Így a szürke dobozt kitöltve egészen hihetetlennek tűnik az, hogy az Alföldi Kéktúra első, teljesen önkényesen kijelölt szakaszának (lényegében a Dunán inneni útvonal) 41 kilométerét 3 nap alatt sikerült teljesíteni, de sebaj, a teljesítés minőségén végül is semmit nem ront a szétdaraboltság, és persze ígérem, hogy innen már jelentősen gyorsulni fog a futótempó! Kárpótlásul pedig első alkalommal az ígért tájegységitérképet is sikerül elővarázsolnom!

Mivel a beszámolókat innentől már nem kell százoldalával ráömlesztenem a blogfelületre, így az Alföldi Kék első kalandjairól írt gondolataim simán elférnek a bejegyzésben, úgyhogy most nagyjából változtatás nélkül, a kipipálás szándékával megosztom ezeket, az egyes napoknál pedig jönnek a Strava-embed oldalak is.

1. túra: Szekszárd – Pörböly / Gemenc – 2019. január 27. és 2019. április 19

1. túranap: Szekszárd, palánki Sió-híd – Pörböly

A DDK végére érve mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy a kéktúrás kalandjainkat csakis az Alföldi Kéktúra és egyben az Országos Kék Kör teljesítésével tudjuk méltóan lezárni, de az ilyen jellegű ambíciónk intenzitása már korántsem volt egyező két fős csapatunkon belül. Bár alapvetően az alföldi túrázás engem sem vonzott különösebben, a teljesen ismeretlen terep és a maró teljesítési kényszerem a kéktúra mihamarabbi folytatására bíztatott, így hamarosan tárgyalóasztal mellé ültünk Andival, és egyeztettük a terveinket. A tárgyalások sikeresnek bizonyultak, és végül abban a kompromisszumban állapodtunk meg, hogy az AK-ra a DDK-val és az OKT-val szemben nem fogunk feszített időtervet ráerőltetni, és ráérősebben, különösebb fókusz nélkül teljesítjük majd a 900 kilométert évek alatt, ami egyben lehetőséget biztosít arra, hogy a forró nyári hónapokban távol tartsuk magunkat a tikkasztó rónáktól.

Az alapszabályok egyeztetése után aztán nem különösebben meglepő módon karácsonykor keresztbeajándékoztuk egymást két-két friss és ropogós AK-füzettel, és bár a megegyezésünk szerint nem lett volna szabad sietnünk, végül arra jutottunk, hogy amennyiben a tél egy olyan igazán kellemesen hangulatos havas időszakot produkál, beütemezzük az első alföldi túránkat és egy nap alatt meghódítjuk a Gemencet. Az időjárás végül ebben a globálisan melegedő telekkel teli időszakban is ránk mosolygott, ugyanis 2019 januárjának végére fordulva jelentősebb havazás kezdődött az országban, és bár maga az aktív hóhullás nem tartott ki a következő hétvégéig, a hőmérséklet kedvezőnek bizonyult a hótakaró megtartásához. Így hát szombat délután autóba ültünk, és a fokozatosan egyre elsötétedő, borzongatóan hűvös téli tájban leautóztunk Szekszárdra, ahol Andi édesapjánál letáboroztunk, majd miután bevásároltunk a másnapi túránkra, a vacsoraasztalnál nekiálltunk a pontos tervezésnek. Bár eddig sem igazán voltam azzal vádolható, hogy a kéktúrákat túlzott spontaneitás jellemezné, az AK-ra fordulva a hosszabb települések közötti szakaszok, a szűkös vízvételi és tömegközlekedési lehetőségek különösen fontossá tették az előzetes gondolkodást. A feladatunkat tovább nehezítette, hogy szemben a kör népszerűbb szakaszaival, az Alföldre fordulva igencsak vakon kellett repülnünk, és útikönyv hiányában (óriási kár érte egyébként) kizárólag a gyér internetes forrásokra és a szép színes, de azért már egyre inkább idejét múlt (és az útvonal jelentős változásait teljesen elengedő) pecsételőfüzetünkre tudtunk támaszkodni.

