11 hónappal az előző csíkfutással vegyített balatoni nyaralás után ismét Balatonszemesen találtam magam egy hétre, és bár a közvetlenül Balatonszemesről kivezető turistautakat (1 db) már kipipáltam, szerencsére a déli part szinte összes településéből vezetett valami felfelé (térképen lefelé) a somogyi dombok irányába. Így hát a tavalyi spontaneitással szemben idén készültem útitervekkel és felszereléssel is, és be is rajzoltam azt az érdekes T betűt, amivel a Kötcse-Pusztaszemes közti zöldet és az ebből Balatonföldvárra levezető piros sávot össze tudja kötni egy futásban. Aztán persze ember tervez, a hotel svédasztal, a gyerekek napirendje és a kánikula végez, a nyaralás első napjaiban sehogy sem sikerült igazán optimális időpontot beraknom erre a 20+ kilométeres alkalomra. A rögeszmék azonban már csak olyanok, hogy nem hagyják könnyen békén az embert, és láss csodát, az egyik hajnalon már bőven 4 óra előtt megébredtem (minden bizonnyal az előző éjszakai vacsora hatásaként), és arra az isteni sugallatra jutottam, hogy egy kis autós rásegítéssel a Kötcse-Pusztaszemest oda-vissza is megoldom a gyerekek napirendjének megkezdése előtt!

DISCLAIMER: Ez egy nagyon hosszú bejegyzés, bár talán nem olyan hosszú, mint egy 200 kilométeres teljesítménytúra. Bár az útvonal rengeteg turistajelzést tartalmaz, ez a kaland igazából teljesen független a csíkfutás projekttől, de ha már megírtam, más helyét nem feltétlenül találtam. (Lehet, hogy a jövőben is fognak ide kerülni nem-csíkfutás posztok is, de terveim szerint nagyon limitáltan fogok ilyeneket művelni, szóval valójában nem is lesz minek beavászkodnia a blogra.) Ezúton is köszönöm a beszámoló megnyitásával jelzett érdeklődést a kedves olvasóknak, igyekeztem kellő mennyiségű stílusbravúrral fogalmazni, hogy méltó legyek erre.

Felvezetés

Mindig is szerettem volna teljesíteni a Kazinczy 200-at, de ez a cél nagyon sokáig a teljes lehetetlenség kategóriába tartozott. Amikor a 10-es évek elején beleugrottam a teljesítménytúrázásba, viszonylag könnyen eljutottam a Kinizsi Százasokig, de az akkori állapotomban egy 100 km teljesítése olyan energiaigénnyel és testpusztítással járt, ami talán még távolabbra helyezte a Kazinczy realitását. A 20-as évtizedre fordulva aztán egyszer csak (ultra)terepfutó lettem a túrázóból, ami alapjaiban változtatta meg a hozzáállásomat, és 2023-ban óvatos bizonytalansággal, de a teljesítés reális szándékával ugrottam neki a Kazinczy-nak, hogy aztán az első ötvenes szakasz után el is búcsúzzak a túrától.

A tapasztalat mindenre hasznos volt, alázatra nevelt, és bár a feladás okait (hőguta, derékfájdalom, kidörzsölődés, mentális gyengeség) közvetlenül csak korlátozottan tudtam kezelni, a két túra közötti egy évet csőlátás jellegű fókusszal a felkészülésre tudtam fordítani. Így hát fogytam, erősödtem, rengeteget futottam, felszerelést optimalizáltam, és 2024 tavaszára úgy fordultam rá, hogy ennél többet nehezen tudnék tenni a cél érdekében. Május 1-jére belőttem magamnak a főpróbát egy privát 150-nel, de sajnos a 75. kilométerre elhelyezett otthoni depóállomás megölte a motivációmat, így a Kinizsi Százas maradt megerősítésként: a rajt előttre még behelyeztem 17 extra km-t, és mivel még így is sikerült elsőként beérkezni a célba, arra jutottam, hogy én részemről tényleg mindent megtettem a felkészülés érdekében. De vajon elég-e a minden? Lapozás után (vagy a Stravára nézés után kiderül!)

