DISCLAIMER: Ez egy nagyon hosszú bejegyzés, bár talán nem olyan hosszú, mint egy 200 kilométeres teljesítménytúra. Bár az útvonal rengeteg turistajelzést tartalmaz, ez a kaland igazából teljesen független a csíkfutás projekttől, de ha már megírtam, más helyét nem feltétlenül találtam. (Lehet, hogy a jövőben is fognak ide kerülni nem-csíkfutás posztok is, de terveim szerint nagyon limitáltan fogok ilyeneket művelni, szóval valójában nem is lesz minek beavászkodnia a blogra.) Ezúton is köszönöm a beszámoló megnyitásával jelzett érdeklődést a kedves olvasóknak, igyekeztem kellő mennyiségű stílusbravúrral fogalmazni, hogy méltó legyek erre.

Felvezetés

Mindig is szerettem volna teljesíteni a Kazinczy 200-at, de ez a cél nagyon sokáig a teljes lehetetlenség kategóriába tartozott. Amikor a 10-es évek elején beleugrottam a teljesítménytúrázásba, viszonylag könnyen eljutottam a Kinizsi Százasokig, de az akkori állapotomban egy 100 km teljesítése olyan energiaigénnyel és testpusztítással járt, ami talán még távolabbra helyezte a Kazinczy realitását. A 20-as évtizedre fordulva aztán egyszer csak (ultra)terepfutó lettem a túrázóból, ami alapjaiban változtatta meg a hozzáállásomat, és 2023-ban óvatos bizonytalansággal, de a teljesítés reális szándékával ugrottam neki a Kazinczy-nak, hogy aztán az első ötvenes szakasz után el is búcsúzzak a túrától.

A tapasztalat mindenre hasznos volt, alázatra nevelt, és bár a feladás okait (hőguta, derékfájdalom, kidörzsölődés, mentális gyengeség) közvetlenül csak korlátozottan tudtam kezelni, a két túra közötti egy évet csőlátás jellegű fókusszal a felkészülésre tudtam fordítani. Így hát fogytam, erősödtem, rengeteget futottam, felszerelést optimalizáltam, és 2024 tavaszára úgy fordultam rá, hogy ennél többet nehezen tudnék tenni a cél érdekében. Május 1-jére belőttem magamnak a főpróbát egy privát 150-nel, de sajnos a 75. kilométerre elhelyezett otthoni depóállomás megölte a motivációmat, így a Kinizsi Százas maradt megerősítésként: a rajt előttre még behelyeztem 17 extra km-t, és mivel még így is sikerült elsőként beérkezni a célba, arra jutottam, hogy én részemről tényleg mindent megtettem a felkészülés érdekében. De vajon elég-e a minden? Lapozás után (vagy a Stravára nézés után kiderül!)

Júniusra fordulva egy igazi bizonytalanság-faktor maradt, amire persze semmire ráhatásom nem volt: a hosszútávú előrejelzések természetesen a Kazinczy hétvégéjére jelezték elő az év első kánikuláját, és ahogy teltek a napok, egyre egyértelműbbé vált, hogy a hőség elkerülhetetlen lesz. Sajnos én kifejezetten nehezen bírom a meleget, így a Kazinczy hetének forró napjai már-már az elindulást is megkérdőjelezték, de mivel végül az előrejelzések egy árnyalatnyi enyhülésről számoltak be (a 30 fok azért sokkal barátibb, mint a potenciális 35), végül összeszedtem minden hővédő stratégiát, és csütörtök délután felszálltam a sátoraljaújhelyi vonatra. A kocsi persze érthető módon tele volt túratárssal, én azonban álruhában maradva inkább magamra húztam a fülhallgatómat, és pihenéssel töltöttem a fojtogatóan fülledt vonatutat.

A Kazinczy-hoz kapcsolódó óriási luxusom, hogy én ebben a történetben 100%-ig helyi vagyok, Sátoraljaújhelyen születettem, és a családi HQ továbbra is rendelkezésre áll, így a tömegszállás helyett teljes nyugalomban tölthettem el az utolsó estét. A klasszikus melegszendvicsek után még egy sört is bevállaltam (ennél jóval tudományosabban szoktam étkezni egy 50-100 km-es futás előtt, de arra jutottam, hogy itt nem ezen fog múlni), majd kis meccsnézés után megpróbáltam minden energiámat a pihenés meghosszabbítására fordítani: az előző napok forró éjszakái után a csütörtöki relatív hűvösség tökéletes alvással jutalmazott. A másnap reggel az átlagos túranapokhoz képest durván ráérősen indult (a privát túráimon általában pirkadattal szeretek elindulni), a banán-zabszelet-kávé triumvirátus után végül bőven 8 után indultunk el a rajthoz. Előtte még a villánál kihelyeztem a futótáskámat, hogy az első 12 kilométert egy futóövvel is le tudjam hozni (nyilván ezen múlik a teljesítés), és trükkös módon egy autót is kihelyeztem a villa közelébe, hogy a beérkezést követően ne a saját lábaimon kelljen hazavergődnöm a célból.

1. szakasz: Sátoraljaújhely – Füzér (55,2 km – 09:02 – 16:31, 7,5 óra)

Több logisztika nem maradt, fél 9-re így is kényelmesen kiértem a Múzeumkertbe, ahol az egyik padon elfeküdve hallgattam végig a megnyitó sajátságos (és egyben fölösleges) rituáléit, majd nem sokkal 9 előtt felemelkedtem és elrendeztem a minimális felszerelésemet. A rajt előtt még egyszer átgondoltam a taktikát, aminek a kulcsa az volt, hogy a táv tisztelete érdekében az átlagosnál óvatosabb leszek, tehát ezúttal felfele nem futok, síkon nem feltétlenül futok, viszont a lefeléket azért továbbra is megfutom, hogy még értelmezhető időben célba érjek. A startpisztoly 9:02-kor dördült el, majd az óvodások integetésétől elválva rátértünk a Magas-hegy felé vezető földútra, ahol a szigorúan becélzott 5:45-ös tempót magamra erőltetve tudtam le az első 4 km-t, megalapozva ezzel a mezőny eleji pozíciót, ami a további 199 km-en nem is sokat változott.

A rudabányácskai templomnál aztán udvarias sétára váltottam, jót mosolyogtam az első hegyoldalt megrohamozó túratársak naivitásán (?), majd a nyerget elérve kényelmesen lekocogtam a sícentrumhoz, ahonnan jól irányzott lépésekkel hipp-hopp fel is értünk a Magas-hegy tetejére, majd egy kis lépcsőzés után be is gyűjtöttem az első ellenőrzőpontot – jó volt látni, hogy a QR-kód koncepciója már az első pontnál el is felejtődött, de valóban, a bemondásnál egyszerűbb megoldást nem igazán lehet kitalálni. A Magas-hegyről egy darabig még nehezebben ereszkedtem, de aztán a pirosra érve be lehet gyújtani a rakétákat, és bár az egyik kidőlt fánál egy kicsit megkocogtattam a bokámat, végül gond nélkül rohantam le a Zsólyomka-völgyig. A Magyar Kálvária szerpentint óvatosra vettem, a Szent-István kápolna után pedig kompenzáltam, és sietősen haladtam a villa felé, ahol aztán meglepő akadályként egy szerelő teherautó állta utunkat: először a helyiek nógatására balra az utcákon haladva kerülve akartunk volna lejutni, de miután kiderült, hogy az mekkora kitérő lenne, végül jobbról, a szomszéd telek kerítésén átbújva küzdtük le az akadályt, és a rövid lépcsőzés után meg is érkeztük a villához.

