A tavalyi évhez hasonlóan június elején idén is a Börzsöny déli részén megbúvó Szokolyán töltöttünk néhány napot, amit semmiképpen sem tudtam máshogy értelmezni, mint felkérést a táncra! Miután tavaly a napfény utolsó utáni fényeivel kísérve letudtam a Szokolya közvetlen közeléből induló egyik turistajelzést, egyértelmű volt, hogy jöhet a másik is, a Kismarosról Nagybörzsönybe áttörő 20 km-nyi sárga útvonal.

Bár a hegyekben még a nyári időjárás mellett sem elviselhetetlen az esti hőérzet, az egész napos nyaralás fáradsága utáni futás helyett sokkal csábítóbbnak tűnt a friss és üde hajnali kilövés gondolata, így a júniusi napkelte nevetséges időablakát kihasználva egy szolid hajnal 4-es indulást ütemeztem be magamnak, ami a moderált tempóterv tartása mellett tökéletesen el tud vezetni a Nagybörzsönyt 06:08-kor elhagyó nagy sárga buszhoz.

Ahogy azt a projekt felvezetésében is megírtam, a csíkfutás-állomány aggasztó mérete azt az elköteleződést teszi szükségessé, hogy a terepfutásra fordítható erőforrásait szinte kizárólagosan sáv jelzések bejárásával töltsem. Szinte, mert minden csíkfutás-elköteleződésem mellett a május végére ütemezett Kinizsi Százas olyan fix pontként van rögzítve a naptárban, amit egyszerűen nincs lelki erőm száműzni – pláne idén, amikor végre a 10. (ünnepi pólót is magával vonzó!) teljesítésem esedékes.

A kisördög aztán persze nem hagyott nyugodni, ugyanis már egy jóideje szemeztem a Kinizsi Békásmegyertől Tatáig vezető útvonalát érintő turistaút-hálózattal: bár maga a hivatalos útvonal legnagyobbrészt a már kipipált OKT-n haladt, valójában kis költői szabadsággal több to-do jelzés is integrálható a teljesítménytúrába. Az egyik ilyen kézenfekvő opciót a Csobánka és Kesztölc közötti 25 km-nyi zöld jelzés szolgáltatta, amelynek jelentős részét a Kinizsi maga is bejárja, de a két céltelepülésnél az útvonal pont áttér az OKT-re, kihagyva a települések központjában fellelhető véglpontokat. Rövid osztás-szorzás után kiderült, hogy a zöld végpontok felkeresése Csobánkán 4, Kesztölcön 2 extra km-t eredményezne, ami a Kinizsi nagyságrendjeit elnézve teljesen vállalható opciónak tűnt. Legnagyobb örömömre az extra betérések olyan szépen rásimultak a hivatalos útvonalra, hogy a túra itinerjében jelzett összes POI-t érinteni tudtam, így különösebb bűntudatom nem lehet amiatt, hogy a Kinizsi-szlengben „kispistázásként” ismert távrövidítés helyett én valójában „nagypistázással” önszorgalomból növelhetem majd a bejárt útvonalat.

Az alapvetések felvázolása alapján rögtön érkezik is a kulcskérdés: ha a 100 km-es Kinizsiből mindössze 25 km-nyi a csíkfutás, akkor az egész napról szükséges-e részletes összefoglalóval terhelnem a kedves olvasókat?

YES            YES          YESYESYES
YESYES     YES          YES       YES
YES   YES  YES          YES       YES
YES     YESYES          YES       YES 
YES             YES         YESYESYES

Ez a kérdésfeltevés igazából eléggé költőinek volt eltervezve, és csak ezt az aranyos, bár már most is gyenge vizuális geget (ami mondjuk egy évtized múlva visszolvasva még bénább lesz) akartam volna felütni vele, hogy aztán a beszámolót valójában lényegében csak a bejárt szakaszra limitáljam, de aztán végül olyan váratlan események fejlemények jelentkeztek a túra napján, amelyek mégis szükségessé tettek egy kis történetmesélést!

A futónaptáramban viszonylag bátortalanul tervezgettem előzetesen az Ultrabalaton utáni napokat, hiszen nem igazán láttam előre, hogy milyen állapotban leszek a 200 km sokkja. Igazán naív gondolatként még a pihenés ötlete is felmerülhetett volna, de mivel arra a sírban is ráérünk, az UB utáni hétfőn már az országútin gurultam munkába, és miután a keddi átmozgató futásra is meglepően jól reagált a szervezetem, eléggé kihagyhatatlan ziccernek ígérkezett a hétvégi sátoraljaújhelyi tartózkodás egy kis csíkfutásra. (A 210 km-nyi csíkmentes futás miatt amúgy is volt egyfajta belső dühöm, amit csillapítanom volt szükséges.)

