Szégyelld magad, már megint sötétben csíkfutottál? Jaj, hát esküszöm, hogy nem így akartam! Az egész onnan indult, hogy április 12-éhez rohamosan közeledve arra jutottam, hogy az egész napos feszült doomscrollozás és részvételiadat-elemzés helyett inkább bevetem magam az erdőbe, és kizárólag sportpodcastokat hallgatva összeszedek 50%+1 (értsd: 51 km-t). A katalógusom alapján pontosan 1 db ilyen hosszúságú túra állt rendelkezésre, ami a maga körtúra vonalvezetésével és földrajzi közelségével igazán optimális választásnak tűnt. Közben aztán úgy alakult, hogy más elfoglaltságot sikerült találnom vasárnapra, de a gondolatcsírát már nem lehetett visszafojtani, pláne, hogy a tavaszi szünet időbeosztásában még egy praktikus üresedés is keletkezett egy lyuk kedd délutánra (estére / éjszakára).

A helyzetet azonban nehezítette, hogy kedd délután csak munkaidő után tudtam nekiesni a feladatnak, így hiába csak a déli agglomerációba kellett eljutnom, a Vance látogatással fűszerezett budapesti csúcsforgalom (naivan azt hittem, hogy a tavaszi szünet érdemben segíteni fog, Szentendrén valahogy mindig látványosan megfigyelhető a hatása) adott egy gyomrost a stressz-szintemnek. Még menet közben is vacilláltam azon, hogy Ócsáról vagy Csévharasztról érdemes indulni, hiszen még a legoptimistább forgatókönyv szerint is sötétségbe fogom száműzni az útvonal egyes látnivalóit, de végül a forgalom inkább Ócsa felé engedett, így végül szolid késéssel, 17:45-kor sikeresen leparkoltam a református templom fantasztikus épülete előtt.

A dugóküzdelem keserű szájízét aztán sikerült még megtoldanom azzal, hogy az iso-italomat rendkívül praktikus módon a jobb futócipőmre csorgattam a teljes utazás alatt (teljesen átázott), hogy elszakítottam a futótáskám hátsó hálójának tartóját (így az amúgy kajatárolásra használt terület teljesen használhatatlan lett), illetve, hogy az erős szélben alig bírtam megállni, de nem hagytam magam megtörni! A cipőm volt már máskor is vizes, majd megszárad, a frissítésre hozott csokiszalámit (ez a default családi ünnepi sütemény, és mint decemberben kiderült, tökéletes ultrafutó-frissítő is egyben) pedig pont be tudtam tárazni a táskapánt mellzsebébe, még könnyebb is lesz elérni. A szél meg fog majd hátulról is fújni, nyilván.

Miután úgy alakult, hogy a múlt vasárnapi hagyományos évi egyszeri nagy baráti túránk biatorbágyi indulását a szintén múlt vasárnapi hagyományos évi egyszeri szentendrei Nyuszifutás miatt nem fogom tudni elérni, alternatív megoldásként a nagyjából féltávas budakeszi csatlakozás merült fel. Igen ám, de tömegközlekedéssel évtizedekbe került volna Szentendréről Budakeszire jutni (éljen a budai agglomeráció földrajza), így reálisan nézve az autózás maradt opciónak, ami viszont a hazaút tekintetében sem a budaörsi végpont, sem az útközben elfogyasztásra kerülő sörök (2-8) okán nem jelentett segítséget. Na de sebaj, ezért jó az aktív életforma, akár biciklivel, akár futva is vissza tudok majd ugrani a kocsiért pár napon belül, így végül ezt a megoldást követve szúrtam ki Budakeszi egyetlen hosszú távra is használható parkolóhelyét (fél óra Google Street View nyomozás kellett hozzá), és a kissé esős és hűvös túranapon egy hibátlan délután töltöttem el az Amnézia és a Victoria sörözőkben, valamint a két pont közötti domborzaton.

