Már a zalai futásom menetrendjét készültem elhelyezni a nadrágom zsebemben, amikor realizálódott, hogy helyzet van, és kiderült, hogy másnapra, azaz szerda délutánra túl sok programom keletkezett meg néhány perc alatt ahhoz, hogy beleférjen az oda-vissza hévízi autózás 2*2,5 órája. Milyen szerencse, hogy így, a csíkfutás projekt első felében (harmadában) járva még viszonylag könnyen térhettem át egy közeli mátrai opcióra, de miután realizáltam, hogy ez az opció egy szolid Kékes-mászást is magával hozna, az utolsó utáni pillanatban elrántottam a kormányt, és végül a Poroszlót Egerrel összekötő szolid 59 km-es Dél-Hevesi Pirosra esett a választásom.

Ekkora last minute változtatások mentén nem is csoda, hogy nehézségeim akadtak az elalvással, így végül egy szolid 4 órás pihenést követően vetettem bele magam a sötétbe, majd jó másfél órányi autókázás után meg is érkeztem Egerbe. A parkolóhelyemről remek stratégiai rálátást kaptam a buszmegállóra, így a vacogós odakint várakozást minimalizálni tudtam, és az autóból kirobbanva ugrottam fel a kiválóan fűtött távolsági buszra, ahol a luxuslehetőségeket kihasználva még egy félig komoly szempihentetési gyakorlatot is végre tudtam hajtani a 6:20-as poroszlói érkezésig.

A tisza-tavi üdülőfaluhoz érkezés aranyos kapcsolatot teremtett az előző csíkfutási kalandommal, hiszen még 2025 végén szintén a Tisza-parton, igaz jó 200 folyamkilométerrel feljebb tettem le a lantot. A Tiszával (vagyis jelen esetben inkább a Tisza-tóval), illetve annak áradásával kapcsolatos kérdésekre azonban érdemi válasszal nem tudok szolgálni, ugyanis a jelzés az alig 100 méterre lévő tóparttal igazából egyaránt nem vesz fel érintkezést – és mivel a sötétben én sem láttam értelmét a virtuális strandolásnak, a buszmegálló lámpaoszlopának korrekt pöttyös jelzésének lepacsizását követően élesen balra térve búcsút is intettem a vízközelnek (ez persze nem teljesen igaz, részletek később!).

A blog végtelen futásfolyamára nézve határozottan jó ötletnek tűnik egy kis gondolatrendezés, így a tavalyi formulát nagyjából teljes egészében átvéve nézzünk most sikerült, hogy hogy sikerült 2025 a csíkfutás világában!

A rövid válasz az, hogy jól! A blog manifesztójában megfogalmazott évi 6-800 km-es irányszámot még annak ellenére is sikerült megugrani, hogy az év első felét az Ultrabalaton mellett nem tudtam tökéletes csíkfutás-fókusszal végighajtani: végül 821 kilométert jegyezhetünk fel a lap aljára! Ez a 821 km összesen 21 db turistajelzést tartalmazó expedícióból állt össze, a következő bontásban:

A futás-összegzés sablonjának fejlesztésének köszönhetően arról is be tudok számolni, hogy ezt a tiszta 821 km-nyi turistajelzést összesen 1044 km teljesítéséből tudtam kisajtolni, ami 79%-os hatékonyságot jelent még a szándékosan hatékonytalan Kinizsi Százassal együtt is. 2025-ben egyébként legjobb tudásom szerint 3265 km-t futottam, aminek tehát nagyjából egyharmada jutott a projektre (a maradék kétharmad pedig arra, hogy bírjam a projektet.)

A 21 idei futást egy picit szubjektív érzésre történő felosztás alapján 3+1 kategóriába tudom csoportosítani:

• 11 db "egésznapos", a maratont meghaladó távú ultra,
• 3 db "félnapos", 30-40 km környéki futás
• 6 db "kipipálós", ha már ott vagyok a helyszínen, akkor valamit teljesítenék 
• 1 db Sokkoló Sokoró.