Ultra-jellegű expedíciót viszont nem igazán akartam vállalni, így viszont nem sok egyéb választásom maradt, mint a minden zempléni autóutat megjelölő Tokaji-hegy környékének meglátogatása, ahol a Tarcal-Tokaj közti 9 km-es piros és egy tokaji 5,5-ös majdnem-kör szerepelt a menün. A két útvonal összevonása eléggé kézenfekvőnek tűnt volna alapesetben, de a május elsejei hosszú hétvége családi elfoglaltságai mellett kifejezetten limitált időablakok voltak elérhetőek, így sem futással, sem tömegközlekedéssel nem tudtam összehangolni a két táv közös teljesítését. Akkor viszont jöjjön az igazi kaland, a Tokaji-hegyet meghódító piros, a rövidke zöldet meg majd elrejtem egy tokaji városnézésbe!

Bár az Ultrabalaton bejegyzést valójában még frissen, melegiben (a valós érdeklődést lekövetve) még áprilisban megírtam, tekintettel arra, hogy az utóbbi jónéhány csíkfutás bejegyzés másról sem szól, mint az UB potenciális esélyeinek elemzéséről, arra jutottam, hogy a narratíva és a kronológia tiszteleteben tartása érdekében egy bejegyzés formájában még egyszer megemlékezek az eseményről.

Többet hozzáírni persze gyakorlatilag fizikailag lehetetlen (sok értelme nem is lenne), így a bejegyzés érdemi tartalma valójában egyetlen hivatkozás a SIKERES teljesítés beszámolójára.

Szép volt, szép volt, és akkor folytassuk tovább a csíkfutást!

Minden idők legtöbbször feladott teljesített túrájának története Esztergomnál kezdődik, és egy happy endnél ér véget, bár Esztergom városát pont nem fogja érinteni ez a leírás, amit jó szokásomhoz illően egy jó két bekezdésnyi magyarázkodással fog indulni. Ahogy azt a projekt ismertetőjében már elsirattam, a 15 éves időtávú teljesítés alapfeltételének az tűnt, hogy az elkerülhetetlen kivételeket leszámítva minden „nagy” futásomat új sávra helyezzem, így hiába a rajongásom az Esztergom és Budaörs közötti 67 km sárga sáv éjszakai teljesítése iránt, nem igazán pazarolhatok erre egy patront minden évben. Idénre azonban még egy kerülő megoldást kialkudtam magamnak, ugyanis miután a másik Budaörsre érkező jelzésből még egy jó 35 km-em fennmaradt, egy kis bűvészkedéssel pont át tudtam volna térni az Eszergomból érkező sárgáról a fonodó pirosra Pilisszántó után. Az így kikalkulált 60 km-es futás nem volt egy rekordtávolság, de éjszakai teljesítéssel az Ultrabalaton előtti utolsó erőpróbának pont elszámolhatónak tűnt.

A tavasznyitó kisalföldi sárga 100-as bizonytalan tapasztalatai alapján egy darabig úgy voltam vele, hogy inkább a nyugati síkot folytatnám még ugyanennyivel, de aztán igencsak elkezdett csábítani annak a gondolata, hogy a szabad szombat beáldozása helyett mégiscsak inkább egy hétköznap éjszakai futást illesszek a munkarendembe – az év eleji tervnek megfelelően. A nagy tervet egy kissé beárnyékolta az a körülmény, hogy a kinézett március 27-28-ai dátum péntekjén nekem kellett volna a gyerekek reggeli rutinját intéznem, így legkésőbb 6:30-ra illett volna hazaérnem, ami a Sárga70 hagyományos éjféli indulásával nem volt kivitelezehető, így a kreatív gondolkodásomat kellett elővennem. Amiből könnyű volt vágni, az az éjféli indulás – valójában a sötétedés és az éjfél közötti időszak igazából csak egy nyomasztó várakozás, így a kétórás előretolással a bioritmusomon is segítettem, még ha be is kellett áldoznom a napkelte egyébként utánozhatatlan hangulatát. A túra napjára fordulva aztán arra is ráeszméltem, hogy az Esztergomig tartó 1 órás vonatozás is erősen értelmetlennek tűnik – valóban, kis trackrajzolgatással egy Pomázról induló 80 km-es körre is simán felhúztam a hiányzó piros szakaszt.

Ennyi tervezgetés után már csak futni kellett volna, de valahogy nem igazán tudtam ráhangolódni a feladatra, a szeles 8-10 fokos éjszaka öltözködésére nem igazán találtam a jó választ, és az estéhez kezdve a gyomrom is rakoncátlankodni kezdett. Mindenesetre altatás után kocsiba szálltam, Pomázon a HÉV-nél leparkoltam, majd egy sóhajtást követően nekivágtam a lámpafényes utcának – hogy aztán alig 500 méter után le is kapcsoljam az órámat. Nagyon mély igazságot nem mondok azzal, hogy egy önszervezett 80 km-es éjszakai túrát erősen akarni kell, ha teljesíteni akar az ember – én viszont ezúttal nem akartam eléggé, így inkább visszavonultam, és a gyomrom rendezését követően egy héttel elcsúsztattam az ismétlést. Ez a döntés önmagában is megkérdőjelezhető volt, hiszen semmi nem garantálta, hogy az idő jobb lesz és/vagy én jobb leszek egy héttel később, ráadásul a csúsztatással már az UB viszonylag közvetlen közelébe (3 hét) helyeztem ezt az erőpróbát. (Bár az UB indulást feltételeként jelen kihívás teljesítését fogalmaztam meg, szóval mindegy is).

