Az augusztus elejei szekszárdi látogatásba kézenfekvőnek tűnt egy kis csíkfutást rejteni, és látszólag könnyű is az ember dolga, hiszen Tolna szívéből mind a négy jelzésszín kiágazik. Aztán persze a már teljesített kék (DDK/AK), a hosszú távú túramozgalom piros (DDP), a Tolnában és Baranyában majd’ 100 km-t bolyongó sárga kizárása után valójában csak egy reális opció maradna: a Szekszárdi-dombság gerincét 34 km-en keresztül feltáró zöld jelzésű „Szekszárdi borút”. Az operatív tervezés során azonban egyértelművé vált, hogy a valójában Sióagárdot és Mórágyot összekötő, Szekszárdot csak érintő útvonal logisztikája a világosban futás, és a reggeltől dolgozás / gyerekre vigyázás követelményei mentén nem igazán oldható fel. Így végül mégis a sárgára ugrottam vissza: persze nem a 100 km-es teljes távra, hanem egy sokkal barátibb Szekszárd-Bonyhád 20-asra, amely teljesítéssel a sárgából fennmaradó további 80 km is határozottan kezelhetőbbé válik.

Mivel Szekszárdra egy fárasztó hosszú hétvégézés után estem be, az első kilövési opciómat még egy kis ágyban fetrengéssel és csak egy alibi városon belüli 10-essel kezeltem, viszont a következő hajnalon már fejben hangos, valójában persze néma LFG kiáltásokkal ugrottam ki az ágyból 4:30-kor. Remek stratégiai érzékkel a terepfutó nadrágomat és zoknimat a még alvó családtagokkal teli szobában helyeztem el, de mivel egy félmaratont gondolom öltönyben is le tudnék futni, a kérdést nem feszültem túl, és 4:40-re ki is értem a rendkívül közeli buszmegállóba. A meglepően népszerű hajnali járaton elhelyezkedve egyéb teendő híján végigkövettem a Szekszárdi-dombságra szépen lassan rávetődő napkelte kibontakozását, majd alig 20 perccel később le is szálhattam a dombvidék túlsó lejtőjének aljában elhelyezkedő Bonyhádon.

A buszpályaudvaron egy díszes fatábla jelezte a félhomályban, hogy a sárga jelzésen 17 km-re található Szekszárd (határa), gyorsan le is tudtam a kötelező fotókat, majd az utcára kibotorkálva neki is kezdtem a feladatnak. A Garmin navigációja úgy tűnik, hogy az útvonal megfordítását (volt olyan időpillanat, amikor a Szekszárd -> Bonyhád irányú teljesítésben gondolkodtam) nem komálja különösebben, ugyanis az indítást követő pár másodpercben kinyilatkozta a teljes futásra vonatkozó navigációs segítségét: „you will reach the finish line in 23.1 kilomteres”. Optimista elképzeléseim szerint még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy egyszerűen csak vizuálisan követem a jelzéseket, de miután a bonyhádi kivezetőt egyet sem láttam (végül rájöttem, hogy az út másik oldalán lévő villanyoszlopokon bújtak meg), a 6-os főút túloldalán lévő pincesornál pedig azonnal be is néztem egy Y-elágazást, rá kellett eszmélnem arra, hogy ez egy telefont kézben tartva OSM-nézegetős kaland lesz.

Ha már kéznél volt a telefon, a bonyhádi szőlőhegyről egész hatásos képeket tudtam készíteni az ébredező Bonyhádról a Mecsekkel a háttérben, majd a magaslattól elbúcsúzva még a hecc kedvéért futottam egy kicsit a 6-os út padkáján (kora hajnalban ez forgalmilag még vállalható volt), majd egy éles kanyarral felvettem a keleti irányt Szekszárd felé.

Az irányzék nem tartott sokáig, szinte azonnal érkezett egy, a terepen észrevehetetlen (és jelöletlen) betérés egy erdősávba, ami bizony nem sok jóval kecsegetett. És valóban, az útvonalat innentől tényleg csak gondolati síkon tudtam követni az egyre sűrűbbé váló zöldben, így nem meglepő módon hamarosan sikerült is kimozognom az elméleti egyenesből, így néhány percnyi kellemetlen bokormászással jutottam csak a „jelzésre”. A visszajutás nem segített, a fák között valóban valamiféle átjárót képező útvonal aljnövényzete egyre inkább „fel”növényzetté vált, és bizony a futásom lendületének egyre nagyobb arányát kellett a növényzet agresszív letaposására fordítanom.

A zöldakadály gyakorlatilag lépésről lépésre vált sűrűbbé és szúrósabbá, ami hiányos terepfutó-öltözetem következtében a fájdalomszintet is egyre jobban fokozta. A fájdalom csillapítására végül azt az átmeneti megoldást találtam, hogy alig 20 méterrel a dzsungel vége előtt nemes egyszerűséggel fennakadtam a bozótban, pillanatnyilag csillapítva az új szúrások beérkezését. A továbbhaladásra azonban nem tudtam alternatívát feltalálni, így végül az óraleállítást követően minden akaraterőm felhasználásával átpréseltem magamat a tüskebokrokon, és egy örökkévalóságnak tűnő 3-4 perc ordítást követően végül kizuhantam a túloldalon, ahol egy semmiből beérkező aszfaltút adott megoldást felgyülemlett frusztrációmra.

