Bármennyire is gyűlölök a hőségben futni, erre a nyárközépre fordulva egyre határozotabban égett bennem az elképzelés (már csak a karancsi blama hiányérzete miatt is),  hogy ha a program és az időjárás engedi, akkor csak meg kellene próbálni egy rendes ultrát valahol július elején. És engedte: miközben az egész ország a hőkupola nyomása alatt roskadott, én már csak az időjárás appok által adott fantasztikus ablakocskát figyeltem, miszerint július első hétvégéjén tökéletesen emberi, 25 fok körüli nap vár rám, amit vétek lenne kihagyni!

Az előrejelzések pedig nem csalatkoztak, szombat 2:40-kor hűsítő szellő kíséretében ültem autóba, és a változatosság kedvéért ezúttal is Nógrád megye felé vettem az irányt, ám ezúttal nem lassítottam le a zenélő útnál, így szomorúan csodálkozhattam rá arra, hogy 110-es tempónál nem hallatszik ki a Nélküled ritmusa. Okom bizony volt a sietségre, ugyanis annak érdekében, hogy az azért így sem különösen csábító nyárközepi klíma hatását minimalizáljam, arra jutottam, hogy ezúttal fordítva ülök fel a lóra, és a túra végére helyezem a tömegközlekedést, biztosítva ezzel a lehető legkorábbi indulás lehetőségét. És bizony, ahogy a Mátra és a Cserhát között már 3:30-kor elkezdett világosodni az ég, hanyag mozdulattal ki is dobtam a táskámból a fejlámpát, és valahol a tengerészeti hajnal határpontján le is parkoltam Salgótarjánban a Galcsik Fogadó előtt.

A lokációnak leginkább azért volt jelentősége, mert a 82 km-em első felét a Kohászok útja fantázianevű kék jelzésen terveztem tölteni, ami bizony egy komolyan vehető, 100+ km-es túramozgalom, és én pedig a hecc kedvéért úgy döntöttem, hogy én bizony pedáns emberként pecsételni is fogok!

A nyitópecsétet elvileg a fogadó belsejében kellett volna megejtenem, de ezt így 4 órakor nem éreztem reális opciónak, így inkább félillegálisan átkeltem a 21-esen, amelynek túloldalán csodálatos meglepetés várt: a vasútállomás aluljáróján egy teljes jelzésszivárvány (micsoda nyelvújító vagyok, ezt a szót a magyar nyelvben még nem használták) fogadott!

Mármint a Te Kéked. Mármint a Kéktúrád. Mármint, ha az Írott-kő irányából kezdted el a teljesítést. Mármint, ha szép sorban teljesíted az OKT-szakaszokat, mint ahogy azt minden racionális logika megkívánná. De mindegy is, ez a történet nem a "Kéked" településnév mondatba kényszerítéséről szólna úgy igazán, hanem inkább arról, hogy az embereknek valamiért van egy beépített rajongásuk a mindenféle utak vége iránt, és ha valaki ebben a kérdéskörben nem jelenthet kivételt, az pont az a személy, aki évtizedes hobbijaként tekint mindenféle turistautak (szép pöttyel jelzett) végének meglátogatására: tehát, pont kapóra jön egy ilyen, útvégekben gazdag, de amúgy meg rövidke jelzés teljesítése.

De milyen útvégekről van itt szó?

1. A 3719-es mellékút végéről.

A szerző olvasási képességeinek és kognitív tudatának begyűjtése óta (kb. 30 éve) élénk figyelemmel követte azt a zöld táblát, ami a Sátoraljaújhely északi határában a 37-es főútból kikanyarodó mellékút célállomásaként Hollóházát és Kékedet jelölte meg. Hollóháza, mint a Hegyköz térség legészakibb, legutolsó pontja ilyen szempontból teljesen világos választás volt, a hegység túloldalán elhelyezkedő, tökéletesen érdektelen falucska Kékedet viszont sosem értettem. Egészen eddig a szombatig, amíg kőkemény utánajárással rá nem jöttem, hogy bizony, ha egy út egy tájegység végére érve nem a határhoz érkezik, akkor bizony át fog jutni a szomszéd tájegységbe - egészen pontosan Kékedig, ahol boldogan beleágazik a szlovák határig már tényleg eljutó 3709-es útba.

Így hát, miután a világ legtermészetesebb dolgaként kezelhetem azt, hogy a nyári hőségriadó idején automatikusan 4-kor kelek, különösebb megerőltetés nélkül ültettem magam autóba a pirkadatban, és pár perc múlva már ténylegesen a 3719-es utat róttam - alig 20 perc múlva pedig már félig-meddig szabályosan le is parkoltam a hollóházai porcelángyárral szembeni mellékutcában. (A kreatív parkolás kockázata szombat fél 5-kor vállalhatónak tűnt).

2. Az OKT és a #48 sárga jelzés végéről.

A porcelángyár előtti egyik villanyoszlopon fel is leltem a sárga jelzést, így bele is lendültem a futásba, de jó 100 méterrel később sokkolva fékezhettem le egy szabványosan áthúzott másik sárga jelzés előtt. Remek időzítéssel ezt a futást választottam az új telefonom debütálására (micsoda képminőség fejlődés várható!), természetesen semmilyen térkép alkalmazást nem tudtam aktiválni a ritkás világvégi térerőben, így végül jobb híján beletörődtem abba, hogy legfeljebb csak úgy (borzalom) futok egyet így a nyári hajnalban.