Láss csodát, a halasztás működni látszott: egy árnyalatnyival kellemesebb volt az időjárás, az én kedvem is árnyalatnyival jobb lett, és a kör kiindulásának Pomázról Ürömre mozgatásával még egy árnyalatnyi 5 km-t is sikerült megspórolnom a távból.

Viszonylag könnyelműen bólintottam rá Totya ötletére, miszerint március környékén mozognunk kéne valamit, és bár a szépen berendezett 28 napos ütemezésembe nem igazán illeszkedett egy masszívabb csíkfutás, egy friss kétgyerekes szülőnek nem igazán akaródzott nemet mondanom (pláne, ha terepfutásról van szó!). A szülői lét limitációi a tervezési paraméterekre ezúttal is erősen rányomták a bélyeget (mint decemberben Zsámbékon), de szerencsére a munkanapi bölcsinyitás-bölcsizárás intervallumba a Biatorbágy-Törökbálint közötti 31 (vasútállomásig 34) km-es szakasz még utazással együtt is tökéletes opciónak tűnt. Lassan érdemes megjegyezni, hogy a Budai-hegység könnyen teljesíthető útvonalaiból kezdek kifogyni, szóval bízom abban, hogy a koalíciónkat a közeljövőben valamelyik dunántúli giga-túramozgalom felé tudom majd irányítani.

Egyelőre aztán persze még a mostani futásunkat kellett irányba állítanunk, mivel a gyerekek leadását követően azt realizálhattam, hogy a szokásosan összeomló agglomerációs közelekedési helyzetben nem fogom tudni az előzetesen megbeszélteknek megfelelően felvenni Totyát Őrmezőn, hogy aztán együtt utazzunk el Törökbálintra. Pánikszerű újratervezést követően végül a budapesti dugót elkerülendő a hegyeket nyugatról megkerülve indultam el Biatorbágy irányába. Egy oldalnyi karaktert tudok azzal megspórolni, hogy mindenkit megkímélek a következő egy óra logisztikai-tervezési kalandjainak felsorolásától, így egy éles vágással ugorhatunk oda, hogy a Budai-hegység oldalának egészen bravúros átautózását (és egy egészen bravúros vezetés közbeni átköltözést) követően sikerült úgy leparkolnom Biatorbágyon, hogy még pont fel tudtam vetődni a Budapest felé induló vonatra. 4 perccel később Törökbálinton volt egy apró félelmem az üres peront meglátva, de szerencsére Totya jól értelmezte a turbulens kommunikációt, és pár perc múlva le is ugrott a Déliből érkező járműről – neheze letudva!

Miután sikerült közös peronra helyeznünk magunkat, már csak rövid felszerelés-igazításra volt szükségünk (az igazán minimalista futóöves énemnek minimálisra), és máris nekikezdtünk a vasútállomástól az ófaluig tartó felvezető szakasznak.

2024 tavaszán ugye volt egy olyan szándékom, hogy a Kazinczy 200 felkészüléseként megteszek 150 km-t a Dunazug-hegységben (közepesen pontos kifejezés, de nem vagyok rajongója a Pilis, Budai-hg., Visegrádi-hg. Szétszálazásban), amelynek keretein belül a Csillaghegy-Dömös-Budaörs pirosat is bejártam volna. Végül ez az elképzelés részben a tervezőasztalon maradt, és a május 1-jei futónapon a piros jelzéstől a tervnek megfelelően Dobogókő és Pilisszentkereszt között elbúcsúztam, és a sárgán robogtam tovább Pomáz felé. A félbehagyott piros aztán persze folyamatosan kísértett, és 2025-re fordulva már nem tudtam visszafogni magamat, és egy komplex, két csíkfutásból álló akciótervet dolgoztam ki a helyzet feloldására, amelynek első részét most, a másodikat pedig a következő bejegyzésben fejtem ki.

A semmi közepén elhagyott piros jelzés újrafelvételének legnagyobb problémáját leginkább a semmi közepén abbahagyás okozta, de legalább ez a semmi közepe pont meglepően közel esett a lakóhelyemhez, így az edzésterv szerinti folyó hó idusi félmaraton távomat kis akarattal át tudtam ütemezni Pilisszentkereszt környékére. Ennek örömére tehát ezen a friss márciusi vasárnap hajnalon még sötétben csapoltam magamnak egy kávét, majd alig 20 percnyi kanyargás után már a legelső fénysugarak kíséretében parkoltam le Pilisszentkereszt központjában. Fejlámpával már nem bohóckodtam, így az utcai fények kíséretében indultam meg a könnyen értelmezhető nevű Dobogókő úton, majd pár perc múlva a települést elhagyva már a kék jelzés jól taposott, de határozottan izzasztó kaptatóján búcsúztattam el a nyugalmi pulzusomat.