A kánikula elleni harcom egyik alapeleme volt a nevetséges mennyiségű folyadékfogyasztás, így nem is szégyelltem magam az iso- és vízmennyiséggel, majd a rétesdarabok begyűjtése után elbúcsúztam az övemtől, és magamra kaptam a jó öreg táskámat, és szigorúan menetben abból is frissítettem, majd optimálisra állítottam magamon a szíjakat. Az árnyékos emelkedőn nem volt különösebb kihívás az előrehaladás, gyorsan el is értem a Nyugodó-nyerget, ahonnan már futva indultam tovább: az avarral gazdagon benőtt hullámvasút alapvetően kényelmes élmény, de sajnos egy kődarabot teljesen benéztem, így egyszer csak rendkívül teátrálisan repültem el az egyik meredek végén. A térdem lehorzsolása nem különösebben izgatott, viszont érzésre a bal nagylábujjamat is eltörtem, ami önmagában nem kritikus, csak azzal a kellemetlenséggel járt, hogy a továbbiakban bármilyen objektum eltalálása elképesztő fájdalmat fog okozni – ez pontosan így is lett. Szerencsére a futómozgásomban különösebb kár nem esett, így olyan gyorsan tudtam tovább haladni, hogy az egyik benézett kanyart követően kb. 2*300 méternyi fölösleges kitérőt gyűjtöttem be – ez persze részben az én felelősségem, mivel az órám kímélése érdekében nem kapcsoltam be a kanyarjelzős tracket, a letérés pedig nagyon ritka módon itt éppen nem volt kifejezetten erősen jelölve.

Idővel aztán csak elértem a műutat is, ahol minimálisat frissítettem, majd még egy kis futással kihasználtam az utolsó „jó részt”, és aztán a sorsomba beletörődve felfordultam a kék jelzés nyitott szekérútjára, ahol ezúttal is tapintható volt a hőség. Mások ezt a szakaszt nálam sokkal intenzívebben tudják megtenni, de én itt 27-28 foknál megelégedtem a kényelmes gyaloglással, bár azért a lejtőkről itt sem feledkeztem meg. A komótos sétával persze nem fogytak olyan gyorsan a kilométerek, de végül negyed egy környékére elértem a Fekete-hegyi kitérőt, és az árnyékos hegyoldalt viszonylag kulturáltan sikerült is legyőznöm. A csúcsról lefelé egy apró jutalomjáték következett, a Mikóházára vezető lejtőt általában kifejezetten szeretni szoktam, azonban érdekes módon itt csapott le rám a túrám legkellemetlenebb holtpontja, a fogyó vízkészlet melletti hőségérzetben egyre jobban ráfeszültem a hamarosan következő trauma-szakaszra, és nagyon nem láttam magam előtt a végtelen távolságban lévő teljesítést. A borospincéknél aztán bőségesen frissítettem, és aztán valami elkattant: hirtelen minden rosszérzetem elmúlt, és teljes felszabadultsággal estem neki a betonnak.

Eredetileg nagyon sok sétát terveztem erre a részre (ami persze kontraproduktív, mert így meg több időt töltök a napon), de egész egyszerűen nem volt igényem rá, a fejem és a nyakvédős sivatagi sapkám bevizezése a közkutaknál tökéletesen működött, így magamat is meglepve gond nélkül futottam át Alsóregmecre, ahol persze újra aggresszíven vizeztem és frissítettem. A villanypásztoros-szántóföldes kitérő utáni betonszakasz a tavalyi túrám messze legrosszabb része volt, és bár a déli nap alatt most sem volt leányálom futni, igazi problémám nem volt, és amíg tavaly már-már szexuális aktust folytattam a felsőregmeci közkúttal, most maximum egy udvarias elsőrandis vacsoráig jutottam, és egy kis fejvízezés és persze teljes újratöltés után indultam is tovább. A Mikóháza-Felsőregmec szakasz magamat is megdöbbentő sikere rendkívül pozitív gondolatorientáló lett a fejemben, annyira erős volt a kontraszt a tavalyi szenvedéshez képest, hogy a Mátyás-hegy kitett „ösvénye” sem tudott különösebben idegesíteni, és bizony egyre inkább reálisnak kezdtem érezni a teljesítés még azért távolinak tűnő lehetőségét.

Az „ösvény” aztán végül tényleg ösvény formát öntött, és bevezetett az erdőbe, ami határozott hőmérséklet-esést eredményezett, így a lejtős-egyenes szakaszokat viszonylag jó tempóban tudtam megfutni, és hamarosan el is értem az északi zöld jelzés maradványait, majd immár a határköveket kerültetve folytattam a fülledt, izzasztó előrehaladást. Az aljnövényzetes-bogaras elhanyagoltságból jó érzés volt kitérni a kék kereszt felé, ahol az EP után magamat is meglepő lelkesedéssel vágtam neki a Korom-tető oldalának. A technikás részt letudva a nyereghez közeledve feltűnt előttem Csipi és társa, és bár rendkívül ijesztőnek tűnt a gondolat, végül a saját tempóhoz ragaszkodás mentén elhaladtam mellettük, majd nekivágtam a füzérkajatai ereszkedésnek. A lejtő első fele továbbra is tragikus állapotú, a „jelzés” teljesen önkényesen, kijárt ösvény nélkül kanyarog a bokatörős fatönkök között, de szerencsére a bőséges szalagozást követve elértem a szekérutat, ahonnan óriási kontrasztot jelentően száguldhattam lefelé Kajatáig, ahol az EP ijesztő módon egy kanyarral arrébb került a tavalyinál.

Rövid töltekezést követően lendületes átmozgással hamarosan Pusztafaluba értem, ahol a hőség valahogyan különösen erősen csapódott le, de a füzéri kánaán kézzelfogható közelségébe érve ezzel most képes voltam nem törődni, és bár nem esett különösebben jól a település utáni rövid fedetlen szakasz, a füzéri vár feltáruló panorámája még engem is képes volt megmozgatni. Az ereszkedés innentől már jutalomjáték, egy kilométer után már a Rákóczi Ferenc utcán jártam, és olyan energikusan érkeztem be a versenyközpontba, hogy a kilométer kerekítés érdekében még a fehér sátoron belül is teátrálisan nagy kanyarívet vettem – hogy aztán végül csak 54,99 km-rel zárjam az első etapot. Rajtszámdiktálás után ki akartam használni a kissé indokolatlan lendületességemet, így azonnal a depózási feladatokra váltottam: órát töltök, kaját pakolok, vizet öntök, és zoknit, nadrágot, pólót cserélek, és mivel igazából egyéb ambícióm nem is voltak, a stratégiailag kihelyezett kakaós csigát kezembe fogva jó 20 perc után neki is vágtam a második etapomnak – ezzel máris sikerült beelőznöm a tavalyi próbálkozásomat!