Jó 1 km után aztán meg is érkeztem az útvonal legfontosabb látnivalójához, az Országos Kéktúra északi végpontját jelentő buszforduló / terecske / emlékműcsoport / kocsma komplexumhoz, ahol őszinte örömömre immár szépen csillogó sárga jelzéseket is felleltem - úgy tűnik, hogy az OSM / MTSZ térkép tudta nélkül "visszahúzásra került" a jelzés a buszfordulóig, ennyi baj legyen. Egy kicsit még megnézegettem a nevezetességeket, majd egy gyors balost követően hamarosan magam mögött hagytam Hollóháza utcáit, és a már 5-kor is meglehetősen melegecske réteken keresztül belevetettem magam a zempléni erdőségbe.

Pont tolerálható hosszúságú és meredekségű kaptató következett, majd meg is érkeztem a jónevű Hálaisten-tetőre, ahol azonnal rá is tudtam csatlakozni a nosztalgiavonatra. A sárga jelzés második fele ugyanis a Kazinczy 200 útvonalának is része valahol 70 km környékén, és meglepő módon meglehetősen pozitív emlékeim (nem sok ilyen van) kapcsolódnak a kora este beköszöntő hűsségében történő ereszkedéshez - az ereszkedés ezúttal is jól esett, és végül is a fák árnyékéban a hőérzet is tűrhető maradt.

3. A 3719-es út végéről (megint)

Az erdőből kibukó sárga jelzés ráfonódott a rendkívül hangulatosan kanyargó 3719-es főútra, ami a maga szimpatikus lejtésében megdöbbentő kilométeridőkkel gurított le Kéked határába, ahol egy kitérővel még egy rövidke erdei szakaszt generált, majd a falu egykori fürdőjét érintve ismét a főúton haladva juttatott el a központig.

A Kazincy-n útközben ellenőriztem az összes érintett kék kút vízminőségét, ezúttal azonban a kiszáradástól nem különösen kellett félnem, kifejezetten komfortosan, jó hangulatban érkeztem el az utolsó sárga jelzésig (pöttyös, éljen), ami egyben a főút végét is jelentette. (Beleágazik a Gönc - Kassa útba, ami remek lehetőséget biztosít a szlovák nagyvárosi agglomerációs tendenciák érvényesülésének.)

A teljesítést még néhány fotóval ünnepeltem, majd egyéb teendő híján 180 fokos fordulatot tettem, és belekezdtem a könnyelműen eldobált szint visszaszerzésébe a már ismert útvonalon.

(A futáson kívül sok egyéb opcióm nem akadt, ugyanis a Hollóháza-Kéked páros egyike az olyan szomszédos település párosoknak, ahol a járás / megye határ következtében nincs összekötő buszjárat - így hétvégén 4+, amúgy mindössze 2+ órás kitérővel lenne megjárható a visszaút).

4. A futás végéről

Ennél persze futva is gyorsabb vagyok, még felfelé is, ráadásul valahogy hajtott egy rám nem annyira jellemző lendület, így viszonylag lelkesen hajtottam magam az emelkedőn - az aszfaltúton kifejezetten jól pörögtek a lábak, az erdei ösvényen pedig tettem, amit tehettem - de így is viszonylag konszolidált tempóval és energiaszinttel érkeztem vissza a Hálaisten-tető gerincvonalára.

Innentől pedig már csak egy utolsó roham maradt, ahol ugyan az odafele látottak alapján számítottam valami látványos panorámára, de a szögek és a párás idő valahogy semmi emlékezeteset nem adtak ki, így végül különösebb katarzis nélkül, az utolsó kilométereket azért végül rendesen megnyomva érkeztem vissza a végpont(ok)hoz. A 6 km-es jelzésből végül csak generáltam egy 14 km-es futást, így nagyjából megérdemelten a reggelire elfogyasztott fél görögdinnyét, de ezt a "sikert" túlgondolni nem szabad, hiszen pár nap múlva - ha a kánikula eltűnése is engedi - már érkezik egy sokkal inkább valósnak tekinthető erőpróba.

Ahogy az előző bejegyzésben már felvezettem, a Letkés-Nógrád útvonalat a királyréti megvágással sikerült két jól fogyasztható napi adagra oszthatom, sőt, igazából a zöld sávból másnapra már csak egy alig 7 km-es csemege maradt. Viszont ennyire forrón azért nem esszük a kását (mostanság simán hagyom kíhűlni a reggeli zabomat egyébként), hiszen a csak oda távból valahogy egy visszautat is illene kreálni!

Ez a feladat alapesetben egészen szépen felfűzhető lenne a Szokolya-Nógrád vonatozási opció kihasználására, de mivel éppen arról a legendás vasútvonalról beszélünk, ahol még a kisiklott vonatot kimentő vonat is kisiklott tavaly, nem feltétlenül meglepő, hogy felújítás miatti vágányzárral kellett szembesülnöm. (Pótlóbusz ezen a viszonylaton nemes egyszerűséggel nincs, mivel Szokolya vasútállámosa leginkább csak filozófiailag tartozik Szokolyához, és kizárólag erdőjáró turisták veszik / vennék igénybe.)