2 km alatt össze is jött 180 méter szint, mire végre elértem a kerékpárral már többször feltárt Károlykúti utat, ami már szintben és aszfaltban vezetett el a piros-sárga elágazás közelébe. A konkrét pont fellelésével még bohóckodtam egy picit, ugyanis a betonúttól még egy 50 méternyi betérést ki kellett pipálnom a precíz teljesítés érdekében, de a jutalom miatt megérte, hiszen a kedves fotó mellett 2 km-nyi lejtésben is részesülhettem.

A meredek, köves útvonalon túlságosan begyorsulni nem lehetett, de így is pillanatok alatt leértem a faluközpontban, ahol szemrevételezhettem az autót, majd a Fő utcán tovább indultam Pilisszántó irányába.

Szentkeresztet és Szántót, mint minden rendes hegyvidéki településpárt egy dombhát választja el egymástól, de erre az 50 méternyi szintre nem igazán panaszkodhattam, pláne, hogy az időközben teljesen kivilágosodó tájban a környező hegyvonulatok még a köd/felhő veszély ellenére is kirajzolódtak körülöttem. A szántói oldalra átérve elmellőztem a Csillagösvény kedvelt kirándulóhelyét, majd kevésbé járt és jelzett földutakat követve elhaladtam Pilisszántó felett, majd végre beleütköztem kedvenc turistajelzésembe, az Esztergom-Budaörs sárgába, és egy éles jobbkanyart követően a szántóföldek mentén piros-sárga fonódva haladtam tovább.

A fonódó sávok 12,5-nél egy újabb derékszöggel Pilisvörösvár irányába szerettek volna fordítani, de mivel a sárga elérésével valójában már letudtam a mestertervem érdemi részét, én inkább az ellentétes irányba fordultam, vissza Szántó és Szentkereszt irányába. A letérő fotóm nem sikerült igazán jól (se piros, se sárga sávot nem tartalmaz a szelfi-fa), de ezen nem keseregtem, a ropogós tavaszban kifejezetten jól estek a kilométerek. A túra végére még egy újabb combosabb szint is jutott (2 km / 160 m), amit akár ki is kerülhettem volna, ha visszafelé inkább csak a műúton jutok át Szentkeresztre, de arra jutottam, hogy csak érdemes lenne megdolgozni azért a vasárnapi bőséges reggeliért, így a névtelen nyerget ezúttal a fájdalmasabb irányból is legyűrtem.

Innentől viszont egyéb teendőm nem maradt, egy utolsó sprinttel visszazuhantam a parkolóhoz, és végül 16,7 km-nél zártam le ezt a vasárnap hajnali pszeudo-félmaratont, 20 perccel később pedig már otthon is voltam, és egy kényszerzuhanyt követően várt is a már megénekelt reggeli asztal!

Ahogy a magasugrásban sem feltétlenül kell vaslogikát találni a két hibás kísérlet után megemelem a magasságot stratégiában, úgy az én hozzáállásomat sem kell túlságosan elemezni a két közepesen sikerült 60-as téli túrát követően – a helyzet az, hogy meg volt kötve a kezem, a két hónap múlva érkező Ultrabalaton terhe mellett egyre inkább időszerű vált valamiféle tesztelés, amit kézenfekvő módon egy jó csíkfutással lehetett összekötni. Az alapvető tervem az volt, hogy megpróbálom az UB táv felét reprodukálni, azaz futok kb. 105 km-t teljesen önellátó módon (ez persze az UB-n sokkal kényelmesebb lesz, de feltételezzük a legrosszabbakat), nagyjából hasonló terepkövetelmények között, és valamennyire a stratégiát (20 km-enként 1 km gyaloglás) és a tempót is megpróbálom megérezni.

A reprodukálás pontos helyszíne elsőre kézenfekvőnek tűnt: a végtelen Alföld relatíve közeli részén megbúvó Ladánybene – Kecskemét piros tökéletesen hozta volna a szintelvárásokat, de miután akkurátusan megterveztem az útvonalat, és húztam a számat a vízvételi lehetőségek hiányán, az MTSZ turistaútnyilvántartásának útjelleg funkcióját csekkolva (ilyen is van) rájöttem, hogy az alföldi homokos talaj bizony nem igazán feleltethető meg a 100%-nyi betonnak. A térképhez visszatérve így a coolabb alföldünk felé kellett tekintenem, és bizony, a Kisalföldet hosszadalmasan átszelő sárga sáv jelzés elég csábító opciónak tűnt. A jó 300 km-es útvonal emészthetővé tevése azonban váratlan akadályba ütközött: a nyugati végpont Kerceszomort gyakorlatilag végtelen idő elérni közúton és a másik végpont Rajka feletti ártéri hármashatár sem adott tökéletes tömegközlekedési kapcsolatokat.