Az időjárás és egyéb elfoglaltságaim csütörtöknél hamarabbi indulást nem igazán tettek lehetővé, így annyi ideig tudtam szuggerálni a térképet, hogy végül csak bele tudtam erőltetni a Budakalászról Solymárra (erről még később lesz szó) átfutó zöld jelzést a nyomvonalba, ami egyből sokkal boldogabb színűre (zöldre?) varázsolta az egész autó-mentő-expedíciót. (Az Akadémia rendkívül hasznos oldala alapján egyébként autómentő expedíció a helyes írásmód, de ez megöli azt a fun koncepciót, hogy elrejtem a szóösszetétel határait.) A zöld jelzés enyhe vargabetűje egyébként 30 km felé tolta volna a napi etapot, ami a késő délutáni startidőpontra való tekintettel már jócskán az éjszakába tolta volna a kalandot (ahogy többször kifejtettem, igazából az éjszakai futásnál kell meghúznom a vörös vonalat), így azt az apró koncessziót engedtem meg magamnak, hogy a jelzés indítópontjáig egy kedélyes kerékpáros gurulással gyorsítom a folyamatot.

Ennek megfelelően tehát csütörtök 18:00-kor a húsvéti tesztkuglóf minden bűntudatával felvértezve járműre pattantam, és az óraátállítással támogatott szolid napsütés luxusát kiélvezve egy kényelmes negyed óra alatt átértem Budakalászra, ahol a Lenfonó HÉV-állomásnál gyorsan letudtam a lakatolás és a fotózás kötelező köreit, és bele is vágtam a csíkfutásba!

A jelzés hamar a tárgyra tér, Budakalász házai pár száz méter után hátramaradtak, és a zöld jelzés az április zöld legszebb árnyalataival kísérve kapaszkodott felfelé a Kevély-gerinc északi oldalának enyhe kaptatóján.

Miután az előző bejegyzéseimben megénekelt nehezen definiálható csípőfájdalmaim sem maguktól, sem intenzív pihentetés követkteztében nem akartak varázsütésre eltűnni, az orvostudomány csodái felé kellett fordulnom a projekt megmentése érdekében. Így hát alig két nappal a jelen poszt témáját képező futás előtt egy felhős hétfő reggel egymás szemébe néztünk az ortopédussal, aki az MR lelet alapos áttanulmányozása után immár nagy titkok tudójává vált:„Igazából semmilyen érdemi elváltozást nem látok, valószínűleg egy ínsérülésről lehet szó. Időt kell hagyni a regenerációra, de igazából enyhén nyugodtan lehet terhelni, a kulcsszó a kímélet.”

„Kímélet” – értettem egyet bólogatva, és rögtön tudtam, hogy az orvos nyilván arra gondol, hogy az eredetileg március végére ütemezett karancs-medvesi 90 km-es odacsapás helyett bizony egy polcról lejjebb kell válogatnom. Ez persze így is keserű pirula, hiszen ha nem nyúlok a felső polcos futásokért, akkor előbb-utóbb már csak azok maradnak a polcon – és mikor máskor lenne ideális teljesíteni egy hegyes 90-est, mint a még relatíve hűvös, de már egészen hosszasan világos kora tavaszban? Sebaj, a kulcsszó a kímélet, ismertem el, és azonnal fel is villant előttem az amúgy januárra már egyszer beütemezetett zalai 75-ös keringés! Ennek a futásnak szintén van egy időkritikussága, ugyanis a tömegközlekedési megvalósíthatóságát a világ legrandomabb Tapoclca-Bükfürdő hajnali járata biztosítja, amit egy darab gondolkodó közlekedésszervező bármikor (teljesen jogosan) kihúzhat – irány tehát (ismét) Zala!

A zárójeles ismét igazából olyannyira komolyan veendő, hogy egészen pontosan ugyanazt a parkolóhelyet írhattam be hajnal 3-kor, és ugyanúgy a Retró Rádiót élvezhettem egészen 4-ig, amikor a teljesen felfoghatatlan okból érkező félórás angol nyelvű hírblokkról eltekerve a Petőfi kíséretében gurulhattam végig a Balaton déli partján. Az autópályán kissé hüledeztem még azon, hogy a pólós-rövidnadrágosra tervezett futást mínusz fokos értékek borzolják, de a napkelte beérkeztével valahogy a hajnali hideg is kezelhetőbbnek tűnt, így viszonylag konszolidáltan ugorhattam fel az előzetes várakozásoknak megfelelően üreskés buszra Cserszegtomaj-külsőn. Azért persze így is egyből bevackoltam magamat az esőkabátom műanyagjába, és az egyórás menetidő első felét nagyjából hibernációban is tudtam tölteni, a második felében pedig már egyre türelmetlenebben várakoztam – hiába, benne volt a boogie a lábamban, így hogy az előző csíkfutás óta írd és mondd 40 km-t futottam egy hónap alatt.