Így hát maradt a nagyobb sóhajtás, és akkor legyen egy klasszikus oda-vissza futás, annyi rásegítéssel, hogy visszafelé már levághatom a jelzés hatékonytalanságait, így nagyjából 13 km-rel számolhattam, mikor ismételten elhelyezkedtem a már említett totemoszlop előtt. Már egy nappal ezelőtt is erősen elméláztam azon, hogy ezt a táblasort legalább heti egyszer feldobja nekem a Fb, ugyanis ez egyben a kiindulópontja "A Körnek", aminek 150 km-es távjával még a csíkfutás előtti perspektívamentes világomban még én is kacérkodtam. Sok-sok "Próbázó a Körön" bejegyzés után aztán íme, én is nekiálltam a saját körömnek, ami persze sokkal kevesebb kihívással és sokkal magasabb sikerrátával kecsegtetett.

A legnagyobb kihívást első körben (haha) az jelenthette, hogy valami furcsa okból az időjárás egy szolid 10 fokot dobott el magából 24 óra alatt, íg bizony egészen vacogósan indult a kaland - még szerencse, hogy a királyréti betonutat elhagyva egyből érkezett is az etap érdemi szintmennyisége, így hamar sikerült bemelegednem. A viszonylag kusza mászást követően megszerzett magassággal jól gazdálkodott az útvonal, egy darabig még az erdőben ereszkedtem, majd a Börzsöny "szélére" érve megérkeztem Nógrád vonzáskörzetébe, ahol immár az OKT-vel fonódva haladhattam tovább (a közel 4 km-es fonódás egyébként akár a zöld jelzés korábbi lezárását is indokolhatná, de fogjuk rá, hogy logikus, hogy a tömegközlekedési kiszállópontig illik elmennie a zöldnek).

Ezt az egyébként rendkívül látványos völgy? (inkább medence?) menetet egyébként már az OKT-ről, Maxi 110-ekről, egyéb kirándulásokról jól ismertem, így különösebb meglepetést nem okozott a táj, de a nógrádi vár látványa sokadszorra is működött, így határozottan jó hangulatban érkeztem meg a szabványos végpontot hordozó, vonatforgalmat jelenleg nem bonyolító állomásépülethez.

Jöhetett is a visszafordító, a fonódást ismét megdolgozva más szögből, inkább a börzsönyi csúcsokra fókuszálva tekinthettem át a tájképet, majd előbb a kéktől, majd a zöldtől is elbúcsúzva áttértem a rövidebbnek ígérkező kerékpáros nyomvonalra.

Az ötlet jó volt, a megvalósítás is - egészen az utolsó elágazásig, ahol közvetlenül Királyrét felett csak sikerült rosszul vennem egy kanyart (hanyag módon lusta voltam Garmin navigációt készíteni), így az utolsó lejtőt kerékpározásra optimaizált (értsd: hosszabb) vonalvezetéssel vittem végig, ami bizony csak belerakott egy extra kilométert a hajnalomba, így végül 14 km-rel a hátam mögött ünnepelhettem meg a "Kör" teljesítését a totemoszlopra pacsizva.

Ha június közepe, akkor családi nyaralás a Dunakanyar északi oldalán - ha családi nyaralás a Dunakanyar északi oldalán, akkor Börzsönyt átvágó csíkfutás! A harmadik Szokolyán töltött hosszú hétvége után már viszonylag leszűkült a lőlap, de végül a falutól alig pár kilométerre található Királyrétet osztópontként felhasználva sikerült egy egészen vállalható logisztikájú kétnapos teljesítési tervet kitalálnom a Nógrádot Letkéssel összekötő 31 km-es zöld jelzésre.

Így hát a nyaralás vasárnapján - mint minden normális ember (?) - már 4 előtt kiugrottam az ágyból, és a kelő nap első sugaraival át is gurultam Királyrétre, ahol ezzel az érkezési időponttal még a fizetősorompót is sikerültem elmellőznöm, így ingyen és bérmentve helyezhettem magam a sportvonalra a legendás királyréti turistaút-jelzőtábla-totemoszlop elé.

Tavalyhoz képest óriási előrelépés, hogy a 4:20-as start már abszolút a tengerészeti hajnalon túlinak bizonyult, így a fejlámpám az övtáskámban pihenhetett, miközben én az abszolút nem pihentető meredekségű útvonalon kezdtem bele a 24 km-es penzum ledolgozásába. Az emelkedőt viszont túlságosan nem alibizhettem el, mert a tavalyi próbálkozáshoz hasonlóan ezúttal is beépítettem egy buszlekésés-stresszfaktort a kalandba - igaz, ezúttal viszonylag biztos ráhagyást tudtam kigazdálkodni, de azért az ördög nem alszik.