Azonban, kis hunyorítással felfedeztem, hogy a 100-as km-nél elhelyezkedő Szombathely után szinte pontosan 100 km-rel később tér vissza a városba vezető vasútvonalhoz a jelzés, és ugyan útközben felfűz egy minimális szintet, de az útvonal jelentős része aszfaltos és településgazdag. Egészen megborzongató gondolatnak tűnt az ötlet, hogy a 300 km-es jelzés teljesítésének 100 és 200 között kezdjek neki, de végül arra jutottam, hogy a saját esztétikai korlátaimat meg kell tanulnom átlépni, így hamarosan már Szil-Sopronnémeti vasútállomás menetrendjét elemeztem. Ez a lépés megpenderített még egy apró szépséghibát: a 4:58-kor érkező vonat ugyan pont tökéletesen a 6:00-s pirkadatra dob át Szombathelyre, de a legalább 2 órás autóút egy kb. 2:30-as szentendrei ébredést tett szükségessé, ami egyrészt személyes rekordnak, másrészt elég szükségtelen nehezítő körülménynek tűnt ezen a ponton.

A kijelölt tavaszköszöntő időponthoz közeledve nagy örömmel nyugtáztam, hogy a felmelegedés együtt érkezik a naptári tavasszal, és a javuló éjszakai hőmérsékletek mellett egyszer csak eszembe jutott, hogy a viszonylag tágas Kugában akár el is lehetne tölteni egy éjszakát, így még péntek este a vasútállomáshoz utazhatnék, és szuperkényelmes 4:45-ös keléssel nyithatnám meg a túranapot. Óriási lelkesedéssel szerveztem is magamnak egy pilotot, így szerda este kipakoltam a gyereküléseket, és nagy adag dunyhával vackoltam ki magam a csomagtartó és a hátsó ülések között, és a körülményekhez képest egész értelmeset sikerült aludnom! A teszt sikerét aztán elhomályosította a csütörtöki egész napos szakadó eső, és miután egy egészen észvesztően jót aludtam a kényelmes ágyamban (Garmin score: 98/100), arra jutottam, hogy egy 6 órás alvás elég kell, hogy legyen a feladathoz – az UB második felében végül is 0 óra alvás és 105 km vár majd rám.

Így hát pénteken még kicsit átrendeztem a felszerelésem, szorgalmasan felpakoltam a teljes úti ellátmányt (ezt egyébként végül leginkább az alpokaljai aprófalvak boltjainak sporadikus nyitvatartási ablakai tették szükségessé) - ezt az extra terhet a cipelt vízmennyiség visszafogásával terveztem kompenzálni, ugyanis kék kútból elvileg bőségesen válogathatok majd útközben. 8-ra ágyba erőltettem magam, és még több erőltetés mellett 9-re ténylegesen sikerült édesded álomba kényszerülnöm, így 2:30-kor kissé zavarodottan, de relatíve kipihent állapotban kezdtem a beöltözést. A Waze-t bekapcsolva örömmel nyugtázhattam, hogy a hajnali időszak nem létező forgalma teret ad a kényelmes kávézásra, így a termoszt szürcsölgetve végighajtottam a kihalt Budapesten, majd a vaksötét autópályára fordulva a sebességhatárra állítottam a tempomatot, és az éberségemet hangos énekléssel megtartva szeltem át a Dunántúl északi tengelyét. Hiába próbáltam magamhoz képest fékezni magam, míg így is fél órával a vonatom előtt megérkeztem Sopronnémetibe, így a kocsi fűtését kiélvezve egy 10 percet meditáltam, majd további 15 percet idegeskedtem a kölcsön powerbank és a MÁV/K&H app inkompatibilitási problémáin, de végül teljesen felszereltségben, jeggyel rendelkezve ugrottam fel a patikapontosan érkező GYSEV-szerelvényre.

Villámgyors reggelit követően a sálamat a fejemre húzva még pihentem egy óvatosat, kihasználtam a privát mosdó élményét, majd Szombathely fényeit meglátva felhajtottam az energiaitalomat, még egyszer átfutottam a haditervet, és mire az utolsó csatot is meghúztam, már nyílt is a vonatajtó, ahonnan pár tucatnyi lépéssel át is értem az állomásépület túloldalára. Egészen precíz startfotót készíthettem a kerek 6 órát mutató pályaudvari óraművel, és a hűvöske, de azért nem vacogós hajnalban belekezdtem a szombathelyi prológba, ugyanis a sárga jelzés az állomást és a központot nem érintve a város nyugati részét halad végig, így 3 km-nyit az órámra kellett bíznom magam. Ezen a szakaszon hoztam a szokásos formámat, így néhány cikk-cakkot is beleraktam az útvonalba (így véletlenül volt szerencsém a hírhedt stadionnal is fotózkodni), aztán a kerek 3-as után nem sokkal egy jellegtelen mellékutcában realizálhattam, hogy meg is történt a nem túl teátrális becsatlakozás a vándorútba!

