Figyelem! Ennek a bejegyzésnek a címe 50%-ban „K” betűkből áll!

Egy ilyen figyelemfelkeltő bevezetés után minden bizonnyal jobban fognak csúszni a narratívaépítés bekezdései, amik bizony egészen pontosan tavaly októberre, a Vértesi keringőre nyúlnak vissza. Az az október végi vértesi végigfutott hetvenes ugyanis olyan etalon futásélményként maradt meg a fejemben, amit mindenképpen reprodukálni szerettem volna, így ugyanerre az időablakra egy hasonló távú és meredekségű útvonalat terveztem be magamnak: sátoraljaújhelyi tartózkodásomból kiindulva ezúttal az amúgy is egyelőre kevéssé feldolgozott Bükkbe. A felkészülési lépésekben a frappáns címadást és az aprólékos tervezést ki tudtam pipálni, de az előző bejegyzésem végén megénekelt súlycsökkentésben nem sikerült repülőrajtot vennem, így relatíve aggodalommal tekintettem a kihívásra, és bizony óvatos gyaloglós etapokat is terveztem a 74 km-be.

A futás időzítésével is rendkívül trükkösen kivártam az óraátállítást, ami persze azonnal abba a rendkívül kártékony negatív spirálba taszított, hogy az egészen koránra tolódó indulási időablakot még nevetségesebb tömegközlekedési opciókhoz kötöttem, így végül heveny fejrázás mellett 2:30-ra állíthattam ébresztőt magamnak. Szerencsére a korai lefekvés az előző napi vékonyka alvás után jól működött, így viszonylag elfogadható közérzettel ugrottam be az autóba, és ezúttal végre kevésbé vadregényes útvonalon, kevesebb, de azért megmaradó vadrettegés mellett robogtam 80 km-t Miskolcig, ahol rendkívül leleményes módon elhelyeztem a járművet a fizetős zóna határának túloldalán. A buszmegállóig vezető rövidke sétám alatt egyértelművé vált öltözékem hiányossága, így a várakozás perceit heveny fel-alá sétával töltötte, de pár perc késés után végre megérkezett a nap első egri busza, így rendkívüli lelkesedéssel ugrottam fel másodmagammal, hogy végre a nap legjobban várt programpontjával, a kellemes tömegközlekedéses szundival foglalkozhassak.

A buszon elhelyezkedve aztán rá is csodálkozhattam arra az amúgy tudat alatt már ismert tényre, hogy a kőkemény piaci logikára helyezkedő tömegközlekedési szolgáltató bizony nem átalkodik spórolni a fűtéssel, így a következő egy órát az esőkabátomba tekeredve, kesztyűt-sálat húzva is penetráns didergéssel töltöttem el. Egerhez közeledve aztán az ingázók testhője lassan normalizálta a helyzetet, így végül már komfortban igazíthattam felszerelést, a leszálláshoz előrelépve pedig azt is észrevételezhettem, hogy csak 3 sorral kellett volna előrébb ülnöm az amúgy töküres buszon, hogy a masszívan sugárzó fűtőtest elé üljek. Így viszont a fűtést saját erőből kellett pótolnom, így a buszról leugorva azonnal futásra váltottam, és egy rövid éjszakai városnézést tartva elmellőztem az érseki palotát, a Dobó teret és a várat, majd kifordultam Egervár alig használt vasútállomásához, ami elvileg az indítójelzésemet rejtette!

Így szeptember végére fordulva időszerűvé volt, hogy a csíkfutás blog is lezárja a nyári szabadságát, hiszen a május végi kalandos Kinizsi Százas óta a klasszikus egésznapos ultra csíkfutás koncepciója parkolópályára került. A magyarországi klímaviszonyok ismeretében ez persze nem meglepő, ugyanis az én tűréshatáromon egész egyszerűen kívül esik a nyári napközbeni futás, az éjszakai ultrafutás pedig hiányzik a fenének (meg amúgy is, a csíkfutás világlátó funkcióját jelentősen korlátozza). Azért persze a nyár sem a tétlenségről szólt, összesen 7 kisebb (köztük két 50 km-es) futást (Nagybörzsöny, Sokoró, Gerecse, Tápióság, Aggteleki-karszt, Bicske, Balatonlelle) is sikerült begyűjteni, de esküszöm, hiányzott már a monumentalitás!