Így hát Oszkóra érkezve egészen komikusan használtam ki azt, hogy a buszmegállónál nem várt adminisztratív teher: a helyi iskolások őszinte meglepődésére gyakorlatilag kizuhantam a buszajtón és az órámra ütve azonnal menekülni kezdtem észak felé – ez a gyors pörgetés már csak a még határozottan csípős hajnali mikroklíma kezelése szempontjából is kiváló ötletnek bizonyult.

Ahhoz képest, hogy az előző beszámolóm felvezetésében még viszonylag könnyelműen fogalmazva írtam, hogy „a 76-os főútról még pár száz méternyi séta választott el a tilajújhegyi startponttól, ami pont elég volt arra, hogy elgondolkodhassak a derekamban (vagy a címhez illeszkedően a fenékszélen) észlelt fura húzódásérzeten, de miután a bekötőút erős lejtésbe fordult, így kényszerűen (méretlen) futásra váltottam, a probléma méltóságos ignorálása mellett döntöttem”, így másfél héttel később bizony azzal küzdök, hogy minden pihentetés ellenére egészen érezhetően sántítok, ami bármennyire is kegyetlenek az egynapos ultrák, azért alapvetően nem a normál működés jele.

Szerencsére a frissiorvoslátogatásom viszonylag pozitív hangulatúra sikeredett, így a remény megmaradt arra, hogy kidolgozzam magam ebből az izom(?)sérülésből, és nagyon óvatos edzésmunkával (sok pihenés, kevés futás, némi kerékpár) készülve egy szolidabb március végi futást kipréseljek magamból – persze egy ilyen hosszú távú projektnél nyilván a hosszú távú egészség / képesség megőrzése lenne az elsődleges cél, de egy ilyen „soft” sérülésnél tudatilag nagyon nehéz „nullára” fékezni.

Ennek megfelelően a mai napon is a mentális kihívásokat helyezem előtérbe a fizikai edzésmunka helyett, és megpróbálok készíteni egy összefoglalót egy olyan rendkívül izgalmas témáról, mint a turistaút-hálózat 2025-ben végbement változásai! A korábbi módszertani posztokban erősen kerülgettem a változáskezelés témakörét, leginkább persze azért, mert igazán egyértelmű feloldása nem létezhet annak, hogy egy mozgó halmaz változásait hogyan lehet 15 éves időhorizonton hogyan lehet konzisztensen lekönyvelni. Így végül, most, hogy a „The Beast” (hamarosan jön még egy futásmentes összefoglaló poszt) összeállításánál nagyjából a teljes listán végig kellett haladnom, megragadtam az alkalmat, és felállítottam a turistaút-nyilvántartás karbantartásának legfontosabb szabályait.

Lehet egy ilyen izgalmas felvezetés után nem a "TOVÁBB" gombra kattintani?

Ahogy előirányoztam magamnak, a téli hónapok során sikerült érdemileg előrejutnom az egyedi, optimalizált túrák meghatározásában, és egészen kiváló időzítéssel, alig pár nappal a február végére esedékes odacsapás előtt, sikerült egy viszonylag „késznek” tekinthető verzióig jutnom, ami a keresztségben a „The Beast” nevet kapta, és egy közeljövőbeli technikai poszttal együtt hamarosan fel is kerül az oldalsávba is. A futás ténye szempontjából persze a lényeg az, hogy a listakészítéshez logikusan hozzácsapott éves turistaút-nyilvántartás felülvizsgálat (milyen izgalmasan hangzik, ugye, erről is lesz szó majd a következő posztban) során feltűnt, hogy a Hévízről induló sárga jelzés Cserszegtomaj helyett már Vállusig ér, egészen tökéletes összekötést adva a Vállust Keszthellyel összekötő zölddel. Kis osztás-szorzás után ki is jött egy jó 85 km-es útvonal a Balaton nyugati peremére, így már ugrottam is az ágyba szerda este 8-kor, hogy a végre beköszöntő tavaszt méltóan megünnepelhessem a magam eszközeivel!