2. szakasz: Füzér – Füzér (47,6 km - 16:55 – 01:25, 8,5 óra)

A füzéri utcai szakaszon egy darabig még táplálkozgattam és konzultáltam az ütemtervemmel, majd a bővízű várforrásnál fejmosást is tartottam – hiába, így délután 5 környékén értük el a nap legmelegebb, 31-32 fokos időszakát, majd hamarosan rátértünk a kék kereszt jelzésre Pusztafalu irányába. A jelzés csábítóan futhatónak bizonyult, és talán az egész túra utolsó valódi futómozgásával ereszkedtem le a településre, ahol rövidet frissítettem, és a térerő utolsó foszlányait kihasználva még egy gyors hazatelefonálás is belefért a menetbe. A domboldal árnyékát élvező műúton aztán kényelmes futással érkeztem meg a Tolvaj-hegy alját őrző EP-hez, ahol mit sem sejtve markoltam fel a gumicukrokat, majd bevetettem magam az erdőbe forduló zöld jelzésre. A saját fejlesztésű túraexcelemben persze világosan ott piroslott a következő szakasz szintje és meredeksége, és fejben azzal is tisztában jöttem, hogy legalább a Nagy-Milicig most csúnya mászás következik, de arra, ami elém tárult, végtelen naivitásomban egészen egyszerűen nem számítottam.

Mint ahogy utólag kiderült, az ország legmeredekebb jelzett (ha az ÉZ annak számít?) turistaútjának jelentős részében mind a négy végtagomra és minden akaraterőmre szükségem volt, de végül is hellyel-közzel megállás nélkül sikerült felkúsznom a Tolvaj-hegy 670 méteres csúcsára – igaz, egy apró technikai szünetet be kellett iktatnom, hogy kikapcsoljam az órám „autostop” funkcióját, ami az előrehaladásom tempóját kíméletlenül álló állapotnak minősítette. A terepfutás legszebb kompromisszuma, miszerint a megküzdött szinteket majd kényelmes lefelé futás luxusában kapjuk vissza, sajnos az északi zöldön nem érvényesült, a túl meredek, lábgyilkos kövekkel és aljnövényzettel megszórt szakaszokon igazából csak jelzésértékkel sikerült rágyorsítani. Pedig a motiváció megvolt: egyrészt szerettem volna minél többet haladni világosban, másrészt a járatlan szakaszok derékig érő csalántengere folyamatosan nógatott a gyorsításra.

A haladást tovább nehezítette az előző Kazinczy-n is meggyötrő folyamatosan „üres” vizelési inger, ami egy éve a feladás egyik indoka is volt, most viszont még pont sikerült kordában tartanom, és bár a csalántengerben a feltétlenül szükségesnél többször megálltam pisiszünetre, a szervezetem a Nagy-Milic emelkedőjének környékén úgy döntött, hogy ennél a problémánál nagyobb baja is akad, utána pedig szerencsére már elfelejtett visszatérni rá. A Nagy-Milic emelkedő pedig természetesen probléma volt, de mivel a viszonylag „hosszabban” elnyúló kaptatón legalább nem négykézláb kellett működnöm, emberi méltóságomat megőrizve értem fel a Kis-Milic bezárt kilátója alatti EP-hez, ahol a túrán első és utolsó alkalommal használva a QR-kódomat megtudhattam, hogy épp a 4. helyen állok, ami egyszerre volt léleksimogató és ijesztő információ. A Milic-nyeregen maradva további léleksimogatásban nem igazán részesültem, az értelmes lefelé haladást a csalán- és a kőtenger továbbra is teljesen ellehetetlenítette, így az elég egyértelművé vált, hogy az optimistán tervezett kékedi lámpakapcsolás biztosan megvalósíthatatlan lesz.

Az utolsó világos (amennyire az erdőborításban ez értelmezhető) órát azért lehetőségeimhez képest igyekeztem kihasználni, és az időközben nagyjából síkká váló terepen hellyel-közzel futva jutottam el az eskárosi műút környékéig, ahol aztán megkaptam a Tolvaj-hegyet pepitában, és az utolsó lejtő két színpadias esése után nagyjából fenéken ereszkedtem le az aszfaltcsíkig. Egy meglepően jól eső májkrémes kenyér (a vas hatása?) aztán jöhetett az újabb horroremelkedő, és egy újabb 20 perc feletti kilométeridővel hörögtem fel magamat a Szurok-hegyre. A lelkes pontőrök alkohollal kínáltak (nem tudom, hogy ilyen emelkedő után pontosan ki vágyik pálinkára), de aztán csak előkerült egy citromos alkoholmentes sör is, amit nagyjából 10 másodperc alatt fogyasztottam el a csúcskövön ülve – bár alapelveimmel ellenkezik a menetközbeni leülés, ezt a luxust most engedélyeztem magamnak. Ha már úgy is ültem, egy kicsit rendeztem a felszerelésemet, és egy szomorú sóhaj mellett a fejlámpám is előkerült, bár a Szurok-hegyről lefelé vezető ex-sárgán még csak azért is elnavigáltam nélküle.

A költői nevű Hálaisten-tetőnél én a szervezőknek is hálát adtam a kihelyezett vizesbödönökért, majd a mély erdőbe bevezető sárga jelzésen már tényleg beköszöntött az év legrövidebb éjszakája. Az erdőből kiesve egy darabig kiélvezhettem a kedvenc úttípusomat, a lejtős aszfaltot, majd végighaladtam a hosszan elnyúló Kékeden, ahol válogatás nélkül csaptam le a sűrűn kihelyezett kék kutakra. A zöld keresztre térve újabb meglepő kihívás érkezett, ugyanis a minden bizonnyal ritkán járt úton nagyjából 1,5 méteres magasságig nőtt az „alj”növényzet, ami legalább nem csalánalapúnak bizonyult. A spontán összerázódó kis csoportunk aztán idővel rátalált a „trükkre”, miszerint kettőt jobbra lépve a szántóföldön egészen normálisan lehet haladni, így nemsokára át is értünk Pányokra, ahol a hangulatosan szirénázó autónál minimálisan frissítettem, majd jöhetett a zöld kereszt folytatása Telkibányáig. A kevésbé fedett domboldalon rendkívül látványosan emelkedett fel az óriásinak tűnő teliholdig, aminek kíséretében jól ment az előrehaladás egy apró, de fájdalmas bokakifordulást számítva, majd a vízválasztót elérve valamiféle futással sikerült beérkezni Telkibánya határába.

A főutcára kifordulva félig-meddig örömmel értesültem arról, hogy enyhén emelkedik az aszfaltcsík, így különösebb bűntudat nélkül kaptam elő a telefonomat, hogy egy pihentető kilométer alatt begyűjtsem az aznapi fölösleges információkat a világból. Az idillből aztán balra felfelé kitértem a Hegyi út irányába, ahol a dobhártyaszaggató mulatós mellett megbújó Palipista-házban egészen bőségesen frissítettem, majd a majdnem hűvössé váló éjszakában egy óvatosabb víztöltést követően továbbindultam Hollóháza irányába. Bár minden erőmmel igyekeztem követni a jelzéseket, a végén valahogy csak sikerült benéznem az irányt, így a műutat végül egy rendkívül szúrós bokorsávon átvergődve értem el, de ezen a ponton pár extra szúrás már nem számított, a betoncsíkot pedig a lehetőségeimhez képest meg is futottam egészen a piros sáv éles kanyarjáig. Ezt a piros sávot néhány hónappal ezelőtt lefutottam (igaz, pont a másik irányba), így viszonylag pontos emlékeim voltak arról, hogy mennyire monoton szakasz következik, így a szükséges stimuláció érdekében közéleti podcastot kapcsoltam, és így gyűjtöttem be a viszonylag tolerálható emelkedős kilométereken.

