"Köszönöm Istenem, hogy nem születtem szlováknak" - dobhatom be figyelemfelkeltésként ezt a rendkívül magasröptű gondolatot, hogy aztán azonnal el is üssem az élét azzal, hogy ez a kérdés az én esetemben gyakorlatilag 2 km-en múlt, másrészt meg (és ami talán fontosabb), hogy természetesen kizárólagosan csíkfutási szempontból vetettem fel ezt a gondolatot. Az aggodalmat nem önmagában a szlovák turistaút-hálózat mérete indokolja, hiszen a maguk 14.000 km-ével nagyjából pariban vannak a magyar 17.00-jével, hanem a szintemelkedések egészen gátlástalan jelenléte, ami persze senkit nem lep meg, aki valaha ránézett a Kárpát-medence térképére, de ha ennél egy picit részletesebben tekintünk az útvonalakra, akkor tényleg nehéz nem ijedezni terepfutóként.

De miért is nézne rá az ember részletesebben a térképre ilyen ügyben? Nos, úgy adódott, hogy az idei családi nyaralást egészen outside-the-box módon gondolkodva a kánikulától elmenekülve a hegyekben, egész pontosan a Fátra és az Alacsony-Tátra találkozásánál töltöttük el, így természetesen már előre dörzsöltem a tenyerem a terepfutásti lehetőségek miatt! Már csak azért is tűnt igazán kecsegtetőnek a lehetőség, mert a szlovák turistaút-hálózat vizuálisan gyakorlatilag teljesen megegyezik a magyarral (ennek az okait sem bonyolult feltárni), így igazából egy teljesen szabványos csík-teljesítést is előirányozhattam magamnak.

Aztán, ahogy elkezdtem válogatni a lehetséges opciók között, egyre jobban elborzadtam azon, hogy az egyszámjegyű kilométeres útvonalak is rendre 500+ méteres szinteket követelnek, de miután felmértem, hogy technikailag ilyen nehézségű lejtőket végülis Magyarországon is lehet elvétve találni, szóval TALÁN négykézláb mászásra nem kell számítanom.

Az augusztus elejei szekszárdi látogatásba kézenfekvőnek tűnt egy kis csíkfutást rejteni, és látszólag könnyű is az ember dolga, hiszen Tolna szívéből mind a négy jelzésszín kiágazik. Aztán persze a már teljesített kék (DDK/AK), a hosszú távú túramozgalom piros (DDP), a Tolnában és Baranyában majd’ 100 km-t bolyongó sárga kizárása után valójában csak egy reális opció maradna: a Szekszárdi-dombság gerincét 34 km-en keresztül feltáró zöld jelzésű „Szekszárdi borút”. Az operatív tervezés során azonban egyértelművé vált, hogy a valójában Sióagárdot és Mórágyot összekötő, Szekszárdot csak érintő útvonal logisztikája a világosban futás, és a reggeltől dolgozás / gyerekre vigyázás követelményei mentén nem igazán oldható fel. Így végül mégis a sárgára ugrottam vissza: persze nem a 100 km-es teljes távra, hanem egy sokkal barátibb Szekszárd-Bonyhád 20-asra, amely teljesítéssel a sárgából fennmaradó további 80 km is határozottan kezelhetőbbé válik.

Mivel Szekszárdra egy fárasztó hosszú hétvégézés után estem be, az első kilövési opciómat még egy kis ágyban fetrengéssel és csak egy alibi városon belüli 10-essel kezeltem, viszont a következő hajnalon már fejben hangos, valójában persze néma LFG kiáltásokkal ugrottam ki az ágyból 4:30-kor. Remek stratégiai érzékkel a terepfutó nadrágomat és zoknimat a még alvó családtagokkal teli szobában helyeztem el, de mivel egy félmaratont gondolom öltönyben is le tudnék futni, a kérdést nem feszültem túl, és 4:40-re ki is értem a rendkívül közeli buszmegállóba. A meglepően népszerű hajnali járaton elhelyezkedve egyéb teendő híján végigkövettem a Szekszárdi-dombságra szépen lassan rávetődő napkelte kibontakozását, majd alig 20 perccel később le is szálhattam a dombvidék túlsó lejtőjének aljában elhelyezkedő Bonyhádon.