A tervezés egyébként rögtön az első túranapon nehézségekbe ütközött, ugyanis Szekszárd vasútállomást elhagyva az első tömegközlekedéssel megtámogatott kiszállópontot, Pörbölyt 36 kilométer után értük volna el, ami normál túratempónk és a szint teljes hiánya mellett alapvetően nem tűnt volna különösebben vészes opciónak, de a napfényes órák szűkössége, a mínuszokkal fűtött időjárás, és az AK-ra fogadott visszafogottság miatt ezúttal túlzásnak tűnt. Szerencsére Andi apukája ezen a szakaszon a tömegközlekedésen túlmutató mobilitást tudott biztosítani nekünk, így arra jutottunk, hogy egy pecséttel visszább helyezzük magunkat, és 27 kilométer után a lankóci gátőrháznál zárjuk majd le a szakaszunkat. A túra előtti estén azonban a térképre ránézve kiderült, hogy hiába vezet a gátőrházhoz aszfaltút, az a halandók számára elméletileg nem megközelíthető, így a tervezett autós felvételt nem igazán tudjuk megvalósítani. Mivel a túra további visszavágásának már sok értelme nem lett volna, végül egy igazán outside-the-box ötlet került elő, miszerint a túrát nem a vasútállomáson, hanem attól bő 6 kilométerre északra, az autóval jól megközelíthető Sió-hídnál kezdjük el, és onnan kb. 30 kilométert megtéve jutunk el Pörbölyre. Azt leszámítva, hogy ez a terv belerongyolt a kéktúrázásunk legfontosabb elvébe, a lineáris előrehaladásba, összességben praktikus kompromisszumnak tűnt, így nehéz szívvel, de beletörődtem abba, hogy a hiányzó nyúlfarknyi szakaszt egy későbbi időpontban fogjuk majd pótolni. (Utólag egyébként nem vagyok biztos abban, hogy megérte-e a bekavarást nettó 6 kilométer / maximum 1,5 óra megspórolása, de a hideg éjszakai téli szelet hallgatva az ember valóban könnyebben el tud bizonytalanodni.)

Feltett szándékunk volt a világos („napsütéses”) órákat a lehető legjobban kihasználni, így a pihentető éjszakai alvást fél7-kor le is zártunk, és egy gyors reggeli után autóba ültünk, és a napkelte narancssárga fényével kísérve észak felé autóztunk 5 kilométert egészen a palánki Sió-hídig. Az autóból kikászálódva nem időztünk el sokáig, hiszen a mínusz 5 fok körüli hőmérséklet ellen az egyetlen megoldást izmaink bemelegítése jelentette, így néhány hangulatos narancssárga árnyalatú fotó letudása után a felkelő nap irányába fordulva megtettük első lépéseinket. Ezek a lépések azonban még nem a kéktúrához tartoztak, ugyanis a műúttól még egy jó kilométert kellett megtennünk kelet felé, mire elértük a Szekszárd felől, délről érkező kéktúra óvatosan kitaposott útvonalát, amire rálépve valóban nekikezdtünk a harmadik, és egyben utolsó kéktúra kiírásunknak. Ez a nekikezdés persze ennél kevésbé ceremoniális nem lehetett volna, de végül reggelizés közben arra jutottunk, hogy ha már a kiírás formális elvárásainak úgy sem tudunk igazán megfelelni (ezt a fajta sajátos szakasz megbontást nem kezeli a füzetben lévő leírás), nem húzzuk az időt a vasútállomási pecsételéssel, és minél hamarabb nekivágunk a sportértékű túrázásnak, az adminisztrációt pedig majd a pótlótúrán rendezzük. Azért egy ünnepélyes, és kissé fagyos kakaós csigás szelfi természetesen készült az első kék jelzésnél, de aztán tényleg szorosan összehúztuk meleg ruházatunkat, és kevéssel 7:30 után nekivágtunk a Sió töltésén vezető útvonalnak.

