkodtam (meg ugye más nem is nagyon volt előkészítve), így végül az autóval egészen nevetségesen közeli Szurdokpüspökiből induló, 3 jelzést felölelő 68 kilométeres kört néztem ki magamnak. A távolság egy árnyalatnyival többnek tűnt az ideálisnál, így óriási örömmel nyugtázhattam, hogy a Szurdokpüspöki és Gyöngyöspata közötti amúgy is közút-dominált 10 km-es összekötést a 6:45-ös busszal helyettesíteni tudom, így egészen optimális módon, alig egy óra autózást és negyed óra buszozást követően a napkeltével indulhatok neki a kalandnak. Gyorsan összedobtam egy hevenyészett tracket, majd a hirtelen felszabaduló időmet megkérdőjelezhetően felhasználva még fetrengtem egy nagyot a kanapén, majd egy meglehetősen közepesnek bizonyuló alvást követően 5:25-kor ugrottam neki a túranapnak.

Terv szerint a blog végtelen bejegyzésfolyamát kifejezetten szeretném az egyes csíkfutásokra limitálni, de így, ahogy a backlog kalapálásában végre elértem a 2024-es év végét, arra jutottam, hogy egy ilyen nagyságrendű-időbeliségű projekt esetében évente egy összefoglaló státusz akár nekem, akár az olvasóknak is hasznos lehet. Szóval, íme: 2024!

Ahogy azt a bemutatkozó bejegyzésekben is leírtam, a csíkfutás koncepciója 2023-ban született meg, de csak 2024-ben jutottam el oda, hogy a bimbózó elképzelést bekeretezzem, és végül az év közepén elkészültek a nyilvántartásaim és maga a blog is. Ennek megfelelően ebben az évben már viszonylag strukturáltan daráltam a turistautakat, 2024. októberétől pedig elindítottam azt a nagyjából strukturált menetrendet, ami havi 1 nagy futással biztosítja az éves 600 km / 10 nagy csíkfutás előirányzatot.

2024-ben tehát összesen 16 csíkfutás bejegyzésem keletkezett, amelynek során összesen 688 km-nyi turistajelzést gyűjtöttem be, aminek eredményeként 18 db egyedi jelzést teljesen kipipáltam, 1 db pedig függőben maradt.

A rend kedvéért ezen a ponton megemlékezhetünk a Decs vá. és a Lankóci gátőrház közötti 9 km-nyi zöld jelzésről, amit augusztusban erőteljesen félmeztetlenségben teljesítettem oda-vissza, de a valóságban fellelhető jelzésmennyiség (2 db) és a szükséges drótkerítésmászás-mennyiség (2 db) már akkor is gyanakodásra adott okot, hogy ez a jelzés már csak az OSM-en berajzolva létezik - és valóban, a már most nagyon hamarosan sorra kerülő MTSZ-nyilvántartás képbe kerülését követően fájó szívvel el is búcsúztam / el fogok búcsúzni ettől a jelzéstől (istenem, de jó lesz majd nemlétező igeidők nélkül írni), így ez a futás csak egy szimpla önkínzásként fog megmaradni a perszelő tolnai ugar emlékével együtt.

Egy futónap, vagyis egy bejegyzés tehát átlagosan 43 km-nyi csíkfutást hozott magával, de ez az átlagolás egy kicsit félrevezető lehet, mert összemossa az egésznapos ultrákat a rövidebb, alkalomra lecsapós kalandokkal. Nehéz is pontosan szétszálazni az egyes futónapokat, pláne, hogy az átkötések miatt valójában meglepően sok "felesleg" van egy-egy futásban, de azt nagyjából stabilan kijelenthetem, hogy végül 8 "egésznapos" ultrát sikerült megvalósítanom a projekt keretein belül az évben.

Ami még talán érdekes lehet, az a földrajzi elhelyezkedés: 2024-ben a 22 tájegységből 10-ben jártam, és a PMP dominanciája miatt végül is nem meglepő módon az Alföld és a Gödöllői-dombság helyezkedett be a lista tetejére.