Útközben aztán a lendületes futással dolgozó Csipi elviharzott mellettem, de én kitartottam a kényelem mellett, és csak a Pál-hegy vízválasztóját elérve váltottam vissza a futásra, ami a köves erdei szakaszon közepes sikerrel, viszont Hollóháza utcáin már egészen hatékonyan működött – csak azért is lekapcsolt lámpával. A porcelángyári EP-nél nagyon jól eső banánnal töltekeztem, és máris jöhetett is a befutószakasz: a faluból kivezető bicikliúton a 100. kilométert is sikerült kipipálni, majd érkezett is a kötelező mászás, aminek a végén rendkívül festőien tárulkozott ki előttem a füzéri vár holdfényben úszó épülete és az alatta elterelő narancssárga-fehér fényű falu. A kiválóan kihelyezett nyilakat és jelzéseket követve gond nélkül benavigáltam a Kézművesházhoz, ahol a délutánihoz képest jóval kisebb népsűrűség fogadott, így különösebb szégyenérzet nélkül szabadultam meg szinte azonnal a végtelenségig koszolódott és átizzadt ruhadaraboktól.

Az órámat 1:30-kor helyeztem töltőre, és közben az a rendkívül furcsa érzet csapott meg, hogy a testem meleg ételre vágyik, így a bekészített gofrik helyett hamarosan egy bőséges paprikáskrumpli gőzölgött előttem (kevés lével, ne csobogjon a hasban). Féltávra egy fejedelmien hosszú depót terveztem be magamnak, így amíg az étel hűlt, addig komótosan el is vonultam egy frissítő zuhanyra, ami ugyan az alvást nem 100%-ig pótolta, de a lehetőségekhez képest egészen katartikus boldogságérzettel ajándékozott be. Jöhetett a következő átöltözés és a készletfelöltés, egy kicsit megszuggeráltam az alapvetően működőképesnek tűnő talpfelületemet, majd a következő szakasz áttekintése mellett fel is habzsoltam a tökéletesnek érződő krumplimat. Kicsit még pakoltam ezt-azt, aztán azt vettem észre, hogy lassan már 40 percnél jár a szünetem, így véget vetettem a szütymögésnek, és egy teátrális „8 óra múlva találkozunk” köszöntéssel nem sokkal 2 óra után futást imitálva eltávoztam a központból.

3. szakasz: Füzér – Füzér (53,3 km, 2:10 – 12:20, 10 óra)

A friss, ropogós öltözetem frissességét sikerült nekem is átvennem, és egy energiaital ledöntése után kifejezetten lelkesen, lendületesen indultam bele az éjszakába, hogy ismételten felkapaszkodjak a határgerincre. A mentális fáradság azonban már megbújt bennem, mert teljes tudatossággal indultam el a kék jelzésen a vár felé, és csak a parkolónál döbbentem rá, hogy nekem valójában a kék keresztet kellett volna követnem. A visszafordulás lelki gyötrelmére nem álltam készen, így az OSM appra vetettem rá magamat, ahol óriási megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy a parkolóból továbbvezető murvás út rávezet a kék keresztre, így végül alig pár száz méternyi extrával megúsztam a saját hülyeségemet, és jó negyedóra múlva már a helyes emelkedőn caplattam felfelé. A Bodó-réthez közeledve az első hallucinációmat is sikerült begyűjtenem, a háromszögű figyelmeztető táblát simán egy kivilágított sátornak néztem, de ezt leszámítva különösebb álmosságot nem is igazán éreztem.

A Bodó-rét után aztán elvileg könnyed lejtő fogadott volna, de a borzasztó állapotú ösvényen már a kövek elkerülése is elvitte az energiámat, így végül komótosan tempóban értem le az egyszer már érintett EP-re, ahol a két fáradt pontőrt békés alvásban leltem fel. Végtelen megértéssel bírok a túrák hétköznapi hősei iránt, felébreszteni eszem ágában sem volt őket, így íróeszköz hiányában megelégedtem egy borzasztó minőségű szelfivel, majd nemsokára áttörtem a határpatakot, és megérkeztem Szlovákiába. Rövid kaptató után elértem a Marocka-tetőt, ahol a kaszálón már be is ért a pirkadat, ami azt jelentette, hogy egyrészt az éjszakát érdemi gond nélkül átvészeltem (jó hír), másrészt elérkezett a hajnali harmatlecsapódás (rossz hír), ami a dús füves mezőn különösen kellemetlennek bizonyult szegény futócipőm számára. Szerencsére a füves rész nem is tartott sokáig, a turistaút-csomópontban egy igazi ajándék következett: Szaláncig jó 5 kilométernyi kellemes lejtésű aszfaltút következett, amit csigákat megszédítő futótempóban sikerült is teljesíteni.

A hajnal 4-kor is meglepően forgalmas műúton átkelve aztán újabb elmélyülés következett az aljnövényzetben, majd az egyre növekedő vár aljába érve kifejezetten kellemetlen forgolódást következően sikerült megtalálnom a bejárathoz felvezető utat, amelynek egyik kanyarjában az első szlovákiai EP-met is elértem. A várból lefordulva gyanítottam, hogy a 2015-ös még túrázóként (szintidőn kívül) teljesített Szalánc 50-nel ellentétben ezúttal kevesebb vágott sörben fogok részesülni (nem biztos, hogy vállaltam volna amúgy sem), viszont a parókián fellelt frissítőpontban sem kellett csalódnom, az első érkezők jutalmaként rendkívül bőséges reggelit gyűjthettem be. A ponttól búcsúzva még egy kockasajttal lekísértem a szlovák minilángosomat, majd a csábító lejtőn megfutottam a maradék aszfaltot, majd a jelzéseket követve a földutat követtem, ami elvezetett a már az OSM-en is furcsállt „repülőtér” objektumhoz.

A jelzés itt aztán még egy darabig valami csapásszerűséget követett, de aztán érkezett a túra talán legnagyobb mélypontja: a drótkerítésre kihelyezett szalagok és a térkép ugyan valami utat akart sugallani felém, de valójában csak egy végtelen búzamező terült el előttem, derékig érő kalászokkal. Az elején még az erdősávba is próbáltam kitérni, de haladni ott sem lehetett, így végül a sorsomat elfogadva elmélyültem a gabonában, és minden bizonnyal az előttem haladó 4 sporttárs nyomait követve toronyiránt áttörtem a rengetegen, véglegesen szétáztatva a cipőmet és a zoknimat.

Ha okos lettem volna, erre a pontra készültem volna cserezoknival, de a felkészületlen túrázónak csak a slattyogás jutott, meg még pár száz méternyi futogatás Kalsa központjáig, ahol a betonút és a jelzés felkanyarodott az Izra-tó irányába. Az emelkedőn reggeliztem egyet a saját készletből is, és kíváncsiságból ránéztem a napi időjárásra is, ami határozottan vegyes összképet nyújtott: úgy tűnt, hogy igazi kánikulára és gyilkos napsütésre ma nem kell számítani (29-30 fok), de cserébe nem tudtam olyan települést megadni a térségben, ahová délutánra nem mondott viharos felhőszakadást – sebaj, ez a jövőbeli énem problémája.