Az időjárás egyébként a lehetőségekhez képest kifejezetten szerencsésnek bizonyult, ugyanis a hideget sem erős szél, sem bosszantó csapadék nem kísérte, így kristálytiszta kék égbolt alatt tudtunk nézelődni, elsődlegesen hátrafelé, Szekszárd és a felette elnyúló dombok irányába. A hegyek (dombok) látványa már csak azért is kiemelten érdekes volt, mert a következő 800 kilométeren néhány apróbb kunhalmot leszámítva érdemi domborzattal nem fogunk találkozni egészen a zempléni Sátor-hegyekig, így igyekeztük hosszasan kiélvezni a téli tájban fantasztikus látványt adó szőlőhegyek hangulatát. Idővel aztán előrefelé nézve is érkeztek érdekességek: egy jó kilométer után elértük, és alulról kereszteztük az M6-os autópályát, majd még egy kilométer után balról feltűnt mellettünk a Gemenc északnyugati nyúlványa, és a következő három kilométeren mellettünk is maradt, így balról a kopár erdő, jobbról pedig a végtelen ártéri mező hófödte tája kísért minket. Útvonalunk első pecsételőhelyét, a leginkbb talán erdei kirándulóhelyként definiálható Bárányfokot kereken 9 órakor, halovány napsütéstől kísérve értük el, és hamarosan be is szereztünk első pecsétünket a látványos, de kissé elöregedett fapavilon tornácán. Az erdei kirándulóhelyen így vasárnap reggel semmilyen élettel nem találkoztunk, de a jó egy hetes hóban azért visszaköszönt az, hogy valamiféle turistaforgalom mégiscsak van errefelé, így jól kijárt erdei ösvényre fordulva ereszkedtünk le a Sió árterébe, ahol közvetlenül a folyó (csatorna) mellett haladva folytattuk tovább az utunkat nyugat felé.

Bárányfoktól távolodva egy bő 4 kilométert haladtunk a behavazott ártéri erdő néha egészen látványos környezetében, nagyjából követve a bárányfoki végállomásról induló gemenci kisvasút télen üzemen kívül helyezett sínpárját, majd újra „felkapaszkodtunk” a Sió már ismert töltésére, és azon haladva érkeztünk meg fél 11 környékén a civilizáció következő bástyájához, Keselyűsre. Az erdei pihenő / gátőrház szintén nem a téli napokban élte csúcspontját, és természetesen a helyi büfé nyitvatartása is a nyárra korlátozódott, így a pecsételést követően hamarosan tovább is álltunk, és az amúgy sem annyira kecsegtető leülés helyett menet közben fogyasztottuk el az alig pár óra fagyasztás után is kifejezetten íztelenné vált szendvicseinket. Keselyűst elérve egyébként észrevétlenül megérkeztünk a Duna közelébe, és mivel a kisvasúttal szemben a kéktúra útvonala egyelőre még nem szándékozott még közelebb kerülni a Duna-parthoz, a töltés betoncsíkján haladva élesen dél felé fordultunk, és az ártéri erdőt továbbra is bal kéznél tartva folytattunk utunkat. Mind az AK-ra, mind a mai szakaszra vonatkozóan felkészültem már a monoton gátszakaszokra vonatkozó prekoncepciókkal, amik Keselyűst elhagyva teljesen igaznak bizonyultak, hiszen a következő több, mint 10 kilométeren a végtelennek tűnő töltésen kanyarogtunk tovább, különösebb figyelemelterelés nélkül. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a reggeli tiszta idő egyre inkább csak emlékké vált, és helyette egyre sűrűbb felhőzet csökkentette a hő- és komfortérzetet. A nehezítő körülményekre egyetlen érdemi válaszunk volt: a tökéletesen járható, hómentes töltésúton eggyel magasabb fokozatba kapcsoltunk, és 11 perces kilométereket hozva a lehetőségekhez képest egészen gyorsan letudtuk a lankóci gátőrházig tartó kritikus szakaszt.