Sokan (technikailag többen) kértétek, megírtam. Nem feltétlenül szoktam ezt nyilvánosan kommunikálni, de a nagyon hosszú futásaimat természetesen imádom rendkívül hosszú grafomán írásokkal utókövetni, amit enyhe backloggal erre a blogra próbálom felvezetni. Az időbeliségben most ugrottam egyet, mert az Ultrabalaton aktualitását nyilván én is szeretném megugrani, ha ez a beszámoló egy árnyalatnyit is érdekes bármikor, akkor az leginkább most, 2025.04.29-én van.

DISCLAIMER: Amikor nekiálltam a beszámolónak, azon gondolkodtam, hogy a relatíve monoton UB-ről nem fogok tudni annyit írni, mint a relatíve változatos terep kalandokról, de aztán hogy hogy nem, csak sikerült egy végtelen hosszú írással előállnom ezúttal is. Senkinek nem merem ajánlani a teljes szöveg elolvasását, óvatos tanácsként pedig annyit tudok hozzátenni, hogy a pirossal jelzett „A visszafordító” kezdetű sornál kezdődik maga a futás, előtte tényleg csak blabla van. Ha valaki pedig igazi tldr-t szeretne, az is megvan: „Az UB hosszú és fárasztó, de szerencsére jó az edzettségem és a monotóniatűrésem, és miután sokat ettem és sok kilométert futottam, a nap végén visszaértem Balatonfüredre.”

Tessék, itt a Strava is, azért se kelljen scrollozni:

Az igazán lelkeseknek pedig íme, „Ultrabalaton egyéni 2025 – hogy kell 35. helyezettnek lenni?”

Azt gondolná az ember, hogy egy 15 km-es futás tökéletes lehetőséget adna a grafomán szerzőnek, hogy megpróbálja visszafogni magát, de valójában már jelen mondat is „fölösleges” hangulatúnak tűnik, mindenesetre, ígérem, igyekezni fogok. Az úgy volt, hogy két héttel a 2024-es Kazinczy előtt a családdal egy kellemes hosszú hétvégére húzódtunk vissza a Börzsönybe, és bár sportszakmailag nem feltétlenül volt indokolt elvesznem a terepen, a lábam (és a nyaralós kalóriák) nagyon csábítottak a naplemente környéki etapokba. A nyaralás utolsó estéjén pedig hogy, hogy nem, arra jutottam, hogy abban az esetben, ha el tudom csípni az esti rutint követően a 19:45-ös vonatot Kismarosról Zebegénybe, akkor vétek lenne nem összekötni ezt a két települést a zöld jelzésen keresztül.

Bár a Dunakanyar vonatellátottságára nem lehet panasz, ez a járat azért volt kulcsfontosságú, mert fejlámpa hiányában (nem feltétlenül éjszakai futásra készültem a nyaraláson) ezzel az ütemezéssel még nagyjából „világosban” lenne esélyem a teljesítésre. Végül kis akarással sikerült kellő tempóval átautóznom Szokolyáról Kismarosra, és nagyjából az érkező szerelvénnyel egyszerre értem a peronra, így a futópóló felvételére már a vonaton került sor. Egyéb teendőm nem különösebben akadt, ezt a távot felszerelés (és folyadék) nélkül is be mertem vállalni, így miután 10 perccel később a hőn szeretett zebegényi állomáson találtam magam, már csak az indítófa megkeresése volt a feladatom (5 db pöttyös jelzés), és bele is vághattam a kis esti kikapcsolódásba.