A jelenbeli énem problémáját az Izra-tóhóz vezető ösvény adta, ami egyrészt folyamatos lehetőségeket biztosított a cipőm nedvességének fenntartására, másrészt pedig állandó terepakadályokkal garantálta, hogy az amúgy is kihívást jelentő kaptatón egy percig sem unatkozzak. Jó egy óra kapaszkodás után aztán csak megérkezett az igazán köznapias megnevezésű „Esőbeálló” objektum, ahonnan végre átfordultunk a lejtőbe, és hellyel-közzel iramban értem át az Izra-tó bekötőútjára, ahonnan már csak néhány lépés választott el a jól megérdemelt EP-től. Emlékszem, hogy 2015-ben majdnem szégyenérzettel fogyasztottunk ötvenesként ezen a ponton – na, most ilyen problémám nem volt, bár a bőséggel kínált zsírtermékek kipróbálására ezúttal sem vetekedtem. A ponton pihenve fogadott Csipi is, aki számon kért azzal kapcsolatosan, hogy hogyan nem értem utol eddig, hiszen csigatempóban halad – nos, én esküszöm, hogy a tőlem telhető legtöbbet raktam az előző kilométerekbe, de sajnos belőlem is már csak ennyi maradt.

Mindenesetre a pontról együtt indultunk tovább, és mivel itt most egy meglepően egyenes határmenti szakasz következett, egészen érdemi futásba tudtunk kezdeni – bár én spontán módon nem igazán szeretek frontbarátkozni a túrákon, a magyar terepfutás egyik legnagyobb karakterével együtt haladni így 132-nél egészen különleges élmény volt számomra. Az együtt töltött három kilométer gyorsan elrepült, sok hasznos információt megtudtam tőle (például azt az extrém módon szituációs jellegű tudást, hogy az egyes kövek tetején lévő kis rovások jelzik az előző és a következő határkő térbeli helyét), én meg persze elfelejtettem azt a bennem érlelődő kérdést, hogy az UB vagy a Kazinczy a nehezebb kihívás, de sajnos együttműködésünknek 135-nél egészen banális okból végbe szakadt: engem hívott a természet. (Ez amúgy önmagában egy óriási siker, szinte minden túrán 65-70 kilométernél utol szokott érni az emésztés fizikai elkerülhetetlensége, így már annak is nagyon örültem, hogy ezt a kellemetlenséget eddig sikerült halasztanom).

Megkönnyebbülésem persze nem tartott túlságosan sokáig, ugyanis szinte azonnal meg is érkezett a pokol hét vizesárka (vagy kilenc? ki számolja?), amelyeken keresztülvergődni mind a gyötört lábnak, mind a léleknek jelentős kihívást jelentettek. A hecc kedvéért a zöld jelzés benézésével még egy fölöslegesnek tűnő extra gödörmászást is beraktam, és mivel lusta voltam a telefonomon visszaellenőrizni az útvonalat, ezért természetesen pár száz méterrel a visszamászást követően kellett realizálnom azt, hogy mégiscsak erre van a tovább, szóval valójában két extra mászást sikerült begyűjtenem. Ezek az extra mászások aztán persze eltörpültek a Hárs-hegy nyílegyeneséhez képest, amiről ugye megvolt az évtizedes emlékem, de ez nem sokat segített abban, hogy ne gyűlöljem a végtelen, monoton kaptatást, aminek egyben begyűjtéséhez minden energiámra szükségem volt.

A felugrott pulzusomat egy nagyon rövid szabályellenes üldögélős frissítéssel próbáltam kezelni a csúcskövön, majd nekikezdtem a jól megérdemelt ereszkedésnek, ami az Északi Zöldhöz képest egészen értelmezhetőnek bizonyult az első kilométer kőtengerének eltűnése után. A 140. kilométert elérve aztán véget ért a zöld kínzás, és végre jól karbantartott, civilizált túraútvonalon folytatódott tovább a kaland – bár egy kilométer mindig egy kilométer, mind lábban, mind fejben sokat számít az, hogy nem kell minden egyes lépést pontosan kiszámítani. Nagy örömömben aztán azt hittem, hogy a Bába-hegy előtti EP elmarad, de szerencsére egy kanyarral később jöhetett a frissítés (a pont teljesen logikus módon a kiszáradt helyett működő forráshoz költözött), és egy kiadós kilépéssel viszonylag tempósan sikerült feljutni a nem túlságosan technikás Bába-hegy tetejére.

A technikásságot persze nem kellett sokáig hiányolnom, hiszen a következő hirtelen ereszkedés meglepően időrablónak bizonyult, a hegyoldalt elhagyva a szántóföldre térve pedig a közelgő vihar fülledtségét kaptam az arcomba, de az ivózsákom utolsó kortyainak elégetése és a lejtős betonutcák végül relatíve gyorsan eljuttattak Pusztafalu központjába. A pontőr rendkívül humoros módon a központi faépítmény felső szintjére helyezte a szilárd frissítést, amire különösebb szükségem vagy vágyam nem is igazán volt, de csak azért is begyűjtöttem azt a nyamvadt macisajtot, és a gyűlölt szórt napfény kíséretében távoztam el a faluból a piros háromszög irányában. A piros háromszög persze igazából inkább csak egy ideaként jelent meg egyelőre, ugyanis a vicces kedvű földtulajdonos igazából teljesen eltüntette az ösvényt és a jelzéseket, de a vicces kedvű szervezők bőségesen kiszalagozták az elképzelt irányt, így végül nagy nehezen csak sikerült kitörni a falu határából.

Az erdőbe beérve a turistaút aztán a valóságban is manifesztálódott, és a Tolvaj-hegy oldalában egész gyorsan be is gyűjtötte a résztávból hátralévő szintemelkedést – ennél pontosabbat sajnos nem sikerült kiderítenem, ugyanis nagy szomorúsággal realizálhattam, hogy valahol elhagytam a mindent tudó táblázatomat és annak tartóját. Szerencsére a résztáv utolsó kilométerein már túl nagy iránymutatásra nem volt szükség, a piros háromszög pedig egy búcsú 700 méter erejére ráfonódott az Északi Zöldre, ami pontosan ugyanolyan kellemetlenül csalános, köves és meredek volt, mint bármikor máskor – így aztán igazán örömteli érzés volt rácsapni az utolsó zöld sáv jelzésre, és nekivágni a Füzérre tartó giga-lejtőnek. A piros háromszöggel jelzett lejtő földes csapásán még majdnem értelmezhető futást is sikerült bemutatnom, viszont a kékre térve apróköves borítás érkezett, ami már korántsem okozott örömet a meggyötört talpamnak.

Az ereszkedést azért becsületből megnyomtam, és rövid kacskaringózás után rátértem a várhoz felvezető piros jelzésre, ahol aztán lelkesen kerülgethettem a hétköznapi várlátogatókat, akik bizonyosan nagyon hülyének nézhették a futót, aki vért izzadva megkerülte őket az emelkedőt, hogy aztán azonnal vissza is forduljon a vár kapuját érve. A korábbi bejáráshoz képest megsüvegelendő fejlemény volt, hogy a vár fizetős területét jelentősen „lejjebb” hozták, így az itinerben állítottakhoz képest jóval rövidebb vármászás jutott az alsó várkapuig, ahonnan aztán már-már győzelmi hangulatban kocogtam le a várból a faluba vezető „titkos” dzsindzsás útvonalon keresztül, és bő 10 órával az éjszakai indulást követően ceremoniálisan utoljára beérkeztem a versenyközpontba.