A feszített csíkfutás-kvóta tarthatósága érdekében sokáig úgy terveztem, hogy a hagyományos „lefutom az életkoromat kilométerben” koncepció helyett idén inkább egy klasszikusabb 60-as futással lepem meg magam, de végül a majdnem szülinapi KDP-indító után nem éreztem magamban az ambíciót a túlvállalásra – pláne, hogy a nyári időszakban, ha az ember nem akar éjszaka futni (és nem akar), akkor kifejezetten fájdalmas tud lenni a hőérzet. Így hát fellapoztam a listámat, de mivel az egyetlen 36 km-es táv pont a speciálisan kezelendő Szekszárdi-dombságban leledzik, inkább a vésztartalékomhoz, a Tápióságon keresztülfutó zöld jelzés környezetéhez nyúltam, ahol viszonylag könnyen fel is tudtam rajzolni egy a múlt decemberi prológom által nyitva hagyott kintlévőséget is kulturáltan rendező ~36 km-es útvonalat.

A Tápióságot átszelő szolnoki vasútvonalak abszolút támogatják a nyárhoz igazodó kora hajnali kezdést, így a kaland logisztikája a hajnali 3-as kelést leszámítva nem is tűnt kifejezetten nehézkesnek (ugye nem is a legkorábbi futáshoz kelésem idén, sóhaj). Akklimatizációs szándékkal a gyerekek vakációs menetrendjére ráelőzve a szülihéten 4-5 körüli kelésekkel tudtam le a napi mozgásaimat, így szombaton már simán a 3-as ébresztő előtt ébredtem – más kérdés, hogy ennek az elsődleges oka a Szentendrére lecsapó gigantikus vihar volt. Az ágyban fekve mélyelemzést folytattam az időképpel, és arra jutottam, hogy minden audio/vizuális inger ellenére az apokaliptikus időjárás nem igazán fogja érinteni az Alföld északnyugati peremvidékét, így végül az eredeti terv szerint vágtam bele a teljesítésben. Az özönvíz és a mennydörgés az előrejelzéseknek tökéletesen megfelelően a magaslati zónára korlátozódott, így az M4-esre ráfordulva már teljes nyugalomban reggelizhettem meg, a Tápióság kisebb bekötőútjai pedig szemrevételezés alapján már nedvesnek sem bizonyultak.

Farmoson aztán az autóból kikászálódva a várakozás perceiben még átélhettem a vihar utó- és a pirkadat előrezgéseit, majd a 10 perces vonatozás alatt menetkészre küzdöttem magam (jó lett volna csak futóövet vinni, de a pusztában a vízpótlást nem tudtam volna megoldani), és már határozott szürkeségben pattantam le Tápiógyörgyén a szerelvényről.

A párásodással küzdő szelfikamerával a biztonság kedvéért lőttem gyorsan egy rettenetes minőségű vasúti névtáblás fotót, mivel a követni kívánt piros jelzés fizikai létezésével kapcsolatosan voltak előzetes aggályaim, és bizony az állomásépületnél hiába is kerestem a pöttyös jelzést. A figyelmes olvasók emlékezhetnek, hogy a ’24 decemberi futásom során terv szerint teljesíteni akartam a Jászberény – Homoki kápolna piros jelzést, de a terepi empirikus megfigyeléseim alapján a jelzés pimaszul folytatott délkelet felé – mint az az MTSZ nyilvántartás publikálását követően kiderült, elvileg egészen Tápiógyörgye vasútállomásáig.

A sokorói fiaskó után logikusnak tűnt a mielőbbi vérbosszú gondolata, de a július elején lecsapó gigavihar az első pótdátumot ellehetetlenítette, időközben pedig befutott a jelzés Totyától, hogy július közepén nyílik egy időablak a Közép-Dunántúli Piros elkezdésére, amire természetesen azonnal le is csaptam. A Duna komárom-esztergomi szakaszától egészen Zircig kanyargó 270 km-es csík szakaszolása nem feltétlenül volt egyértelmű, az első túranap végpontjaként Szár (55 km) és Oroszlány (77 km) egyaránt értelmezhető volt, ezúttal azonban – tanulva a korábbi savanyú leckékből – én a lightosabb opció felé tolódtam el, a fennmaradó 215 km reálisan nézve így is három túrával lesz teljesíthető a nem túl távoli jövőben.