Az első néhány kilométerre különösebb izgalom nem is maradt, először még urbánusabb környezetben, majd már szórványosabb házszerkezet mentén távolodtam el Zebegény központjától a Malom-patak mentén, szórványos szintemelkedésben részesülve. Idővel azonban a zöld által követett erdei nyomvonal csökevényesedni kezdett a burjánzó nyári aljnövényzetben, a Malom-patak első átkelésénél pedig már kifejezetten dzsungelharcos módszerekkel kell áttörnöm a dzsumbujon a jelzés vélt irányába. A patakvölgy innentől már nem is kegyelmezett, még nagyjából három kilométeren keresztül is bizonytalan kóvályogtam a vizenyős völgyecskében, ami az elképzelt „nappali” teljesítés lehetőségét is kezdett beárnyékolódni.

A mocsárból végül felfele vezetett a kiút, hiszen a túra célja valamennyire a két települést szétválasztó hegytömb áttörése volt, így ideje is volt annak, hogy belekezdjek a szintgyűjtésbe. Az első szintdózist letudva viszonylag sok „érdekességet” dobált ki a terep, először kereszteztem az OKTt, elmellőztem a kissé megfáradt halastavat, majd a turistaházat pont nem érintve kiértem a törökmezői rétekre, ahol az egyre sötétebbé váló naplemente hangulatát még utoljára volt lehetőségem kiélvezni. A Békás-rét túloldalán átkeltem a kóspallagi műúton, ahonnan ismét felfele vezetett a megoldás: a sűrűn borított erdőben már elég jelképes fényszint mellett tudtam le az utolsó 150 méternyi szintet, de szerencsére a felfelé mozgás dinamikájában úgy sem olyan fontos a precízió.

A szint érdemi részét letudva ráfordultam a Kismaros-Börzsönyliget feletti kellemesen szintes dűlőútra, amit nagyon kényelmes erőfeszítéssel tudtam végigszáguldani, viszont az út végén érkezhetett is a feketeleves. A Börzsönyligetbe levezető jelzést már korábbról is ismertem, így abba már beletörődtem, hogy a begyűjtött szintet nem fogom tudni kényelmesen kiadni magamból, ugyanis a település szélén a jelzés gyakorlatilag nyílegyenesen tör le a néha derékszögűnek tűnő hegyoldalban. A biztonság kedvéért az ereszkedésbe már felkapcsoltam a mobilos zseblámpát, azonban a megvilágításban végül egy egészen váratlanul csodálatos segítséget kaptam: az erdőrészben hemzsegtek a szentjánosbogarak, akik egészen valószínűtlen fényárba borították az amúgy is kifejezetten hangulatos nyáresti természetet.

Az ereszkedés persze még így is gyalogtempóban fordult a köves, benőtt ösvényt követve, így jól eső érzés volt átesni a Harkály utcára, ahonnan egy utolsó domboldali gurulással már a szokolyai műútra zuhantam be. Egyelőre azonban még nem a szállás felé kellett fordultam, hanem az immár teljes sötétségben, a csillagos ég alatt tudtam le a kismarosi vasútállomáshoz visszavezető utolsó két kilométert, majd a vasúti felüljárón átrohanva le is érkeztem az állomásépület előtt elhelyezkedő pöttyös jelzéshez.

A fotó is tanúságot ad arról, hogy a 25 fokban majd’ másfél óra alatt megizzadtam, és megszomjaztam, így óvatosan elsomfordáltam a település egyetlen nyitva tartó vendéglátóegységébe, ahol a sáros és izzadt testemet eldugva diszkréten sikerült jéghideg sört szereznem! Jöhetett a jutalomjáték, a gyors autózást követően néhány perc múlva már a tökéletes börzsönyi égbolt csillagjai alatt, a tábortűz ropogása mellett bonthattam fel a jól megérdemelt after-workout italomat (a sört).

