Új év, új remények, új turistajelzések! Ahogy azt a blog felvezető bejegyzéseiben is pedzegettem már, a projekt valós teljesíthetősége érdekében egy éves 6-800 kilométert lenne szükséges abszolválnom, aminek legpraktikusabb formáját évi 10 db 60-80 km-es projekt tudná jelenteni. Tekintettel arra, hogy 2025-re fordulva elfogytak a jelzéseken túlmutató futáscéljaim (ez a gondolat az UltraBalaton nevezésem birtokában különösen aggasztó) , így az új évre vonatkozóan megpróbáltam egy igazán konzisztens tervet felvázolni, ami 4 hetente / 28 naponta prezentál egy gigafutást, és mivel tavaly is nagysikerű ötlet az év legelső hétvégéjével megalapozni a következő hónapokat, most is bejelöltem január első szombatját.

A felkészülés legrészegítőbb eleme az volt, hogy ezúttal is teljesen szabad kezem volt az útvonalválasztásban, attól eltekintve, hogy a limitált világosság mentén inkább a 60 km felé tendáló opciót igyekeztem keresni. Az egész csíkfutás projekt teljesíthetőségének alapja a hatékonyság elve, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy-egy tájegység vonatkozásában meg kell találnom azokat a csíkpárosításokat, amelyek a lehető legkevesebb holttáv és holtidő elégetését eredményezik. Ez a tervezgetés a néhány sávval rendelkező Vértes esetében nem egy bonyolult feladat, de például a jelzésekkel össze-vissza firkált Mátra esetében már korántsem magától értetődő, így a beszámoló és térkép backlogom mellett agymunkát kellett volna fordítanom a teljes jelzéscsomag ilyen célzatú feldolgozására, amit természetesen ezen a ponton még nem tettem meg.

Ha a teljes csomagot nem is tudtam bevállalni, egy decemberi estén nekiláttam a valahogy éppen csábítónak tűnő Mátra feldolgozásának, és végül sikerült egy elfogadható tervet kierőszakolnom magamból, ami tartalmazott egy tömegközlekedéssel jól támogatott, 60 kilométeres Salgótarján – Mátraverebély – Gyöngyös útvonalat is, ami ideálisnak tűnt januárra. Ezt az útvonalat aztán részleteiben előkészítettem, és igazából egészen péntek estig ennek a teljesítésére készültem, de aztán az estébe fordulva elgondolkodtam azon, hogy mennyire ideális a hajnali 3:50-es kelés és a közel 6 órányi tömegközlekedés beleerőszakolása ebbe a vacogósnak ígérkező téli napba. A kételyeimet felvetve Andi teljes egyetértéséről biztosított, és azt javasolta, hogy menjek nyugodtan autóval, csak érjek haza délután értelmezhető időben, hogy még valamit kalandozhassunk a gyerekekkel.

Na hoppá, vissza a tervezőasztalhoz, vándorlás helyett keressünk egy körtúrát! A Mátrához már ragaszkodtam (meg ugye más nem is nagyon volt előkészítve), így végül az autóval egészen nevetségesen közeli Szurdokpüspökiből induló, 3 jelzést felölelő 68 kilométeres kört néztem ki magamnak. A távolság egy árnyalatnyival többnek tűnt az ideálisnál, így óriási örömmel nyugtázhattam, hogy a Szurdokpüspöki és Gyöngyöspata közötti amúgy is közút-dominált 10 km-es összekötést a 6:45-ös busszal helyettesíteni tudom, így egészen optimális módon, alig egy óra autózást és negyed óra buszozást követően a napkeltével indulhatok neki a kalandnak. Gyorsan összedobtam egy hevenyészett tracket, majd a hirtelen felszabaduló időmet megkérdőjelezhetően felhasználva még fetrengtem egy nagyot a kanapén, majd egy meglehetősen közepesnek bizonyuló alvást követően 5:25-kor ugrottam neki a túranapnak.

Terv szerint a blog végtelen bejegyzésfolyamát kifejezetten szeretném az egyes csíkfutásokra limitálni, de így, ahogy a backlog kalapálásában végre elértem a 2024-es év végét, arra jutottam, hogy egy ilyen nagyságrendű-időbeliségű projekt esetében évente egy összefoglaló státusz akár nekem, akár az olvasóknak is hasznos lehet. Szóval, íme: 2024!