Annyira sok remek címet találtam ki a pusztai monotonitásban („Fehér(gyarmati) karácsony”, „Legény a gáton”, „Géza, kék az ég”, „Árad a Tisza), hogy véteknek érzem nem használni ezeket a remekműveket, így egészen rendkívüli módon fejezetcímekként fogom használni őket, fenntartva a jogot, hogy a jövőben akár önálló címként is megjelenjenek. Kivéve persze a „Fehér(gyarmati karácsonyt”, ha csak nem költözök a következő években ide, akkor a csíkfutás szempontjából nem lesz releváns ez a szatmári városka (igen, ez az a bejegyzés, ami fényt derít Szabolcs, Szatmár és Bereg megye pontos lehatárolására).

Na, de először is foglalkozzunk a keleti nyitással: a téli szünet feladat- és programstruktúrája azt a sajátos megoldást hozta elő, hogy a hagyományos január eleji futást december végére tudtam allokálni (nem az első hónapcsúsztatás a projekt történetében), sátoraljaújhelyi kiindulóponttal. A belőtt december 27-ei nap egy árnyalatnyit közel esett a bakonyi küszködéshez, így inkább egy kímélőbb, síkabb opciót kerestem, elővéve azt a gondolatot, hogy a pusztán amúgy is kizárólag csak télen lehet hőguta nélkül előrehaladni. A kézenfekvő opciónak a Nyíregyházát és Tiszacsécsét összekötő 140 km-nyi piros sáv tűnt, amit a nagyjából féltávnál lévő Vásárosnaménynál értelmesen meg is lehetett felezni, és bizony szabad szemmel is jól látható, hogy a tiszacsécsei, már a román-ukrán-magyar hármashatárt közelítő végpont nem csak a turistaút-nyilvántartás legkeletibb pontja, hanem pár km híján az egész ország legkeletibb lokációját jelenti. Irány tehát kelet!

A bejárás sorrendjében valójában „Taszár és Teszér” lenne a pontosabb cím, de olyan mintha lenne egy a nyelvben megbújó logika, ami sikít azért, hogy „Teszér és Taszár” valahogy jobban hangzik? Leendő újévi fogadalmam mentén, hogy igyekszem a nem-kulcsfontosságú csapongások vonatkozásában kevésbé túlburjánzóan írni, ezt a kérdést az olvasóra bízom, és a bakonyi kaland felvezetését is csak „minimálisra” fogom.

A történet valahol ott kezdődik, hogy a háztartásban található autók számára november végén megduplázódott, ami bizony új horizontokat nyitott a futástervezésben, hiszen így a gyerekek életritmusának autós támogatása megszűnt korlátozó tényező lenni (a vásárlási döntés és a csíkfutás projekt összefüggéseiről nem szeretnék nyilatkozni), így bűntudat nélkül választhattam végre egy kellemesen távoli, reálisan nézve csak autós támogatással bejárható útvonalat decemberre. Az időhorizont azonban csak nem akart megnyílni, az ünnepi időszak programdömpingje mentén egészen december 17-ig kellett halasztanom a futásnapot, ami a tél elejének csábítóan enyhe időjárásának kecsegtetése miatt egészen frusztrálónak bizonyult: szerencsére az egyhangúan szürke tél kitartott, és a céldátum is nagyjából fagypont feletti és csapadékmentes prognózist kapott.

Ha már majdnem a téli napfordulóig sikerült kitolnom az expedíciót, akkor észszerűnek tűnt a „napfényes” órák minél hatékonyabb kihasználása, így az utazási időt oda és vissza is a sötétséghez allokáltam, ami nagyjából 9 órányi értelmes világosságot adott a Bakony északi peremére összerakott 81 km-es útvonal teljesítéséhez. A sötétség fenyegető réme mentén azért egy újabb elem is bekerült a felszerelésbe: a téli vadászszezon csúcsra futása mentén egy remek narancssárga láthatósági mellénnyel próbáltam erősíteni az esélyeimet az előre nem látható vadászeseményekkel szemben.

A korai ágyba dőlés remekül sikerült, így 3:15-kor majdnem kipihenten ugrottam ki az ágyból, 3:25-kor pedig már úton is voltam a Bakony szívében elhelyezkedő Dudar felé. Várpalotáig igazából a reggeli jelentette a legnagyobb izgalmat, de a városból a hegyek felé fordulva az általános vadrohamtól való rettegést egy új horror, a tejköd váltotta fel. A következő 20 km-en nagyjából az úttest felezővonala volt a látótávolságom fókusza, de végül szerencsésen áttörtem a főgerincen, és épségben beértem a Dudarra, és kis parkolási szerencsétlenkedést követően lelkesen ugorhattam ki a buszmegállóba, ahol azt a megállapítást tettem, hogy a Bakony közepén decemberben a nap leghidegebb szakaszában, bizony hideg van! A zirci busz szerencsére szokatlanul erős fűtésdózist biztosított, a főtéri buszterminálnál pedig a helyi albán pékség szívmelengető vendégterében tudtam bevárni a pápai busz csatlakozását.