A tavasz beköszöntése azért annyira még nem volt átütő, hogy az éjszakai indulást még egy kis jégkaparással kellett indítanom, de ezúttal nem volt okom kételkedni az időjárás-előrejelzésben, és a derült 10-12 fokos napi működésre lőttem be a felszerelést. Ebből persze alig két órával később a vaksötétben még nem sokat érzékeltem a cserszegtomaji hegyoldalon félrehúzódva, mesterien elcsalva a hévízi parkolás eget rengető 3000 forintos napi tételét. A túl korai érkezést kiélvezve az autóban még elmerengtem, hogy nem érne-e meg egy plusz átszállást a látótávolságon belül lévő buszmegálló használata, de végül az eredeti tervhez tartottam magam, így 5:20-kor kikászálódtam a járműből, és a koromfekete út szélén vacogva sétáltam 700 métert a „Dobogómajor I.” fedőnevű megállóhoz, ahonnan alig pár perc fel-alá járkálást követően felmentett az egerszegi busz.

A szerencsésen megrajzolt körívű túranapon alig volt időm berendezkedni és felmelegedni a buszon, máris érkezett az almásházai bekötőút, ahol kerek 6 órakor már óvatos pirkadattal kísért, de továbbra is határozottan „friss” levegőbe ugrottam ki a járműből. A 76-os főútról még pár száz méternyi séta választott el a tilajújhegyi startponttól, ami pont elég volt arra, hogy elgondolkodhassak a derekamban (vagy a címhez illeszkedően a fenékszélen) észlelt fura húzódásérzetet, de miután a bekötőút erős lejtésbe fordult, így kényszerűen (méretlen) futásra váltottam, a probléma méltóságos ignorálása mellett döntöttem.

Már a zalai futásom menetrendjét készültem elhelyezni a nadrágom zsebemben, amikor realizálódott, hogy helyzet van, és kiderült, hogy másnapra, azaz szerda délutánra túl sok programom keletkezett meg néhány perc alatt ahhoz, hogy beleférjen az oda-vissza hévízi autózás 2*2,5 órája. Milyen szerencse, hogy így, a csíkfutás projekt első felében (harmadában) járva még viszonylag könnyen térhettem át egy közeli mátrai opcióra, de miután realizáltam, hogy ez az opció egy szolid Kékes-mászást is magával hozna, az utolsó utáni pillanatban elrántottam a kormányt, és végül a Poroszlót Egerrel összekötő szolid 59 km-es Dél-Hevesi Pirosra esett a választásom.

Ekkora last minute változtatások mentén nem is csoda, hogy nehézségeim akadtak az elalvással, így végül egy szolid 4 órás pihenést követően vetettem bele magam a sötétbe, majd jó másfél órányi autókázás után meg is érkeztem Egerbe. A parkolóhelyemről remek stratégiai rálátást kaptam a buszmegállóra, így a vacogós odakint várakozást minimalizálni tudtam, és az autóból kirobbanva ugrottam fel a kiválóan fűtött távolsági buszra, ahol a luxuslehetőségeket kihasználva még egy félig komoly szempihentetési gyakorlatot is végre tudtam hajtani a 6:20-as poroszlói érkezésig.

A tisza-tavi üdülőfaluhoz érkezés aranyos kapcsolatot teremtett az előző csíkfutási kalandommal, hiszen még 2025 végén szintén a Tisza-parton, igaz jó 200 folyamkilométerrel feljebb tettem le a lantot. A Tiszával (vagyis jelen esetben inkább a Tisza-tóval), illetve annak áradásával kapcsolatos kérdésekre azonban érdemi válasszal nem tudok szolgálni, ugyanis a jelzés az alig 100 méterre lévő tóparttal igazából egyaránt nem vesz fel érintkezést – és mivel a sötétben én sem láttam értelmét a virtuális strandolásnak, a buszmegálló lámpaoszlopának korrekt pöttyös jelzésének lepacsizását követően élesen balra térve búcsút is intettem a vízközelnek (ez persze nem teljesen igaz, részletek később!).

A blog végtelen futásfolyamára nézve határozottan jó ötletnek tűnik egy kis gondolatrendezés, így a tavalyi formulát nagyjából teljes egészében átvéve nézzünk most sikerült, hogy hogy sikerült 2025 a csíkfutás világában!

