Így jár az, aki a beszámolót még 2024 októberében megírja - szinte minden általános érvényű gondolatot sikerült időközben más bejegyzésekbe beépítettem, így írhattam újra az egészet, sebaj, talán nem is ártott a beszámolnak egy kis szerkesztői kurtítás - így is leeht bőven scrollozni az első futólépésig.

A maratonhoz kapcsolódó kihívások egész életre való kipipálása után arra jutottam, hogy véget vetek a sebességfokozás hörcsögkerekére, és a kényelmes Z2-es és kevésbé kényelmes terepen történő futások irányába lököm magam, és belevetem magamat a csíkfutásba. (A maraton után két nappal leadott Ultrabalaton szóló nevezés tényéről most udvariasan feledkezzünk meg.) Az első igazán szabadon ütemezett futásnak is pontosan ez a végtelen szabadságfaktor adta meg a könnyedségét és nehézségét: a PMP teljesítése után folytatásos futnivalóm nem maradt, így elvileg teljesen szabadon bökhettem rá az OSM végtelennek tűnő Magyarország térképére. Persze aztán valójában ennyire nem szabad a kezem, ugyanis az egész csíkfutás projekt 15 éves időtávban történő befejezésének alapvetése, hogy a célra rászánt évi 10-12 napot lehetőségek szerint hatékonyan használjam fel, ami praktikusan azt az elvárást hozza magával, hogy egy-egy futásnap legalább 60 km-nyi sávot tartalmazzon. Ez a klasszikus hosszú távú nyomvonalakat követve elég egyszerű feladatnak tűnik, de az ezeken túlmutató több ezer kilométernyi kuszaságban már korántsem annyira egyszerű logisztikailag és logikailag értelmezhető futónapokat kitalálni.

Ez praktikusan azt jelenti, hogy egy-egy tájegység útvonalait mindenképpen szükséges holisztikus nézetből áttekinteni, és meghatározni a reális célokat: ezt a feladatot viszont valójában csak Aggtelek, Bükk és Karancs-Medves vonatkozásában csináltam meg 2024. októberig. A probléma viszont az volt, hogy Aggteleken és Bükköt inkább sátoraljaújhelyi kiindulással szerettem volna teljesíteni, a Karancs-Medves beosztása meg valahogy nem akart összeállni, így egy huszárvágással egy nem túl távoli, de cserébe nem túl komplex vidékre tekintettem át, és pillanatok alatt összecsaptam a Vértes teljesítési tervét (ekkor még naivan azt hittem, hogy a Vértes önálló tájegység lesz a rendszeremben, de mint később majd kiderül vala [nem létező magyar igeidőre lenne szükségem a pontos önkifejezéshez], ezzel kapcsolatosan tévedtem):

• #235 K: Az OKT vértesi 51 kilométerét már bejártuk, további teendő nincs vele.
• #236 P: A Közép-Dunántúli Piros Vértesen átvezető 43 kilométerét egy nagyobb volumenű, tájegységeken átívelő KDP teljesítés részeként fogom valamikor megcsinálni, így további feladat nincs vele.
• #238 S és #242 Z: A 32 km-es sárga és a 30 km-es zöld Csákváron és Vérteskozmán is összetalálkozik, logikusan összerendezhető.
• #239 S és #243 Z: A 23 km-es sárga oroszlányi és a 30 km-es zöld pusztavámi végpontja egymástól alig 10 km-re van, egy vonalban teljesíthető.
• kész, a picike Vértesben mindössze 6 sáv turistajelzés található.