Felszállás közben még mosolyogtam egyet a köztéri LED-kijelző „-1°” értékén, majd átadtam magam az eseménytelen hajnali buszozás békés (és rendkívül ideiglenes) hangulatának.

Bármennyire is rajongója vagyok a dolgok részletes előre megtervezésének, a csíkfutás valójában nagyfokú rugalmasságot és rögtönzési képességet igényel, hiszen hiába néztem én ki jónéhány hete, hogy november 25-én, kedden nekivágok a Bakonynak, az időjárásappok egyre biztosabban jeleztek özönvizet aznapra, és mivel önmagam ellensége nem vagyok (vitatott), inkább a hétvégi szekszárdi tartózkodás lehetőségei felé fordultam. (Így, a bejegyzést kedden írva örömmel nyugtázhatom, hogy kb. 20 órája folyamatosan esik.) Az amúgy is eléggé kaparó torkomra való tekintettel inkább be is mértem magamnak egy kímélőbb, szint nélküli Adony-Dunaföldvár 50 km-nyi piros sávját vasárnapra, de aztán ahogy szombat délután éppen ebben a térségben kapott el az autóban a havaseső-vihar, kissé elbizonytalanodtam azon, hogy valóban-e a kietlen 0 fokos pusztán akarom-e taposni a sarat. Szekszárdra érve aztán a gyerekekkel együtt a város feletti „hegyekben” hógolyózva egyszer csak elkapta a tekintetem egy csalfa zöld jelzés felvillanása, és azonnal megvilágosodtam, hogy most jött el az ideje annak, hogy kipipáljam a Szekszárdi Borút fantázianevű 36,5 km-es zöld sávot.

A fantázianév ellenére a zöld jelzés egyik vége sem Szekszárdon található, és bár az északi, sióagárdi végpont aránylag jól megközelíthető, a déli Mórágyot vasárnap délelőtt egész pontosan egy darab buszjárat érinti. A menetrendmatematika alapján a tömegközlekedésre alapozva a bekötésekkel együtt 39 km-es bővülő távot az első Sióagárdot érintő járattal indulva 6:20 és 10:05 között, nettó 3 óra 45 perc kellett volna teljesítenem (5:45-ös km tempó), ami a szintviszonyok és a hóborítás sebességi kiszámíthatatlansága mentén erősen bizonytalan kimenetelűnek tűnt. Szerencsére a családot sikerült beletrükköznöm abba, hogy segítsenek meg egy fuvarral, ha nem sikerül elérnem a buszt (=  egy pillanatig nem hittem, hogy sikerül), így végül viszonylag optimistán kezdhettem meg a rápihenést az etapra.

Figyelem! Ennek a bejegyzésnek a címe 50%-ban „K” betűkből áll!

Egy ilyen figyelemfelkeltő bevezetés után minden bizonnyal jobban fognak csúszni a narratívaépítés bekezdései, amik bizony egészen pontosan tavaly októberre, a Vértesi keringőre nyúlnak vissza. Az az október végi vértesi végigfutott hetvenes ugyanis olyan etalon futásélményként maradt meg a fejemben, amit mindenképpen reprodukálni szerettem volna, így ugyanerre az időablakra egy hasonló távú és meredekségű útvonalat terveztem be magamnak: sátoraljaújhelyi tartózkodásomból kiindulva ezúttal az amúgy is egyelőre kevéssé feldolgozott Bükkbe. A felkészülési lépésekben a frappáns címadást és az aprólékos tervezést ki tudtam pipálni, de az előző bejegyzésem végén megénekelt súlycsökkentésben nem sikerült repülőrajtot vennem, így relatíve aggodalommal tekintettem a kihívásra, és bizony óvatos gyaloglós etapokat is terveztem a 74 km-be.