Bár sok formális logikát nehéz lenne abban találni, hogy miért is van ez így, az életben (és az ultrafutásban) gyakran előjön az, hogy sokszor a lehető legjobb előjelek vezetnek a legkínosabb fejleményekhez. Pedig a január eleji túra óta egészen jó irányba tendáltak a dolgok, a HRV-m újra az egekben járt, a diétát is sikerült tartanom, fejben is rendben éreztem magam, és a túra hetére fordulva az időjárás is egészen kecsegtetőnek bizonyult – egy napos 5 fokkal ki lehetne elégedetlen így február első napján? Ezúttal ráadásul nem is az utolsó pillanatban változtattam irányt, hanem szinte Szurdokpüspökiből hazaérve be is lőttem magamnak egy távban ambíciózusabb, szintben viszont elviselhetőbb 76 km-es kört, ami két Mátra-átkelést és három teljes jelzést is magában hordozott.

Másfél nappal az indulás előtt aztán még egy fantasztikus előjel is beérkezett: megjelent az MTSZ honlapján a sajtóközlemény, miszerint elkészült a turistautak hivatalos, központi nyilvántartása! Ennek a hatásmechanizmusát már az előző posztomban kifejtettem, így most megelégszem azzal, hogy kiemelem, hogy mennyire feldobott, hogy végre sikerült stabil keretet adni a nagy küldetésemhez. Így hát végtelen lelkesedéssel pakoltam össze a még mindig jelentős mennyiségű, de azért már fogyatkozó karácsonyi édességhalmazt (mi lenne ezzel ultrafutás nélkül) és minden egyéb kelléket, majd egy egész visszafogott carboload péntek után kellő álmossággal dőltem be az ágyba, ahol egy egészen pihentető és tartalmas éjszaka után az 5:15-ös ébresztőt percekkel megelőzve ki is robbantam az ágyból.

Körtúra lévén ezúttal különösebben nem kellett sietnem, de szerettem volna kihasználni a napfény minden pillanatát, így terv szerint a hajnalhasadtával (6:30) terveztem elindítani a túrát a markazi epicentrumból. A zab-banán kombó Szentendre határáig, a friss kávém nagyjából a Duna túloldaláig foglalt el, ezt követően az M3-ason viszont átadhattam magamat a gyötrődésnek, hogy a kemény téli szett helyett nem lenne-e érdemes egy átmenetibb opcióbb választanom erre az enyhének ígérkező napra. Az enyheségből mondjuk nem sokat érzékeltem, a garázsajtó kinyitásába beleborzongtam, és az autópályán folyamatosan zuhanó, éppen -2-n járó hőmérséklet nem az enyhülés felé vitt volna, de miután a Retro Rádió időjósa külön felhívta a figyelmet a középső országrész kellemes időjárására, kelet felé haladva az időközben egész masszívan kibontakozó pirkadatba elköteleztem magam a tavasz mellett.

Csík- és futásmentes bejegyzés! Pont az, amire a csíkfutás blog olvasói vágynak, ugye? Sajnálom, de az időrendbe illeszkedve ezt a kanyart ezen a ponton muszáj letudnom, beszéljünk még egyszer és utoljára a turistaútnyilvántartásokról! Még egyszer, mert ugye már egy évvel ezelőtt, a blog alapításakor is megénekeltem, hogy a küldetés teljesíthetősége szempontjából nem feltétlen ideális, hogy csak egy sufni-nyilvántartással rendelkezem, de már akkor is megpengettem a reményét annak, hogy az MTSZ-nél (Magyar Természetjáró Szövetség) elvileg éppen serényen dolgoznak a probléma(?) feloldásán.

Ahogy aztán már a február 1-jére ütemezett mátrai kirándulásra hangolódtam, az esti doomscroll során egyszer csak megjelent előttem AZ üzenet: „Elkészült a turistautak nyilvántartása”. Nosza, rohantam is a kezem ügyébe eső céges géphez, amin természetesen a túlcsorduló méretű térképes felületet nem is sikerült feltöltenem, de végül egy eszközváltást követően feltárult előttem az áhított felület: egy szép színes Magyarország-térkép és ami a lényeg, egy szép, kevéssé színes turistaút-adatbázis! A kísérő cikk tanúsága szerint az MTSZ munkatársai 2024. év végével befejezték a teljes úthálózat bejárását, így az abban szereplő információtartalom gyakorlatilag véglegesnek tekinthető – és mivel az ország területét különböző csapatok járták be, attól sem kellett tartanom, hogy véletlenül beelőztek volna engem a teljesítéssel.