A KDP északi végpontját jelentő Piszke vá. Komárom-Esztergom (haha, mint a megye) vonala olyannyira nem frekventált, hogy ha a 6:30-as érkezést túl korainak éreznénk, akkor legközelebb 10:30-kor kezdhetnénk bele az útvonalba, így érthető módon elköteleztük magunkat a Déliből 4:30-kor induló hajnali járat mellett. Apró problémaként még az jelentkezett, hogy ez az indulás annyira korai, hogy a HÉV üzemkezdettel el sem lehet érni a vonatot, de szerencsére Totyánál ideiglenesen kiürült a lakás, így már előző este beutaztam a nagyvárosba, és miután a világ legszomorúbb ottalvós buliját is megültük (kettőnk közt egy egész sör elfogyott!), nyugovóra is tértünk, hiszen másnap a két szobában kegyetlenül 4-kor csörgött az ébresztőóra.

Viszonylag kényelmes készülődés után kellemesen hűvös félhomályban sétáltunk el Kelenföldre, majd a Guns N’ Roses koncertől érkező „tömegekhez” csatlakozva elindultunk nyugat felé. A vonaton még bohóckodtam egy kicsit alvás színleléssel, majd egy órával később megérkeztünk Almásfüzitőre, ami egyben egy ~40 éves időutazást is jelentett: a 20 perces várakozás igazi urbex élményt adott a monolitikus vasútépülettömb és gyártelep-árnyban elköltött reggelim mellé. 6:00-kor aztán megjött a vonatunk, amire felszállva külön köszöntést kaptunk (érthető, az utazóközönség egy kézen megszámolható), és lassújelektől kísérve még fél órát pöfögtünk a Duna és az időközben egyre aktívabban fölénk tornyosuló Gerecse-tömb között.

Ahogy azt már a legutóbbi bejegyzéseimben pedzegettem, a 10. Kinizsi Százas kipipálását követően végre ténylegesen kitárultam előttem a horizontok, és immár teljesen szabad kezet kaptam abban, hogy hogyan és merre gyűjtöm tovább a kilométereket. Ez a mondat persze semmilyen formában nem igaz, hiszen a családi, munkahelyi, földrajzi, fiziológiai és időjárási korlátozások valójában jelentősen behatárolják a gondolkodásomat, de a szabad akaratnak már az illúziója is szívet melengető!

A következő nagyobb futást a naptár június végére ütemezte dobta ki, ami a jelenkor magyar klímájában napközbeni mozgásként már nehezen értelmezhető, így az optimális megoldásként az év legrövidebb éjszakájára lecsapva egy éjszaka-hajnal kombináció merült fel. Mivel rendkívül trehány módon a teljes csíkfutás-állomány értelmezhető falatokba rendezésének előkészítésének munkáját még nem végeztem el (dolgozom rajta), így a pontos útvonallal még bizonytalankodtam darabig, de miután kiderült, hogy az év hátralévő részére országos matrica tulajdonossá váltam (nem saját akaratomból), végül nyugat felé köteleztem el magam, és az autóval jól megközelíthető Sokoró vidékét néztem ki magamnak.

A tavalyi évhez hasonlóan június elején idén is a Börzsöny déli részén megbúvó Szokolyán töltöttünk néhány napot, amit semmiképpen sem tudtam máshogy értelmezni, mint felkérést a táncra! Miután tavaly a napfény utolsó utáni fényeivel kísérve letudtam a Szokolya közvetlen közeléből induló egyik turistajelzést, egyértelmű volt, hogy jöhet a másik is, a Kismarosról Nagybörzsönybe áttörő 20 km-nyi sárga útvonal.

Bár a hegyekben még a nyári időjárás mellett sem elviselhetetlen az esti hőérzet, az egész napos nyaralás fáradsága utáni futás helyett sokkal csábítóbbnak tűnt a friss és üde hajnali kilövés gondolata, így a júniusi napkelte nevetséges időablakát kihasználva egy szolid hajnal 4-es indulást ütemeztem be magamnak, ami a moderált tempóterv tartása mellett tökéletesen el tud vezetni a Nagybörzsönyt 06:08-kor elhagyó nagy sárga buszhoz.

Ahogy azt a projekt felvezetésében is megírtam, a csíkfutás-állomány aggasztó mérete azt az elköteleződést teszi szükségessé, hogy a terepfutásra fordítható erőforrásait szinte kizárólagosan sáv jelzések bejárásával töltsem. Szinte, mert minden csíkfutás-elköteleződésem mellett a május végére ütemezett Kinizsi Százas olyan fix pontként van rögzítve a naptárban, amit egyszerűen nincs lelki erőm száműzni – pláne idén, amikor végre a 10. (ünnepi pólót is magával vonzó!) teljesítésem esedékes.