A futás időzítésével is rendkívül trükkösen kivártam az óraátállítást, ami persze azonnal abba a rendkívül kártékony negatív spirálba taszított, hogy az egészen koránra tolódó indulási időablakot még nevetségesebb tömegközlekedési opciókhoz kötöttem, így végül heveny fejrázás mellett 2:30-ra állíthattam ébresztőt magamnak. Szerencsére a korai lefekvés az előző napi vékonyka alvás után jól működött, így viszonylag elfogadható közérzettel ugrottam be az autóba, és ezúttal végre kevésbé vadregényes útvonalon, kevesebb, de azért megmaradó vadrettegés mellett robogtam 80 km-t Miskolcig, ahol rendkívül leleményes módon elhelyeztem a járművet a fizetős zóna határának túloldalán. A buszmegállóig vezető rövidke sétám alatt egyértelművé vált öltözékem hiányossága, így a várakozás perceit heveny fel-alá sétával töltötte, de pár perc késés után végre megérkezett a nap első egri busza, így rendkívüli lelkesedéssel ugrottam fel másodmagammal, hogy végre a nap legjobban várt programpontjával, a kellemes tömegközlekedéses szundival foglalkozhassak.

A buszon elhelyezkedve aztán rá is csodálkozhattam arra az amúgy tudat alatt már ismert tényre, hogy a kőkemény piaci logikára helyezkedő tömegközlekedési szolgáltató bizony nem átalkodik spórolni a fűtéssel, így a következő egy órát az esőkabátomba tekeredve, kesztyűt-sálat húzva is penetráns didergéssel töltöttem el. Egerhez közeledve aztán az ingázók testhője lassan normalizálta a helyzetet, így végül már komfortban igazíthattam felszerelést, a leszálláshoz előrelépve pedig azt is észrevételezhettem, hogy csak 3 sorral kellett volna előrébb ülnöm az amúgy töküres buszon, hogy a masszívan sugárzó fűtőtest elé üljek. Így viszont a fűtést saját erőből kellett pótolnom, így a buszról leugorva azonnal futásra váltottam, és egy rövid éjszakai városnézést tartva elmellőztem az érseki palotát, a Dobó teret és a várat, majd kifordultam Egervár alig használt vasútállomásához, ami elvileg az indítójelzésemet rejtette!

Így szeptember végére fordulva időszerűvé volt, hogy a csíkfutás blog is lezárja a nyári szabadságát, hiszen a május végi kalandos Kinizsi Százas óta a klasszikus egésznapos ultra csíkfutás koncepciója parkolópályára került. A magyarországi klímaviszonyok ismeretében ez persze nem meglepő, ugyanis az én tűréshatáromon egész egyszerűen kívül esik a nyári napközbeni futás, az éjszakai ultrafutás pedig hiányzik a fenének (meg amúgy is, a csíkfutás világlátó funkcióját jelentősen korlátozza). Azért persze a nyár sem a tétlenségről szólt, összesen 7 kisebb (köztük két 50 km-es) futást (Nagybörzsöny, Sokoró, Gerecse, Tápióság, Aggteleki-karszt, Bicske, Balatonlelle) is sikerült begyűjteni, de esküszöm, hiányzott már a monumentalitás!

Az ambíciókat azért egy kissé megkavarta az a körülmény, hogy nagyjából február után először álltam újra mérlegre, és bizony, a jó 10 kilós extra súly magyarázatot adott az utóbbi futások nem kielégítő eredményeire és a ruhadarabok furcsa szabására. Ennek örömére kellő rezignáltsággal elköteleztem magam egy újabb diéta-időszak mellett, az útvonalválasztásnál pedig visszafogottságra intettem magam, és az extra kilókat legalább a gravitációval nem akartam szembesíteni, így vigyázó tekintetemet az Alföldre helyeztem. A szelekciót tovább korlátozta a tömegközlekedésre szorulás, így végül a relatíve közeli Kecskemétről Ócsára vezető 85 km-es zöld sáv indította be a fantáziámat, amit alapesetben simán egyben illett volna elfogyasztanom, de jelen állapotban inkább lecsippentettem a végét – hivatalosan persze azért, hogy így egy értelmes későbbi ócsai 50-es körtúrát is generáljak.