Lankócon az eddig megszokott népsűrűség fogadott minket, így magányosan végeztük el a pecsételést, majd miután áttekintettük a vízügyi kiállítás odakintre helyezett egzotikus gépelemeit, belevágtunk a nap utolsó, 9 kilométeres szakaszába. Ez Lankóctól elindulva még 2 kilométernyi töltési versenytempót jelentett, majd a töltésről leereszkedve balra kanyarodtunk, és pár száz méter után elértük a teljesen behavazott Lassi kisvasút-állomást. Szerencsére időközben az időjárás is újra jobbra fordult, így az ártéri erdőn keresztül vezető szakaszon viszonylag komfortosan élvezhettük a sajátos erdei tájat és a befagyott holtág-tavak hangulatát. Hamarosan aztán elértük a Dunához élő bekötéssel rendelkező Rezéti-Duna-ág egészen szélesnek tűnő víztükrét, ahol fel is jegyezhettük a füzetünk első nagy horderejű csődjét. A kéktúra ugyanis korábban Pörbölyt teljesen elkerülve, nagyjából közvetlenül indult innen tovább a bajai Dunai-híd felé, azonban az utóbbi években a tömegközlekedési kapcsolatok teljesen értető javítása érdekében a jelzés egy utolsó nyugati hurokkal bekötötte Pörbölyt is – szerencsére egyébként olyan óriási felkészülés nem kell ezekhez a változásokhoz, hiszen az amúgy egészen ritkás jelzések ezt a kitérőt pont jól jelölték, és persze minden online térképen is a helyes nyomvonal érhető el. Így hát az egykori kék sáv mára kék keresztté lefokozott ösvényét elhagyva továbbra is kisvasút nyomvonalát követtük tovább, és egy jó háromnegyed óra alatt megtettünk a Pörbölyre vezető hurok négy kilométerét, amelynek végén felkapaszkodtunk a Sió már jól ismert völgyére.

A kék jelzés innentől a hurok másik ágát képezve a töltést követve kelet felé fordult, mi azonban nemes egyszerűséggel átvágtunk a töltésen, és a nyitott kapun beléptünk a pörbölyi kisvasút-végállomás / erdei iskola / táborhely komplexumba, amelynek túloldalán a vasúti állomás épületénél le is zártuk a túránkat. A célfotónkat kellemes téli napsütésben készíthettük el a Pörböly felirattal 14:15-kor, ami minden belátás szerint azt jelentette volna, hogy a 16:30-as napnyugtáig könnyedén belefért volna a kihagyott prológ teljesítésére. Ettől függetlenül azért így 30 kilométer után is erősen kimerültnek és átfagyottnak éreztük magunkat, így viszonylag szomorúan konstatálhattuk azt, hogy bár a pörbölyi komplexumban néhány túrázó azért poroszkált, a büfé a téli álmát aludta. Szerencsére Andi apukájától kaptunk egy kedves felajánlást a hazaútra, így ezúttal nem kellett a tömegközlekedésre hagyatkozva fagyoskodnunk a buszra várva, hiszen a jól időzített telefonos jelzésnek köszönhetően alig 10 perc múlva meg is érkezett a fuvarunk. Így hát elbúcsúztunk a rövid várakozás során megismert, rendkívül kedélyes, barátságos és terebélyes helyi macskacsaládtól, és a kellemesen fűtött autózás minden percét kiélvezve nem sokkal 3 óra után vissza is értünk Szekszárdra. A fejedelmien eső kései ebéd után aztán autóba ültünk, és a gyalog már bejárt gemenci áttéren ismételten átvágva Budapest felé fordultunk, és negyed 6-ra már a fővárosba is értünk.

Extra túranap: Szekszárd vasútállomás – Szekszárd, palánki Sió-híd

Bár a téli Alföld rögtön az első túranapon megbolygatta a három évnyi rendezett, lineáris előrehaladásunkat, számomra is meglepő módon engem sem hozott annyira lázba az eretnekség ténye, és végül abban maradtunk, hogy a hiányzó 6 kilométert majd egy kellemes délután lesétáljuk, ha éppen Szekszárdon jártunk. Hogy az adminisztratív kalamajkát aztán tovább fokozzuk, a következő kellemes délutánon végül nem korlátoztuk magunkat a hiányzó szakaszra, így 2019. márciusban Pörbölyből tovább haladva további két túranapot raktunk bele a kéktúrába, és csak egy hónappal később, áprilisban találtunk időt a hiányosság pótlására. Ez a halasztás pedig oda vezetett, hogy a saját adminisztrációm teljesen összeomlott, hiszen az I. túra 1. és 2. második túranapja nem csak időben összecserélődött, de közéjük ékelődött a II. túra 3. és 4. napja is. A problémát persze feloldhattam volna azzal, hogy a szekszárdi sétát egy külön III. túraként könyveltem el, és bár önmagában nem is lett volna gondom egy 6 kilométeres túranap megjelenítésével, a linearitás teljes feladását nem akaródzott feloldanom, így egy kellemes fikciós huszárvágással úgy döntöttem, hogy a saját nyilvántartásomban ezt az extra túranapot egyszerűen csak beleolvasztom a januári túranpunkba – mint ahogy azt utólagos ismereteink alapján egyébként egészen nyugodtan megtehettük volna a valóságan is.