A felületen egy kicsit még szórakoznom kellett az export lehetőségekkel, de végül csak sikerült kisajtolnom egy nyers listát, ami rövid áttekintés után kifejezetten validnak tűnt: tartalmazott egyedi azonosítókat, földrajzi régiós csoportosítást, kilométer adatokat, mindent, ami szem-szájnak ingere. Ezen a ponton elhatároztam magam amellett, hogy a saját összetákolt listámat nyugdíjazom, és a továbbiakban az MTSZ nyilvántartását fogom etalonként tisztelni. Az adatokban elmélyülve aztán óvatosan módosítanom kellett ezen a megközelítésen, ugyanis az adatminőség és az adatstruktúrák vonatkozásában is felmerültek olyan kérdések, ahol mégiscsak hozzá kellett simítanom az adattáblát a blog küldetéséhez.

A két témakörből az adatminőség kezelése volt az egyszerűbb:

• Az állomány tartalmazott néhány egyértelműen hibás, rövidke, töredék jelzést, ezeket különösebb aggodalom nélkül töröltem is a listából.
• Szürkébb kérdést jelentett az, hogy az állományba bekerült néhány kört rajzoló útvonal, amelyeket az MTSZ elvileg sáv jelzésként rögzített, de az OSM / Google Maps adatokkal összevetve ezek kifejezetten gyanúsan tanösvénynek tűntek. Tekintettel arra, hogy a sáv jelzések elvileg önmagába zároló kört definíció szerint nem adhatnak, ezeket az elemeket szintén kizártam a listából.
• Végül pedig, elsősorban a kevésbé járt alföldi területeken néhány jelzésnél teljesen indokolatlan szétvágásokkal találkoztam, mondjuk 30 km-nyi tekergés után egy adott azonosító véget ért, és 50 méternyi szünet után újabb 20 km-en folytatódott, már egy új azonosítóval. Terepmunka nélkül nem lehet pontosan megmondani, hogy a kis szakaszon mi a valós helyzet, de mivel az önálló azonosítószám igazából csak a jelzések darabszámát növeli, a kilométert nem, arra jutottam, hogy megtartom az MTSZ által rögzített darabolást, nem ezen fog múlni.

És akkor jöhet az igazi agymunka, avagy hogyan is strukturáljuk az adatokat?

• Az MTSZ igazán megsüvegelendő módon a nyilvántartást nem csak a sáv jelzések, hanem a menün szereplő összes típus vonatkozásában elkészítette, és saját azonosítójában egy számjegyet rendelt is a típushoz. Én viszont rendkívül elegáns módon fenntartom azt, hogy csak a sáv számít, ami nagyjából igaz is, bár azért azt elismerem, hogy néhány egészen értelmezhető hosszúságú (akár 10+ km) kereszt jelzés ezen a ponton kiesik a rendszerből – majd, ha végzek a sávokkal, akkor elgondolkodom rajtuk is. (haha)
• Az MTSZ 22 db tájegységet azonosított és számkódolt, ami nagyságrendileg közelít az én eredeti 31 elememhez – érthető, mert alapvetően ők is a térkép természetes gócaira támaszkodva határolták el a zónákat. Néhány régió esetén az MTSZ viszonylag bátor, és szerkezetileg nem feltétlenül indokolt összevonásokat alkalmazott (Vértes-Gerecse / Bakony-Balaton-felvidék), illetve az Alföld esetében ők nem hülyéskedtek a további felbontással, és egybeeresztették mind a 2500 km-t. A túl komplex régiók kezelése kissé bonyolultabb, a Bakony/Balaton 1600 km-je pedig nem igazán illeszkedik mondjuk a Velencei-hegység 86-jához, de igazából ezek csak apró kellemetlenségek, így ezt a 22-es felbontást változtatás nélkül elfogadtam. Annyi luxust viszont megengedtem magamnak, hogy a túl tágra nyíló tájegységi térképeket logikusan szétbontottam, így az Alpokalját és az egészen nevetséges nevű „Dél-baranyai és Szekszárdi-dombság – Gemenc” tájegységet két részre szedtem, az Alföldet pedig hunyorítva 3 régióban vizualizáltam.
• Ami viszont valóban feloldandó kérdés maradt, az a hosszú távú túraútvonalak kezelése. A saját nyilvántartásomban erre majdnem konzisztens választ adtam: a hosszabb utak egyes zónákban haladó szakaszát definiáltam külön entitásként, így például a PMP nálam három piros sávként jelent meg (Alföld, Gödöllői-dombság, Cserhát), az OKT kivételével, ahol megtartottam a szent szakaszolást, így előfordult, hogy egy régión belül akár három egyedi szakaszt is rögzítettem. Az MTSZ ebben a kérdésben viszont homlokegyenest más választ adott: a három kéktúrát a „00 – országos”, a többi hosszabb túramozgalmat (és még néhány több tájegységet érintő, de amúgy névtelen jelzést) pedig az „xx – regionális” fiktív régióhoz rendelt, és minden túra egy-egy azonosítót kapott. A logika alapvetően érthető, viszont az én megközelítésemhez nem igazán illeszkedett, nagyon nem vágytam a több 100 km-es egységekre, így végül ebben a kérdésben visszanyúltam a saját megközelítésemhez, és a hosszú útvonalakat az MTSZ-tájegységenként szétdaraboltam.
• (Mikro-rant #1: Az Alföldi Kéktúra Alföldre [hova máshová] eső szakasza így is 811 km-t ad ki, ami durva outlier, de az Alföld önkéntes megbontásába nem volt lelkierőm beáleállni.)
• (Mikro-rant #2: Az „xx – regionális” kategóriába nyersen egész emészthető mennyiségű, 13 jelzés tartozott, amit egészen furcsa módon, csak 25 felé volt szükséges osztanom, ugyanis valójában közülük több nem is érintett régiót. Viszont, és itt jön a rant: a Karancsról induló és Hatvanig eljutó 93,4 km-es pirosat az MTSZ valamiért direktben a Mátrához rendelte, pedig a felső szakasza teljesen egyértelműen a Karancs-Medves-vidéken (lásd még: Karancs) halad. Ezt az anomáliát nagyon szerettem volna megtörni, de végül arra jutottam, hogy a logika megtartása fontosabb, így egyfajta kakukktojásként a Mátrában hagytam ezt az egészet – aztán hátha az MTSZ-nél is rájönnek a turpisságra.