Meg persze én sem aludtam, az álmosságnak hamarosan az utolsó jelét is kiverte belőlem a lime-os Hell és a zöld sáv kellően alattomosan emelkedő vonalvezetése, ami nagyjából 8 km-en keresztül meglepően konzisztens mászásérzetet tudott generálni. Szintbeli megnyugvást a kisinóci műút gerincvonala tudott volna adni, de a hecces kedvű jelzésfestők inkább a műút alatt-feletti bozotósan tereltek végig, ami néhány káromkodósabb csalán-csipkezónát is eredményezett, de a szikrázóan zöld hajnali Börzsöny hangulata még ezt is simán el tudta nyomni.

Felületes felkészülésemnek köszönhetően viszonylag bizonytalanul, de elmellőztem néhány zöld háromszög bekötést ("megy a buszom"), de az aggodalmam végül teljesen alaptalannak bizonyult: a sáv egyszer csak kifogyott a szintből és az erdőborításból, és feltárult előttem a Dunakanyar teljes, tökéletes panorámája. Útjaim során azért már részese voltam sok szép kilátásnál, de ez a látvány, középen egy egészen tökéletes apró szivárvánnyal, egész egyszerűen letaglózódott, és nem bírtam nem fennhangon nyugtázni azt, hogy mennyire elképesztő ez a látvány (az elme dualitása: a helyzet egyszerre juttatta eszembe Jodie Fostert a Kapcsolat végén, aki költőért kiált a világűr csodáit látva, és a YouTube hőskorának egyszerű emberét, aki nem tud betelni a dupla szivárvánnyal).

A Só-hegy után már nem lehet felfelé, így értelemszerűen lefelé indultam meg a viszonylag meredek hegyoldalon, hamarosan elmellőztem a Kopasz-hegy sok jót sejtető elágázását (egyszerűen nem tudhat többet nyújtani), így néhány perc múlva már be is érkeztem Márianosztra első házai közé. A fantasztikus fekvésű börzsönyi falu korábbi látogatásaim során remek perspektívákat adott, de a zöld vonalvezetése valahogy sem a település szépségeit, sem a környező hegyek gyűrűjét nem tudta igazán átadni, így legalább kevés fotószünettel, hatékonyan tudtam le a az átkelést, majd a kisvasút mentén el is hagytam a lakott övezetet.

A túra második fele igazán izgalmas fejleményeket nem tudott már robbantani, egy darabig a piros, majd a börzsönyi kék jelzéssel fonódva gyűjtöttem a kilométereket, de a börzsönyi hangulat így is működött, és miután a már lejtősebb szakaszokon a km-átlagokat is sikerült helyreraknom, immár egészen békés hangulatban törtem tovább nyugat felé. A túloldalon talán még valami kilátást elfogadtam volna, de a letkési ereszkedés inkább csak apró kitekintéseket adott, így különösebb csinadratta nélkül érkeztem meg Letkés határába, majd a település belsejébe, ahol bizony azzal kellett szembesülnöm, hogy ez bizony egy meggyfákkal szegélyezett utcaszerkezetű falu...

...ami nyilvánvalóan meggylopáshoz fog vezetni. Na jó, a lopás lehet, hogy erős kifejezés, a faluban megfutott két kilométer alatt alig pár maroknyi meggyel frissítettem, és mire az utolsó meggyhéjat is az út szélére köptem, már ki is értem a falu túloldalán. Ez a zöld jelzés ugyanis egészen aranyos módon nem elégszik meg Letkés központi buszmegállójával, mint értelemszerű célponttal, hanem, ha már a falu szélén helyezkedik el az Ipolyra helyezett széles vörös vonal, akár egy kis faluszéli mezei futással egészen a közúti határig elterelt, ahol immár a (használaton kívüli) határállomással készíthettem a célfotót.

A zöld jelzés tehát itt lezárult, nekem pedig jobbra át, és néhány perc után vissza is értem az egyszer már nagyon közelről elmellőzött buszmegállóhoz, ami egyben a ma reggeli átmozgatás végét is jelentette. A viszonylagosan konzervatív ráhagyásom végül egy jó 20 percnyi várakozást hagyott Letkés központjába, amit lehetőségeim korlátai mentén igyekeztem tartalmasan felhasználni:

• pár percet vízforrás felkutatásával töltöttem, sikertelenül, de ez inkább csak pótcselekvés volt a teli kulacsom birtokában
• elmélázhattam a helyi iskola focilabda instállációján, illetve az "IÓ!" felirat alapján azon, hogy minden bizonnyal még egy hét van a tanévból

• 10 percig frissítgettem a telefonomat, mire sikerült annyi 4G-t találnom, hogy a bérletemet elő tudjam varázsolni.

Így hát gyorsan el is repült az idő, és a ragyogó hajnali napfényben végre buszra pattantam, és aztán egy remek logisztikai csűrcsavar eredményeként alig egy óra alatt vissza is tértem Királyrétre, majd immár az autó birtokában, a sorompót nemes egyserűséggel kikerülve gurultam vissza Szokolyára, ahol egy jól eső kávé és reggeli társaságában hangolódhattam le a családi programok dinamikájára.