Ahogy azt a bemutatkozó bejegyzésekben is leírtam, a csíkfutás koncepciója 2023-ban született meg, de csak 2024-ben jutottam el oda, hogy a bimbózó elképzelést bekeretezzem, és végül az év közepén elkészültek a nyilvántartásaim és maga a blog is. Ennek megfelelően ebben az évben már viszonylag strukturáltan daráltam a turistautakat, 2024. októberétől pedig elindítottam azt a nagyjából strukturált menetrendet, ami havi 1 nagy futással biztosítja az éves 600 km / 10 nagy csíkfutás előirányzatot.

2024-ben tehát összesen 16 csíkfutás bejegyzésem keletkezett, amelynek során összesen 688 km-nyi turistajelzést gyűjtöttem be, aminek eredményeként 18 db egyedi jelzést teljesen kipipáltam, 1 db pedig függőben maradt.

A rend kedvéért ezen a ponton megemlékezhetünk a Decs vá. és a Lankóci gátőrház közötti 9 km-nyi zöld jelzésről, amit augusztusban erőteljesen félmeztetlenségben teljesítettem oda-vissza, de a valóságban fellelhető jelzésmennyiség (2 db) és a szükséges drótkerítésmászás-mennyiség (2 db) már akkor is gyanakodásra adott okot, hogy ez a jelzés már csak az OSM-en berajzolva létezik - és valóban, a már most nagyon hamarosan sorra kerülő MTSZ-nyilvántartás képbe kerülését követően fájó szívvel el is búcsúztam / el fogok búcsúzni ettől a jelzéstől (istenem, de jó lesz majd nemlétező igeidők nélkül írni), így ez a futás csak egy szimpla önkínzásként fog megmaradni a perszelő tolnai ugar emlékével együtt.

Egy futónap, vagyis egy bejegyzés tehát átlagosan 43 km-nyi csíkfutást hozott magával, de ez az átlagolás egy kicsit félrevezető lehet, mert összemossa az egésznapos ultrákat a rövidebb, alkalomra lecsapós kalandokkal. Nehéz is pontosan szétszálazni az egyes futónapokat, pláne, hogy az átkötések miatt valójában meglepően sok "felesleg" van egy-egy futásban, de azt nagyjából stabilan kijelenthetem, hogy végül 8 "egésznapos" ultrát sikerült megvalósítanom a projekt keretein belül az évben.

Ami még talán érdekes lehet, az a földrajzi elhelyezkedés: 2024-ben a 22 tájegységből 10-ben jártam, és a PMP dominanciája miatt végül is nem meglepő módon az Alföld és a Gödöllői-dombság helyezkedett be a lista tetejére.

A teljesen indokolatlan statisztikai kategóriában pedig a szín jelentkezik: szintén a PMP hatására a piros dominál, kékből pedig nem meglepő módon egy kilométer sem jutott a közösbe.

És akkor nézzük a legfontosabb KPI-t, hogy áll a projekt? A 2024-ben begyűjtött 688 km-rel 3063-ra nőtt a bejárt kilométerek mennyisége, a teljesítési rátánk így 24,7%-ra javult. A fennmaradó 9295 km teljesítéséhez évi 600-as átlaggal még 16 év hiányzik, ami továbbra is ijesztőnek hangzik, így igyekszem majd tenni annak érdekében, hogy az éves értéket feljebb dolgozzam - de erről már a közeljövőben érkező 2025-ös bejegyzések fognak beszámolni.

A végére pedig a rend kedvéért jöjjön a lista a 2024-es év csíkfutásairól:

• Pest Megyei Piros 1: Ázás a pusztán
  • Egy esős téli napon végigjárjuk Pest megye déli részének legizgalmasabb szántóföldjeit
• Pest Megyei Piros 2: Egy tavaszi hadjárat
  • A felvirradó tavaszban egészen Gödöllőig kitoljuk a Pest körüli ostromgyűrűt
• Rákóczi nyomában
  • Füzér és Sárospatak Rákóczi-várai között egy tündöklő májusi délelőtt
• Mayday, Mayday!:
  • Felére vágott felkészülés a Kazinczy 200 szellemiségében
• Dunakanyari áttörés
  • Nyáresti, szentjánosbogaras Dunakanyar-levágás enyhe hegymászással
• Kötcsei piknik
  • Nyaralásból ellopott kora hajnal a Balaton szegélyén
• Völgyhíd alatt, völgyhíd felett
  • Nyaralásból ellopott kora hajnal a Balaton szegélyén, a Kőröshelgyi völgyhíddal!
• Gödöllői születésnap
  • Egy betöltött korértéknyi sárga karika Gödöllő körül, szigorúan munkakezdés előtt
• Szalonnás reggeli
  • A ritkán járt Szalonnai-hegység feltárása a fuldokló augusztusban
• Pest Megyei Piros 3: Végre(?), hegyek!
  • A PMP utolsó etapja, ezúttal már Gödöllői-dombsággal, Cserháttal, szintkülönbséggel
• Csapatépítő csíkfutás
  • A Budai Zöld prológja Telki és Nagykovácsi között, ha már úgyis Telkiben csapatépítek
• Vértesi keringő
  • Tökéletes, ragyogó őszi nap hazánk egyik legalacsonyabb "magasságú" hegységében
• Tejfakasztóra hangolódva
  • A Budai Zöld második része, ez már a ramatyabb ősz, de a jutalom vár a nap végén
• Mór, mór, mór!
  • Ropogós téli túlvállalás a Bakony és a Vértes ambiciózus összekötésével
• Teljes zagyvaság
  • Időfutamos kör Jászberény térségében, a piroson semmi nem az, aminek látszik
• Az elmellőzött sportpálya
  • 2024 a Budai-hegység nyugati peremén szikrázó napfényben ér véget 

2024 végére érve abba az érdekes számvetésbe kerültem, hogy a gyerekek várható betegeskedései esetére eltárolt szabadnapjaimat nem volt szükséges ilyen céllal aktiválnom, így a szigorúan indokoltnál hosszabb téli szünettel kellett szembesülnöm, amibe egyéb elfoglaltság híján egy kis terepfutásnak is be kellett férnie. A lehetőségeim azért a gyerekek be- és kivételezése miatt azért relatíve limitáltnak bizonyultak, így egy olyan útvonalat kerestem, amit szentendrei indulással az intézménybe töltött órák alatt abszolválni lehet. Evés közben aztán megjött az étvágy, és egyfajta UB-felkészülésként arra jutottam, hogy egy kis alacsony intenzitású sorozatterhelést is kipróbálhatnék, és december utolsó munkahetén minden nap akcióba lendülhetnénk, egyfajta utolsó pillanatos boostot adva a saját magammal szemben elszámolandó csíkfutás KPI-oknak.

A térképben elmélyülve kiszúrtam a Jászberénytől Csomádig tartó 141 km-nyi zöld jelzést, majd egy vérrel-verejtékkel átitatott téli estén sikerült 5, óvodaidő alatt pont bejárható, autóval és tömegközlekedéssel összehangolható szakaszt felrajzolni a noteszembe. Az első szakasz viszont még nem csak a zöldre koncentrált, ugyanis rendkívül praktikusnak tűnt a másik Jászberényből induló jelzés begyűjtése is ezen az alkalmon, és mivel ez a jelzés jó 20 km-nyire a várostól pont majdnem beletorkollt az én zöldemben, egy egészen tökéletesnek látszó 44 km-es körtúrát sikerült magam elé rendeznem.

Végtelen lelkesedésemmel már egy héttel a téli szünetem előttre beszerveztem magamnak a kezdőszakaszt, de aztán mire leadtam a gyerekeket az uszodánál, a Waze-re nézve kiderült, hogy a 11-es út engem aznap nem fog elvezetni Jászberényre, így végül az eredetileg megálmodott dátumon, december 16-án vágtam neki a kalandnak. Ezúttal a 11-es főút is engedékenyebbnek bizonyult, így különösebb fennakadások nélkül törtem át a Duna másik túloldalára, majd viszonylag dinamikus vezetéssel háromnegyed 10-re meg is érkeztem a jászberényi vasútállomáshoz.

A rendkívül izgalmas évvégi kalandok folytatásos teleregénye ott veszi fel a vonalat, hogy a szerző 44 km-nyi csíkfutás után lázas álomba merült hétfő éjszaka, és bizony az izzadságban úszó ágyból kimászva határozottan nem éreztem magamban az átütő erőt. Így hát stratégiai gondolkodást magamra erőltetve inkább a gyógyulásra próbáltam fókuszálni, és csak egy átmozgató tizenegy km-t vállaltam (a teljes hétnyi futásdömpinget azért meg akartam tartani), ami bizony meglepően hatásosnak bizonyult, szerdára még mindig betegen, de határozottan energikusabban tudtam ráfordulni.