Az ambíciókat azért egy kissé megkavarta az a körülmény, hogy nagyjából február után először álltam újra mérlegre, és bizony, a jó 10 kilós extra súly magyarázatot adott az utóbbi futások nem kielégítő eredményeire és a ruhadarabok furcsa szabására. Ennek örömére kellő rezignáltsággal elköteleztem magam egy újabb diéta-időszak mellett, az útvonalválasztásnál pedig visszafogottságra intettem magam, és az extra kilókat legalább a gravitációval nem akartam szembesíteni, így vigyázó tekintetemet az Alföldre helyeztem. A szelekciót tovább korlátozta a tömegközlekedésre szorulás, így végül a relatíve közeli Kecskemétről Ócsára vezető 85 km-es zöld sáv indította be a fantáziámat, amit alapesetben simán egyben illett volna elfogyasztanom, de jelen állapotban inkább lecsippentettem a végét – hivatalosan persze azért, hogy így egy értelmes későbbi ócsai 50-es körtúrát is generáljak.

A munkahelyi és családi elfoglaltságok mellett a dátumok sem igazán tolongtak, így miután elköteleztem magam a szeptember 23-a mellett, sokkolva kellett szembesülnöm azzal, hogy egy olyan egészen masszív vénasszonyok nyara perzselte fel az országot a kinézett időszakban, amiben még egy napközbeni fűnyírás is kihívásnak tudott bizonyulni. Mivel azonban az útvonal jelentős részben erdőborítással bírt, és a kinézett kedd már a mini-kánikula utolsó, átmeneti napjának igézett, végül viszonylagos optimizmussal álltam a feladathoz, de azért a hűvös órák kihasználása érdekében még úgy is a legkorábbi vonathoz (4:30) kötöttem magam, hogy ez egy budapesti éjszakázást tett szükségessé. És bizony, ahogy 4 órakor Bubira ugrottam a Nyugati pályaudvar irányába, eléggé bosszantónak éreztem, hogy a fázásnak még csak jelét sem adta a testem a nap elvileg leghűvösebb időpontjában!

A tóparti stégen álldolgálva a naplemente aranyhídját csodálva önkéntelenül elgondolkodtam azon, hogy ez a kellemes 26 fokos szeptemberi időjárással megáldott utószezon valójában sokkal kellemesebb időablak a Balaton-parti jelenlétre, pláne ha az ember, a) nem is igazán akar fürödni a tóban, b) csíkfutni viszont annál inkább akar. Így összel ugyanis az ember már nincs arra kényszerítve, hogy a hajnal menedékébe merüljön, így sokkal emberbarátibb kezdésekkel dolgozHATna, ha a családi élet kötelezettségei nem foglalnák le a nappali időszak gyakorlatilag minden óráját. Így hát mit tehet az ember, a kellemes wellness-hétvégés leruccanás péntek estéjén 4:15-re állít ébresztőt, majd a kellemesen belégkondizott (szeptember van, ugye) szobában megpróbál értelmezhető mennyiségű alvásmennyiséget beraktározni (ezúttal sikerült!)

3:45-kor megébredve nem feltétlenül hittem volna, hogy van még út a visszaalvásba, de a szervezet még csak megmarkolt egy félórát, így álomból kirobbanva ugrottam a kanapéhoz, ahol a rendkívül előrelátó módon összekészített futócucc már csak rám vár, és alig pár perc múlva már kis is kanyarodtam a csíkfutás blog dél-somogyi bázisaként funkcionáló balatonszemesi hotel parkolójából. Az utóbbi két év nyaralásai már kissé megritkították az elérhető célpontokat, de szerencsére nyugat felé Lelle és Boglár még kínál útvonalopciókat - ezúttal a Balatonlellét Gyuggyal összekötő 15 km-es sárgára esett a választásom, melynek két végpontját egy rendkívül hatékony, bár éppenséggel 4:53-kor startoló tömegközlekedési opcióval tudtam előzetesen összekötni. A Gyugyra átvezető út szerencsére vad- és eseménymentes, így nagyjából 10 percem marad a vaksötétben azon merengeni, hogy vajon az igazak álmát alvó falut tényleg meg fogja-e látogatni egy nagy fehér busz így szombat hajnalban, de végül nem kellett csatlakoznom, a végén már utastársakkal együtt ugrottam a járműre. Balatonbogláron még egy gyors eszközváltás is megvalósult, majd 3 percnyi vonatozást követően, viszonylagos lelkesedés birtokában ugrottam le a peronról a lellei nagyállomáson.