A 2025-ös Kinizsi Százas teljesítésével kapcsolatos mizériákat bő lére eresztve (nahát) osztottam meg a tavalyi bejegyzésben (tldr: futva túl gyorsan haladunk, és "kihagyjuk" a még ki nem nyitott feltételes ellenőrzőpontokat), amí a kis aranyos happy endjével (utólag ugye megkaptuk a teljesítést), igy visszaolvasva pontosan tökéletes kiszállási pont lett volna mindenkinek. Azonban mint ahogy a szervező Encián TE, úgy mi sem vagyunk képesek bármiféle önkrtikára vagy adaptációra, így hogy, hogy nem, a 2026-os kiírásra pontosan ugyanazokkal a peremfeltételekkel fordultunk rá, mint ami 30 futó kizárásához vezetett tavaly. 

Én amúgy azért a csíkfutás projekt árnyékában korántsem voltam elkötelezett az idei indulás mellett (a 10. teljesítésem és az ezért járó póló birtokában), de ha már még egy utolsó teljesítendő jelzés csak ott volt az útvonalon, és Totya is abszolút elkötelezett volt a nevezésre, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Annyit azért persze mókoltam az initerrel, hogy nem csak a Tatán belüli jelzéskövetés extra 1,5-ét raktam fel a térképre, de miután kiderült, hogy az OKT új dorogi nyomvonala "hivatalos" alternatív útvonalként került kijelölésre, a kálvária és az aknakilátó szintdús plusz 1,5-jét is felfűztem - ez a kis toldás igazából amúgy is csak a getei félórás henyélést bántaná, aminek amúgy sem vagyok túl nagy rajongója.

Ügyes szuggerálással sikeresen elmozgattuk magunk elől a május végi kánikulát, így egészen barátian felhős és hűvös hajnalban állhattunk be a rajtoszlop legelejére, így egy perccel az indítás után már páros magányunkban kapaszkodtunk felfelé a Kevélyre vezető utakon - felvetve a jogos kérdést, hogy ezt pontosan mi értelme is van "tömegtúra" álcában kezelnünk. A továbbiakban igyekeztem volna tartani a tavalyi bejegyzés alapvetéséhez, miszerint a csíkfutás leírást inkább csak a csíkra (és nem az egész Kinizsire) fókuszálnám, de ezt a némaságot csak a 18. km-ig leszek képes megtartani. (Mert hát ugye ha már a cím erősen spoileres, hogy lehetne nem bő lére ereszteni egy ekkora szerelem időszerű, mégis keserédes elmúlását?)

[Strava link, mert az embeddelés valamiért hónapok óta nem működik.]

A tavalyi év egyik nagy csíkfutásügyi innovációja volt a kerékpáros rásegítés feltalálása, vagyis a viszonylag közeli, de amúgy értelmezhetetlenül kilógó "töredék" jelzések megfutásának országúti kerékpározás szendvicsbe helyezése. A tavalyi pilot alapján arra is rájöttem, hogy ez a módszer nyáron valójában szabadnapot sem indokol, kellően korai indulással akár még munkanap elé is allokálható, és íme, a nyári napfordulóhoz közeledve bizony egy hajnal 4-es start is realitássá változott.

A mindössze 2,5 km-es isaszegi töredék zöld jelzést korábban egy nagyobb gödöllői-dombsági útvonalba csomagba, de időközben rájöttem, hogy a zöldet elhagyva a maradékból egy remek 38. szülinapi 38 km-t tudok generálni, így az árván maradt jelzést a biciklis programba forgattam át. Így a Kinizsi Százas árnyékában már az irodai munkanapra ütemezés is felmerült bennem (technikailag úgy csak 43 + 31 km lenne a közvetlen kerékpáros szakasz, de a délutáni hazamenés 17 km-ét persze nem illene kihagynom a matekból), de végül arra jutottam, hogy a pünkösdi hosszú hétvége túl hosszú ahhoz, hogy az ember ne akarjon legalább egyszer 4 óra előtt kelni! 

Így hát pünkösdhétfőn a madarakkal ébredtem (nagyon hangosak reggelente), és a valamiért némán maradó Garmin instrukciókat követve 4:03-kor már úton is voltam Isaszeg felé. Az odaútnak nem kellene, hogy érdemi hírértéke legyen, de hogy hogy nem, a hajnali szürkeségben rosszul mértem fel a Megyeri híd korlátjának befelé dőlési szögét, így egy apró kocc után rendkívül teátrálisan feküdtem el a kerékpárút közepén. Szerencsére sem a bringának (ez a fontosabb) sem nekem nem lett érdemi problémám (a szégyenérzetet és az egyelőre kezeletlenül hagyott könyökhorzsolásokat leszámítva), így további rendkívüli fejlemények nélkül érkeztem meg Isaszegre a még mindig csak éppen, hogy bekapcsoló napsütésben (ennyi baj legyen az év első 30+ fokos napján).

Lakatolást követően alaposan körbenéztem az isaszegi városháza - Isaszeg, városháza amh. - Sósperec Pékség Bermuda-háromszögben, de zöld jelzést speciel pont nem találtam, így az OSM-be vetett vak hitemmel ugrottam neki a felfelé tartó szűk utcába, amelynek végén valóban megjelent egy zöld jelzés (szabványnak nem megfelelő, minő borzalom!).