A menetrend időközben a háttérben persze tovább változott, ugyanis Totya is bejelentkezett egy napközbeni gyermekmentes időszakra limitált futóélményre, és mivel az ő időlimitjei ezúttal még szűkösebb voltak, és amúgy sem lett volna szívem kitenni a pusztaélmény sokkjának, inkább gyorsan fellapoztam a menüt, és a Budai-hegység környékének egyre fogyatkozóbb opcióiból választottuk ki a Zsámbék – Nagykovácsi sárgát. A zsákfalu Nagykovácsi persze nem ideális végpont, így egy extra 6 km-rel sikerült visszaterelnünk a futást Budajenőre, ami már a Zsámbéki-medencében fekszik, és kézenfekvő lehetőséget ad egy olyan – állítólag ismert - túralogisztikai eszközre, amire én még sosem vetemedtem: két autóval a két végpontba! Minden környezetbaráti elkötelezettségem mellett sok értelmesebb megoldásom nem igazán jelentkezett, hiszen még ha még további 9 km-nyi szántófölddel körré formáltuk volna az útvonalat, a szentendrei és őrmezői start miatt az autózásmennyiséget érdemben úgy sem tudjuk csökkenteni.

Azzal persze lehetetett volna csökkenteni, ha nem már csak Pomáz határában, a napszemüveget keresgélve (ennyire jó idő volt ezen a decemberi napon!) döbbenek rá arra, hogy a futótáskámat nem sikerült beraknom a kocsiba, így egy plusz 10 kilométernyi és percnyi extra ellenére igyekeztem időben megérkezni a Budakeszi és Telki határán kijelölt találkozópontnál – nagyjából sikerrel! (Így utólag belegondolva, 29 km-re egyébként valójában nincs szüksége az embernek futótáskára, de a bepakolásnál ez a megvilágosodás még[!] nem ért utol engem.) A találkozóponton aztán nagyjából pénzfeldobással eldöntöttük, hogy Totya autójával haladunk tovább, és alig 10 percnyi autózás után át is értünk Zsámbék központjába. Mivel kis műanyag óránk nem volt talonban, így még kicsit szerencsétlenkedtünk a parkolással, de végül 10:09-re ténylegesen menetképessé tettük magukat, sőt még a pöttyös sárgát is sikerült fellelnünk a piactéri napsütésben.

Annyit sakkozgattam a novemberre esedékes csíkfutás időpontjával, hogy végül már a decemberi díszfények támogatásával küzdhettem magamra a világ legszűkösebb túrazokniját óvatos félálmomban. Olyan nagy naptárbeli eltérés persze azért nem volt, az expedíciót valahová november végére akartam belőni, de miután a novemberi 22-ei gigahavazás sártengerré változtatta a terepet, hagytam időt a száradásra, és végül a napfényesnek ígérkező december 2-ei hétfői szabadnapra ütemeztem be magam. Az útvonal viszonylag logikusnak tűnt, egy vértesi sárga és zöld bejárása után egy újabb vértesi sárga és zöld következett volna, de aztán a térképre ránézve kiszúrta a szemem a Bodajk feletti, hivatalosan már a Bakonyhoz rendelt piros sávocska, ami mindennel együtt 83 kilométerre növelte az etapot, ami végül is még pont a tűréshatáromon belülinek tűnt, így rábólintottam az ambíciózus tervre.

Mivel azonban eltökélt szándékom a világosban működés, a decemberi napfényes órákat figyelembe véve egyértelműnek tűnt, hogy a lehető leghamarabb kell elindulnom, így 3:40-kor már a biciklin gurultam, és az első Szentendréről induló HÉV-re ülve neki is kezdtem a reggelim első felének. Ezúttal az átszállásom nem volt különösebben aggasztó, kényelmes metrózással libbentem át a Délibe, majd az 5-kor elinduló vonaton olyan kényelmesen el tudtam helyezkedni, hogy még egy kis extra visszaalvásban részesültem. Az ügyesen beállított ébresztőm után aztán Fehérváron leugrottam, kis fel-alá sétálgatással (kell a lépésszám) kivártam a büfé 6 órai nyitását, majd a gőzölgő kávémmal felszálltam a Komáromra induló motorvonatra, és rögtön az indulást követően megkezdtem a meglepően elhúzódó tollászkodási feladatokat.