A 238-242 és 239-243 párosokat megnézegetve végül arra jutottam, hogy az előbbi igazából teljesen kényelmesen teljesíthető autóbevonás nélkül, így a térképre ránézve egy Tatabányáról Csákvár felé tartó teljesítés rajzolódott ki előttem. Terv szerint Tatabányáról indulva kipipáltam volna a zöld sávot Csákváron, majd a sárgára térve a majdnem kör alakú útvonalat járom végig Kőhányáspuszta és Vérteskozma irányába. Az eredeti terv apró szépséghibája az volt, hogy a sárga teljesítését Csákváron „középről” indítottam volna el, ami igazából egyáltalán nem ellenkezik a saját semmin nem alapuló szabályrendszeremmel, de valahogy nem tűnt elegánsnak. Szerencsére a nem-problémára sikerült viszonylag gyorsan megoldást találnom: ha a zöld sávot megszakítom Vérteskozmánál, akkor végponttól indíthatom el a sárga teljesítését, majd egy jó 35-tel később menetirányban térhetek vissza zöldre! Tökéletes, a neheze megvan, most már csak futni kell!

Amikor kiderült, hogy a 2024 októberében esedékes többnapos/ottalvós csapatépítőnk helyszíne Telki lesz, azonnal repültem is az OSM-re, ahol nagy örömmel realizálhattam, hogy a település a Budapestre vezető zöld sáv kiindulópontja, ami óriási ziccernek ígérkezett. Valamennyit ötletelgettem is azon, hogy a 44 km-es teljes távot hogyan lehetne beilleszteni a feszes csapatépítő menetrendbe, de igazán optimális megoldás nem ugrott elő, ráadásul oldalról beúszott a Budapest Maraton is, amit pont a telki szerda-péntek előtti vasárnapra ütemeződött. Ez önmagában nem feltétlenül lenne probléma, de végül úgy alakult, hogy a maraton egy egészen gyilkos, de sikeres sub-3 kísérletbe torkollott, ami együtt járt a bal térdem túlterhelés általi elpusztításával is, így a csíkfutási ambícióim határozottan lejjebb csavaródtak ezen a héten.

A svédasztalos hotelreggelik és vacsorák ambíciói viszont nem csavaródtak lejjebb (az ebédet így is szándékosan kihagytam), így sajgó tagjaim minden tiltakozása ellenére csütörtök hajnalban még csíkmentesen meglátogattam a Nagy-Kopaszt (fájt), péntek reggelre pedig végül azt matekoztam ki, hogy a rendkívül kreatív fantázianevű „Budai Zöld” első etapját teszem meg, a maradékot meg majd máskor intézem el. A Telki-Nagykovácsi szakasz a maga 6,3 km-ével nem még féltérden sem tűnt túl nagy falatnak, de persze mivel valahogyan vissza is kellett jutnom valahogy, így nyilván rá kellett dupláznom a szakaszra, a hotel bekötésével pedig végül egy jó 15-öst sikerült összehoznom, amihez egy kellemes 6:30-as indulást kellett beterveznem.

A PMP teljesítés tervezésekor egyet értettünk abban, hogy a nyári hőséget kihagyhatnánk a pakliból, így végül az ősz első hétvégéjére ütemeztük be az utolsó túránkat, ami nem feltétlenül jelent garanciát a hőségkerülésre. Azt persze meg kell hagyni, hogy a nyárközepi meleg időszakokkal szemben ezen a környéken az éjszakák már egészen lehűlnek, így szombat hajnali 4:15-kor kerékpárra pattanva, nem sokkal a frissítő zuhany után bizony zimankósan éreztem magam. A HÉV-re ülve persze azonnal elillant a diszkomfortom, a fejedelmi reggelimet az automatás mogyorós capuccinoval kísértem le, majd egy gyors átszállást követően 5:20 körülre meg is érkeztem a Keletibe, ahol Totya már az egri gyors emeletén várt engem. A szokásosan korai napkezdés lehetőségeit kihasználva a vonaton még NFL-t néztünk, majd nem sokkal az utolsó play után be is gurultunk Gödöllőre, ahol így hat óra tájékán már viszonylag értelmezhetően elkezdett világosodni.