A 2023-as sikertelen Kazincy-kísérlet utólagos értékelésének egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy célszerű lenne egy 150 km körüli túrát beiktatni az edzéstervbe, mert a sima százasok nem igazán képesek felkészíteni a gigatáv második felének bizonytalanságaira, így már év elejétől ott lebegett a tavasz közepén egy 150-es táv terve. Az előzetesen belőtt április 27-május 4. időszak mind időjárási, mind szervezési szempontból optimálisnak tűnt, hiszen a május 1-gyel együtt három egyedi indulási ablak állt rendelkezésemre. A túratervezés teljes szabadságával egy egészen barátságos kaputól kapuig tartó gigakört sikerült beterveznem, ami elsődlegesen a Csillaghegy-Budaörs piros sávra fókuszált, sok más izgalmat is útba ejtve persze.

A kijelölt idősáv környékére fordulva aztán egyszer csak a semmiből megjelent egy kifejezetten kellemetlen (covid-gyanús) felső légúti fertőzés, ami kifejezetten letaglózott, és az elsőként kijelölt április 27. szombati indulást meglepően lassú lefolyása mellett végül egyértelműen kilőtte, és igazából annyira nem akart gyógyulni, hogy a hétközi indulást is erőteljesen kérdőjelessé tette. Vasárnap reggelre oda jutottam, hogy teljesen kizárt, hogy nekiinduljak, de az időjárás-előrejelzés a következő hétvégére hűvös esős időt ígért, ami Kazinczy jelmezes próbaként nem igazán tudott volna működni, így végül egy huszárvágással még egy napot toltam, és konkrétan május 1-jét néztem ki a célra. Az ünnepnap szabadságszempontból persze eddig is optimálisnak tűnt, de a tervezett ellátás-utánpótlás szempontjából a boltzár korlátozó tényezőnek tűnt, így az öndepózás kényelmetlen ötletét körbejárva egyszer csak megszállt a zseniális ötlet: miért ne lehetne 2 db 75 km-es kört teljesíteni, és féltávnál kényelmesen otthon frissíteni?

A válasz persze egyértelműen az, hogy ennél jobb ötlet tényleg nincsen a világon, és még az éjszakai plusz kellékeket sem magammal venni, és igazából egy kényelmes átöltözés, sőt zuhany is beleférhet a félidőbe, csak hát ugye, miféle akaraterő kell ahhoz, hogy 75 kilométer teljesítésére a saját otthonom nyugalmából nekiinduljak a következő körben? Tekintettel arra, hogy a betegség még mindig erősen dolgozott bennem, és igazából az egész projekt teljesíthetősége kérdőjeles volt, úgy voltam vele, hogy olyan nagyot nem árthatok magamnak a megszakítási lehetőség nyitva hagyásával – pláne, hogy az indulás előtti napon nagyon erősen elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán van-e bármiféle értelme megkínoznom a testemet ennyire extrém módon. Aztán valahogyan mégis erőt vettem magamon, és a vacsoránál már megkezdtem a szendvicsgyártást, és apró, de fájdalmas köhögésekkel kísérve összepakoltam az útravalót, és akkurátusan berendeztem a teljes felszerelésemet az alagsorban. 150 kilométer akkurátus logisztikájának összepakolása eléggé elhúzta az időmet, így végül csak 9 után dőltem le a kanapéra az utolsó NeoCitranom elkortyolása céljából, majd a 4:40-es kelést előkészítendő fél 10 után be is dőltem az ágyba, de sajnos alig egy óra múlva heves szívdobogással keltem fel újra, és csak nehezen tudtam visszafordulni az alvásba – nem feltétlen jó előjeleket gyűjtve ezzel a kihívásra.