A leszállásjelzős(!) vonaton pánikszerűen észleltem, hogy valószínűleg Bodajk határában vagyunk, gyorsan jeleztem, majd magamra húztam a szíjakat és a fagyvédelmi eszközöket, és kiléptem az éjszakába.

A 44 km-es Budai Zöld érdemi része az óvatos októberi beleharapást követően még talonban maradt, és nem is feltétlenül éreztem magamban a sietséget a relatíve közeli sáv lezárására, de aztán egy váratlan fordulat hirtelen a segítségemre sietett! Ezen a ködös novemberi hétvégén ugyanis megszületett a blog futásbeszámolóinak gyakori vendégének második gyermeke, így a szombat estére egy tejfakasztó körvonalazódott, ami azzal járt együtt, hogy nem tudtam a saját családom többi részével Szekszárdra utazni szombat délben. És mit csinál egy stabil lelkivilágú, konszolidált 35 éves férfi, ha rászakad egy fél napnyi szabadság? Természetesen azonnal nekiáll terepfutni!

Így hát miközben a család többi részének táskáit rendezgettem a csomagtartóba, gyorsan összekészítettem a saját felszerelésemet is, és 11:30-kor már integethettem is a családi autónak a HÉV-állomáson, ahonnan én az egzotikus Nagykovácsiba terveztem eljutni. A feladatot nehezítette, hogy a céges adatcsomag eseti bővítésének nehézségei miatt adathiányba kerültem, így a további BKV-s utazásaim egy 20 éves időutazásba sodortak, amelyben mantrázhattam az érinteni kívánt járatokat és nem idegeskedhettem előre az egy perccel lekésett csatlakozások miatt. Ez a különleges hozzáállás végül jó karmát szállított, viszonylag gördülékenyen ugrottam meg az átszállásokat, és már 13:00 előtt megérkeztem a tiszta égboltú, de pont ezért viszonylag hűvös Tisza István térre.

Így jár az, aki a beszámolót még 2024 októberében megírja - szinte minden általános érvényű gondolatot sikerült időközben más bejegyzésekbe beépítettem, így írhattam újra az egészet, sebaj, talán nem is ártott a beszámolnak egy kis szerkesztői kurtítás - így is leeht bőven scrollozni az első futólépésig.

A maratonhoz kapcsolódó kihívások egész életre való kipipálása után arra jutottam, hogy véget vetek a sebességfokozás hörcsögkerekére, és a kényelmes Z2-es és kevésbé kényelmes terepen történő futások irányába lököm magam, és belevetem magamat a csíkfutásba. (A maraton után két nappal leadott Ultrabalaton szóló nevezés tényéről most udvariasan feledkezzünk meg.) Az első igazán szabadon ütemezett futásnak is pontosan ez a végtelen szabadságfaktor adta meg a könnyedségét és nehézségét: a PMP teljesítése után folytatásos futnivalóm nem maradt, így elvileg teljesen szabadon bökhettem rá az OSM végtelennek tűnő Magyarország térképére. Persze aztán valójában ennyire nem szabad a kezem, ugyanis az egész csíkfutás projekt 15 éves időtávban történő befejezésének alapvetése, hogy a célra rászánt évi 10-12 napot lehetőségek szerint hatékonyan használjam fel, ami praktikusan azt az elvárást hozza magával, hogy egy-egy futásnap legalább 60 km-nyi sávot tartalmazzon. Ez a klasszikus hosszú távú nyomvonalakat követve elég egyszerű feladatnak tűnik, de az ezeken túlmutató több ezer kilométernyi kuszaságban már korántsem annyira egyszerű logisztikailag és logikailag értelmezhető futónapokat kitalálni.

Ez praktikusan azt jelenti, hogy egy-egy tájegység útvonalait mindenképpen szükséges holisztikus nézetből áttekinteni, és meghatározni a reális célokat: ezt a feladatot viszont valójában csak Aggtelek, Bükk és Karancs-Medves vonatkozásában csináltam meg 2024. októberig. A probléma viszont az volt, hogy Aggteleken és Bükköt inkább sátoraljaújhelyi kiindulással szerettem volna teljesíteni, a Karancs-Medves beosztása meg valahogy nem akart összeállni, így egy huszárvágással egy nem túl távoli, de cserébe nem túl komplex vidékre tekintettem át, és pillanatok alatt összecsaptam a Vértes teljesítési tervét (ekkor még naivan azt hittem, hogy a Vértes önálló tájegység lesz a rendszeremben, de mint később majd kiderül vala [nem létező magyar igeidőre lenne szükségem a pontos önkifejezéshez], ezzel kapcsolatosan tévedtem):