A cím ezúttal is adja magát (ezen a blogon soha nem határolódok az olcsó politikai címadástól, lásd még: Kötcsei piknik), de pontosan hogy is alakult úgy, hogy egy random szerdán egy ilyen nyúlfarknyi sávon találom magam 50 kilométerre az otthonomtól? Nos, a tárgybeli sárga jelzés létezése a KDP 1. szakaszának lekönyvelése során ugrott vissza a tacit tudatomba, amikor is szomorúan realizáltam, hogy a piros nyugati "kanyarjával" a semmiben lógva hagytuk a rövidke Csabdi-Bicske összekötőt. Persze, így hogy kis hunyorítással még Budapest agglomerációjáról beszélünk, azért nem tűnt lehetetlen egy kellemeset-a-hasznossal jellegű pótlás, de valójában jogosan merül a kérdés, hogy miért lenne az ember amúgy csak úgy Bicskén?

Itt pedig jöhet a történet másik szála: minden csíkfutás melletti elköteleződésem mellett motoszkált bennem a vágy (túl sok nyári körversenyt néztem), hogy a nyár vége felé tekerjek egy nagyobbat, de akárhogy is forgattam a térképet, semmi szimpatikus nem rajzolódott ki előttem. Egy vadabb nyugati scrollozásnál aztán egyszer csak feltűnt Bicske neve előttem, és heuréka, máris pánikszerűen kerestem a bringás útvonalat, egészen tökéletes eredménnyel: Szentendre és a sárga jelzés féltávja között szinte pontosan 50 km van. Ez oda-vissza 100 km, meg még ott van az a fránya csíkfutás is, de ha minden igaz, az egész projekt bele tud férni a gyerekek ovi-időjébe, így egészen praktikus módon a nyárból a talán hűvösebb szeptemberbe halasztható az indulás.

Az eredetileg kinézett szerdai napra már 10 nappal előzetesen esőt írt, és végig konzisztensen is ez maradt az előrejelzés, de végül a teljes eső- és szélmennyiség elfogyott hajnali 4-ig (pontosan tudom, mert épp pszeudo-másnaposan fetrengtem az ágyban), így kissé keserédesen figyeltem a ragyogó kék eget pihenésre (és munkára) kárhoztatva. Csütörtökön természetesen az előrejelzéssel szemben már jóval borultabb idő fogadott, és mivel Andi sem volt aznap otthon, az expedícióm időben történő teljesítésének kritikusságát felvállalva (értsd: ha defektet kapok, akkor bedobom az erdőbe a biciklit és hazataxizok) kissé bizonytalanul vágtam neki az első kerékpáros szakasznak. A 2 órás tekerés vad izgalmaival nem terhelném a nagyérdeműt (Strava itt), legyen elég annyit megjegyezni, hogy ha az ember a Budai-hegységen keresztüli útvonalat rajzol, akkor ne lepődjön meg hogy heveny pulzusreakcióval járó emelkedőket kell leküzdenie. 

Ahogy egy évvel ezelőtt, úgy idén is Sátoraljaújhelyben töltöttem augusztus 20-a környékén, és ahogy tavaly, úgy idén is ellenálhatatlan vágyat éreztem arra, hogy az egyik délelőttöt (és hajnalt) az Aggteleki-karszt ritkán járt rögei között töltsem. Mivel a futásra ezúttal kifejezetten az ünnepnapot tudtam fordítani, a konzisztens vonatmenetrendet kihasználandó a Perkupát és Tornanádaskát a lehető legbonyolultabban összekötő útvonalat választottam ki, amely egy 5:00-kor induló vonatkozást, azaz egy igazán baráti 3:20-as felkelést vont magával. Igazán nagy panaszom egyébként nem volt emiatt, pláne így az utóbbi hetek-hónapok hőség/sport kapcsolatú tragédiáit hallva, igazából egészen logikusnak tűnt az augusztusi futás minél inkább a hajnalba terelése. A frissítést már előre kifundáltam, és még a nyaralás alatt magamhoz vettem a világ legjobb csokiját, a Studentská Pecetet, ami a maga 170 grammjával (és 2,5 eurójával) képes végig ellátni a nagyjából 5 órás kaland alatt.