Az adattisztítási és -strukturálási lépéseket követően már csak egy kis Excel-mágia maradt hátra, és hamarosan meg is született a végleges listám, amelynek minden eleme megkapta a maga friss, ropogós CsíkFutás ID-ját (CSFID)! Nyilván nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, és össze-összevetettem az új nyilvántartást a régivel, de mivel a teljesítéseket kivéve nem volt érdemi jelentősége az egzakt összepontozásnak, a részletes összenézést elengedtem, pláne, hogy azért az világosan látszódott, hogy az egy-két módszertani váltást leszámítva nagyságrendileg ugyanarról az állományról volt szó (ez, így belegondolva, elég szerencsés fejlemény). Azért a rend kedvéért a két fő mutatószámot nézzük meg: a saját nyilvántartásomban 403 egyedi sávot rögzítettem összesen 12.834 km-en, az MTSZ feldolgozást követően pedig ez 372 / 12.358-re változott. A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy életem legsikeresebb futónapját tudtam le ezzel a 480 km-nyi csökkenéssel, de igazából a különbséget elsődlegesen az okozza, hogy az MTSZ adatbázisa kíméletlenül elbánt azokkal a megszűnőfélben lévő jelzésekkel (pl. az Északi Zölddel), amelyek létezésében én sem igazából hittem, de az én ősforrásom, az OSM térkép még nyilvántartotta őket.

Tehát, a 372 jelzésem megkapta az új CSFID-ját, a régi azonosítókat pedig azzal a lendülettel nyugdíjaztam, és visszamenőlegesen az írmagjukat is eltüntettem! Az új sorszámozásnál alapvetően az MTSZ által használt régió – szín (K,P,S,Z) progressziót követtem, de sajnos sokkal logikusabb eredményt ezt sem hozott, ugyanis az MTSZ-nél a régiósorszámozást nem sikerült tökéletesen konzisztensen elvégezni (pedig valamilyen szándék van rá, pl. 01-től 04-ig az Északi-középhegység egyes elemei vannak.)

A végeredmény tehát az, hogy a lista készen áll #1-től (Szarvaskő – Putnok | Bükk OKT) #372-ig (Szajki-tavak – Hévíz-Egregy | Zalai-dombság, Őrség), a térképeket előkészítettem, (és mostantól konzisztensen vezetem a bejegyzésekben és a jobb felső sarokban elérhető státuszban), úgyhogy egyéb dolgom most már tényleg nem igazán maradt, mint csíkfutni, sokat. Kösz, MTSZ!

(A turistaút-állományban a következő évtizedben bekövetkező esetleges változásokkal kapcsolatos gondolataimat egyelőre nincs igazán kedvem szintetizálni, ezen a folyón majd akkor lesz szükséges átmennem, amikor már valóban releváns problémát fog jelenteni a kérdés. A masszív állomány jelentős része néhány kanyar újrarajzolását leszámítva teljesen változatlan fog maradni, ezekkel értelemszerűen nem lesz teendő, a megszűnéseket, és különösen az új feltűnéseket pedig igyekezni fogok leginkább az MTSZ híreire, illetve a bizonyos rendszerességgel általam önszorgalomból végzett összenézésre támaszkodva rögzíteni, és majd kitalálni ezek kezelésének pontos gyakorlatát.)