Mindenesetre azért a szükséges alvásmennyiség összejött, így az ébresztőt kinyomva le is játszottam a villámgyors felkészülési lépéseket, mivel nagyon szerettem volna kerek 5:00-kor útra kelni az idő-matek egyszerűsítése érdekében. Nos, én tényleg siettem, de annyi apró, piszlicsáré teendő akadt még a reggelben, hogy végül csak 5:02-kor tudtam megnyomni a start gombot, de azt gyanítottam, hogy nem ezen fog végül múlni a sikerélményben. A félhomályos, enyhén felhős kékségben az első pár száz méter még fázósan csúszott le, de aztán az üzemi hőmérsékletet elérve viszonylagos kényelembe tudtam kerülni, és a kellemesen visszafogott 5:30-5:40 körüli tempóval egészen könnyen gyűltek a kilométerek. A kör első 11 kilométere igazából egy enyhe csalásnak minősült, hiszen a Szentendre és Csillaghegy közötti nyílegyenes bicikliúton nem sokat kapunk a terepfutás viszontagságaiból, de ennyi könnyebbséget azért még én is meg tudtam hitelezni magamnak. A kihalt Szentendrét elhagyva a nap el is foglalta a helyét az égbolton, én pedig ezúttal is leszögezhettem, hogy simán elhozhattam volna a kesztyűmet, mert a menetszél csak nem hagyta békén fájós bütykeimet.

Bármennyire is szerettem volna, erre a túrára nem sikerült igazán csúcsállapotban ráfordulnom: egy héttel az indulás előtt csúnyán összezúztam magam a biciklin, és bár igazán mozgáskorlátozó sérülést nem szedtem össze, a sebek és a hegek azért megdolgoztatták a fájdalomtűrésemet. Az igazán nagy problémát azonban nem is maga a baleset okozta, hanem az, hogy a halálközeli élmény kizökkenését követően eltűntek az étkezési fékjeim, ami ahhoz vezetett, hogy a túra hetén gyakorlatilag minden nap eszméletlenre ettem magam, teljesen kinullázva a gyomromat. Az indulás előtti sátoraljaújhelyi napok ezt az önpusztítást tovább támogatták, így végül erőteljesen kifacsart állapotban dőltem be az ágyba a túra előtti napon, hogy a felrobbanó gyomrom és a kényelmetlen ágy mellett néhány órácskát belerakjak a 4:30-as ébresztő elé.

A 60 km-es táv nem feltétlenül indokolta volna persze ezt a korai indulást, de a futást mindenképpen szerettem volna befejezni a gyerekek ebédideje előtt, így nagy matekozás után kijött egy 5:15-11:45 időablak, aminek első lépéseként a festői Füzérre kellett eljutnom. Szerencsére a koránkelő édesapámnak különösebben nagy vállalást nem jelentett a fuvarkérésem, így fél 5 után néhány perccel már az autóban is ültünk, pár perc múlva a reggelim is elfogyott, a fél órás út hátralévő idejében pedig a kelet felől egyre intenzívebbé váló pirkadatot is méregethettem. Az intenzitás azért csúcsra még nem ért, alapvetően vaksötétben szálltam ki 5:05-kor a vár parkolójában az autóból, és erőteljesen kóvályogva sétáltam fel a piros jelzésen, de a lámpámat ennyire közel a fényáradathoz már tényleg nem akartam elővenni. A számításaimnál pár perccel hamarabb el is értem a startpontot, ugyanis a füzéri vár sokadik újraépítéseként eredményeként a piros sáv eredeti kiindulópontját jelentő felső várkapu nyitvatartási időn kívül elérhetetlenné vált, így végül az alsóvár kapujával, néhány száz méter spórolással és egy mezei piros sáv jelzéssel kellett megelégednem

Így a 2025-ös év első, fagypont alatt ragadó napjaiból írás közben visszagondolva leginkább a hamisíthatatlan tavasz-hangulat jön vissza a PMP 2. szakaszából, ami jó példája annak, hogy az agy mennyire szereti kitörölni a negatívumokat az emlékeiből – persze, most is túlzok, ez a 80-as egy valóban jól sikerült kalandnak bizonyult. Igazából már az is sikernek tekinthető, hogy röpke 2 hónap alatt sikerült visszanyernünk a lelkesedésünket a csapadékban gazdag első szakasz traumáit követően, és az első igazi tavaszi hétvégére sikerült is beütemeznünk magunkat Totyával. Az első ócsai vonat „komfortos” elérése érdekében ezúttal is előrehoztam a logisztikát, és már péntek este letáboroztam Budapesten, majd egy viszonylag pihentető alvást követően egészen könnyen sikerült Totyát, és egészen nehezen sikerült egy felejthető automatás kávét fellelnem.