A depózás most már rutinból ment, elfogyasztottam két adagot a kuriózumnak tekinthető mákos-lekváros tésztából, majd leginkább kötelességtudatból zuhanyoztam is egyet – jól esett, de kevésbé volt megváltás, mint az éjszakai alkalom. A hajnali nedvességgel folytatott harcomat a talpam egyértelműen elvesztette, így lehetőségeimhez képest próbáltam kármenteni, sőt, az új zoknihoz a cserecipőmet is felvettem – szegény sárga Hoka a 150 kilométernyi küzdés eredményeként már egészen borzalmas állapotúnak tűnt kívül és belül egyaránt. A cuccok rendezése során rezignáltan tudomásul vettem, hogy bármennyire is szeretném, sem a fejlámpát, sem az esőkabátot nem tudom kiszedni a futótáskából, viszont minden egyéb fölöslegtől megszabadultam, és teátrális mozdulatokkal elhelyeztem az utazótáskámat a „vissza Újhelybe” feliratú sarokban. A fülledt sátorban további maradásom nem igazán volt, még óriási lélekjelenléttel begyűjtöttem a 4. etap itinerét a szomorúan elhagyott saját dokumentációt helyettesítendő, majd a szürke viharfelhők kíséretében valamivel 1 óra előtt kifordultam a táborból.

4. szakasz: Füzér – Sátoraljaújhely (48 km, 13:00 – 22:16, 9 óra 15 perc)

A rendelkezésemre álló két energiaitalom sorsával kapcsolatosan bizonytalan voltam, mivel sok bajom volt éppen, de így a nap közepén túlságosan álmosnak nem feltétlenül éreztem magam – végül azonban helyhiány okán a Füzérről kivezető úton az időjárási radarok telefonos böngészése során elkortyoltam egyet, ami egészen borzalmas döntésnek bizonyult. Bár a saját iramtervem nem volt nálam, az itiner és az emlékeim egyaránt megerősítettek abban, hogy a következő tizenöt kilométernyi kék szakasz meglepően sík, tehát futhatós hangulatú, és mivel a lábam és a vízhólyagjaim meglepően jól reagáltak a cserecipőre, Füzér határában óvatos futásra váltottam, amit a nevetséges tempó mentén egészen Füzérkomlósig meg is tartottam.

A lokomotívot elérve azonban éreztem, hogy baj van, émelyegtem, furcsán éreztem magam, és mintha a szívem is furcsán vert volna! Első ötletként egy gyors vécészünettel próbálkoztam, ami valamennyit talán segített is, és bár továbbra is szédelgősen éreztem magam, gyalogosan tovább tudtam indulni Bózsva irányába, de a gondolataimat nem igazán tudtam elterelni a rám ereszkedő aggodalomról. Így aztán különösen kapóra jött Krisztián megérkezése, akivel már az előző depózásnál is váltottam néhány szót, és már akkor is megjegyeztem neki, hogy jó eséllyel utol fog érni – ez pedig Füzérkomlós határában meg is történt. Ahogy már említettem, kifejezetten nem vagyok barátkozós túrázó, de jelen helyzetben kíméletlenül kihasználtam a társaság előnyeit, és az egykori vasúti töltésen nagyon kényelmesen elbeszélgettünk az ultraterepfutás varázslatosan érdektelen világáról.

Útközben aztán sűrűn nézegettünk jobbra felfelé, mivel az égboltot továbbra is a szürkésfekete esőfelhők dominálták, de egyelőre kifejezetten szerencsénk volt, ugyanis a csapadék csak néhány percnyi enyhe esőre korlátozódott, ami akár jól is eshetett volna, ha hűsítés helyett nem a már így is elviselhetetlennek tűnő páratartalmat növelte volna. Mindenesetre a közös haladásunk egészen gyümölcsözőnek bizonyult, a lejtőket „megfutottuk”, és jó másfél órával a füzéri indulás be is érkeztünk Bózsvára, ahol kiélveztük a patakvízben hűtött italkészletet (a testem nagy része imádta, a fájós fogam nem annyira), majd a Szuha-völgyön keresztül továbbindultunk a Huták irányába. Kétfős csapatunk kohéziója itt még nem annyira mélyült el, így a Szuha-völgy apróbb emelkedőin szétszakadtunk, Krisztián bírta a mászást, én pedig továbbra sem éreztem magamban az erőt, így próbáltam óvatos energiakifejtésre korlátozni magam.

Kishuta első árnyékos aszfaltútja azonban annyira csábítónak tűnt, hogy egy kis futást mégis magamra erőltessek (teszt jelleggel), hogy aztán a valóság egy óriási pofont adjon: egy egész kilométert sem sikerült lefutnom, mire annyira eluralkodott rajtam a rosszullét, hogy abba kellett hagynom a futómozgást. Ez már nagyon nem tűnt viccesnek, hiszen bármennyire is a túra végefelé jártunk már, azért egy komolyabb rosszullét még beüthet a szinte már elkönyvelt teljesítésnek, így aztán szigorú gyaloglás-diétára korlátoztam magam, amivel még borzalmasan émelyegve, de hellyel-közzel értelmezhetően tudtam haladni. Lehetőségeimhez mérten próbáltam segíteni magamon, evést és ivást is erőltettem magamra, de igazából éreztem, hogy nem ezekkel van a baj, így utolsó ötletként még haza is telefonáltam (Nagyhutát elhagyva egy jódarabig úgysem lesz térerő), és próbáltam Andit nem túlságosan megijesztve informálódni arról, hogy milyen érzés is lehet vajon elájulni.

Csoszogásom közben nyilván a gyökérokokat is próbáltam felderíteni, de igazából a rosszullét fő okát nem feltétlenül kellett nagyon keresnem, elégséges volt az órámon kirajzolódó „170 km” feliratra fókuszálni – emellé meg a kifejezetten rosszul eső energiaitalt és a borzalmasan fülledt időt tudtam felírni. De hát mit lehet csinálni, mentem tovább becsülettel, és „viccből” azzal vigasztaltam magam, hogy ha elájulok, majd a mögöttem haladó felébreszt (egy-két óra múlva?), de valójában nem éreztem túl viccesnek a hangulatomat. A kilométerek csigalassúsággal peregtek, enyhe esőben átvánszorogtam Nagyhutáig, ahol frissítettem egy jelképeset, majd belekezdtem az Eszkála-erdészházig tartó emelkedőbe, ami az itiner alapján az utolsó igazán érdemi mászásnak tűnt. Érthető módon a kapaszkodás nem ment túlságosan sikeresen, hamarosan az EP-nél elhagyott Krisztián is könnyedén visszaelőzött, de a magassággyűjtésnek egy egészen kézen fogható előnye biztosan lett: fülledt meleg helyett szeles, csepergős hideg lett, ami igazi áldásnak tűnt jelen állapotomban.

A végtelennek tűnő kaptató után bizsergetően jó érzés volt átbukni a másik oldalra az erdészházig vezető kitérőn (még ha ezt a kis lejtőt persze hamarosan fordítva is meg kell tenni), és a pihenőhelyhez vezető ösvény teljes benézése után négykézláb küzdöttem fel magam a pontőrhöz, majd a jól megérdemelt szörpöm után ugyanezen módon távoztam vissza a kék sáv irányába. A hőmérséklet- és páratartalomesés pozítiv hatásától megrészegedve arra jutottam, hogy a szintkülönbség leküzdése után újra futásba kezdek, már csak azért is, mert így a 175. km környékén arra eszméltem, hogy kedvem volna mihamarabb befejezni a túrát – na, nem mintha a 7:00-s futás annyira sokat jelentene a 10:00-s tempós sétához képest, de végül is hosszútávon kijön a különbség, meg ami még fontosabb, fejben nagyon fontosnak tűnt ez a különbségtétel.