Rövid mosdószünetet követően jöhetett a rajtfotó, majd miután másodikra sikerült eltalálnunk, hogy melyik aluljáró-kijáratot kell követnünk (kettőből kell választani ugye), ráfordultunk a piros jelzésre, hogy aztán rögtön az első kilométeren egy olyan építkezésbe fussunk bele, ami felszántotta a parkon átvezető jelzés nagy részét.

Kis küzdés aztán ténylegesen irányba kerültünk, és előbb az agráregyetem campusát, majd az ahhoz tartozó parkerdőt szeltük át, aztán pedig a takaros Fenyves városrész hajnali csendjét áttörve értünk vissza a miskolci fővonal átkeléséhez, ahonnan már csak pár száz méter választott el minket első ellenőrzőpontunktól, a máriabesnyői kegyhelytől.

2024 júliusa gigantikus mérföldköveket hozott el a csíkfutás projekt számára, ugyanis a 35. születésnapomhoz érkezve egy furcsa midlife crisis feldolgozásként formalizáltam a már körvonalazódó „fussunk le minden turistajelzést” ötletet, így:

• megszületett a csikfutas.blog.hu felület;
• három bejegyzés keretein belül rögzítettem a projekt kereteit;
• véglegesítettem a turistautak nyilvántartását (mint kiderült, csak ideiglenesen, de erről majd a nem túl távoli jövőben részletesebben is írni fog).

A lényeg az, hogy augusztusra fordulva már sokkal világosabban láttam a projekt teljesíthetőségével kapcsolatosan, és realizálnom kellett azt az amúgy napnál is világosabb alapvetést, hogy a turistautak jelentős része messze van Szentendrétől! Persze, ez az ország tetszőleges pontjára is igaz, sőt, a központi lokációmra nem is igazán panaszkodhatnék, autóval a legtávolabbi célpontom sem lehet 3 óránál jóval messzebb (tömegközlekedésről most ne nyilatkozzunk), de még így is logikusnak tűnt bizonyos régiók a kiszervezése: ha már a családi kötelékek Sátoraljaújhelyen és Szekszárdon is biztosítanak kiindulópontot számomra, akkor az ezekhez közel eső jelzések bejárását érdemes lehet az itt töltött hétvégékhez igazítani.

Az első – már tudatosan – kezelt lehetőségre nem is kellett sokat várnom, alig száradt meg a tinta az Aggteleki-hegység / Cserehát környékén megrajzolt futásbeosztás exceljén, máris megérkezett az augusztus 20-ai hétvége, amit a család Sátoraljaújhelyen töltött! Mivel az időjárás nem átalkodott augusztus közepére abszolút nem jellemző módon éppen nem kánikula felé tendálni (tripla tagadás, értsd: furán nem volt meleg), nem is volt egyéb lehetőségem, mint hogy a hosszú hétvége szombatjára 3:00-ra rakjam az ébresztőmet (szerencsére a kertvárosi kakasok ennél tovább úgy sem szoktak hagyni aludni). Rövid életre kelés után vaksötétben helyezkedtem el az autóban, és egy egészen rendkívüli utazásba kezdtem: rántotthús formájú országunkban viszonylag kevés olyan helypárt lehet a térképre dobni, ahol más ország érintésével érdemes közeledni, de Sátoraljaújhely és az Aggteleki-karszt szélén elhelyezkedő Perkupa között a Zemplén és a Cserehát kikerülését valóban logikusabbnak tűnt északról, Szlovákián keresztül megoldani.

A naptárra nézve elkerülhetetlennek látszódott egy újabb születésnap megünneplése, így kénytelen voltam áttekinteni a 35 km körüli futásopciókat, és legnagyobb örömömre egy karnyújtásnyira, a Gödöllői-dombságban találtam egy 34,73 km-es sárga sávot, ami a garantált eltévedés-faktor mellett bizonyosan ki fogja adni az ünneplendő értéket. A részletes tervezésénél aztán abba a dilemmába futottam bele, hogy a nappali teljesítés a kánikula, az éjszakai pedig az éjszaka miatt nem tűnt igazán csábító opciónak, és valójában legszívesebben a tökéletes kompromisszumot jelentő hajnalban vágnék neki a kalandnak.