19-én este ésszerűen nem sokkal fél 10 után is ágyba vetődtem, majd váratlan fordulat következett: egész egyszerűen nem tudtam elaludni! Szinte minden expedíció előtt kötelező kör a viszonylag korai lefekvés, és szinte soha nem szokott ezzel problémám lenni, de ezen az estén minden összejött: meleg volt, felhallatszott a Tina Turner Best Of koncert, zizegtek a szúnyogok, kényelmetlen volt a párna, és végül a Garmin tanúsága szerint egészen szürreális módon 1:02-kor sikerült elaludnom. Az utolsó pillanatokban már azon fantáziáltam, hogy mindent borítva alvás nélkül robbanok ki az ágyból, és elcsípem a 3:13-as vonatot (wtf), de végül a bő 2 óra alvás pont elégnek bizonyult az elinduláshoz, és bár a szokásosnál kevésbé intenzíven ordítottam fejben, hogy „let’s fucking go”, viszonylag hatékonyan ráfordultam az elindulásra. A kocsiban ülve aztán újra elmerengtem azon, hogy hogy lehetek ekkora idióta, hogy a zempléni hegyeken átszáguldva magam elé csábítom a környék teljes vadállományát, de végül egy oldalt álló bambit leszámítva eseménytelenül értem át Szlovákiába, majd a határt ismételt metszése után 4:45-kor le is parkoltam a tornanádaskai állomásépület mellett.

"Köszönöm Istenem, hogy nem születtem szlováknak" - dobhatom be figyelemfelkeltésként ezt a rendkívül magasröptű gondolatot, hogy aztán azonnal el is üssem az élét azzal, hogy ez a kérdés az én esetemben gyakorlatilag 2 km-en múlt, másrészt meg (és ami talán fontosabb), hogy természetesen kizárólagosan csíkfutási szempontból vetettem fel ezt a gondolatot. Az aggodalmat nem önmagában a szlovák turistaút-hálózat mérete indokolja, hiszen a maguk 14.000 km-ével nagyjából pariban vannak a magyar 17.00-jével, hanem a szintemelkedések egészen gátlástalan jelenléte, ami persze senkit nem lep meg, aki valaha ránézett a Kárpát-medence térképére, de ha ennél egy picit részletesebben tekintünk az útvonalakra, akkor tényleg nehéz nem ijedezni terepfutóként.

De miért is nézne rá az ember részletesebben a térképre ilyen ügyben? Nos, úgy adódott, hogy az idei családi nyaralást egészen outside-the-box módon gondolkodva a kánikulától elmenekülve a hegyekben, egész pontosan a Fátra és az Alacsony-Tátra találkozásánál töltöttük el, így természetesen már előre dörzsöltem a tenyerem a terepfutásti lehetőségek miatt! Már csak azért is tűnt igazán kecsegtetőnek a lehetőség, mert a szlovák turistaút-hálózat vizuálisan gyakorlatilag teljesen megegyezik a magyarral (ennek az okait sem bonyolult feltárni), így igazából egy teljesen szabványos csík-teljesítést is előirányozhattam magamnak.

Aztán, ahogy elkezdtem válogatni a lehetséges opciók között, egyre jobban elborzadtam azon, hogy az egyszámjegyű kilométeres útvonalak is rendre 500+ méteres szinteket követelnek, de miután felmértem, hogy technikailag ilyen nehézségű lejtőket végülis Magyarországon is lehet elvétve találni, szóval TALÁN négykézláb mászásra nem kell számítanom.

Az augusztus elejei szekszárdi látogatásba kézenfekvőnek tűnt egy kis csíkfutást rejteni, és látszólag könnyű is az ember dolga, hiszen Tolna szívéből mind a négy jelzésszín kiágazik. Aztán persze a már teljesített kék (DDK/AK), a hosszú távú túramozgalom piros (DDP), a Tolnában és Baranyában majd’ 100 km-t bolyongó sárga kizárása után valójában csak egy reális opció maradna: a Szekszárdi-dombság gerincét 34 km-en keresztül feltáró zöld jelzésű „Szekszárdi borút”. Az operatív tervezés során azonban egyértelművé vált, hogy a valójában Sióagárdot és Mórágyot összekötő, Szekszárdot csak érintő útvonal logisztikája a világosban futás, és a reggeltől dolgozás / gyerekre vigyázás követelményei mentén nem igazán oldható fel. Így végül mégis a sárgára ugrottam vissza: persze nem a 100 km-es teljes távra, hanem egy sokkal barátibb Szekszárd-Bonyhád 20-asra, amely teljesítéssel a sárgából fennmaradó további 80 km is határozottan kezelhetőbbé válik.