Így hát 2019 húsvétjának hosszú hétvégéjének korlátlan lehetőségeit kihasználva péntek délelőtt autóba ültünk, elfogyasztott egy kedélyes ebédet Andi családjával, majd egy kellemes sziesztát követően kiléptünk a házból a ragyogó tavaszi délutánban, és Andi édesapjának kíséretében néhány perc alatt átsétáltunk a vasútállomás épületéhez. Az állomáson aztán az AK technikailag 4. túranapján (ezt most látjuk utoljára leírva) elhelyeztük a füzetbe a szekszárdi pecsétet, amit csalárd módon természetesen a januári dátummal láttunk el (mindenkinek így lesz egyszerűbb), majd néhány startfotó elkészítése után 15:45-kor észak felé fordultunk a Pollack Mihály utcán. Alig 200 méter után jobbra kanyarodtunk, és Szekszárd számomra teljesen ismeretlen külvárosi / ipartelepi utcáin haladva rátértünk az AK domináns keleti irányára. Nagyjából másfél kilométerig haladtunk még a városban az éppen leveleiket fakasztó fák és a kevésbé élénk ipari épületek kíséretében, majd a városhatárt elhagyva az üres aszfaltúton közelítettük meg a Csörge-tó faligettel övezett víztükrét. Az apró, és nem különösebben meggyőző tavacska víztükrét komótosan megkerültük a kék jelzéseket követve (időközben egyébként a tavat érintő szakasz levágásra került a hivatalos útvonalról), majd rákanyarodtunk egy észak felé tartó földútra, amivel érdemes volt közelebbi barátságba kerülnünk, hiszen innentől egészen a túra végéig annak nyomvonalán maradtunk.

Ez persze nem volt olyan óriási elköteleződés, hiszen alig 2 kilométerről maradt hátra a túrából, amit elsősorban a tavaszi hangulat kiélvezésével és a város és a felette elterülő dombság látványával kiélvezésével töltöttünk. A változatos növényállományú szántóföldek között haladva gyorsan elkoptak a méterek, és 1 óra 10 perccel a túránk megkezdése után meg is érkeztünk a Sió-csatorna már jól ismert töltéséhez, amivel egyszer és mindenkorra pótoltuk az útvonalban ejtett hiányosságunkat. Legutóbb ezen a ponton keletre fordultunk, most azonban nyugat felé tértünk, és jó 10 perc múlva meg is érkeztünk a Sió-hídhoz, ahol még pont volt időnk egy kicsit körbenézni, mielőtt megérkezett Andi öccse az autóval, aki tömegközlekedés híján gondoskodott a hazajuttatásunkról a fárasztó túranap után.

2. túra: Pörböly – Hajósi pincék / Gemenc, Illancs – 2019. március 16-17.