A Gödöllőről induló jelzés 8 km híján egy teljes kört ír le a dombság északi oldalán, de a körtúrává bővítést a szülinapi táv megtartása mellett nem akartam bevállalni, így egészen kapóra jött, hogy a keleti végponttól másfél km-re található egy buszmegálló, azt viszont már tényleg nehezen esett elhinnem, hogy az egzotikus nevű „Gödöllő, Vaskapui út (Kőkereszt)” megálló hajnali 4:27-kor is biztosít eljutást a sárga másik végpontját adó gödöllői városközponthoz. Kis matematikai kitérő után arra jutottam, hogy ezzel a busszal utazva nem csak, hogy egy kellemes hajnali futást tudok abszolválni, de ha kellően csipkedem magam, egy apró, de udvarias késéssel még egy irodai munkanapot is rá tudok applikálni a születésnapom előtti péntekre.

Egyéb előkészítendő nem is igazán akadt, a biztonság kedvéért jól telezabáltam magam előző este, így kellően szétesett gyomorral és nyugtalan alvással tudtam ráfordulni az „ünneplésre”, amit hogyan máshogy lehetne kezdeni, mint egy kellemes 3:30-as ébresztővel. 3:40-kor már az autóban ültem, és egy eseménytelen félórát követően még a pirkadat első sugarai előtt megérkeztem a kőkereszthez, ahol sikeresen le is tudtam parkolni az előre kinézett erdei út torkolatába. A buszmegállót a telefonom zseblámpájával sikerült fellelnem, de miután elhelyezkedtem a várakozóállásomban, az a félelem merült fel bennem, hogy az ebben az órában bizonyosan soha nem használt megálló utasait nem biztosan fogja kiszolgálni a 90-nel érkező busz, így a nagyméretű lámpák feltűnésekor vad integetésbe kezdtem. Ennek nyilvánvaló folyománya volt egy kellemetlen beszélgetés egy civil teherautóssal, de végül kis akarattal az igazi buszt is sikerült leintenem, amin meglepő módon már csak állóhelyet tudtam szorítani magamnak.

Ha egy üzlet beindul! A péntek hajnali kötcsei zöld rendkívül pozitív hatással volt a lelkiállapotomra, a 2000 kalóriás reggeli határozottan kevesebb bűntudattal csúszott, és a strandon arra üldögélve arra jutottam, hogy ha úgy alakul az alvásrutinom, akkor különösebb akadálya nincs annak, hogy a következő hajnalra a nyaralásra megálmodott másik turistajelzést is begyűjtsem. A Balatonföldvárról induló 12 kilométeres sáv teljesítésének logisztikája nem volt feltétlenül egyértelmű, egy oda-vissza igazából itt is játszhatott volna, de aztán a telefonos OSM limitációval megküzdve végül kimatekoztam, hogy a végpont Páskum pihenőből pont ugyanakkora táv közvetlenül a szemesi hotelbe visszatérni, mint a földvári vasútállomáshoz, így egy szolid 25-össel végül is meg tudom úszni a kalandot.

Az alvásrutinom pedig természetesen “tökéletesen” alakult, az “óvatosan visszafogott” vacsora terhétől megfáradva már 9-kor kidőltem a kellemesen belégkondizott szobában, így a 3:40-es ébresztő megszólalását már pszeudo-kipihenten és pszeudo-ébren vártam az ágyban! Nem feltétlenül kellett volna persze kivárnom az ébresztőt, mert a néma és sötét készülődés elhúzódását követően a hoteltől a vasútállomásig tartó 700 métert már futva kellett megtennem, hogy biztosan elérjem a hajnali expresszt, de szerencsére a szerelvény besiklásával egyszerre én is megérkeztem, és legalább rendhagyó módon egy kis bemelegítést is elkönyvelhettem. A 10 perces vonatút alatt pont lecsúszott a kötelező energiaital, és a rendkívül hangulatos, a restiben még éjszakára is kinthagyott párnákkal ékesített vasútállomás túloldalán fel is leltem a piros pöttyös jelzést.