A furcsa jelzések a navigációt persze nem zavarták, így hamarosan meg is érkeztem a domboldali templomhoz, ahol érdekes vonalvezetési döntéssel a temetői sorokon keresztültörve jutottam el a helyi kálváriához (számolnom kellene, hogy a projekt hány kálváriát járt be), majd a nem túl impresszív kálváriavégponton túlvégén immár az erdőben emelkedett tovább az utam.

Az isaszegi zöld visszafogott jelentőségéhez méltóan erdei szakaszán túlzott kitaposottságra nem panaszkodhatott, így még jó néhány csaláncsípést begyűjtöttem a meglepően hullámzó és kanyargó kaptatón, de végül csak megérkezett a Pest Megyei Piros gerincútja, ami potom 2,5 km után a teljesítésem végét is jelentette. Egy kicsit elidőztem a tavaszi hadjárat dicsőségének és emberi tragédiájának egyaránt tért adó emlékműveknél, majd egy lendületes mozdulattal vissza is fordultam, majd miután kiháromszögeltem az első / utolsó zöld sáv jelzést, belerohantam a jól megérdemelt lejtőmbe.

(A zöld + jelzés egyébként ugyanúgy visszavitt volna Isaszeg-belsőre, de nem én leszek az, aki a kreditet nem érő 7,5 km-es opciót választja!)

A lefelé út határozottan jól esett, de annyira azért talán nem, mint a Sósperec Pékség munkaszüneti napon is szorgoskodó pékjeinek csokis tekercse, ami érzésre azonnal üzemanyaggá vált kissé meggyötört testemben.

A vasútállomás mellet elgurulva kissé rosszallóan mellőztem el egy zöld sáv jelzést, de miután sokadszor is ellenőriztem, hogy az útvonal hivatalosan a városházától indul (még ha a valóságban ezt semmi nem tükrözi), végül magam mögött hagytam az aggályokat, mint ahogy idővel Isaszeget, Gödöllőt, Mogyoródot, Fótot és Dunakeszit is, és kerek 8 órára haza is érkeztem. A pünkösdi királyság nagyjából eddig tartott, reggelinél még kicsit terrorizáltam a gyerekeket a sérüléseim látványos, de fájdalommentes nyomaival, és fél 9-től már normál üzletmenet szerint folytatódott a hétvége! (Bár azt szomorú szívvel meg kell vallanom, hogy az ünnepi alkalomra való tekintettel engedélyeztem magam egy éttermi ebédet - remélem, ebből is kinövök egyszer.)

Bár újra és újra megfogadom, hogy a beszámolóimat nem az ősrobbanástól kéne eredeztetnem, ezt a narratívát nem lehet nem április 27-e csalfa hétfőjével kezdenem, amikor a már fél 8-kor is vakítóan tűző nap csábításának engedve nem fordultam vissza a kabátomért a nyeregre pattanva. Ezt a döntésemet az első szentendrei lejtő végére tökéletesen megbántam, de visszaút már nem volt, a cselesen meghűlt reggeli levegőtől teljesen átfagyva érkeztem be az irodába, és bár orvostudományilag akár lehetetlennek is tűnhet, ebédidőre már a klasszikus megfázás tüneteitől terhelt állapotba kerültem. Bár az igazán akut küzdelmeket nagyjából az első éjszakán letudtam, a katatón állapotom mindennemű Neocitran-dózis ellenére (kérdéses persze, hogy miért erőltetem) stagnálásba fulladt, így az amúgy egész toleráns május eleji időjárást bánatosan kémlelve folyamatosan halasztanom kellett a startidőpontokat, egészen az utolsó pillanatig, május 8-áig.

Miért is volt ennyire fontos a startidőpont? Nos, a nagy listám összeállítása során realizáltam, hogy a földrajzilag távol eső vidékeken a hatékony utazásszervezés érdekében hajlamos voltam egészen ambicíózus, 80-100 kilométeres etapokat is generálni, így bármennyire is fárasztónak tűnnek ezek, évente legalább 2-3 alkalommal muszáj a felső polcra is nyúlnom. Ezt a direktívát pedig a saját fránya kényelmem (értsd: ne süljek meg, ne fagyjak meg, és még lássak is) érdekében igazából nagyjából április-május és szeptember-október környékére tudom csak ütemezni, és mivel az egyre inkább homályba vésző sérülésemet a tavaszt eléggé elnyomta, a hőguta-időszak előtt már nem volt hova menekülnöm.

Így hát a péntekre fordulva nyeltem egy nagyot (már amennyire tudtam), és visszagondolva arra, hogy a korábbi években hasonló időszakban hasonló légúti panaszokkal (sőt, akár coviddal, ami amúgy most is simán opció lehet) sikerült dobbantanom (az első km után minden letapadt nyálka felszakad), óvatos optimizmussal gurultam az ágyba, bár az állapotom szempontjából gyanúsnak érződött, hogy gond nélkül sikerült fél 9-kor elaludnom. Ennek köszönhetően a 3-as kelés is működött, és a kihalt autópályán haladva azon tűnődtem, hogy így 11 nap után esküszöm, először érzek javulást – de lehet, hogy pont egy napnyit kellett volna még várnom a gyógyulásra? A 21-es főútra térve kiélvezhettem a Nélküledet játszó zenélő útszakaszt (valahogy nem szól olyan jól, mint az Érik a szőlő), majd valahol a Cserhát és a Mátra között áttörtek a pirkadat első jelei, 4:40-kor pedig már kifejezetten kényelmes megvilágításban parkolhattam le Somoskő szívében.