Az újabb futáspróba pedig már sokkal jobban sikerült: az émelygés és a szédülés teljesen megszűnt, így fáradtan és vízhólyagosan, de elképesztően felszabadultan álltam bele a Makkoshotykáig tartó 8 kilométeres lejtőbe. Időközben újra összegyűjtöttem Krisztiánt, aztán már közösen kellett azt realizálnunk, hogy az itinerben található 0 m szintemelkedés határozottan hamis információnak tűnik. A nemlétező emelkedőn caplatva aztán megemlítettem, hogy milyen jó is lenne, ha meglenne az elhagyott menetrendem, amire Krisztián a táskájába nyúlva átnyújtotta az általa teljesen logikus módon megtalált papírtartómat, amin persze teljesen használhatatlan módon az előző ötvenes szintadataiban mélyülhettünk el. Idővel aztán az erdőben is elmélyültünk, ugyanis nem túlságosan kedves módon a Makkoshotykára rávezető lejtő leginkább szűk, benőtt erdei ösvényként manifesztálódott, de hát mit lehet tenni, a lehetőségeimhez képest ezt is megpróbáltam felfutni, majd minden mindegy alapon a falu asztfaltborításán is folytattam a futást, és meglepően kényelmes nyáresti napfényben fordultam fel a kastély ragyogóan zöld kertjébe.

A pavilonban májkrémes kenyeret (nem vagyok ekkora májkrém rajongó, de az aranyszínű konzervek valamilyen ősélményekből táplálkozó reakciót indítottak el / a szervezetem könyörgött a vasét) kísértem kólával, és itt 185-nél a nyári napnyugta közelében valahogyan annyira egyértelműnek tűnt a teljesítés, hogy majdnem, hogy boldognak éreztem magam. A pontőrök meg is említették, hogy sokkal jobban nézek ki (kevésbé nézek ki rosszul), mint az előttem lévők, ami ugyan jól hangzott, de igazából én is tudtam irigyelni azokat a hősöket, akik jó eséllyel meg fogják úszni az éjszakát: nekünk viszont itt -20 környékén (ezen a ponton már halovány elképzelésem sem volt arról, hogy pontosan mennyi lesz a km-végösszeg) 18:30-kor bizony kelleni fog még a fejlámpa. Ennek örömére nem is húztam el az időt, a szembejövő Krisztiánnak jeleztem, hogy nemsokára találkozunk, majd Makkoshotykáról kifelé vadul összecseteltem magam a túrát követő kontaktjaimmal, akiknek (és persze magamnak is) természetesen a valósnál még így korábbi várható érkezési időpontot sikerült behazudnom.

A kéktúráról elbúcsúzva a gyengén jelzett helyi tanösvényre fordultam, és a kopár hegyoldalon lefelé haladva begyűjtöttem az utolsó előtti tervezett futásomat, majd a szintet elhagyva csoszogással folytattam, így Krisztián már a Megyer-hegyi láperdőbe vezető hirtelen kanyarnál utolért, de ennél több motivációja neki sem maradt, így együtt kezdtük meg a hegymászást. Az amúgy is határozatlanul kényelmetlen kaptató élményét külön megédesítették a napnyugtában betámadó rovarok, amik valamiért kifejezetten a vádlimat próbáltak elpusztítani, és egyéb fegyver híján kizárólagosan az állóvíz szintjén felül emelkedés tudott valamit segíteni a problémán. Az emelkedés azonban nem volt igazán konzisztens, ugyanis a tanösvény felrajzolói mindent megtettek azért, hogy földrajzilag a lehető leglogikátlanabb módon jussunk el az alig 300 méteres hegycsúcshoz, ami meg persze ahhoz vezetett, hogy minden emelkedő végére egészen szofisztikált kilátókat hallucináltam – szerencsére Krisztián megnyugtatott azzal kapcsolatosan, hogy nem vagyok egyedül ezzel a képzettel.

Végül aztán a végtelennek tűnő (pedig alig néhány kilométer volt) erdei kanyargás után csak megérkeztünk a tengerszem-kőfejtőhöz, ahonnan még egy rövidet másztunk a számomra is új kilátóépülethez, ahol legnagyobb örömünkre az épület talpazatánál találtuk meg a pontot. Egy utolsó édesség-frissítés után neki is indultunk volna a Károlyfalváig vezető lejtőnek, de előbb a hegytető turistaút-hálózatának komplexitásán akadtunk fel, majd a piros sáv meredeksége akadályozott minket az előrehaladásban, így végül meglehetősen komótosan érkeztünk le a település határáig. A track szerzője a faluvégi hajtűkanyart elég liberálisan kezelte, mi viszont jófiú módjára megtettük a teljes ívet, és újra a tengerszintre kerülve ismételten monoton mászásba kezdtünk. Viharvert hangulatunkat tovább tépázta a még hevesebbé váló bogárinvázió, ami talán az egész gigatúra egyik legnehezebben viselhető szakaszaként maradt meg a fejemben – tényleg semmi mást nem tudtunk kezdeni, mind bogarakat csapogatni és vakarózni. Mondhatnám akár azt is, hogy sebaj, ez legalább elterelte a figyelmet az egyéb fájdalmakról, de akkor és abban a pillanatban annyira égető volt a maximális fordulatszámon izzó vádlimon a csípéshullám, hogy inkább már a jól megszokott vízhólyagjaimra vágytam.

Katartikus feloldás ezúttal sem igazán érkezett, a dögevők szépen lassan megunták a küzdelmet, és átadtak minket a magasabban fekvő erdősávnak, ahol már csak a sebápolásra és a vánszorgásunk fenntartására kellett koncentrálunk. A következő részcélunk a Rákóczi-fa volt, ami a maga jellegtelenségével tényleg végtelen hallucinációs opciót generált a következő fél órára, így a végén már a nyílegyenes terepen is a telefonon követtem az előrehaladásunkat, és végül 9 óra tájékán elértünk a hőn áhított kék jelzést, ahol még egy utolsó sátras bemondásos ellenőrzést is letudhattunk. Az erdő sűrűjében elmerülve egy erős sóhajjal vettük tudomásul, hogy itt az ideje a lámpánk felkapcsolásának, és bár a nyíltabb szekérúton még látható volt az irányunk, a túra befejezésére már a sötétre kellett hangolnunk magunkat. Extra izgalomként aztán megérkezett a traumák által már-már teljesen elfelejtett viharveszély is – a Nagy-Nyugodó felé haladva teljesen elsötétült az ég, egyre intenzívebbé vált a szél, és hamarosan a mennydörgés is beindult.

Krisztián felé próbáltam azt hazudni, hogy a vihar inkább csak a hegycsoport túloldalán, Újhely felett tobzódik, de ezt a gondolatot nem igazán lehetett komolyan venni, és bizony, néhány perc múlva eleredt felettünk az eső is, egyre növekvő intenzitással. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az emlékeimnél jóval-jóval kellemetlenebbnek tűnő szakasz a kácsárdi műútig viszonylag erős erdőborítást hozott (sőt, néha még a pokoli zöld sávoshoz hasonló árkokban is elmélyültünk), így magát az esőt egészen jól megúsztuk – más kérdés, hogy ezen a ponton szerintem nem lett volna olyan esőmennyiség, amiért én elkezdtem volna a táskámban matatni a kabátért. Így hát, mint az előző néhány órában, most is összeszorított fogakkal, erőből indultunk tovább, és végül csak áttörtük magunkat az erdősávon, majd a fekete aszfaltot keresztezése ráfordultunk az egész Kazinczy utolsó szintemelkedésére!