Mivel Szekszárdra egy fárasztó hosszú hétvégézés után estem be, az első kilövési opciómat még egy kis ágyban fetrengéssel és csak egy alibi városon belüli 10-essel kezeltem, viszont a következő hajnalon már fejben hangos, valójában persze néma LFG kiáltásokkal ugrottam ki az ágyból 4:30-kor. Remek stratégiai érzékkel a terepfutó nadrágomat és zoknimat a még alvó családtagokkal teli szobában helyeztem el, de mivel egy félmaratont gondolom öltönyben is le tudnék futni, a kérdést nem feszültem túl, és 4:40-re ki is értem a rendkívül közeli buszmegállóba. A meglepően népszerű hajnali járaton elhelyezkedve egyéb teendő híján végigkövettem a Szekszárdi-dombságra szépen lassan rávetődő napkelte kibontakozását, majd alig 20 perccel később le is szálhattam a dombvidék túlsó lejtőjének aljában elhelyezkedő Bonyhádon.

A feszített csíkfutás-kvóta tarthatósága érdekében sokáig úgy terveztem, hogy a hagyományos „lefutom az életkoromat kilométerben” koncepció helyett idén inkább egy klasszikusabb 60-as futással lepem meg magam, de végül a majdnem szülinapi KDP-indító után nem éreztem magamban az ambíciót a túlvállalásra – pláne, hogy a nyári időszakban, ha az ember nem akar éjszaka futni (és nem akar), akkor kifejezetten fájdalmas tud lenni a hőérzet. Így hát fellapoztam a listámat, de mivel az egyetlen 36 km-es táv pont a speciálisan kezelendő Szekszárdi-dombságban leledzik, inkább a vésztartalékomhoz, a Tápióságon keresztülfutó zöld jelzés környezetéhez nyúltam, ahol viszonylag könnyen fel is tudtam rajzolni egy a múlt decemberi prológom által nyitva hagyott kintlévőséget is kulturáltan rendező ~36 km-es útvonalat.

A Tápióságot átszelő szolnoki vasútvonalak abszolút támogatják a nyárhoz igazodó kora hajnali kezdést, így a kaland logisztikája a hajnali 3-as kelést leszámítva nem is tűnt kifejezetten nehézkesnek (ugye nem is a legkorábbi futáshoz kelésem idén, sóhaj). Akklimatizációs szándékkal a gyerekek vakációs menetrendjére ráelőzve a szülihéten 4-5 körüli kelésekkel tudtam le a napi mozgásaimat, így szombaton már simán a 3-as ébresztő előtt ébredtem – más kérdés, hogy ennek az elsődleges oka a Szentendrére lecsapó gigantikus vihar volt. Az ágyban fekve mélyelemzést folytattam az időképpel, és arra jutottam, hogy minden audio/vizuális inger ellenére az apokaliptikus időjárás nem igazán fogja érinteni az Alföld északnyugati peremvidékét, így végül az eredeti terv szerint vágtam bele a teljesítésben. Az özönvíz és a mennydörgés az előrejelzéseknek tökéletesen megfelelően a magaslati zónára korlátozódott, így az M4-esre ráfordulva már teljes nyugalomban reggelizhettem meg, a Tápióság kisebb bekötőútjai pedig szemrevételezés alapján már nedvesnek sem bizonyultak.

Farmoson aztán az autóból kikászálódva a várakozás perceiben még átélhettem a vihar utó- és a pirkadat előrezgéseit, majd a 10 perces vonatozás alatt menetkészre küzdöttem magam (jó lett volna csak futóövet vinni, de a pusztában a vízpótlást nem tudtam volna megoldani), és már határozott szürkeségben pattantam le Tápiógyörgyén a szerelvényről.