A buszfordulóhoz lépve határozottan éreztem a pozitív előjeleket: az utóbbi x darab csíkfutás kegyetlen hajnali élményeivel szemben ezúttal fényerőben, népsűrűségben és hőmérsékletben is határozottan komfortosnak bizonyult a várakozás, és maga a buszozás is szinte csak jelképes volt: 5 km és 10 perc elteltével vissza is értem az autóval már érintett somoskőújfalui vasútállomás épületéhez. A buszozás persze taktikailag fontos volt: a körtúra verzió 93 km-e fejben valahogy nagyságrendileg fájdalmasabb tűnt, mint a rásegítéses 88 – pláne, hogy még így is a hivatalos napkelte előt pacsizhattam le a vasútállomás fehér kerítésének rendkívül ceremonális rajtkapuját.

Szégyelld magad, már megint sötétben csíkfutottál? Jaj, hát esküszöm, hogy nem így akartam! Az egész onnan indult, hogy április 12-éhez rohamosan közeledve arra jutottam, hogy az egész napos feszült doomscrollozás és részvételiadat-elemzés helyett inkább bevetem magam az erdőbe, és kizárólag sportpodcastokat hallgatva összeszedek 50%+1 (értsd: 51 km-t). A katalógusom alapján pontosan 1 db ilyen hosszúságú túra állt rendelkezésre, ami a maga körtúra vonalvezetésével és földrajzi közelségével igazán optimális választásnak tűnt. Közben aztán úgy alakult, hogy más elfoglaltságot sikerült találnom vasárnapra, de a gondolatcsírát már nem lehetett visszafojtani, pláne, hogy a tavaszi szünet időbeosztásában még egy praktikus üresedés is keletkezett egy lyuk kedd délutánra (estére / éjszakára).

A helyzetet azonban nehezítette, hogy kedd délután csak munkaidő után tudtam nekiesni a feladatnak, így hiába csak a déli agglomerációba kellett eljutnom, a Vance látogatással fűszerezett budapesti csúcsforgalom (naivan azt hittem, hogy a tavaszi szünet érdemben segíteni fog, Szentendrén valahogy mindig látványosan megfigyelhető a hatása) adott egy gyomrost a stressz-szintemnek. Még menet közben is vacilláltam azon, hogy Ócsáról vagy Csévharasztról érdemes indulni, hiszen még a legoptimistább forgatókönyv szerint is sötétségbe fogom száműzni az útvonal egyes látnivalóit, de végül a forgalom inkább Ócsa felé engedett, így végül szolid késéssel, 17:45-kor sikeresen leparkoltam a református templom fantasztikus épülete előtt.

A dugóküzdelem keserű szájízét aztán sikerült még megtoldanom azzal, hogy az iso-italomat rendkívül praktikus módon a jobb futócipőmre csorgattam a teljes utazás alatt (teljesen átázott), hogy elszakítottam a futótáskám hátsó hálójának tartóját (így az amúgy kajatárolásra használt terület teljesen használhatatlan lett), illetve, hogy az erős szélben alig bírtam megállni, de nem hagytam magam megtörni! A cipőm volt már máskor is vizes, majd megszárad, a frissítésre hozott csokiszalámit (ez a default családi ünnepi sütemény, és mint decemberben kiderült, tökéletes ultrafutó-frissítő is egyben) pedig pont be tudtam tárazni a táskapánt mellzsebébe, még könnyebb is lesz elérni. A szél meg fog majd hátulról is fújni, nyilván.

Miután úgy alakult, hogy a múlt vasárnapi hagyományos évi egyszeri nagy baráti túránk biatorbágyi indulását a szintén múlt vasárnapi hagyományos évi egyszeri szentendrei Nyuszifutás miatt nem fogom tudni elérni, alternatív megoldásként a nagyjából féltávas budakeszi csatlakozás merült fel. Igen ám, de tömegközlekedéssel évtizedekbe került volna Szentendréről Budakeszire jutni (éljen a budai agglomeráció földrajza), így reálisan nézve az autózás maradt opciónak, ami viszont a hazaút tekintetében sem a budaörsi végpont, sem az útközben elfogyasztásra kerülő sörök (2-8) okán nem jelentett segítséget. Na de sebaj, ezért jó az aktív életforma, akár biciklivel, akár futva is vissza tudok majd ugrani a kocsiért pár napon belül, így végül ezt a megoldást követve szúrtam ki Budakeszi egyetlen hosszú távra is használható parkolóhelyét (fél óra Google Street View nyomozás kellett hozzá), és a kissé esős és hűvös túranapon egy hibátlan délután töltöttem el az Amnézia és a Victoria sörözőkben, valamint a két pont közötti domborzaton.