A teljesen indokolatlan statisztikai kategóriában pedig a szín jelentkezik: szintén a PMP hatására a piros dominál, kékből pedig nem meglepő módon egy kilométer sem jutott a közösbe.

És akkor nézzük a legfontosabb KPI-t, hogy áll a projekt? A 2024-ben begyűjtött 688 km-rel 3063-ra nőtt a bejárt kilométerek mennyisége, a teljesítési rátánk így 24,7%-ra javult. A fennmaradó 9295 km teljesítéséhez évi 600-as átlaggal még 16 év hiányzik, ami továbbra is ijesztőnek hangzik, így igyekszem majd tenni annak érdekében, hogy az éves értéket feljebb dolgozzam - de erről már a közeljövőben érkező 2025-ös bejegyzések fognak beszámolni.

A végére pedig a rend kedvéért jöjjön a lista a 2024-es év csíkfutásairól:

• Pest Megyei Piros 1: Ázás a pusztán
  • Egy esős téli napon végigjárjuk Pest megye déli részének legizgalmasabb szántóföldjeit
• Pest Megyei Piros 2: Egy tavaszi hadjárat
  • A felvirradó tavaszban egészen Gödöllőig kitoljuk a Pest körüli ostromgyűrűt
• Rákóczi nyomában
  • Füzér és Sárospatak Rákóczi-várai között egy tündöklő májusi délelőtt
• Mayday, Mayday!:
  • Felére vágott felkészülés a Kazinczy 200 szellemiségében
• Dunakanyari áttörés
  • Nyáresti, szentjánosbogaras Dunakanyar-levágás enyhe hegymászással
• Kötcsei piknik
  • Nyaralásból ellopott kora hajnal a Balaton szegélyén
• Völgyhíd alatt, völgyhíd felett
  • Nyaralásból ellopott kora hajnal a Balaton szegélyén, a Kőröshelgyi völgyhíddal!
• Gödöllői születésnap
  • Egy betöltött korértéknyi sárga karika Gödöllő körül, szigorúan munkakezdés előtt
• Szalonnás reggeli
  • A ritkán járt Szalonnai-hegység feltárása a fuldokló augusztusban
• Pest Megyei Piros 3: Végre(?), hegyek!
  • A PMP utolsó etapja, ezúttal már Gödöllői-dombsággal, Cserháttal, szintkülönbséggel
• Csapatépítő csíkfutás
  • A Budai Zöld prológja Telki és Nagykovácsi között, ha már úgyis Telkiben csapatépítek
• Vértesi keringő
  • Tökéletes, ragyogó őszi nap hazánk egyik legalacsonyabb "magasságú" hegységében
• Tejfakasztóra hangolódva
  • A Budai Zöld második része, ez már a ramatyabb ősz, de a jutalom vár a nap végén
• Mór, mór, mór!
  • Ropogós téli túlvállalás a Bakony és a Vértes ambiciózus összekötésével
• Teljes zagyvaság
  • Időfutamos kör Jászberény térségében, a piroson semmi nem az, aminek látszik
• Az elmellőzött sportpálya
  • 2024 a Budai-hegység nyugati peremén szikrázó napfényben ér véget 

2024 végére érve abba az érdekes számvetésbe kerültem, hogy a gyerekek várható betegeskedései esetére eltárolt szabadnapjaimat nem volt szükséges ilyen céllal aktiválnom, így a szigorúan indokoltnál hosszabb téli szünettel kellett szembesülnöm, amibe egyéb elfoglaltság híján egy kis terepfutásnak is be kellett férnie. A lehetőségeim azért a gyerekek be- és kivételezése miatt azért relatíve limitáltnak bizonyultak, így egy olyan útvonalat kerestem, amit szentendrei indulással az intézménybe töltött órák alatt abszolválni lehet. Evés közben aztán megjött az étvágy, és egyfajta UB-felkészülésként arra jutottam, hogy egy kis alacsony intenzitású sorozatterhelést is kipróbálhatnék, és december utolsó munkahetén minden nap akcióba lendülhetnénk, egyfajta utolsó pillanatos boostot adva a saját magammal szemben elszámolandó csíkfutás KPI-oknak.