11 hónappal az előző csíkfutással vegyített balatoni nyaralás után ismét Balatonszemesen találtam magam egy hétre, és bár a közvetlenül Balatonszemesről kivezető turistautakat (1 db) már kipipáltam, szerencsére a déli part szinte összes településéből vezetett valami felfelé (térképen lefelé) a somogyi dombok irányába. Így hát a tavalyi spontaneitással szemben idén készültem útitervekkel és felszereléssel is, és be is rajzoltam azt az érdekes T betűt, amivel a Kötcse-Pusztaszemes közti zöldet és az ebből Balatonföldvárra levezető piros sávot össze tudja kötni egy futásban. Aztán persze ember tervez, a hotel svédasztal, a gyerekek napirendje és a kánikula végez, a nyaralás első napjaiban sehogy sem sikerült igazán optimális időpontot beraknom erre a 20+ kilométeres alkalomra. A rögeszmék azonban már csak olyanok, hogy nem hagyják könnyen békén az embert, és láss csodát, az egyik hajnalon már bőven 4 óra előtt megébredtem (minden bizonnyal az előző éjszakai vacsora hatásaként), és arra az isteni sugallatra jutottam, hogy egy kis autós rásegítéssel a Kötcse-Pusztaszemest oda-vissza is megoldom a gyerekek napirendjének megkezdése előtt!

DISCLAIMER: Ez egy nagyon hosszú bejegyzés, bár talán nem olyan hosszú, mint egy 200 kilométeres teljesítménytúra. Bár az útvonal rengeteg turistajelzést tartalmaz, ez a kaland igazából teljesen független a csíkfutás projekttől, de ha már megírtam, más helyét nem feltétlenül találtam. (Lehet, hogy a jövőben is fognak ide kerülni nem-csíkfutás posztok is, de terveim szerint nagyon limitáltan fogok ilyeneket művelni, szóval valójában nem is lesz minek beavászkodnia a blogra.) Ezúton is köszönöm a beszámoló megnyitásával jelzett érdeklődést a kedves olvasóknak, igyekeztem kellő mennyiségű stílusbravúrral fogalmazni, hogy méltó legyek erre.

Felvezetés

Mindig is szerettem volna teljesíteni a Kazinczy 200-at, de ez a cél nagyon sokáig a teljes lehetetlenség kategóriába tartozott. Amikor a 10-es évek elején beleugrottam a teljesítménytúrázásba, viszonylag könnyen eljutottam a Kinizsi Százasokig, de az akkori állapotomban egy 100 km teljesítése olyan energiaigénnyel és testpusztítással járt, ami talán még távolabbra helyezte a Kazinczy realitását. A 20-as évtizedre fordulva aztán egyszer csak (ultra)terepfutó lettem a túrázóból, ami alapjaiban változtatta meg a hozzáállásomat, és 2023-ban óvatos bizonytalansággal, de a teljesítés reális szándékával ugrottam neki a Kazinczy-nak, hogy aztán az első ötvenes szakasz után el is búcsúzzak a túrától.

A tapasztalat mindenre hasznos volt, alázatra nevelt, és bár a feladás okait (hőguta, derékfájdalom, kidörzsölődés, mentális gyengeség) közvetlenül csak korlátozottan tudtam kezelni, a két túra közötti egy évet csőlátás jellegű fókusszal a felkészülésre tudtam fordítani. Így hát fogytam, erősödtem, rengeteget futottam, felszerelést optimalizáltam, és 2024 tavaszára úgy fordultam rá, hogy ennél többet nehezen tudnék tenni a cél érdekében. Május 1-jére belőttem magamnak a főpróbát egy privát 150-nel, de sajnos a 75. kilométerre elhelyezett otthoni depóállomás megölte a motivációmat, így a Kinizsi Százas maradt megerősítésként: a rajt előttre még behelyeztem 17 extra km-t, és mivel még így is sikerült elsőként beérkezni a célba, arra jutottam, hogy én részemről tényleg mindent megtettem a felkészülés érdekében. De vajon elég-e a minden? Lapozás után (vagy a Stravára nézés után kiderül!)