Régen álltam bele egy futás 6. km-ébe ekkora eufóriával, mint most, így kiemelkedő tempóban haladtam keresztül egy felduzzasztott tópáros földhídján, ahonnan pár perc alatt át is értem az erdőben megbújó néhány házas Ladomány falucskába. A faluközpontban megcsodáltam a csinos sváb templomot, óvatos chicken game-et játszottam a település teljes kutyaállományával, majd az OSM iránymutatását követve (a 90 fokos letérést jelzést nem támogatta) egy hirtelen jobbkanyarral végre nekiláttam a szintállomány feldolgozásának. A nagyjából 100 méternyi szintet letudva fel is értem a Szekszárdi-dombság nem különösebben veretes gerincmagasságára, és miután Ladomány fölött még egyszer gyönyörködhettem a dél-délnyugat felé nyíló mecseki panorámába, elmélyültem egy masszívabb erdőrétegben.

Szerencsére ezúttal 100% aljnövényzetmentes erdei utakon (sőt, a hamisítatlanul szekszárdi szurdikokon) haladtam tovább, unatkozásra pedig nem panaszkodhattam, hiszen a borzasztó jelzésminőség mentén minden kanyart kétszer kellett átgondolnom.

Útközben először begyűjtöttem a teljes magyarországi vadállományt – vaddisznóval meglepő módon szerintem most találkoztam először élesben, majd a szekszárdi oldalra érve a turistautak gyűjtésébe kezdtem, és többször befonódtam a Szekszárdról érkező kék és piros jelzésekbe. Nagy kedvencem volt a kék fonódás, ahol a szép szabványos kék jelzések alatt a sárga jelzésekből egyelőre még csak a fehér keret látszódott, de hátha előbb-utóbb megérkeznek a jelzésfestők erre is! A féltávot elérve aztán rendkívül pozitív fordulatot vett a túra geometriája: végre megkezdhettem az ereszkedést az Alföld(!) irányába, amit néhány kényelmes 4:30-as kilométerrel tudtam ünnepelni.

Túl sok ereszkednivalóm persze nem akadt, a dőlésszög idővel elfogyott, a földút pedig idővel átadta magát a Tóthvölgy / Szőlőhegy utcának, a túra vadonbeli részét pedig az első várakozókkal is rendelkező helyi járat megállóját elérve lezártnak minősítettem. Előzetes reményeim szerint bíztam volna valamiféle letekintő panorámában a keleti irányban, de a városszövet és az útvonal geometriája ilyen látványban nem részesített, így a képzeletemre bízta a síkság végtelenségének vizualizálását. Az útvonal végül az észak-déli irányban hosszasan elnyúló Szekszárd legdélebbi pontját jelentő körforgalomnál érte el a város főútját, ahonnan értelemszerűen a centrum felé fordultam észak felét – szerencsére ezt a kanyart, és a következő 3 kilométer nyílegyenes kerékpárút-nyomvonalát 30 méterenként támogatták jelzések, nehogy eltévedjek. A következő városszéli körfogalomig még két kilométerem maradt hátra, majd elkezdhettem keresni a túra lezárást, ami azért is tűnt érdekesnek, mert az általános gyakorlattal szemben a sárga északi végpontját nem egy tömegközlekedési bekötés (vagy egy másik jelzés, vagy az országhatár), hanem a Baka István Általános Iskola szolgáltatta.

És valóban, a jelzés utolsó erejével tényleg balra tért, és 20 méter után el is vezetett az iskola takaros épületéhez, ahol egy amorf szobor talpazatán a sárga jelzés egykori első példányait, a szemben lévő oszlopon pedig a mostani pöttyös jelzést is lefotóztam.

A sárga jelzés ezzel tehát letudva, én pedig visszatértem az északi vektorra, és még további 10 percnyi monoton futással végre elértem a nap hajnali kiindulópontját jelentő buszmegállót, ami egyben a mai kaland lezárását is magával hozta. A célbaérést követően a jól megérdemelt hidratálást követően végre rendkívül fájdalmas módon lemoshattam a lábamról a bőséges vérfoltokat, majd egy gyümölcs-orientált reggelit követően visszahelyeztem magam a hétköznapi rutinba. A Szekszárd-Kátoly sárgából tehát 80 km maradt, ami barátok közt is egynapos túráért kiált, de az átélt traumák hatására egyelőre nem biztos, hogy erre fogom folytatni a dél-dunántúli kalandozásaimat (majd pár év múlva hadd fájjon, amikor már kitörölte az agyam az emlékeket).