A kisördög aztán persze nem hagyott nyugodni, ugyanis már egy jóideje szemeztem a Kinizsi Békásmegyertől Tatáig vezető útvonalát érintő turistaút-hálózattal: bár maga a hivatalos útvonal legnagyobbrészt a már kipipált OKT-n haladt, valójában kis költői szabadsággal több to-do jelzés is integrálható a teljesítménytúrába. Az egyik ilyen kézenfekvő opciót a Csobánka és Kesztölc közötti 25 km-nyi zöld jelzés szolgáltatta, amelynek jelentős részét a Kinizsi maga is bejárja, de a két céltelepülésnél az útvonal pont áttér az OKT-re, kihagyva a települések központjában fellelhető véglpontokat. Rövid osztás-szorzás után kiderült, hogy a zöld végpontok felkeresése Csobánkán 4, Kesztölcön 2 extra km-t eredményezne, ami a Kinizsi nagyságrendjeit elnézve teljesen vállalható opciónak tűnt. Legnagyobb örömömre az extra betérések olyan szépen rásimultak a hivatalos útvonalra, hogy a túra itinerjében jelzett összes POI-t érinteni tudtam, így különösebb bűntudatom nem lehet amiatt, hogy a Kinizsi-szlengben „kispistázásként” ismert távrövidítés helyett én valójában „nagypistázással” önszorgalomból növelhetem majd a bejárt útvonalat.

Az alapvetések felvázolása alapján rögtön érkezik is a kulcskérdés: ha a 100 km-es Kinizsiből mindössze 25 km-nyi a csíkfutás, akkor az egész napról szükséges-e részletes összefoglalóval terhelnem a kedves olvasókat?

YES            YES          YESYESYES
YESYES     YES          YES       YES
YES   YES  YES          YES       YES
YES     YESYES          YES       YES 
YES             YES         YESYESYES

Ez a kérdésfeltevés igazából eléggé költőinek volt eltervezve, és csak ezt az aranyos, bár már most is gyenge vizuális geget (ami mondjuk egy évtized múlva visszolvasva még bénább lesz) akartam volna felütni vele, hogy aztán a beszámolót valójában lényegében csak a bejárt szakaszra limitáljam, de aztán végül olyan váratlan események fejlemények jelentkeztek a túra napján, amelyek mégis szükségessé tettek egy kis történetmesélést!

A futónaptáramban viszonylag bátortalanul tervezgettem előzetesen az Ultrabalaton utáni napokat, hiszen nem igazán láttam előre, hogy milyen állapotban leszek a 200 km sokkja. Igazán naív gondolatként még a pihenés ötlete is felmerülhetett volna, de mivel arra a sírban is ráérünk, az UB utáni hétfőn már az országútin gurultam munkába, és miután a keddi átmozgató futásra is meglepően jól reagált a szervezetem, eléggé kihagyhatatlan ziccernek ígérkezett a hétvégi sátoraljaújhelyi tartózkodás egy kis csíkfutásra. (A 210 km-nyi csíkmentes futás miatt amúgy is volt egyfajta belső dühöm, amit csillapítanom volt szükséges.)

Ultra-jellegű expedíciót viszont nem igazán akartam vállalni, így viszont nem sok egyéb választásom maradt, mint a minden zempléni autóutat megjelölő Tokaji-hegy környékének meglátogatása, ahol a Tarcal-Tokaj közti 9 km-es piros és egy tokaji 5,5-ös majdnem-kör szerepelt a menün. A két útvonal összevonása eléggé kézenfekvőnek tűnt volna alapesetben, de a május elsejei hosszú hétvége családi elfoglaltságai mellett kifejezetten limitált időablakok voltak elérhetőek, így sem futással, sem tömegközlekedéssel nem tudtam összehangolni a két táv közös teljesítését. Akkor viszont jöjjön az igazi kaland, a Tokaji-hegyet meghódító piros, a rövidke zöldet meg majd elrejtem egy tokaji városnézésbe!

Bár az Ultrabalaton bejegyzést valójában még frissen, melegiben (a valós érdeklődést lekövetve) még áprilisban megírtam, tekintettel arra, hogy az utóbbi jónéhány csíkfutás bejegyzés másról sem szól, mint az UB potenciális esélyeinek elemzéséről, arra jutottam, hogy a narratíva és a kronológia tiszteleteben tartása érdekében egy bejegyzés formájában még egyszer megemlékezek az eseményről.

Többet hozzáírni persze gyakorlatilag fizikailag lehetetlen (sok értelme nem is lenne), így a bejegyzés érdemi tartalma valójában egyetlen hivatkozás a SIKERES teljesítés beszámolójára.