A rövid válasz az, hogy jól! A blog manifesztójában megfogalmazott évi 6-800 km-es irányszámot még annak ellenére is sikerült megugrani, hogy az év első felét az Ultrabalaton mellett nem tudtam tökéletes csíkfutás-fókusszal végighajtani: végül 821 kilométert jegyezhetünk fel a lap aljára! Ez a 821 km összesen 21 db turistajelzést tartalmazó expedícióból állt össze, a következő bontásban:

A futás-összegzés sablonjának fejlesztésének köszönhetően arról is be tudok számolni, hogy ezt a tiszta 821 km-nyi turistajelzést összesen 1044 km teljesítéséből tudtam kisajtolni, ami 79%-os hatékonyságot jelent még a szándékosan hatékonytalan Kinizsi Százassal együtt is. 2025-ben egyébként legjobb tudásom szerint 3265 km-t futottam, aminek tehát nagyjából egyharmada jutott a projektre (a maradék kétharmad pedig arra, hogy bírjam a projektet.)

A 21 idei futást egy picit szubjektív érzésre történő felosztás alapján 3+1 kategóriába tudom csoportosítani:

• 11 db "egésznapos", a maratont meghaladó távú ultra,
• 3 db "félnapos", 30-40 km környéki futás
• 6 db "kipipálós", ha már ott vagyok a helyszínen, akkor valamit teljesítenék 
• 1 db Sokkoló Sokoró.

Annyira sok remek címet találtam ki a pusztai monotonitásban („Fehér(gyarmati) karácsony”, „Legény a gáton”, „Géza, kék az ég”, „Árad a Tisza), hogy véteknek érzem nem használni ezeket a remekműveket, így egészen rendkívüli módon fejezetcímekként fogom használni őket, fenntartva a jogot, hogy a jövőben akár önálló címként is megjelenjenek. Kivéve persze a „Fehér(gyarmati karácsonyt”, ha csak nem költözök a következő években ide, akkor a csíkfutás szempontjából nem lesz releváns ez a szatmári városka (igen, ez az a bejegyzés, ami fényt derít Szabolcs, Szatmár és Bereg megye pontos lehatárolására).

Na, de először is foglalkozzunk a keleti nyitással: a téli szünet feladat- és programstruktúrája azt a sajátos megoldást hozta elő, hogy a hagyományos január eleji futást december végére tudtam allokálni (nem az első hónapcsúsztatás a projekt történetében), sátoraljaújhelyi kiindulóponttal. A belőtt december 27-ei nap egy árnyalatnyit közel esett a bakonyi küszködéshez, így inkább egy kímélőbb, síkabb opciót kerestem, elővéve azt a gondolatot, hogy a pusztán amúgy is kizárólag csak télen lehet hőguta nélkül előrehaladni. A kézenfekvő opciónak a Nyíregyházát és Tiszacsécsét összekötő 140 km-nyi piros sáv tűnt, amit a nagyjából féltávnál lévő Vásárosnaménynál értelmesen meg is lehetett felezni, és bizony szabad szemmel is jól látható, hogy a tiszacsécsei, már a román-ukrán-magyar hármashatárt közelítő végpont nem csak a turistaút-nyilvántartás legkeletibb pontja, hanem pár km híján az egész ország legkeletibb lokációját jelenti. Irány tehát kelet!

A bejárás sorrendjében valójában „Taszár és Teszér” lenne a pontosabb cím, de olyan mintha lenne egy a nyelvben megbújó logika, ami sikít azért, hogy „Teszér és Taszár” valahogy jobban hangzik? Leendő újévi fogadalmam mentén, hogy igyekszem a nem-kulcsfontosságú csapongások vonatkozásában kevésbé túlburjánzóan írni, ezt a kérdést az olvasóra bízom, és a bakonyi kaland felvezetését is csak „minimálisra” fogom.

A történet valahol ott kezdődik, hogy a háztartásban található autók számára november végén megduplázódott, ami bizony új horizontokat nyitott a futástervezésben, hiszen így a gyerekek életritmusának autós támogatása megszűnt korlátozó tényező lenni (a vásárlási döntés és a csíkfutás projekt összefüggéseiről nem szeretnék nyilatkozni), így bűntudat nélkül választhattam végre egy kellemesen távoli, reálisan nézve csak autós támogatással bejárható útvonalat decemberre. Az időhorizont azonban csak nem akart megnyílni, az ünnepi időszak programdömpingje mentén egészen december 17-ig kellett halasztanom a futásnapot, ami a tél elejének csábítóan enyhe időjárásának kecsegtetése miatt egészen frusztrálónak bizonyult: szerencsére az egyhangúan szürke tél kitartott, és a céldátum is nagyjából fagypont feletti és csapadékmentes prognózist kapott.