A munkahelyi és családi elfoglaltságok mellett a dátumok sem igazán tolongtak, így miután elköteleztem magam a szeptember 23-a mellett, sokkolva kellett szembesülnöm azzal, hogy egy olyan egészen masszív vénasszonyok nyara perzselte fel az országot a kinézett időszakban, amiben még egy napközbeni fűnyírás is kihívásnak tudott bizonyulni. Mivel azonban az útvonal jelentős részben erdőborítással bírt, és a kinézett kedd már a mini-kánikula utolsó, átmeneti napjának igézett, végül viszonylagos optimizmussal álltam a feladathoz, de azért a hűvös órák kihasználása érdekében még úgy is a legkorábbi vonathoz (4:30) kötöttem magam, hogy ez egy budapesti éjszakázást tett szükségessé. És bizony, ahogy 4 órakor Bubira ugrottam a Nyugati pályaudvar irányába, eléggé bosszantónak éreztem, hogy a fázásnak még csak jelét sem adta a testem a nap elvileg leghűvösebb időpontjában!

A tóparti stégen álldolgálva a naplemente aranyhídját csodálva önkéntelenül elgondolkodtam azon, hogy ez a kellemes 26 fokos szeptemberi időjárással megáldott utószezon valójában sokkal kellemesebb időablak a Balaton-parti jelenlétre, pláne ha az ember, a) nem is igazán akar fürödni a tóban, b) csíkfutni viszont annál inkább akar. Így összel ugyanis az ember már nincs arra kényszerítve, hogy a hajnal menedékébe merüljön, így sokkal emberbarátibb kezdésekkel dolgozHATna, ha a családi élet kötelezettségei nem foglalnák le a nappali időszak gyakorlatilag minden óráját. Így hát mit tehet az ember, a kellemes wellness-hétvégés leruccanás péntek estéjén 4:15-re állít ébresztőt, majd a kellemesen belégkondizott (szeptember van, ugye) szobában megpróbál értelmezhető mennyiségű alvásmennyiséget beraktározni (ezúttal sikerült!)

3:45-kor megébredve nem feltétlenül hittem volna, hogy van még út a visszaalvásba, de a szervezet még csak megmarkolt egy félórát, így álomból kirobbanva ugrottam a kanapéhoz, ahol a rendkívül előrelátó módon összekészített futócucc már csak rám vár, és alig pár perc múlva már kis is kanyarodtam a csíkfutás blog dél-somogyi bázisaként funkcionáló balatonszemesi hotel parkolójából. Az utóbbi két év nyaralásai már kissé megritkították az elérhető célpontokat, de szerencsére nyugat felé Lelle és Boglár még kínál útvonalopciókat - ezúttal a Balatonlellét Gyuggyal összekötő 15 km-es sárgára esett a választásom, melynek két végpontját egy rendkívül hatékony, bár éppenséggel 4:53-kor startoló tömegközlekedési opcióval tudtam előzetesen összekötni. A Gyugyra átvezető út szerencsére vad- és eseménymentes, így nagyjából 10 percem marad a vaksötétben azon merengeni, hogy vajon az igazak álmát alvó falut tényleg meg fogja-e látogatni egy nagy fehér busz így szombat hajnalban, de végül nem kellett csatlakoznom, a végén már utastársakkal együtt ugrottam a járműre. Balatonbogláron még egy gyors eszközváltás is megvalósult, majd 3 percnyi vonatozást követően, viszonylagos lelkesedés birtokában ugrottam le a peronról a lellei nagyállomáson.

A cím ezúttal is adja magát (ezen a blogon soha nem határolódok az olcsó politikai címadástól, lásd még: Kötcsei piknik), de pontosan hogy is alakult úgy, hogy egy random szerdán egy ilyen nyúlfarknyi sávon találom magam 50 kilométerre az otthonomtól? Nos, a tárgybeli sárga jelzés létezése a KDP 1. szakaszának lekönyvelése során ugrott vissza a tacit tudatomba, amikor is szomorúan realizáltam, hogy a piros nyugati "kanyarjával" a semmiben lógva hagytuk a rövidke Csabdi-Bicske összekötőt. Persze, így hogy kis hunyorítással még Budapest agglomerációjáról beszélünk, azért nem tűnt lehetetlen egy kellemeset-a-hasznossal jellegű pótlás, de valójában jogosan merül a kérdés, hogy miért lenne az ember amúgy csak úgy Bicskén?