A párásodással küzdő szelfikamerával a biztonság kedvéért lőttem gyorsan egy rettenetes minőségű vasúti névtáblás fotót, mivel a követni kívánt piros jelzés fizikai létezésével kapcsolatosan voltak előzetes aggályaim, és bizony az állomásépületnél hiába is kerestem a pöttyös jelzést. A figyelmes olvasók emlékezhetnek, hogy a ’24 decemberi futásom során terv szerint teljesíteni akartam a Jászberény – Homoki kápolna piros jelzést, de a terepi empirikus megfigyeléseim alapján a jelzés pimaszul folytatott délkelet felé – mint az az MTSZ nyilvántartás publikálását követően kiderült, elvileg egészen Tápiógyörgye vasútállomásáig.

A sokorói fiaskó után logikusnak tűnt a mielőbbi vérbosszú gondolata, de a július elején lecsapó gigavihar az első pótdátumot ellehetetlenítette, időközben pedig befutott a jelzés Totyától, hogy július közepén nyílik egy időablak a Közép-Dunántúli Piros elkezdésére, amire természetesen azonnal le is csaptam. A Duna komárom-esztergomi szakaszától egészen Zircig kanyargó 270 km-es csík szakaszolása nem feltétlenül volt egyértelmű, az első túranap végpontjaként Szár (55 km) és Oroszlány (77 km) egyaránt értelmezhető volt, ezúttal azonban – tanulva a korábbi savanyú leckékből – én a lightosabb opció felé tolódtam el, a fennmaradó 215 km reálisan nézve így is három túrával lesz teljesíthető a nem túl távoli jövőben.

A KDP északi végpontját jelentő Piszke vá. Komárom-Esztergom (haha, mint a megye) vonala olyannyira nem frekventált, hogy ha a 6:30-as érkezést túl korainak éreznénk, akkor legközelebb 10:30-kor kezdhetnénk bele az útvonalba, így érthető módon elköteleztük magunkat a Déliből 4:30-kor induló hajnali járat mellett. Apró problémaként még az jelentkezett, hogy ez az indulás annyira korai, hogy a HÉV üzemkezdettel el sem lehet érni a vonatot, de szerencsére Totyánál ideiglenesen kiürült a lakás, így már előző este beutaztam a nagyvárosba, és miután a világ legszomorúbb ottalvós buliját is megültük (kettőnk közt egy egész sör elfogyott!), nyugovóra is tértünk, hiszen másnap a két szobában kegyetlenül 4-kor csörgött az ébresztőóra.

Viszonylag kényelmes készülődés után kellemesen hűvös félhomályban sétáltunk el Kelenföldre, majd a Guns N’ Roses koncertől érkező „tömegekhez” csatlakozva elindultunk nyugat felé. A vonaton még bohóckodtam egy kicsit alvás színleléssel, majd egy órával később megérkeztünk Almásfüzitőre, ami egyben egy ~40 éves időutazást is jelentett: a 20 perces várakozás igazi urbex élményt adott a monolitikus vasútépülettömb és gyártelep-árnyban elköltött reggelim mellé. 6:00-kor aztán megjött a vonatunk, amire felszállva külön köszöntést kaptunk (érthető, az utazóközönség egy kézen megszámolható), és lassújelektől kísérve még fél órát pöfögtünk a Duna és az időközben egyre aktívabban fölénk tornyosuló Gerecse-tömb között.

Ahogy azt már a legutóbbi bejegyzéseimben pedzegettem, a 10. Kinizsi Százas kipipálását követően végre ténylegesen kitárultam előttem a horizontok, és immár teljesen szabad kezet kaptam abban, hogy hogyan és merre gyűjtöm tovább a kilométereket. Ez a mondat persze semmilyen formában nem igaz, hiszen a családi, munkahelyi, földrajzi, fiziológiai és időjárási korlátozások valójában jelentősen behatárolják a gondolkodásomat, de a szabad akaratnak már az illúziója is szívet melengető!

A következő nagyobb futást a naptár június végére ütemezte dobta ki, ami a jelenkor magyar klímájában napközbeni mozgásként már nehezen értelmezhető, így az optimális megoldásként az év legrövidebb éjszakájára lecsapva egy éjszaka-hajnal kombináció merült fel. Mivel rendkívül trehány módon a teljes csíkfutás-állomány értelmezhető falatokba rendezésének előkészítésének munkáját még nem végeztem el (dolgozom rajta), így a pontos útvonallal még bizonytalankodtam darabig, de miután kiderült, hogy az év hátralévő részére országos matrica tulajdonossá váltam (nem saját akaratomból), végül nyugat felé köteleztem el magam, és az autóval jól megközelíthető Sokoró vidékét néztem ki magamnak.