Az időjárás és egyéb elfoglaltságaim csütörtöknél hamarabbi indulást nem igazán tettek lehetővé, így annyi ideig tudtam szuggerálni a térképet, hogy végül csak bele tudtam erőltetni a Budakalászról Solymárra (erről még később lesz szó) átfutó zöld jelzést a nyomvonalba, ami egyből sokkal boldogabb színűre (zöldre?) varázsolta az egész autó-mentő-expedíciót. (Az Akadémia rendkívül hasznos oldala alapján egyébként autómentő expedíció a helyes írásmód, de ez megöli azt a fun koncepciót, hogy elrejtem a szóösszetétel határait.) A zöld jelzés enyhe vargabetűje egyébként 30 km felé tolta volna a napi etapot, ami a késő délutáni startidőpontra való tekintettel már jócskán az éjszakába tolta volna a kalandot (ahogy többször kifejtettem, igazából az éjszakai futásnál kell meghúznom a vörös vonalat), így azt az apró koncessziót engedtem meg magamnak, hogy a jelzés indítópontjáig egy kedélyes kerékpáros gurulással gyorsítom a folyamatot.

Ennek megfelelően tehát csütörtök 18:00-kor a húsvéti tesztkuglóf minden bűntudatával felvértezve járműre pattantam, és az óraátállítással támogatott szolid napsütés luxusát kiélvezve egy kényelmes negyed óra alatt átértem Budakalászra, ahol a Lenfonó HÉV-állomásnál gyorsan letudtam a lakatolás és a fotózás kötelező köreit, és bele is vágtam a csíkfutásba!

A jelzés hamar a tárgyra tér, Budakalász házai pár száz méter után hátramaradtak, és a zöld jelzés az április zöld legszebb árnyalataival kísérve kapaszkodott felfelé a Kevély-gerinc északi oldalának enyhe kaptatóján.

Miután az előző bejegyzéseimben megénekelt nehezen definiálható csípőfájdalmaim sem maguktól, sem intenzív pihentetés követkteztében nem akartak varázsütésre eltűnni, az orvostudomány csodái felé kellett fordulnom a projekt megmentése érdekében. Így hát alig két nappal a jelen poszt témáját képező futás előtt egy felhős hétfő reggel egymás szemébe néztünk az ortopédussal, aki az MR lelet alapos áttanulmányozása után immár nagy titkok tudójává vált:„Igazából semmilyen érdemi elváltozást nem látok, valószínűleg egy ínsérülésről lehet szó. Időt kell hagyni a regenerációra, de igazából enyhén nyugodtan lehet terhelni, a kulcsszó a kímélet.”

„Kímélet” – értettem egyet bólogatva, és rögtön tudtam, hogy az orvos nyilván arra gondol, hogy az eredetileg március végére ütemezett karancs-medvesi 90 km-es odacsapás helyett bizony egy polcról lejjebb kell válogatnom. Ez persze így is keserű pirula, hiszen ha nem nyúlok a felső polcos futásokért, akkor előbb-utóbb már csak azok maradnak a polcon – és mikor máskor lenne ideális teljesíteni egy hegyes 90-est, mint a még relatíve hűvös, de már egészen hosszasan világos kora tavaszban? Sebaj, a kulcsszó a kímélet, ismertem el, és azonnal fel is villant előttem az amúgy januárra már egyszer beütemezetett zalai 75-ös keringés! Ennek a futásnak szintén van egy időkritikussága, ugyanis a tömegközlekedési megvalósíthatóságát a világ legrandomabb Tapoclca-Bükfürdő hajnali járata biztosítja, amit egy darab gondolkodó közlekedésszervező bármikor (teljesen jogosan) kihúzhat – irány tehát (ismét) Zala!

A zárójeles ismét igazából olyannyira komolyan veendő, hogy egészen pontosan ugyanazt a parkolóhelyet írhattam be hajnal 3-kor, és ugyanúgy a Retró Rádiót élvezhettem egészen 4-ig, amikor a teljesen felfoghatatlan okból érkező félórás angol nyelvű hírblokkról eltekerve a Petőfi kíséretében gurulhattam végig a Balaton déli partján. Az autópályán kissé hüledeztem még azon, hogy a pólós-rövidnadrágosra tervezett futást mínusz fokos értékek borzolják, de a napkelte beérkeztével valahogy a hajnali hideg is kezelhetőbbnek tűnt, így viszonylag konszolidáltan ugorhattam fel az előzetes várakozásoknak megfelelően üreskés buszra Cserszegtomaj-külsőn. Azért persze így is egyből bevackoltam magamat az esőkabátom műanyagjába, és az egyórás menetidő első felét nagyjából hibernációban is tudtam tölteni, a második felében pedig már egyre türelmetlenebben várakoztam – hiába, benne volt a boogie a lábamban, így hogy az előző csíkfutás óta írd és mondd 40 km-t futottam egy hónap alatt.

Így hát Oszkóra érkezve egészen komikusan használtam ki azt, hogy a buszmegállónál nem várt adminisztratív teher: a helyi iskolások őszinte meglepődésére gyakorlatilag kizuhantam a buszajtón és az órámra ütve azonnal menekülni kezdtem észak felé – ez a gyors pörgetés már csak a még határozottan csípős hajnali mikroklíma kezelése szempontjából is kiváló ötletnek bizonyult.