Ha már majdnem a téli napfordulóig sikerült kitolnom az expedíciót, akkor észszerűnek tűnt a „napfényes” órák minél hatékonyabb kihasználása, így az utazási időt oda és vissza is a sötétséghez allokáltam, ami nagyjából 9 órányi értelmes világosságot adott a Bakony északi peremére összerakott 81 km-es útvonal teljesítéséhez. A sötétség fenyegető réme mentén azért egy újabb elem is bekerült a felszerelésbe: a téli vadászszezon csúcsra futása mentén egy remek narancssárga láthatósági mellénnyel próbáltam erősíteni az esélyeimet az előre nem látható vadászeseményekkel szemben.

A korai ágyba dőlés remekül sikerült, így 3:15-kor majdnem kipihenten ugrottam ki az ágyból, 3:25-kor pedig már úton is voltam a Bakony szívében elhelyezkedő Dudar felé. Várpalotáig igazából a reggeli jelentette a legnagyobb izgalmat, de a városból a hegyek felé fordulva az általános vadrohamtól való rettegést egy új horror, a tejköd váltotta fel. A következő 20 km-en nagyjából az úttest felezővonala volt a látótávolságom fókusza, de végül szerencsésen áttörtem a főgerincen, és épségben beértem a Dudarra, és kis parkolási szerencsétlenkedést követően lelkesen ugorhattam ki a buszmegállóba, ahol azt a megállapítást tettem, hogy a Bakony közepén decemberben a nap leghidegebb szakaszában, bizony hideg van! A zirci busz szerencsére szokatlanul erős fűtésdózist biztosított, a főtéri buszterminálnál pedig a helyi albán pékség szívmelengető vendégterében tudtam bevárni a pápai busz csatlakozását.

Felszállás közben még mosolyogtam egyet a köztéri LED-kijelző „-1°” értékén, majd átadtam magam az eseménytelen hajnali buszozás békés (és rendkívül ideiglenes) hangulatának.

Bármennyire is rajongója vagyok a dolgok részletes előre megtervezésének, a csíkfutás valójában nagyfokú rugalmasságot és rögtönzési képességet igényel, hiszen hiába néztem én ki jónéhány hete, hogy november 25-én, kedden nekivágok a Bakonynak, az időjárásappok egyre biztosabban jeleztek özönvizet aznapra, és mivel önmagam ellensége nem vagyok (vitatott), inkább a hétvégi szekszárdi tartózkodás lehetőségei felé fordultam. (Így, a bejegyzést kedden írva örömmel nyugtázhatom, hogy kb. 20 órája folyamatosan esik.) Az amúgy is eléggé kaparó torkomra való tekintettel inkább be is mértem magamnak egy kímélőbb, szint nélküli Adony-Dunaföldvár 50 km-nyi piros sávját vasárnapra, de aztán ahogy szombat délután éppen ebben a térségben kapott el az autóban a havaseső-vihar, kissé elbizonytalanodtam azon, hogy valóban-e a kietlen 0 fokos pusztán akarom-e taposni a sarat. Szekszárdra érve aztán a gyerekekkel együtt a város feletti „hegyekben” hógolyózva egyszer csak elkapta a tekintetem egy csalfa zöld jelzés felvillanása, és azonnal megvilágosodtam, hogy most jött el az ideje annak, hogy kipipáljam a Szekszárdi Borút fantázianevű 36,5 km-es zöld sávot.

A fantázianév ellenére a zöld jelzés egyik vége sem Szekszárdon található, és bár az északi, sióagárdi végpont aránylag jól megközelíthető, a déli Mórágyot vasárnap délelőtt egész pontosan egy darab buszjárat érinti. A menetrendmatematika alapján a tömegközlekedésre alapozva a bekötésekkel együtt 39 km-es bővülő távot az első Sióagárdot érintő járattal indulva 6:20 és 10:05 között, nettó 3 óra 45 perc kellett volna teljesítenem (5:45-ös km tempó), ami a szintviszonyok és a hóborítás sebességi kiszámíthatatlansága mentén erősen bizonytalan kimenetelűnek tűnt. Szerencsére a családot sikerült beletrükköznöm abba, hogy segítsenek meg egy fuvarral, ha nem sikerül elérnem a buszt (=  egy pillanatig nem hittem, hogy sikerül), így végül viszonylag optimistán kezdhettem meg a rápihenést az etapra.