5:33-kor aztán már fel is pattantunk a menetrend szerint érkező expresszre, és rövid pakolgatás és céltalan beszélgetés után meg is érkeztünk az egyelőre még téli hangulatú dérrel és köddel fedett településre. A vasútállomásról a jelzésig vezető néhány száz métert kölcsönös egyetértésben egy kis alibi bemelegítő sétával tettük meg, majd a templomtérre érve rögzítettük a felszerelést, fotózkodtunk, majd 6:30-kor neki is vágtunk a végtelen pusztaságnak.

Régóta foglalkoztatott annak a gondolata, hogy kellően lelassított tempó mellett mennyi lehet az egyhuzamban végzett futómozgás határa, de a fránya domborzaton átvonuló teljesítménytúrák nem igazán adtak lehetőséget arra a tiszta futóteljesítmény tesztelésére, így 2023 utolsó hónapjaiban egyre gyakrabban tévedt a tekintetem a turistatérkép délkeleti oldalára, ahol holmi szintvonalak nem zavarják meg a teljesítményt. Először kézenfekvő módon az ideiglenes felfüggesztett Alföldi Kéktúra ultrafutás jellegű folytatásában gondolkodtam, de Andi lelkes ellenkezésére való tekintettel ebből kimozogtam, és a Pest (vár)megye keleti határvonalán végigfutó 240 kilométernyi PMP-jelzés keltette fel az érdeklődésemet. Ez a táv természetesen egyben már nem emészthető, ami nem is baj, mert Isaszegtől kezdve már viszonylag dombossá válik a terep, de a mozgalom első fele olyan sík, hogy a tervezés során ezzel az aspektussal nem is kellett számolni, így rövid körzőzés után ki is jött, hogy az apaji kezdőponttól Ócsáig pont egy kellemes 77 kilométeres túrával lehet eljutni, ami igazán tökéletes tesztterepnek tűnt.

A 2023. novemberi Iszinik időjárás szempontú pozitív csalódása arra csábított, hogy a kánikulát elkerülve egy viszonylag tűrhetőbb téli időszakban induljak útnak, így a kellően enyhének tűnő január elejét néztem ki erre a célra. A 2024-es évre ráfordulva aztán egyre gyakrabban ellenőriztem az időjárást, hogy napról napra azt lássam, hogy a 3-9 fok mellé hogyan növekszik a várható csapadékmennyiség, de egy idő után egyszerűen csak beletörődtem a dologba, és elfogadtam a felkérést: ha törik, ha szakad, szombaton teljesítés lesz! Már csak azért is kellett a fix elhatározás, mert az események furcsa alakulásának hatására Totya is beugrott a projektbe, így az utolsó hetekben ketten rakhattuk össze a viszonylag egyszerű haditervet: 6:00 körüli tempó, az EP-knél egy kilométer séta, és nagyjából ennyi a gondolkodás része.

A túra előtt azért beszereztem a szép csillogó füzeteket is, de mivel a félhivatalos infók alapján elfogadják a fotózást is, nem igazán számoltam azzal, hogy az amúgy is sporadikusan nyitvatartó kocsmáknál pecsételést erőltessem, így a teljesítés igazolását inkább csak szórakoztató extraként akartam kezelni. A pénteki munkanapot letudva aztán sikerült nem kinyomtatnom a rövid futástervet, de igazából annyira pofonegyszerűnek tűnt az egész, hogy kb. megmaradtak a fejemben az ellenőrzőpontok adatait. Így hát rövid pakolás következett, a hátizsákot a teljes út vonatkozásában megtöltöttem a karácsonyi dömpingből megmaradt csodákkal, majd az utolsó felelőtlen ruha-döntéseket meghozva este 9-kor el is indultam Budapestre, és egy könnyed ellazító Peroni után 10-kor már be is estem az ágyra. Kevésbé ideális módon a kazán működési hiányosságai miatt az esti zuhany elmaradt, de szerencsére másnap ezt még bőven volt alkalom pótolni.