A térképben elmélyülve kiszúrtam a Jászberénytől Csomádig tartó 141 km-nyi zöld jelzést, majd egy vérrel-verejtékkel átitatott téli estén sikerült 5, óvodaidő alatt pont bejárható, autóval és tömegközlekedéssel összehangolható szakaszt felrajzolni a noteszembe. Az első szakasz viszont még nem csak a zöldre koncentrált, ugyanis rendkívül praktikusnak tűnt a másik Jászberényből induló jelzés begyűjtése is ezen az alkalmon, és mivel ez a jelzés jó 20 km-nyire a várostól pont majdnem beletorkollt az én zöldemben, egy egészen tökéletesnek látszó 44 km-es körtúrát sikerült magam elé rendeznem.

Végtelen lelkesedésemmel már egy héttel a téli szünetem előttre beszerveztem magamnak a kezdőszakaszt, de aztán mire leadtam a gyerekeket az uszodánál, a Waze-re nézve kiderült, hogy a 11-es út engem aznap nem fog elvezetni Jászberényre, így végül az eredetileg megálmodott dátumon, december 16-án vágtam neki a kalandnak. Ezúttal a 11-es főút is engedékenyebbnek bizonyult, így különösebb fennakadások nélkül törtem át a Duna másik túloldalára, majd viszonylag dinamikus vezetéssel háromnegyed 10-re meg is érkeztem a jászberényi vasútállomáshoz.

A rendkívül izgalmas évvégi kalandok folytatásos teleregénye ott veszi fel a vonalat, hogy a szerző 44 km-nyi csíkfutás után lázas álomba merült hétfő éjszaka, és bizony az izzadságban úszó ágyból kimászva határozottan nem éreztem magamban az átütő erőt. Így hát stratégiai gondolkodást magamra erőltetve inkább a gyógyulásra próbáltam fókuszálni, és csak egy átmozgató tizenegy km-t vállaltam (a teljes hétnyi futásdömpinget azért meg akartam tartani), ami bizony meglepően hatásosnak bizonyult, szerdára még mindig betegen, de határozottan energikusabban tudtam ráfordulni.

A menetrend időközben a háttérben persze tovább változott, ugyanis Totya is bejelentkezett egy napközbeni gyermekmentes időszakra limitált futóélményre, és mivel az ő időlimitjei ezúttal még szűkösebb voltak, és amúgy sem lett volna szívem kitenni a pusztaélmény sokkjának, inkább gyorsan fellapoztam a menüt, és a Budai-hegység környékének egyre fogyatkozóbb opcióiból választottuk ki a Zsámbék – Nagykovácsi sárgát. A zsákfalu Nagykovácsi persze nem ideális végpont, így egy extra 6 km-rel sikerült visszaterelnünk a futást Budajenőre, ami már a Zsámbéki-medencében fekszik, és kézenfekvő lehetőséget ad egy olyan – állítólag ismert - túralogisztikai eszközre, amire én még sosem vetemedtem: két autóval a két végpontba! Minden környezetbaráti elkötelezettségem mellett sok értelmesebb megoldásom nem igazán jelentkezett, hiszen még ha még további 9 km-nyi szántófölddel körré formáltuk volna az útvonalat, a szentendrei és őrmezői start miatt az autózásmennyiséget érdemben úgy sem tudjuk csökkenteni.

Azzal persze lehetetett volna csökkenteni, ha nem már csak Pomáz határában, a napszemüveget keresgélve (ennyire jó idő volt ezen a decemberi napon!) döbbenek rá arra, hogy a futótáskámat nem sikerült beraknom a kocsiba, így egy plusz 10 kilométernyi és percnyi extra ellenére igyekeztem időben megérkezni a Budakeszi és Telki határán kijelölt találkozópontnál – nagyjából sikerrel! (Így utólag belegondolva, 29 km-re egyébként valójában nincs szüksége az embernek futótáskára, de a bepakolásnál ez a megvilágosodás még[!] nem ért utol engem.) A találkozóponton aztán nagyjából pénzfeldobással eldöntöttük, hogy Totya autójával haladunk tovább, és alig 10 percnyi autózás után át is értünk Zsámbék központjába. Mivel kis műanyag óránk nem volt talonban, így még kicsit szerencsétlenkedtünk a parkolással, de végül 10:09-re ténylegesen menetképessé tettük magukat, sőt még a pöttyös sárgát is sikerült fellelnünk a piactéri napsütésben.