Itt pedig jöhet a történet másik szála: minden csíkfutás melletti elköteleződésem mellett motoszkált bennem a vágy (túl sok nyári körversenyt néztem), hogy a nyár vége felé tekerjek egy nagyobbat, de akárhogy is forgattam a térképet, semmi szimpatikus nem rajzolódott ki előttem. Egy vadabb nyugati scrollozásnál aztán egyszer csak feltűnt Bicske neve előttem, és heuréka, máris pánikszerűen kerestem a bringás útvonalat, egészen tökéletes eredménnyel: Szentendre és a sárga jelzés féltávja között szinte pontosan 50 km van. Ez oda-vissza 100 km, meg még ott van az a fránya csíkfutás is, de ha minden igaz, az egész projekt bele tud férni a gyerekek ovi-időjébe, így egészen praktikus módon a nyárból a talán hűvösebb szeptemberbe halasztható az indulás.

Az eredetileg kinézett szerdai napra már 10 nappal előzetesen esőt írt, és végig konzisztensen is ez maradt az előrejelzés, de végül a teljes eső- és szélmennyiség elfogyott hajnali 4-ig (pontosan tudom, mert épp pszeudo-másnaposan fetrengtem az ágyban), így kissé keserédesen figyeltem a ragyogó kék eget pihenésre (és munkára) kárhoztatva. Csütörtökön természetesen az előrejelzéssel szemben már jóval borultabb idő fogadott, és mivel Andi sem volt aznap otthon, az expedícióm időben történő teljesítésének kritikusságát felvállalva (értsd: ha defektet kapok, akkor bedobom az erdőbe a biciklit és hazataxizok) kissé bizonytalanul vágtam neki az első kerékpáros szakasznak. A 2 órás tekerés vad izgalmaival nem terhelném a nagyérdeműt (Strava itt), legyen elég annyit megjegyezni, hogy ha az ember a Budai-hegységen keresztüli útvonalat rajzol, akkor ne lepődjön meg hogy heveny pulzusreakcióval járó emelkedőket kell leküzdenie. 

Ahogy egy évvel ezelőtt, úgy idén is Sátoraljaújhelyben töltöttem augusztus 20-a környékén, és ahogy tavaly, úgy idén is ellenálhatatlan vágyat éreztem arra, hogy az egyik délelőttöt (és hajnalt) az Aggteleki-karszt ritkán járt rögei között töltsem. Mivel a futásra ezúttal kifejezetten az ünnepnapot tudtam fordítani, a konzisztens vonatmenetrendet kihasználandó a Perkupát és Tornanádaskát a lehető legbonyolultabban összekötő útvonalat választottam ki, amely egy 5:00-kor induló vonatkozást, azaz egy igazán baráti 3:20-as felkelést vont magával. Igazán nagy panaszom egyébként nem volt emiatt, pláne így az utóbbi hetek-hónapok hőség/sport kapcsolatú tragédiáit hallva, igazából egészen logikusnak tűnt az augusztusi futás minél inkább a hajnalba terelése. A frissítést már előre kifundáltam, és még a nyaralás alatt magamhoz vettem a világ legjobb csokiját, a Studentská Pecetet, ami a maga 170 grammjával (és 2,5 eurójával) képes végig ellátni a nagyjából 5 órás kaland alatt.

19-én este ésszerűen nem sokkal fél 10 után is ágyba vetődtem, majd váratlan fordulat következett: egész egyszerűen nem tudtam elaludni! Szinte minden expedíció előtt kötelező kör a viszonylag korai lefekvés, és szinte soha nem szokott ezzel problémám lenni, de ezen az estén minden összejött: meleg volt, felhallatszott a Tina Turner Best Of koncert, zizegtek a szúnyogok, kényelmetlen volt a párna, és végül a Garmin tanúsága szerint egészen szürreális módon 1:02-kor sikerült elaludnom. Az utolsó pillanatokban már azon fantáziáltam, hogy mindent borítva alvás nélkül robbanok ki az ágyból, és elcsípem a 3:13-as vonatot (wtf), de végül a bő 2 óra alvás pont elégnek bizonyult az elinduláshoz, és bár a szokásosnál kevésbé intenzíven ordítottam fejben, hogy „let’s fucking go”, viszonylag hatékonyan ráfordultam az elindulásra. A kocsiban ülve aztán újra elmerengtem azon, hogy hogy lehetek ekkora idióta, hogy a zempléni hegyeken átszáguldva magam elé csábítom a környék teljes vadállományát, de végül egy oldalt álló bambit leszámítva eseménytelenül értem át Szlovákiába, majd a határt ismételt metszése után 4:45-kor le is parkoltam a tornanádaskai állomásépület mellett.