Az ébresztő 4:30-kor nyitotta meg a túranapot, és rövid öltözködés után fel is pattantam a Bubira, és a nem kifejezetten élvezetes januári hajnalban átgurultam a Népligethez, ahol Totya már a váróból üdvözölt. Az 5:05-ös indulás előtt még pont belefért az atomóra pontossággal érkező WC-s néni által 5:00-kor megnyitott mosdó meglátogatása, majd további 10 perc türelmetlen várakozás következett, ugyanis a buszunk csak nem akart begurulni a peronra. A további várakozók sorát látva azért annyira nagyon nem aggódtunk, és végül 5:15 körül begurult egy fehér jármű, és nemsokára meg is kezdtük az egyórás utunkat. Gyors reggeli után megpróbáltam valami pihenésféleségre fókuszálni, de kb. fél óra után feladtam ezt a tevékenységet, és innentől a vaksötét dél-pesti puszták ipartelepeinek szépségeire fókuszáltam. Az út végére aztán nagyjából összeraktam a felszerelésemet, az utolsó kilométereken pedig már telefonról is követtünk az előrehaladásunkat, nehogy lemaradjuk a sötétségben az apaji megállóhelyről.

Végül az indulásnál gyűjtött késést megtartva 6:10-kor ugrottunk le a buszról a gyéren világított faluközpontban, és a kellemetlenül nedves időben gyorsan balra is kanyarodtunk Dömsöd vasútállomás irányába (természetesen az 5 kilométerre lévő Dömsöd nevét viseli az Apaj szélén található állomás), de minden csábítás ellenére még nem kezdtünk futómozgásba. Így a felvezető 10 percben még egyszer átbeszéltük a haditervet, megittam a világ legédesebb energiaitalát (Burn, 16g cukor), és a sínekhez érve rá is csodálkozhattunk arra, hogy a Budapest-Belgrád vasútépítés nagyobb hatással lesz a kezdésünkre, mint azt gondolhattunk volna, hiszen nem csak sínt nem találtunk, de vasútállomást sem igazán. Fejlámpáinkat felkapcsolva betértünk a rövid bekötőútra, de épület helyett csak gépeket és építőanyagokat találtunk, illetve egy hamarosan megérkező biztonsági őrt, aki gyakorlatilag képtelen volt feldolgozni, hogy mi pontosan miért is vagyunk itt (egyébként neki volt igaza).

Mindenesetre gyors eltakarodást ígérve sikerült elválnunk, és a vasútállomás hűlt helyével szemben felleltünk egy pontmentes piros jelzést is, így sebtiben készítettünk néhány borzalmas minőségű fotót magunkról a vaksötétben, majd a már ismert útvonalon nekivágtunk a PMP-nek!

Így a logokat áttekintve egészen masszívnak tűnő szünet látszódik a lőlapon az augusztusi balatoni sárga és a decemberi zempéni piros rohanás között, de tekintettel arra, hogy a távoli múltban (2023-ban) még nem kristályosodott ki teljesen a csíkfutás projekt, végül is logikus, hogy ősszel más dolgokkal foglalkoztam, így például:

• szeptemberben egy kvázi teljesített Maxi 110-zel, ahol 90-nél a cél helyett hazafelé fordultam, hogy a 110 km után 2 óra éjszakai buszozás helyett inkább közvetlenül a kapumhoz érkezzek – megjegyzem, erőteljesen elfáradtam a túra végére.
• október elején egyszer a falnak támaszkodva ültem le a földre telefonálni, ami végzetes döntésnek bizonyult, ugyanis a gerincem erőteljesen becsípődött, és a következő egy hónapom a hátfájdalom közepesen sikeres menedzselésével foglalkozott.
• ennek ellenére vagy emellett mégiscsak megpróbáltam az éves terv szerinti maraton PB-t megfutni, de értelemszerűen ilyen állapotban semmit sem sikerült elérnem
• novemberre aztán rájöttem az igazságra, és a fogyás útjára lépve egy egészen impresszív Iszinik 100-at sikerült összeraknom, ahol végül az összetett 2. helyet behúztam, és szemben a Maxival, kifejezetten nem éreztem fáradtnak magam a túra végére.

Az őszi hullámvasút végén tehát éppen felszállóágban voltam, és be is terveztem magamnak egy pilisi terep maratont, de a becélzott nap előtti teljes éjszakás hóesés szó szerint elhavazott engem, így végül a szórakoztató, de értelmetlen hóban rohangálás utánra még mindenképpen szerettem volna valami célkitűzést találni decemberre. Végül aztán a néhány napos zempléni családlátogatás adott egy kecsegtető lehetőséget arra, hogy szép és hasznos csíkfutással zárjam az évet. A zempléni régió két legnagyobb városa, Sátoraljaújhely és Sárospatak egymástól alig 10 kilométerre található a 37-es főúton, de ha valaki úgy akarja, úgy a két települést összekötő piros sávon haladva ezt a távolságot 36 kilométer belerakásával is megtehetné – és ugye ki ne akarná ezt?

Én biztosan akarnám, így a családi látogatás első sokkjain túlesve a vasárnapi NFL-nézést egy picit lerövidítettem, és lehetőségeim szerint a kalóriabevitelt is korlátoztam (kevés sikerrel), így hétfő reggelre viszonylag kipihentem és közepesen telítetten kelhettem fel az ágyból, majd egy gyors fuvar után a napkelte első fényei mellett szállhattam fel a Sárospatak felé induló vonatra. Az alig 10 perces úton csak egy gyors felszerelés-igazgatásra és energiaital-hörpintésre volt időm, és már ugorhattam is ki a határozattan egyre világosabb, de azért még mindig szürke-domináns reggelbe. A piros jelzés pöttyét a vasútállomás parkolójánál egy fán leltem fel, azt lekoppintva pedig el is indultam nyílegyenesen az Iskolakert fő sétánya felé.

2023 augusztusában volt szerencsém egy félpanziós heti turnust Balatonszemesen eltölteni, ami számomra egyszerre volt áldás és átok is, ugyanis a turistautak lefutásánál gyakorlatilag csak egy dolgot szeretek jobban: a hoteléttermek büféasztalának elpusztítását. Ennek megfelelően néhány nap után gyakorlatilag már csak gurítani lehetett engem, amin sem az úszással töltött félórácskák, sem a vacsora utáni puffadt esti futások nem igazán segítettek, így végül a szemem előbb-utóbb az OSM-re tévedt, ahol sikerült is azonosítanom egy barátságos turistaútvonalat.

A sárga sáv jelzés Balatonszemes vasútállomásáról tört fel a közeli dombokra jó 10 kilométeren át, ami tökéletesen kellemesen távnak tűnt, de mivel a másik végpont, a Teleki határában emelkedő kápolna tömegközlekedés-szervezésileg nem volt különösebben optimális, így arra jutottam, hogy egy oda-vissza teljesítéssel talán még egy fél reggelit is le tudnék dolgozni. Bár a nyaralás első felében a modern idők augusztusaira nem jellemző hűvös időjárást élvezhettük, mire észbe kaptam, már betört a kánikula, és mivel előzetes szándék hiányában fejlámpát nem hoztam magammal, így maradt a napközbeni teljesítés – ráadásul a családi kötelezettségek folytán még a hajlani indulást sem igazán tudtam beütemezni.