Annyit sakkozgattam a novemberre esedékes csíkfutás időpontjával, hogy végül már a decemberi díszfények támogatásával küzdhettem magamra a világ legszűkösebb túrazokniját óvatos félálmomban. Olyan nagy naptárbeli eltérés persze azért nem volt, az expedíciót valahová november végére akartam belőni, de miután a novemberi 22-ei gigahavazás sártengerré változtatta a terepet, hagytam időt a száradásra, és végül a napfényesnek ígérkező december 2-ei hétfői szabadnapra ütemeztem be magam. Az útvonal viszonylag logikusnak tűnt, egy vértesi sárga és zöld bejárása után egy újabb vértesi sárga és zöld következett volna, de aztán a térképre ránézve kiszúrta a szemem a Bodajk feletti, hivatalosan már a Bakonyhoz rendelt piros sávocska, ami mindennel együtt 83 kilométerre növelte az etapot, ami végül is még pont a tűréshatáromon belülinek tűnt, így rábólintottam az ambíciózus tervre.

Mivel azonban eltökélt szándékom a világosban működés, a decemberi napfényes órákat figyelembe véve egyértelműnek tűnt, hogy a lehető leghamarabb kell elindulnom, így 3:40-kor már a biciklin gurultam, és az első Szentendréről induló HÉV-re ülve neki is kezdtem a reggelim első felének. Ezúttal az átszállásom nem volt különösebben aggasztó, kényelmes metrózással libbentem át a Délibe, majd az 5-kor elinduló vonaton olyan kényelmesen el tudtam helyezkedni, hogy még egy kis extra visszaalvásban részesültem. Az ügyesen beállított ébresztőm után aztán Fehérváron leugrottam, kis fel-alá sétálgatással (kell a lépésszám) kivártam a büfé 6 órai nyitását, majd a gőzölgő kávémmal felszálltam a Komáromra induló motorvonatra, és rögtön az indulást követően megkezdtem a meglepően elhúzódó tollászkodási feladatokat.

A leszállásjelzős(!) vonaton pánikszerűen észleltem, hogy valószínűleg Bodajk határában vagyunk, gyorsan jeleztem, majd magamra húztam a szíjakat és a fagyvédelmi eszközöket, és kiléptem az éjszakába.

A 44 km-es Budai Zöld érdemi része az óvatos októberi beleharapást követően még talonban maradt, és nem is feltétlenül éreztem magamban a sietséget a relatíve közeli sáv lezárására, de aztán egy váratlan fordulat hirtelen a segítségemre sietett! Ezen a ködös novemberi hétvégén ugyanis megszületett a blog futásbeszámolóinak gyakori vendégének második gyermeke, így a szombat estére egy tejfakasztó körvonalazódott, ami azzal járt együtt, hogy nem tudtam a saját családom többi részével Szekszárdra utazni szombat délben. És mit csinál egy stabil lelkivilágú, konszolidált 35 éves férfi, ha rászakad egy fél napnyi szabadság? Természetesen azonnal nekiáll terepfutni!

Így hát miközben a család többi részének táskáit rendezgettem a csomagtartóba, gyorsan összekészítettem a saját felszerelésemet is, és 11:30-kor már integethettem is a családi autónak a HÉV-állomáson, ahonnan én az egzotikus Nagykovácsiba terveztem eljutni. A feladatot nehezítette, hogy a céges adatcsomag eseti bővítésének nehézségei miatt adathiányba kerültem, így a további BKV-s utazásaim egy 20 éves időutazásba sodortak, amelyben mantrázhattam az érinteni kívánt járatokat és nem idegeskedhettem előre az egy perccel lekésett csatlakozások miatt. Ez a különleges hozzáállás végül jó karmát szállított, viszonylag gördülékenyen ugrottam meg az átszállásokat, és már 13:00 előtt megérkeztem a tiszta égboltú, de pont ezért viszonylag hűvös Tisza István térre.