• #235 K: Az OKT vértesi 51 kilométerét már bejártuk, további teendő nincs vele.
• #236 P: A Közép-Dunántúli Piros Vértesen átvezető 43 kilométerét egy nagyobb volumenű, tájegységeken átívelő KDP teljesítés részeként fogom valamikor megcsinálni, így további feladat nincs vele.
• #238 S és #242 Z: A 32 km-es sárga és a 30 km-es zöld Csákváron és Vérteskozmán is összetalálkozik, logikusan összerendezhető.
• #239 S és #243 Z: A 23 km-es sárga oroszlányi és a 30 km-es zöld pusztavámi végpontja egymástól alig 10 km-re van, egy vonalban teljesíthető.
• kész, a picike Vértesben mindössze 6 sáv turistajelzés található.

A 238-242 és 239-243 párosokat megnézegetve végül arra jutottam, hogy az előbbi igazából teljesen kényelmesen teljesíthető autóbevonás nélkül, így a térképre ránézve egy Tatabányáról Csákvár felé tartó teljesítés rajzolódott ki előttem. Terv szerint Tatabányáról indulva kipipáltam volna a zöld sávot Csákváron, majd a sárgára térve a majdnem kör alakú útvonalat járom végig Kőhányáspuszta és Vérteskozma irányába. Az eredeti terv apró szépséghibája az volt, hogy a sárga teljesítését Csákváron „középről” indítottam volna el, ami igazából egyáltalán nem ellenkezik a saját semmin nem alapuló szabályrendszeremmel, de valahogy nem tűnt elegánsnak. Szerencsére a nem-problémára sikerült viszonylag gyorsan megoldást találnom: ha a zöld sávot megszakítom Vérteskozmánál, akkor végponttól indíthatom el a sárga teljesítését, majd egy jó 35-tel később menetirányban térhetek vissza zöldre! Tökéletes, a neheze megvan, most már csak futni kell!

Amikor kiderült, hogy a 2024 októberében esedékes többnapos/ottalvós csapatépítőnk helyszíne Telki lesz, azonnal repültem is az OSM-re, ahol nagy örömmel realizálhattam, hogy a település a Budapestre vezető zöld sáv kiindulópontja, ami óriási ziccernek ígérkezett. Valamennyit ötletelgettem is azon, hogy a 44 km-es teljes távot hogyan lehetne beilleszteni a feszes csapatépítő menetrendbe, de igazán optimális megoldás nem ugrott elő, ráadásul oldalról beúszott a Budapest Maraton is, amit pont a telki szerda-péntek előtti vasárnapra ütemeződött. Ez önmagában nem feltétlenül lenne probléma, de végül úgy alakult, hogy a maraton egy egészen gyilkos, de sikeres sub-3 kísérletbe torkollott, ami együtt járt a bal térdem túlterhelés általi elpusztításával is, így a csíkfutási ambícióim határozottan lejjebb csavaródtak ezen a héten.

A svédasztalos hotelreggelik és vacsorák ambíciói viszont nem csavaródtak lejjebb (az ebédet így is szándékosan kihagytam), így sajgó tagjaim minden tiltakozása ellenére csütörtök hajnalban még csíkmentesen meglátogattam a Nagy-Kopaszt (fájt), péntek reggelre pedig végül azt matekoztam ki, hogy a rendkívül kreatív fantázianevű „Budai Zöld” első etapját teszem meg, a maradékot meg majd máskor intézem el. A Telki-Nagykovácsi szakasz a maga 6,3 km-ével nem még féltérden sem tűnt túl nagy falatnak, de persze mivel valahogyan vissza is kellett jutnom valahogy, így nyilván rá kellett dupláznom a szakaszra, a hotel bekötésével pedig végül egy jó 15-öst sikerült összehoznom, amihez egy kellemes 6:30-as indulást kellett beterveznem.