Szép volt, szép volt, és akkor folytassuk tovább a csíkfutást!

Minden idők legtöbbször feladott teljesített túrájának története Esztergomnál kezdődik, és egy happy endnél ér véget, bár Esztergom városát pont nem fogja érinteni ez a leírás, amit jó szokásomhoz illően egy jó két bekezdésnyi magyarázkodással fog indulni. Ahogy azt a projekt ismertetőjében már elsirattam, a 15 éves időtávú teljesítés alapfeltételének az tűnt, hogy az elkerülhetetlen kivételeket leszámítva minden „nagy” futásomat új sávra helyezzem, így hiába a rajongásom az Esztergom és Budaörs közötti 67 km sárga sáv éjszakai teljesítése iránt, nem igazán pazarolhatok erre egy patront minden évben. Idénre azonban még egy kerülő megoldást kialkudtam magamnak, ugyanis miután a másik Budaörsre érkező jelzésből még egy jó 35 km-em fennmaradt, egy kis bűvészkedéssel pont át tudtam volna térni az Eszergomból érkező sárgáról a fonodó pirosra Pilisszántó után. Az így kikalkulált 60 km-es futás nem volt egy rekordtávolság, de éjszakai teljesítéssel az Ultrabalaton előtti utolsó erőpróbának pont elszámolhatónak tűnt.

A tavasznyitó kisalföldi sárga 100-as bizonytalan tapasztalatai alapján egy darabig úgy voltam vele, hogy inkább a nyugati síkot folytatnám még ugyanennyivel, de aztán igencsak elkezdett csábítani annak a gondolata, hogy a szabad szombat beáldozása helyett mégiscsak inkább egy hétköznap éjszakai futást illesszek a munkarendembe – az év eleji tervnek megfelelően. A nagy tervet egy kissé beárnyékolta az a körülmény, hogy a kinézett március 27-28-ai dátum péntekjén nekem kellett volna a gyerekek reggeli rutinját intéznem, így legkésőbb 6:30-ra illett volna hazaérnem, ami a Sárga70 hagyományos éjféli indulásával nem volt kivitelezehető, így a kreatív gondolkodásomat kellett elővennem. Amiből könnyű volt vágni, az az éjféli indulás – valójában a sötétedés és az éjfél közötti időszak igazából csak egy nyomasztó várakozás, így a kétórás előretolással a bioritmusomon is segítettem, még ha be is kellett áldoznom a napkelte egyébként utánozhatatlan hangulatát. A túra napjára fordulva aztán arra is ráeszméltem, hogy az Esztergomig tartó 1 órás vonatozás is erősen értelmetlennek tűnik – valóban, kis trackrajzolgatással egy Pomázról induló 80 km-es körre is simán felhúztam a hiányzó piros szakaszt.

Ennyi tervezgetés után már csak futni kellett volna, de valahogy nem igazán tudtam ráhangolódni a feladatra, a szeles 8-10 fokos éjszaka öltözködésére nem igazán találtam a jó választ, és az estéhez kezdve a gyomrom is rakoncátlankodni kezdett. Mindenesetre altatás után kocsiba szálltam, Pomázon a HÉV-nél leparkoltam, majd egy sóhajtást követően nekivágtam a lámpafényes utcának – hogy aztán alig 500 méter után le is kapcsoljam az órámat. Nagyon mély igazságot nem mondok azzal, hogy egy önszervezett 80 km-es éjszakai túrát erősen akarni kell, ha teljesíteni akar az ember – én viszont ezúttal nem akartam eléggé, így inkább visszavonultam, és a gyomrom rendezését követően egy héttel elcsúsztattam az ismétlést. Ez a döntés önmagában is megkérdőjelezhető volt, hiszen semmi nem garantálta, hogy az idő jobb lesz és/vagy én jobb leszek egy héttel később, ráadásul a csúsztatással már az UB viszonylag közvetlen közelébe (3 hét) helyeztem ezt az erőpróbát. (Bár az UB indulást feltételeként jelen kihívás teljesítését fogalmaztam meg, szóval mindegy is).

Láss csodát, a halasztás működni látszott: egy árnyalatnyival kellemesebb volt az időjárás, az én kedvem is árnyalatnyival jobb lett, és a kör kiindulásának Pomázról Ürömre mozgatásával még egy árnyalatnyi 5 km-t is sikerült megspórolnom a távból.