2. túranap: Pörböly – Sükösd

Ahogy megállapodtunk, az AK-s kalandjainkat semmiképpen nem akartuk túlpörgetni, így a téli nyitószakasz sikeres teljesítését követően arra jutottunk, hogy 2019 első felében még az igazi nyári melegek elé ütemezünk egy klasszikus kétnapos-egyéjszakás túrát. A március 15-ei hosszú hétvége várható időjárása pont tökéletesnek tűnt erre a célra, így rövid térkép- és menetrendnézegetést követően arra jutottunk, hogy a Pörbölytől 64 kilométerre eső Hajóst jelöljük ki célként (fantasztikus érzés az Alföld teljes szakaszolási szabadsága), és nagyjából félúton, Sükösdön zárjuk le az első túranapot. Bár Sükösdön minden bizonnyal lehetett volna szállást találni, én inkább arra hajlottam, hogy a kéktúra által csak éppen, hogy érintett Baján éjszakázzunk, ami nem csak tömegközlekedési, de városnézési, és nem titkoltan halászlé-evési szempontból is praktikusnak tűnt. Így hát hamarosan foglaltam is egy panziószobát Baján, majd március 15-én, pénteken útnak indultunk Szekszárd felé, ahol Andi családjánál töltöttük a túra előtti napot – minden bizonnyal most utoljára kapcsoljuk össze a kéktúrázást a szekszárdi látogatásokkal, hiszen innentől rohamosan távolodni fogunk Tolnától.

A legszebb hagyományainkhoz méltóan az alvást ezúttal sem húztuk a végtelenségig, a fél7-es ébresztő után még helyben reggeliztünk egyet, beugrottunk munícióért a közeli Intersparba, majd autóba ültünk, és jó 40 perc alatt átgurultunk a Duna túloldalára, Bajára, ahol a buszmegálló közelében parkoltunk le. A szokásos logisztikai csavart alkalmazva aztán hamarosan az alig pár perce bejárt útvonalon haladtunk ellenkező irányban, és alig negyedórával később ki is ugrottunk a buszból a pörbölyi buszmegállóban – apró szépséghiba, hogy járatunk a kisvasútnál nem áll meg, így a faluközpontból kellett kissé hosszasabban visszasétálnunk a főúton a kiindulópontunkhoz. A pörbölyi vasútállomáson a büfé így a tavasz megérkezésével továbbra se nyitott ki, de legalább a két hónapja megismert macskacsalád ezúttal is kellően szórakoztatónak bizonyult, így szolid félmosollyal tudtunk elkészíteni a startfotóinkat az enyhe tavaszi napsütésben, majd 9:10-kor nekivágtunk a mára kitűzött 29 kilométerünknek.

Az épületkomplexum túloldalán ezúttal is nyitott kaput találtunk, majd pár lépéssel felléptünk az árteret felvigyázó töltésre, ahol kelet felé fordulva indultunk tovább. A töltés ezúttal jóval kevéssé tudott a szívünkhöz nőni, hiszen alig 100 méter múlva le is térhettünk róla, hiszen Pörböly határától a vasút foglalta le azt, az egyszeri túrázónak pedig az ártéri erdőn keresztülvezető ösvény maradt. Különösebben panaszunk erre az útvonalra sem lehetett, hiszen a kéktúrán a korábbiakban nem sok ártéri erdőt jártunk körbe, bár az is tény, hogy a március közepi természeti környezet a nedves barnaságával nem feltétlenül a környezet legjobb arcát mutatta. Jó 2 kilométert haladva elértünk a Cserta-Duna (fél)holtágát, amit innentől egészen annak a Vén-Dunába való ágazásáig követtünk. A két Duna-ág összefolyásánál megérkezett a kék kereszt jelzés is, ami az AK egykori útvonalaként egy jóval direktebb, de Pörbölyt nem érintő összekötést adott volna a Gemenc északi része felé, mi viszont a kék (és az időközben becsatlakozó piros) sávon maradva rendületlenül haladtunk tovább kelet felé. A továbbra is a vízparton vezető útvonal a lehetőségekhez képest egészen látványosnak bizonyult, így gyorsan elrepült az igazi Dunáig hátra lévő néhány kilométer, és fél 11-re meg is érkeztünk Baja túlparti üdülőtelepjére, Dunafürdőre. A hangulatos és regészen rendezett nyaralófalu így március közepén szintén nem a legélénkebb arcát mutatta, így emberi kontaktus nélkül battyogtunk el az 55-ös főútig, ahol rövid lépcsőzést követően meg is érkeztünk a Türr István híd dunántúli hídfőjéhez. A nem különösebben esztétikus hídon való átkelést én mindenesetre fontos pillanatként raktároztam el magamban, hiszen mégiscsak volt valami szimbolikája annak, hogy a kék kör során második alkalommal léptük át a Dunát, végérvényesen elkötelezve magunkat az Alföld mellett.