A PMP teljesítés tervezésekor egyet értettünk abban, hogy a nyári hőséget kihagyhatnánk a pakliból, így végül az ősz első hétvégéjére ütemeztük be az utolsó túránkat, ami nem feltétlenül jelent garanciát a hőségkerülésre. Azt persze meg kell hagyni, hogy a nyárközepi meleg időszakokkal szemben ezen a környéken az éjszakák már egészen lehűlnek, így szombat hajnali 4:15-kor kerékpárra pattanva, nem sokkal a frissítő zuhany után bizony zimankósan éreztem magam. A HÉV-re ülve persze azonnal elillant a diszkomfortom, a fejedelmi reggelimet az automatás mogyorós capuccinoval kísértem le, majd egy gyors átszállást követően 5:20 körülre meg is érkeztem a Keletibe, ahol Totya már az egri gyors emeletén várt engem. A szokásosan korai napkezdés lehetőségeit kihasználva a vonaton még NFL-t néztünk, majd nem sokkal az utolsó play után be is gurultunk Gödöllőre, ahol így hat óra tájékán már viszonylag értelmezhetően elkezdett világosodni.

Rövid mosdószünetet követően jöhetett a rajtfotó, majd miután másodikra sikerült eltalálnunk, hogy melyik aluljáró-kijáratot kell követnünk (kettőből kell választani ugye), ráfordultunk a piros jelzésre, hogy aztán rögtön az első kilométeren egy olyan építkezésbe fussunk bele, ami felszántotta a parkon átvezető jelzés nagy részét.

Kis küzdés aztán ténylegesen irányba kerültünk, és előbb az agráregyetem campusát, majd az ahhoz tartozó parkerdőt szeltük át, aztán pedig a takaros Fenyves városrész hajnali csendjét áttörve értünk vissza a miskolci fővonal átkeléséhez, ahonnan már csak pár száz méter választott el minket első ellenőrzőpontunktól, a máriabesnyői kegyhelytől.

2024 júliusa gigantikus mérföldköveket hozott el a csíkfutás projekt számára, ugyanis a 35. születésnapomhoz érkezve egy furcsa midlife crisis feldolgozásként formalizáltam a már körvonalazódó „fussunk le minden turistajelzést” ötletet, így:

• megszületett a csikfutas.blog.hu felület;
• három bejegyzés keretein belül rögzítettem a projekt kereteit;
• véglegesítettem a turistautak nyilvántartását (mint kiderült, csak ideiglenesen, de erről majd a nem túl távoli jövőben részletesebben is írni fog).

A lényeg az, hogy augusztusra fordulva már sokkal világosabban láttam a projekt teljesíthetőségével kapcsolatosan, és realizálnom kellett azt az amúgy napnál is világosabb alapvetést, hogy a turistautak jelentős része messze van Szentendrétől! Persze, ez az ország tetszőleges pontjára is igaz, sőt, a központi lokációmra nem is igazán panaszkodhatnék, autóval a legtávolabbi célpontom sem lehet 3 óránál jóval messzebb (tömegközlekedésről most ne nyilatkozzunk), de még így is logikusnak tűnt bizonyos régiók a kiszervezése: ha már a családi kötelékek Sátoraljaújhelyen és Szekszárdon is biztosítanak kiindulópontot számomra, akkor az ezekhez közel eső jelzések bejárását érdemes lehet az itt töltött hétvégékhez igazítani.

Az első – már tudatosan – kezelt lehetőségre nem is kellett sokat várnom, alig száradt meg a tinta az Aggteleki-hegység / Cserehát környékén megrajzolt futásbeosztás exceljén, máris megérkezett az augusztus 20-ai hétvége, amit a család Sátoraljaújhelyen töltött! Mivel az időjárás nem átalkodott augusztus közepére abszolút nem jellemző módon éppen nem kánikula felé tendálni (tripla tagadás, értsd: furán nem volt meleg), nem is volt egyéb lehetőségem, mint hogy a hosszú hétvége szombatjára 3:00-ra rakjam az ébresztőmet (szerencsére a kertvárosi kakasok ennél tovább úgy sem szoktak hagyni aludni). Rövid életre kelés után vaksötétben helyezkedtem el az autóban, és egy egészen rendkívüli utazásba kezdtem: rántotthús formájú országunkban viszonylag kevés olyan helypárt lehet a térképre dobni, ahol más ország érintésével érdemes közeledni, de Sátoraljaújhely és az Aggteleki-karszt szélén elhelyezkedő Perkupa között a Zemplén és a Cserehát kikerülését valóban logikusabbnak tűnt északról, Szlovákián keresztül megoldani.