Sokan (technikailag többen) kértétek, megírtam. Nem feltétlenül szoktam ezt nyilvánosan kommunikálni, de a nagyon hosszú futásaimat természetesen imádom rendkívül hosszú grafomán írásokkal utókövetni, amit enyhe backloggal erre a blogra próbálom felvezetni. Az időbeliségben most ugrottam egyet, mert az Ultrabalaton aktualitását nyilván én is szeretném megugrani, ha ez a beszámoló egy árnyalatnyit is érdekes bármikor, akkor az leginkább most, 2025.04.29-én van.

DISCLAIMER: Amikor nekiálltam a beszámolónak, azon gondolkodtam, hogy a relatíve monoton UB-ről nem fogok tudni annyit írni, mint a relatíve változatos terep kalandokról, de aztán hogy hogy nem, csak sikerült egy végtelen hosszú írással előállnom ezúttal is. Senkinek nem merem ajánlani a teljes szöveg elolvasását, óvatos tanácsként pedig annyit tudok hozzátenni, hogy a pirossal jelzett „A visszafordító” kezdetű sornál kezdődik maga a futás, előtte tényleg csak blabla van. Ha valaki pedig igazi tldr-t szeretne, az is megvan: „Az UB hosszú és fárasztó, de szerencsére jó az edzettségem és a monotóniatűrésem, és miután sokat ettem és sok kilométert futottam, a nap végén visszaértem Balatonfüredre.”

Tessék, itt a Strava is, azért se kelljen scrollozni:

Az igazán lelkeseknek pedig íme, „Ultrabalaton egyéni 2025 – hogy kell 35. helyezettnek lenni?”

Azt gondolná az ember, hogy egy 15 km-es futás tökéletes lehetőséget adna a grafomán szerzőnek, hogy megpróbálja visszafogni magát, de valójában már jelen mondat is „fölösleges” hangulatúnak tűnik, mindenesetre, ígérem, igyekezni fogok. Az úgy volt, hogy két héttel a 2024-es Kazinczy előtt a családdal egy kellemes hosszú hétvégére húzódtunk vissza a Börzsönybe, és bár sportszakmailag nem feltétlenül volt indokolt elvesznem a terepen, a lábam (és a nyaralós kalóriák) nagyon csábítottak a naplemente környéki etapokba. A nyaralás utolsó estéjén pedig hogy, hogy nem, arra jutottam, hogy abban az esetben, ha el tudom csípni az esti rutint követően a 19:45-ös vonatot Kismarosról Zebegénybe, akkor vétek lenne nem összekötni ezt a két települést a zöld jelzésen keresztül.

Bár a Dunakanyar vonatellátottságára nem lehet panasz, ez a járat azért volt kulcsfontosságú, mert fejlámpa hiányában (nem feltétlenül éjszakai futásra készültem a nyaraláson) ezzel az ütemezéssel még nagyjából „világosban” lenne esélyem a teljesítésre. Végül kis akarással sikerült kellő tempóval átautóznom Szokolyáról Kismarosra, és nagyjából az érkező szerelvénnyel egyszerre értem a peronra, így a futópóló felvételére már a vonaton került sor. Egyéb teendőm nem különösebben akadt, ezt a távot felszerelés (és folyadék) nélkül is be mertem vállalni, így miután 10 perccel később a hőn szeretett zebegényi állomáson találtam magam, már csak az indítófa megkeresése volt a feladatom (5 db pöttyös jelzés), és bele is vághattam a kis esti kikapcsolódásba.