Néhány perccel az átkelés után aztán viszonylag alacsony intenzitással megünnepeltük azt a történelmi pillanatot, hogy az órámon átugrottuk a 200. kilométert, majd a még pont kezelhetően zuhogó esőben, és a még pont nem annyira durván szétázott hegyoldalon tovább folytattuk az emelkedést. A lehető legtökéletesebben elnevezett Nagy-Nyugodóból normál környezetben sem igazán lehet semmi érdemit érzékelni, nemhogy még sötétben, viharban, így a monoton mászás befejezését végül az első tájékoztató tábla felcsillanása követett a lámpafényben, ami után az utolsó pár száz méter könnyedén el is repült: jó 185 km-rel és 35 órával később ismét megérkeztük a Sátor-hegyek gerincére! Az utolsó jelzésváltással áttértünk a kék keresztre, és még egy meglepően hosszúnak tűnő bő egy kilométer ereszkedéssel a város átszűrődő fényeinek kíséretében leereszkedtünk a Májuskút utcáig.

A kellemetlen talajú ösvényen még visszafogtam magam a lejtő csábításával szemben, de a stabil aszfalt simogatásának már semmiképpen nem tudtam ellenállni. A nekiindulás azért rákérdeztem Krisztiánnál, hogy csatlakozik-e a futáshoz, kinyitva ezzel az 5. hely eldöntésének „elefánt a szobában” jellegű kérdését (persze, nem verseny, de egyébként meg valójában de), a nemleges választ követően végül egyedül indultam neki a vízborítástól csillogó aszfaltcsíknak, ami életem egyik legcsodálatosabb futásélményének bizonyult. Bizonyára a rövidsége is segített, hiszen alig 400 méter után el is értem a villa kerítését, majd a kapun berontva becéloztam a csodálatosan kivilágított épület főbejáratát, és a lépcsőn felszökkenve bezuhantam az épületbe, hivatalosan is teljesítve ezzel a Kazinczy 200-as 2024-es kiírását!

Epilógus

A bekezdést záró felkiáltójel nagyobb eufóriát jelképez, mint amit a valóság hozni tudott: a teljesítés tényét sem én, sem a szervezők nem üdvözölték különösebb csinadrattával, és mire a formális gratulációk végére jutottunk, Krisztián is megérkezett a célba. A kavarodást kihasználva az órámra néztem, és azt realizálva, hogy a táv éppen 202,93 km-t mutatott, rezignáltan sóhajtottam, és telefonálást színlelve gyorsan begyűjtöttem a hiányzó 70 métert: így tehát a 203 km-t 22:16-os érkezéssel, 37 óra 14 perc bruttó, 34 óra nettó idővel sikerült teljesítenem. Az épületbe visszatérve aztán a szervezők a konyhába invitáltak, de nekem a célba érkezésen túlmutató ceremóniákhoz sok kedvem már nem maradt, így gyorsan átvettem a kitűzőt, az oklevelet és a mindennél fontosabb teljesítői pólót, majd a szerencsésen megérkezett utazótáskámat begyűjtve készen is álltam a távozásra. A teljesítésben kulcsszerepen játszó Krisztiánnak megköszöntem a segítségét, mivel ígéretével szemben a beérkezést követő percben nem feküdt be azonnal a sátrában, majd elkészítettem a közepesen esztétikus célfotómat, és a mázsásnak tűnő táskával kisétáltam a telekről, egy utolsót odasandítva a kivilágított étkező-konyhában mulatozó leggyorsabbak felé.

A cuccaimat a villa kapujánál le is dobtam, majd elugrottam az autóért, és mire ezt a pár perces mutatványt befejeztem, minden korábbit megszégyenítő intenzitásra váltott az eső, így már a táskák bedobásától eláztam. A hirtelen elszabaduló pokol láttán elsőre nyilván hálát éreztem, hogy alig néhány perccel sikerült elmellőznünk a katasztrófát, de aztán eszembe jutott a sok-sok sporttárs, akiknek ezzel a csodával valahol a sötét zempléni ösvényeken kellett megküzdeniük – nem szívesen cseréltem volna velük. Időközben aztán letudtam az igazán kalandosra sikerült autóutat (a látótávolság a nullát közelítette), majd a garázsajtón keresztül bevetődve minden cuccomat hátrahagyva jutottam be az esővédett területre. A szervezetem ezen a ponton – tökéletesen felismerve azt, hogy már nincs tovább – teljesen feladta a mozgásképességét, így egészen változatos kínokkal sikerült felküzdeni magam a földszintre, ahol egy egészen simogató zuhany után egy citromos sörrel elterültem a kanapén, hogy az érdektelen focimeccs, a Strava/Garmin eredmények és az egészen elképesztően kinéző talpam nézegetését rotáljam.

Az alvás szokásos módon nem sikerült meggyőzőre, hiába maradt ki egy teljes éjszaka, a lenullázott szervezetem nem volt képes ráfókuszálni a pihenésre, és maximum néhány órát sikerült effektív alvással töltenem. Így viszont legalább korán nekiállhattam egy fejedelmi reggelinek, majd egyéb teendő hiányában arra jutottam, hogy megcélzom a 11-es vonatot, ami ugyan egy átszállást magával hoz, de cserébe Szerencstől a MÁV szuperprémium 1. osztályán utazhatok majd. Így hát a reggel / délelőtt további részében még pihengettem, a teljesen kizsigerelt lábam folyamatos tiltakozása mellett valahogy összepakoltam, majd a kedves öcsém levitt engem a vasútállomásra, ahol aztán a feketén ragyogó teljesítői pólómban készítettem egy utolsó célfotót, majd fel is ugrottam a szerelvényre.

A vonaton ülve a hűtőből kiemelt citromos Gösseremet iszogatva aztán végre eljött a lehetőségem arra, hogy átgondoljam az egészet, és fejben neki is kezdtem a túra végiggondolásának, átértékelésének. Fejben még alig jutottam el az első kör végéig, amikor enyhe késéssel meg is érkeztünk Szerencsre, ahol mivel szerencsére az IC is késett, gond nélkül abszolváltam az átszállást, és a kényelmes karosszékben eldőlve valóban sikerült egy kicsit pótolni az elmaradt alvásból. Innen már csak néhány küzdelmes mozgásszerkezetű átszállásra volt szükséges, és meg is érkeztem Szentendrére, kipipálva ezzel az egyik legnagyobb életcélomat.

Ilyenkor persze az emberben akaratlanul is felmerül a hogyan tovább kérdése, amire igazán pontos választ sem a túra akkori, sem a beszámoló mostani, egy hónappal későbbi befejezésekor sem feltétlenül mondani. Minden hosszútávú túra klasszikus poénja a célban elhangzó komolytalan „soha többé”, én viszont jelen esetben viszonylag komolyan érzem a sohatöbbét. Nyilván azóta a fejemben számos kisebb-nagyobb hibát, korrekciós lehetőséget azonosítottam, amik egy esetleges hűvös idővel társulva különösebb edzettség-fejlesztés nélkül is órákban mérhető javulást eredményezhetnének, de az az igazság, hogy engem ez egyelőre nem érdekel. A 200 kilométer sok, túl sok, és ha a szívemre teszem a kezem, ez a táv már nem más, mint egy gigantikus önpusztítás, amit nyilván óriási siker volt egyszer legyőzni, de azt nem látom, hogy egy következő teljesítés mit is adna nekem – érdemi motiváció hiányában pedig nem sok értelme van odaállni a 200-ra. Meglátjuk, de én egyelőre tökéletesen elégedett vagyok a sikeres Kazinczy-teljesítéseim (1) számával.