Az első néhány kilométerre különösebb izgalom nem is maradt, először még urbánusabb környezetben, majd már szórványosabb házszerkezet mentén távolodtam el Zebegény központjától a Malom-patak mentén, szórványos szintemelkedésben részesülve. Idővel azonban a zöld által követett erdei nyomvonal csökevényesedni kezdett a burjánzó nyári aljnövényzetben, a Malom-patak első átkelésénél pedig már kifejezetten dzsungelharcos módszerekkel kell áttörnöm a dzsumbujon a jelzés vélt irányába. A patakvölgy innentől már nem is kegyelmezett, még nagyjából három kilométeren keresztül is bizonytalan kóvályogtam a vizenyős völgyecskében, ami az elképzelt „nappali” teljesítés lehetőségét is kezdett beárnyékolódni.

A mocsárból végül felfele vezetett a kiút, hiszen a túra célja valamennyire a két települést szétválasztó hegytömb áttörése volt, így ideje is volt annak, hogy belekezdjek a szintgyűjtésbe. Az első szintdózist letudva viszonylag sok „érdekességet” dobált ki a terep, először kereszteztem az OKTt, elmellőztem a kissé megfáradt halastavat, majd a turistaházat pont nem érintve kiértem a törökmezői rétekre, ahol az egyre sötétebbé váló naplemente hangulatát még utoljára volt lehetőségem kiélvezni. A Békás-rét túloldalán átkeltem a kóspallagi műúton, ahonnan ismét felfele vezetett a megoldás: a sűrűn borított erdőben már elég jelképes fényszint mellett tudtam le az utolsó 150 méternyi szintet, de szerencsére a felfelé mozgás dinamikájában úgy sem olyan fontos a precízió.

A szint érdemi részét letudva ráfordultam a Kismaros-Börzsönyliget feletti kellemesen szintes dűlőútra, amit nagyon kényelmes erőfeszítéssel tudtam végigszáguldani, viszont az út végén érkezhetett is a feketeleves. A Börzsönyligetbe levezető jelzést már korábbról is ismertem, így abba már beletörődtem, hogy a begyűjtött szintet nem fogom tudni kényelmesen kiadni magamból, ugyanis a település szélén a jelzés gyakorlatilag nyílegyenesen tör le a néha derékszögűnek tűnő hegyoldalban. A biztonság kedvéért az ereszkedésbe már felkapcsoltam a mobilos zseblámpát, azonban a megvilágításban végül egy egészen váratlanul csodálatos segítséget kaptam: az erdőrészben hemzsegtek a szentjánosbogarak, akik egészen valószínűtlen fényárba borították az amúgy is kifejezetten hangulatos nyáresti természetet.

Az ereszkedés persze még így is gyalogtempóban fordult a köves, benőtt ösvényt követve, így jól eső érzés volt átesni a Harkály utcára, ahonnan egy utolsó domboldali gurulással már a szokolyai műútra zuhantam be. Egyelőre azonban még nem a szállás felé kellett fordultam, hanem az immár teljes sötétségben, a csillagos ég alatt tudtam le a kismarosi vasútállomáshoz visszavezető utolsó két kilométert, majd a vasúti felüljárón átrohanva le is érkeztem az állomásépület előtt elhelyezkedő pöttyös jelzéshez.

A fotó is tanúságot ad arról, hogy a 25 fokban majd’ másfél óra alatt megizzadtam, és megszomjaztam, így óvatosan elsomfordáltam a település egyetlen nyitva tartó vendéglátóegységébe, ahol a sáros és izzadt testemet eldugva diszkréten sikerült jéghideg sört szereznem! Jöhetett a jutalomjáték, a gyors autózást követően néhány perc múlva már a tökéletes börzsönyi égbolt csillagjai alatt, a tábortűz ropogása mellett bonthattam fel a jól megérdemelt after-workout italomat (a sört).